A szinész
| A szinész szerző: Thury Zoltán |
Késő este volt már, mire a kocsi hazaérkezett az ifiurral. Sok idő telt el a pakkolással, meg egy-két helyen az uton is megállottak a diákok egy kis borra, örömére a nagy napnak, a melyen örökre becsapták maguk mögött a nagy szürke ház kapuját. A mint aztán jöttek a keresztutak, a melyek közül az egyik elvisz Gerebenre, a másik Pásdra, a harmadik Berekbe, mindig kevesebb lett a kocsi. Utoljára egyedül maradt az ifiur, Kósa Ferencz tekintetes urnak a szép nagy gyermeke, a ki most már lehet minden, nyitva áll utja, kezében van rá a papiros.
Az öreg ur megropogtatta a gyerek kezét s nagyon elítélte magában az asszonyt, hogy ugy össze-vissza csókolja a fiát és még sír is boldog, mosolygó arczczal. Mikor észrevette, hogy lassankint az ő szeme is megnedvesedik, a mint a szép nagy derék legényt nézi, elfordult s kibámult az ablakon, pedig semmi egyebet nem látott az üvegen keresztül, mint a veranda vadszőlő falát, csupa zöldet, a mi éjjel fekete, egybefoly a nagy sötét világgal.
Mikor a háta mögött már nagyon beszédes lett az öröm, békétlenkedve vágta el az utját minden szerető szép szónak.
- Vacsorát adj asszony, vacsorát...
A mikor már egy kis bort is ittak, akkor kiáltott egyszerre nagyon meglepetve a fiára az öreg.
- Hát a bajuszkádat hová tetted?
Erre az asszony is rápillantott fiára s összecsapta a kezeit.
- Az bizony. Egész este éreztem, hogy valami idegenforma van benned. Mit csináltál? Talán beteg voltál s elhullott?
Az ilyen öreg asszony mindig gyanakodik a betegségre, a mely ott ólálkodik a fiatal erős ember háta mögött s egyszerre csak lecsap reá. Ha nem öli meg, mert hát az még se megy csak ugy könnyen, megcsufolja valahogyan. Letarolja a szép göndör haját, teleszórja az arczát bibircsóval vagy egyéb kárt csinál benne.
A fiu azonban megnyugtatta őket. Előbb egy kicsit elpirult, azután azonban hamar kivágta a feleletet.
- Levétettem, hogy jobban nőjjön. Nem, nem volt semmi bajom.
- No hála Istennek.
Sokáig az asztal mellett maradtak. Künn szitálni kezdett az eső, a lassu permeteg csendesen zizegett a tetőn s a mint körös-körül mindenfelé lecsurgott a millió finom csepp, mintha elzárta volna a külső világtól a hombárszerü nagy falusi házat, a minek semmi formája, de az egész, ugy a hogy ott áll, csupa nyugalom, csupa jó mód.
Mikor sokáig hallgattak, egyszerre a fiuhoz fordult az öreg s elmondta a nagy kérdést, a mi mindig elkövetkezik, ha az ilyen nagy fiu kiszálasodik már a tanár urak keze alól s beindul az életbe a kezében egy nagy darab papirossal, a melyen sok okos ember a keze aláirásával igazolja, hogy a ki megérdemelte, az érett.
- Aztán gondolkoztál-e azon is valamicskét, hogy mi lesz belőled? Velem ne törődj, nekem mindegy. Doktor, prókátor... no mi akarsz lenni?
- Szinész leszek, erre határoztam magam.
Mindjárt lelohadt azonban a bátorsága és kapkodva kezdte el okát adni az elhatározásának.
- Nagy hajlamon van reá, nem is lehetek egyéb, szépen szavalok, mindenki mondta, az igazgató is... Gondoltam, hogy megharagszol érte, de képtelen vagyok lemondani...
Az öreg pipált, a nélkül, hogy csak a szempilláit is megmozdította volna, az asszony pedig a varrást az ölébe ejtve hallgatta a fiut. Nagy csend lett, ijesztő hangtalanság, a mi telve van sejtelmes félelemmel, hogy mi következik reá. A lámpa körül az utolsó tánczot járta egy szárnyas bogár s az öreg asszony ollója, a mint a keze reszketett, néha odakoppant az asztalhoz. A két öreg egymásra pillantott. Az ember rettenetes füstgomolyagot fujt a levegőbe, aztán meg a pipájával volt elfoglalva egy hosszu perczig, nagyon szuszogott s azután beszélt, a mikor már ujra alig látták egymást a nagy füstben.
- Én, fiam én haragudnám? Dehogy, az is pálya... A ki derék ember, az csak derék ember marad ott is... A hogy akarod, nekem nincs szavam hozzá.
- Nincs?
- Dehogy van. Itt is vannak szinészek, a kaszinó nagytermében... Anyád ismer közülök néhányat. Ide jönnek szalonnáért, meg turóért, meg hát a mi ugy akad itt-ott egy kis maradék. Ezek szegény fráterek, az igazgatójuk se egészen jóravaló ember, hanem ezt nem azért mondtam, hogy talán el akarnálak ijeszteni. Te nem ilyen akarsz lenni...
- Dehogy.
- Tudtam, fenn valahol Pesten ugy-e? Oda is kell intelligens ember, a pénzkezeléshez, meg ilyesmihez... Csak aztán valahogy el ne számítsd magad, hogy ráfizess...
- Szinész, apám, az nem kezel pénzt.
- Bizony nem sokat... Persze, persze, hát te csak ugy játszani akarsz?
- Igen.
- Szép; az még szebb. Énekkel vagy csak ugy? Különben az mindegy, a fődolog, hogy ott légy s kiképezd magad valami jó iskolában. Addig is majd elnézünk ezekhez a szegényekhez is itt ni. Jól játszanak. Néha anyád még az uton is mindig kaczag rajtuk, a mint hazafelé jövünk. Van köztük egy nagyon jól nevelt derék fiu is. Ugy a magam korából való ember, ügyvédségig vitte s akkor csapott fel, mert a hivatása oda vonzotta. Azt mondja, hogy nagyon vágyott a szinészségre. Most már szeretnők bedugni valahova a telekkönyvhöz, vagy a járásbírósághoz; hanem nem igen megy a dolog. Azt mondják, hogy az ilyen embernek nincs maradása, az most már megy bolondjába erre, arra, nem lehet használni.
- Miket játszik?
- Mindenfélét, a mit odairtam neki. Nem rajta áll. Ugy tánczol, a hogy fujják a literátus emberek. Majd megnézzük holnap. Asszony, mit játszanak holnap a szinészek?
- Valami szomorut...
- Kell a kutyának.
- Sekszpirtől.
- Bánom is én...
- Hát majd holnapután. Pedig az az izé, az az ügyvéd ilyen szomoru darabokban szokott föllépni. Jó fiu szegény, megérdemelné, hogy ő is vigat játszék. Az jobb lehet, ugy-e?
Mikor egyszer a határról jöttek be, a falu végén egy csomó czigánygyerek állotta el a kocsi utját. Az öreg urnak tetszett ez a kellemetlen kis had, leszállt a kocsiról s diktált nekik, hogy mit csináljanak.
- Három bukfenczet te kölyök, a levegőben, ugy; most háromszor kiáltsd el nekem: vivát! Most állj a fejedre, ugy...
Mikor tovább mentek, még mindig kaczagott.
- Kis komédiások, azt kell nekik csinálni, a mit én mondok, akárcsak a szinházban, ha valami irófajta ember azt mondja, hogy itt vége a felvonásnak, hát vége. S az lehet aztán kellemetlen egy szinész embernek, ha benne tart még az érzelem s nem kiabálhat tovább. Én már ugy vagyok vele, tudja az Isten, hanem hát ez az én privát gusztusom, nem beszélem bele senkinek, hanem hát nem hiszek nekik. Nekem ne óbégasson kottából...
- De édes apám...
- Ezt nem neked mondtam, csak ugy a levegőbe... A purdénak nem nagyon tetszett, hogy dirigáltam neki a hatosért, szerette volna, ha a maga akarata szerint szerzi meg. De nem, tartsa magát a kutya az instrukczióhoz, arra való a czigány, vagy a német, vagy a sváb, vagy mi...
Mig mentek hazafelé, az öreg még mindig beszélt. Egyszerre egy kis összetöpörödött házikóra mutatott a botjával.
- Ebben a kis rongyban sokat mulatgattunk, mikor legényember voltam. Beszéd meg nóta, bor, de az Istennek se türtem volna el, hogy beleszóljon s kiadja nekem az ordrét, hogy ezt mondjam, meg azt, meg igy, meg ugy. Azt csináltuk, a mi jól esett. Ma már ránk mászott a megye, meg a fináncz, meg minden, most már nem lehet, hanem, hogy egy nemtudomki nekem előirja, hogy mit ugassak, azt már mégse türném. Ha kell nektek valami szépet mondani, mondom a magam eszéből, itt van de hogy én a nem tudom micsodának a szavával odaálljak a sok ember elé, aztán rójjam a robotot, azt már nem tenném. A pap a maga nyelvén beszél, a prókátor is, az orvos ugy vág, a hogy neki tetszik... Utálatos egy ember az a prókátor, hogy beállt ide a truppba. Lett volna akármilyen lump, ur marad, igy meg értelmezi Sekszpirt... Tudod mi az? ledarálja. Egyik jobban, a másik rosszabbul, de mind csak azt teszi. Mindig szebb az, a hogy megirták, mint ahogy elmondja az ilyen szolga, a kiket a literatus ember elküld százfelé az izenettel, ezt mondd, azt tedd, igy csináld... Nem urnak való!
Aztán hetekig hallgattak erről a dologról, csak jó későre, ősz felé mondta el még az öreg egyszer-kétszer, a maga véleményét.
- Felemás munka, nem akarom rontani a véleményed, de az. A szabad ember, a kinek nem parancsol senki, a pennás ember befog a jármába, hogy huzzad az ideáit a vásárra. S ha tetszik neked, ha nem, mert csak minden századik gondolkozik a te gusztusodra, a többit utálod, rátukmálod magadra, kényszerüség az életed, malomtaposás. Semmi uj forrás, a miből merítsz, mert a te eszednek nem adnak munkát, örökké a másokét közvetíted közötte és mi köztünk, mint egy omnibusz. Megkeseredsz. Megutálod a tespedésed s meggyülölsz engem, hogy engedtelek s nem fogtam meg a gallérodat, hogy elvigyelek ide vagy oda azok közé, a kiknek nincs lánczra téve az agyuk... Különben én nem szólok bele, csinálj amit tetszik. Aztán ha megunod, ha látod, hogy milyen alacsony a munkád, ne gyere el a nyakamra sírni. Én abba belebolondulnék. Nincs több fiam, csak te.