A távozó után
| A távozó után szerző: Tompa Mihály |
Oh bájos égi hölgy, kinek mosolya fény!
Kihajt a száraz ág ajkad lehelletén,
S fénnyé válik a köd, melybe szemed tekint...
Ah bájos égi hölgy, hová tünsz el megint?
Feléd tártuk karunk, szivünk fenn dobogott,
Midőn közel láttuk tündöklő homlokod!
Midőn közel hittük, miről rég álmodánk,
De a kép szétfoszolt, - köd s éj borult reánk!
Jösz s eltűnsz hirtelen! Vétettünk ellened?
Mert a boldogságot nekünk nem engeded,
Hogy, - bár fogjuk kezed, - az oltárhoz vigyünk,
Megkötni ott veled örök, szoros frigyünk!
A szellőben, melynek jó illat jár nyomán,
Egünknek bíborán, földünknek bársonyán,
Sik téreken, miket dússá tesz a kalász
S fölséges bérceken - örömet nem találsz!
Mulatni nem kivánsz a sirhalmok felett,
Hová sok hű szivet szerelmed fektetett;
A holtak emléke s élők fájdalmai
Nem birnak-e hozzánk enyhitni, hajtani?
Hol vagy, tündér leány? tán itt rejlesz közel,
Szabad bércek között, miket felhő ölel;
Vagy át a tengeren nagy-messze elmenél,
Midőn itt a fákról lesárgult a levél?
Boldog nép s táj, ahol felverted sátorod!
A lét könnyű s szabad, a szív hő s bátor ott,
Harsogják nevedet folyam, völgy és orom,
S örök tűz ég hiven őrzött oltárodon!
Oh, mi vágyunk is utánad tévelyeg...
- Mint nyugvó nap felé mennek a fellegek,
Megkóstolnánk érted kínt, bujdosást, halált...
A sors, birásoddal, hajh mégis meg nem áld!
Büvös tündér-leány, fordulj ismét felénk!
Ha még egyszer téged keblünkhöz ölelénk,
Ha még egyszer minket hév ajkad csókola:
Oh, el nem bocsátunk többé soha... soha!