A török menyasszonya
| A török menyasszonya szerző: Ady Endre |
Sírtak és dacosan hajtogatták a poharakat a fiúk: szegény Török házasodik. Török, a kis, sovány, lobogó, bolond magyar színész, nini ez a Török. Török el is fogja venni a nagyon vidám Vermes Klárát, avagy ami mindegy: Török elvesz valakit. Becézik, részegitik, uszítják Törököt a fiúk s akarják, hogy valami nagy botrány legyen. Főnek, irígykednek, haragusznak valamennyien s mivel szegény magyarok, tehát isznak. Isznak és keserű torkukban már csufondárosan bepislog a hajnali Budapest.
Gencs, a rongyos, Páris-látott s nagyon szomorú piktor, részeg beszédet mond. Nagyon örül, hogy ilyen kis penészes fráter, mint ez a Török, olyan pompás feleségre tehet szert, mint Vermes Klára. Ő ebből megállapítja, hogy Magyarországon is hajnalodik immár. Vermes Klára ugyan csak afféle bódé-primadonna, de kedvence a felső köröknek. Bizonyos, hogy ez a zseniális, de kenyértelen kis Török e házassága által egyenesen a Nemzeti Szinházba kerül.
Ez az igazi demokrácia, harsogja Gencs ördögi pofával s a józanabbak rémülve hallgatják. Ime a magyar zseni, a magyar művészet a legfelsőbb osztályokkal sógorságba kerülhet. Igy békül ki a hármas arisztokrácia: a történelmi, a pénzes és a szellemi. Ime a nagy példa: asszonnyal át lehet hidalni Magyarországon minden szédítő űrt. Emeli poharát, ő, Gencs, azokra a feleségekre, akik a magyar művész-világot a rang és pénz világával összefűzik.
A kis Török részeg lehet már nagyon: nem értette meg a toasztot. A cigányok lármáznak s a fiúk fölócsudnak a nagy ijedtségből. A közeli Andrássy-út is segít a maga friss, siralmas lármájával. Kattogó fájdalommal kezd az agyakhoz férkőzni a józanodás s Gencs megrendeli az erősebb italokat. Kiki mulat most már a maga módján a zárt, sok lámpájú, megéjszakásított szobában. Veszett és bús lesz a lump fiúk lelke s kettenként beszélgetnek.
- Ez a Török, ez a Török, hiszen ez becsületes fiú. Hát nem sejti ez a Török, hogy kicsoda Vermes Klára?
Ezt egy zsibbadt homlokú, véres szemű poéta kérdezte okvetlenül valami fanyar novellistától.
- Ez a Török sejti, hogy Vermes Klára kicsoda, én szamár poétám. Annyira sejti, hogy talán meg is fogja ölni magát miatta, amilyen szamár az is. De se Töröknek nem lesz igaza, se neked, talán nekem se.
- Megint a te ostoba rébuszaid, öreg.
- Nem is olyan ostobák, fiam, csak magyarok. Szeretném már, ha minden szegény magyar művészfigura tisztán látna valamit. Ott kezdődik ez a valami, hogy Magyarországnak semmi szüksége sincs művészre. Nem is volt soha, tehát nem is lesz. A bolond gőzös elvisz bennünket Rómába, Münchenbe, Párisba. Hazajövünk s úgy teszünk, mintha Magyarországon ránk szerep várna. Egymást bolondítjuk: író a piktort, piktor a színészt, színész a muzsikust. Az a csoda, hogy nem zárnak be bennünket a bolondok házába. Ne higyj azoknak, akik azt mondják, hogy ez az ország Ázsia. Éppen most van kiderülőben, hogy Ázsia és a művészet elválaszthatatlanok. Ez az ország ellenkezőleg egészen európai. Európai és a politikai megrögzítése az örök művészet-ellenes áramlatnak. Mágnásaink a leggyönyörűbb példái annak, hogy a sok százados jómód sem okvetlenül csinál kultúrát. A furcsán dzsentrinek keresztelt zagyva és züllött seregnél pedig a hottentottákban is megértőbb híveket nyerne a művészet. Sőt Magyarországon még az sem véletlenség, hogy itt a zsidóságnak a legértéktelenebb eleme jut szóhoz és sikerhez. Az, amely a magyar bűnöket angyali tökéletességgel szedi magára. A népről ne szóljunk, a nép már nincs is. Megölték, vagy kikergették az uralkodó barbárok. Mindezek így lévén, mit akarunk mi? Ámító művész-pártolások valahogyan el ne hitessék velünk, hogy szükségesebbek vagyunk a belvárosi plébánia-templom vak koldusainál. E koldus, terhelt és hazug magyar kultúrában mi annyiak vagyunk, mint a megtűrt nők. Nagyon természetes tehát, ha e nők legkiválóbbjaiból válogatjuk múzsáinkat vagy feleségeinket. Ha valaki elkoptatta magát, mint leány, férjhezmegy, mint Vermes Klára. Uj, vonzó címben és köntösben áll rögtön a földesurak és a Lipótváros kóbor pénzű urai előtt. S mivel ez urak hallottak valamit a művészetről dörögni a külföldön, tehát kegyelmesen előnyben részesítik a művész-feleségeket. És mivel mi művészek vagyunk és nekünk élnünk kell, tehát mi nőül vesszük az urak volt vagy leendő maitresseit. S ezt ezután magunk között művészi életnek nevezzük. Igy van ez, fiam, ha van is kivétel s ha nem is csináljuk mindig tudatosan, mint ahogy valószínűleg nem csinálja ez a kis bolond Török.
Mások is beszéltek kettenként s a részeg Török sokszor hallotta a nevét. Berugott, sápadt arcát a fiúk felé emelte hát s szólott dadogva, egyszerűen:
- Most már menjünk a fenébe, fiúk, délben a menyasszonyommal kell ebédelnem.
S fölvetette a gonosz Gencs is a fejét:
- Adna neked Klára, ha tudná, hogy milyen rossz társaságba kerültél.
Török, a kis, sovány, lobogó, bolond, magyar színész jámborul s majdnem szepegve válaszolta:
- Ő, Klára, az áldott, drága, jó leány, most mindennap a mi dolgunkban fárad. Annyi látogatást tesz szegény s én hiszem, hogy két derék szerződés lesz a vége.
Éljen, éljen s kiürítették az utolsó poharat is a fiuk. Az első utcasarkon megostromoltak egy virágos boltot a művészek. És a bolt minden virágját elküldték Vermes Klárának, aki szintén mulatott az éjszakán. Urakkal, akik a szép művésznőtől, ki asszony és feleség leend, nem sajnálják a pezsgőt. Elküldték a bolt minden virágját Vermes Klárának a fiúk, a Török menyasszonyának s az ő: - közös múzsájuknak.