A szabót ki kellett dobni
| A szabót ki kellett dobni szerző: Thury Zoltán |
Bertus István előbb csak egyszerű timármester volt Gabalyon, egy afféle kis városban, a mi voltaképen csak egy széles utcza, a mi a közepe táján bendőt ereszt s aztán ujra összelapul két sor házzá. Lassan-lassan szedte meg magát s nem is a mesterségével, hanem bőrkereskedéssel. A városkának van vasuti állomása, a miről aztán elviszi a gőzös az árut Pestre, Bécsbe. Bertus szedte a bőrt olcsón, továbbadta drágábban s mire ötvenesztendős tekintélyes polgár vált belőle, százezer forintja gyült össze. Odahaza azonban nem volt egészen ur. Tudták, hogy csak timár, s a hivatalnok meg efféle lenézte. Ez mód fölött bántotta s mivel hogy ambicziózus ember volt, elhatározta, hogy otthagyja a kis várost. Feljön Budapestre, a hol nem ismerik alacsony multját, a timárságot tudniillik. Irt is itt egy ügyvédnek, hogy ha tudna valami ingatlant, a mibe érdemes pénzt fektetni, hát ő hajlandó. Az ügyvéd hirtelen felelt. Épen tudott egy igen alkalmas ingatlanról. Ő adja el tudniillik. Háromemeletes ház, egyszerü emberek lakják. Csupa kis lakás és a legutóbbi házbérkimutatás szerint hét százalékot jövedelmezne a belefektetett százezer forint. Maradna még fenn ezen a summán felül némi bankteher, de a ház birja. Mindent bir.
Bertus urnak tetszett a vásár igy az első pillantásra. Feljött Budapestre, megnézte a házat, aztán azt a bizonyos kimutatást is, a mi csakugyan arról bizonykodott, hogy szép nagy jövedelme lesz majd a pénze után, a bankban is meggyőződött arról, hogy összesen huszonhét esztendeig kell még fizetnie - s végül aláirta a már kész kontraktust, kifizette a pénzt s a jómódú embernek azzal az elégedett mosolygásával hagyta el az ügyvédi irodát, a mi a különösen sikerült üzletek után dereng egy-egy jól táplált párnás, fényes arczon. Még rövid időre, mig egy s mást rendbehoz, hazautazott. Aztán három hét mulva családostul, minden uri berendezésével egyetemben behurczolkodott egy rangbéli lakásba a Belvárosban. Attól kezdve csibukozni szokott délelőttönkint és pedig az ablakban s kritikusan mustrálta végig a pesti népet, a mely ott tolongott sürü tömegben erre-arra mozogva az ablakai alatt.
Közben, a mi kis pénze volt még, alaposan megcsappant. Sok kellett, ide-oda, mindenfelé s rablóvilág járja nálunk. - Mi mindent elkérnek csak egy kis kanapéért is, a min két ember is alig fér el. Hát a mint csibukozott Bertus ur, arra gondolt, hogy éppen ideje, hogy jön a fertály. Lássuk, hogy mit hoz a ház. A mibe szintén bele kellett tenni mindenféle reparáczióban pár ezrest az árán kivül is. Hát csak adogassa vissza. Adogassa, adogassa... Ez tetszett Bertus urnak. A ház, a hogy adogatja csendesen a pénzt. Minden évben négyszer megfejik, mint a tehenet. A házmester leül a háromlábú székre és feji... Finom szép bankók gyülnek a sajtárba.
S jött is a házmester. Az előszobában letette a kalapját, kopogtatott, az asszonynak az mondta: - Kézit csókolom, nagysága, - az urnak is komoly illendőséggel s rögtön előszedte a zsebéből a paksamétát a sok irással. Bertus ur letelepedett az ebédlő asztal mellé s várta, hogy most már adogat a ház. - A házmester kezdte:
- Hát nagyságos ur, kérem, a szabó fizetett...
- A szabó. No és...
- Az fizetett. Az mindig fizet. Itt a negyven forint...
Letett az asztalra két tizest meg négy ötöst s a tárczáját ezzel már vissza is dugta a zsebébe. Bertus ur csak nézte, hogy mit csinál, s a kezében levő czeruzával, a mit közben folyton nyálazott, hogy jobban fogjon a számadásban - a pénzt böködte. - A szabó, a szabó...
- Hát a többi? - kérdezte egyszerre a bugyelláris után bámulva.
- Többi nem.
- Mit: nem?
- Nem fizetett.
- Miért?
- Nincs nekik.
- Mi közöm hozzá!
- Nincs. Én ugy ismerem ezt a házat, nagyságos ur, mint a zsebemet, nincs nekik. Az előtte való nagyságos ur is azért adta el, mert nem folyt be a bér. De tessék elhinni, hogy veszteséggel adta.
- Mi? Mi?
- Nem folyik be a bér.
- De hiszen, lenyuzom én a bőrüket. Van törvény.
- Nem ér az semmit. Nincs azokon mit megvenni. Az a kis bútor alig ér egy pár krajczárt. Legfönnebb otthagyják s tovább mennek. Aztán kereskedjék rajtuk a nagyságos ur. Az ilyen népet meg se lehet találni, ma itt, holnap ott, a hol munka akad. Hanem a szabó fizet...
Bertus ur belesápadt ebbe a beszédbe. Egy pillantással a mennyezetre bámult s mintha valami repülő holmit kisért volna figyelemmel, tovább nézett, föl, messze... A pénze után. Aztán rábámult a házmesterre s elfulladó, gyönge hangon nyögte ki:
- Hát akkor miért adták el nekem ezt a házat?
- Eladó volt.
- Miért vettem meg?
A házmester vigyorgott egyet s vállat vont.
- Azt már nem tudom.
Bertus ur arra gondolt, hogy a másik szobában van az asszony s ha az meghall valamit, még nagyobb a veszedelem. Belebetegszik szegény. Hát csak magában töprengett, belemeredve a házmester arczába.
- Mit csináljak? Mit csináljak?
A házmester megsajnálta és segítségére jött a tanácscsal.
- Tessék eladni.
A Bertus ur szemeiben megcsillant az öröm.
- Csakugyan. - De aztán hirtelen elszomorodott. - De ki veszi meg?
- Ahogy a nagyságos ur megvette.
- Igaz, igaz. - Egyszerre azonban dühbe borult. - Hanem azt a piszok népet még ma dobja ki. Egyet se türök meg, persze a szabó kivétel... Fizet.
Az ember ott vele szemben vakarni kezdte a fejét s nagyon aggodalmas képet vágott.
- Az nem lehet, kérem.
- Miért? A házamban csak én vagyok az ur.
- Igen, de üres házat nem vesz meg senki. A nagyságos ur se vette volna meg, ha nincs benne lakó.
- Nem, nem, csakugyan...
- S ha meg tetszik engedni, hát éppen a szabó a baj. Az kérem a multkor is kiabált az udvaron, hogy: - Mi, az egész házban én vagyok az egyetlen tisztességes lakó s nekem nem lehet kitenni a folyosóra a vasalót? Hogy megsüti a lábát rajta valami gyerek? Hát süsse. Arra való ez a sok csirkefogó, a ki beköltözik a házba s nem fizet. Pazariták vagy ilyest mondott a lakókra, mert nem lehet tagadni, hogy müvelt ember, ámbár henczeg. Egy táblát is tett a kapu fölé, ujat, a min az van, hogy: tailleur. A lakóknak persze nem tetszik az efféle modor, mert ha valakinek nincs pénze, azért lehet még önérzete, van is nekik s a feleségemnek a multkor is azt mondta a kerékhajtó, a ki a földszinten hátul lakik, hogyha ülni is kell érte, hát azt se bánja, ő megveri a szabót. Tessék elhinni, hogy nagy gond rendet tartani e között a népség között s ha valami csunya kellemetlenségünk lesz, annak a szabó az oka. Mert hogy ő fizet, hát azt hiszi, hogy ezzel már a többi lakót lebecsülheti, holott hát azok is tisztességes emberek, csakhogy nincsenek ugy ellátva a fizetésre, mint ő.
- Hát mit csináljak? Csak nem dobhatom ki a házból az egyetlen lakót, a ki fizet.
- Nem, nem, ámbár... A ház eladó, nagyságos ur, az a fő, hogy ne legyen benne üres lakás. Már pedig nem tudom, hogy ezek a népek meddig türnek. Van olyan, a ki máris azt mondja, hogy vagy ő vagy a szabó... Aztán járhatunk utána, a mig lakót kapunk.
- Ne mondjon bolondot.
- Nem én, hanem körül mind igy tartják fenn a házakat. Adják, veszik, de a lakó marad. Ez a szabó pedig nekünk kész veszedelem, kérem...
- De fizet.
- Fizet, de annak a rongyos százhatvan forintnak nem sok hasznát látjuk. Menjen, kérem, engedelemmel legyen mondva - menjen a fenébe. Ne rontsa a házban a békességet.
- Hát felmondjunk neki?
- Fel bizony, kérem.
Bertus ur még egy kicsit csóválta a fejét. Kavargott az agyában valami, hogy micsoda buta dolog az a mi itt végbe megy, hanem végre is belátta, hogy a szabó nem arravaló ember, hogy a ház tisztes lakói között helyet foglaljon. Felállott és dühösen csapott rá a negyven forintra.
- Hát dobja ki!
A házmester bólintott, hogy: rendben van, s indult is kifelé. Mielőtt azonban elment volna, pár lépéssel beérte Bertus ur s bizalmasan sugva szólott neki, nehogy meghallja benn az asszony.
- Az uj lakónál azonban okosabb legyen. Nem a pénzre kell néznünk, hanem inkább valami csendes, derék emberről gondoskodjék. Olyat, a ki a többinek semmit se vethet a szemére.