A siracusai asszony

A siracusai asszony szerző: Surányi Miklós

      Az érseki katedrális háta mögött, ahol egykor Minerva temploma állott, a Plemmyrio-hegység lábánál, olajfaligetben, amelyben január végén nyílik a jerikói lonc és a halvány rubinszínű bokorrózsa, öreg márványkeresztek, omladozó obeliszkek, mohfedte gránitoszlopok jelzik az ősök sírjait. Valahol talán itt nyugszik az isteni Platón is, és pihenése nagyon csendes és boldog lehet. Sírja fölött hajnalban megszólal a fülemüle, s Platón szépeket álmodik. A Portó Piccolo selyemkék hullámain néhány bárka imbolyog; a csónakosok dala ideszáll a temetőbe, ahol zöld fátyolos angol ladyk és lódenkabátos német turisták betűzgetik a sírkövek feliratait. Eurüalosz erősségének romjai, a Latomia del Paradiso és a Villa Landolina felől mintha antik árnyak emelkednének fel, s tanácskozásra gyűlnének össze a cinterem sötét ciprusainak árnyékában. Villa Landolina, Porto Piccolo, Platón sírja... itt valóban boldog tanyájuk van a halottaknak, akiket az élők megirigyelhetnek.

A temetőőr minden öreg követ és minden repedezett márványt személyesen ismer. A zöld fátyolos angol ladyket pedig elvezeti az egyik ciprusliget homályába, és rámutat egy csonka keresztre, amelyen ez a felírás olvasható:

  ITT NYUGOSSZA BOLDOG ÁLMÁT AZ ÉGIEK KEGYELTJE,
                    THEODORA ASSZONY,
 AKI SZÜLETETT SIRACUSÁBAN, ÉS ITT IS HALT MEG,
                   MIUTÁN SOKAT BOLYONGOTT
                AZ ALPOKON TÚL LEVŐ ORSZÁGOKBAN
              ELTEMETTÜK NYOLCVANEGY ÉVES KORÁBAN
         ÉLT TIZENHÉT ÉVET, HAT HÓNAPOT ÉS HÁROM NAPOT

Eltemettük nyolcvanegy éves korában, és csak tizenhét és fél esztendőt élt? A zöld fátyolos angol ladyk s a lódenkabátos németek fejüket csóválják erre az együgyűségre. Jacopo, a temetőőr erre elmondja a siracusai asszony történetét.


Hatéves koráig a kis Theodora boldogan játszott az érseki kert bokrai között, s a Porto Piccolo gránitpartján. Szép, nagy, fekete szemét rámeresztette az idegenekre, akik Arkhimédész és Dionüszosz csodálatos emlékeit kutatták a félszigeten. Ő volt a legszebb gyermek Siracusában. Szőke volt, aranysárga hajú, fehér bőrű és fekete szemű, ami maga is azt mutatja, hogy az Isten valami rendkívüli dologra választotta ki. A szőke Theodora - így ismerték őt az egész városban, és az anyák, amikor lefektették leánykáikat, ezzel altatták el őket, ha netalántán rakoncátlankodtak:

- Imádkozzál, fordulj a fal felé, hunyd le a szemedet, és szépen aludjál el, akkor reggelre kelve te is szőke leszel, mint a kis Theodora.

Hatesztendős korában Theodorát beadták az érseki iskolába. Ott is mindenki becézte a szőkeségéért, és mindenki bizonyos áhítattal nézett rá, mint az Ég kegyeltjére. Már november elején besorozták őt a mennyei kórusba, amely a karácsonyi misztériumok alatt énekelni fog az érsek előtt. Édesapja, aki hajósember volt, és Szicília meg az afrikai partok között utazgatott, megígérte neki, hogy karácsonyra, ha derekasan megállja a helyét az angyali kórusban, Karthágóból drága gyöngyökkel és selyemdíszekkel cifra kisbabát hoz neki. A kis Theodora ettől a naptól kezdve minden este azzal a boldog ábrándozással feküdt le, hogy neki karácsonykor karthágói fekete bábuja lesz, és az általános irigységet fog kelteni a siracusai kislányok között. November közepén már oly türelmetlenné lett, s oly erősen sóvárgott a gyöngyös baba után, hogy csaknem belebetegedett. És este, harangszó után, amikor az anyja lefektette, könnyek közt könyörgött a Jóistennek, hogy minél előbb jöjjön el az a karácsonyest, amikor apjától megkapja a karthágói babát. Ó, bárcsak már holnap reggel megkaphatnám - sóhajtott föl keservesen, és az édesanyját megkérdezte:

- Hányszor alszunk még karácsonyig?

A jámbor asszony kiszámította, hogy még negyvenszer kell lefeküdni karácsonyig.

Theodora sírva fakadt:

- Én nem bírom ki még negyven napig. És szívesen odaadnék az életemből negyven napot, ha holnap már karácsony lenne.

Az anya megdöbbent, keresztet vetett a leányára, és buzgón kérte az Istent, hogy a kis Theodorát ne büntesse meg ezért a kétségbeesett kifakadásért. Negyven napot odaadna az életéből! Hogyan juthat eszébe ilyesmi egy hatesztendős kislánykának?

És másnap megtörtént a csoda. A kis Theodora fölébredt, szépen felöltöztették, elvitték a templomba, amelynek előcsarnokában eljátszották a karácsonyi misztériumot. Theodora hangja olyan édes csengéssel szárnyalt az ég felé, mint a fülemülék hajnali éneke a temető cipruslombjai alatt. Estefelé pedig megérkezett a család feje, és odaadta Theodorának a karthágói babát.

Két hétig ő volt a legboldogabb lélek Siracusában. A karthágói bábu csodájára jártak a városból, s a hajós lánya, Lucia, a sekrestyések Flórája s a szomszéd osteriából való kis Szidónia egész nap Theodora körül ólálkodtak, s odaadták neki minden rézpénzüket, datolyájukat, cukorkájukat és szentképecskéjüket, hogy néhány percig engedje őket a karthágói babával játszani. A Porto Piccolo környékén nem volt kisgyermekes hajlék, amelyben ne a csodálatos fekete babáról beszéltek volna. A kis Theodora azonban már a harmadik héten megunta a babát. Megunta a babával járó dicsőséget is, s nem tudott egyébre gondolni, mint arra, hogy édesapja a legközelebbi karácsonyra Nápolyból való aranycsipkés bársonymellényt, piros selyemszoknyát és kis sárga bőrcsizmácskát ígért neki. Csak ne volna olyan messze a jövő karácsony! És este, amikor ágyacskájában a fal felé fordult, így imádkozott:

- Madonna, édes, szép mennyei anyuskám, ha kissé szeretsz engem, add, hogy holnap már megint karácsony legyen.

És úgy lett. Másnap megkondultak a harangok az érseki templomban, újra eljátszották a misztériumot, a legszebben megint Theodora énekelt, és este megkapta a csodálatos nápolyi ruhát. Karácsony napján úgy lépegetett aranyban, bársonyban, sárga csizmácskában, mint egy kis páva. Megcsodálták és irigyelték. Ámde Theodora úgy érezte, hogy mégis boldogtalan. Maszatos kis iskolás fiúk megráncigálták arany szőke hajfonatát, gáncsot vetettek neki, és ő gyönyörűséges ünnepi ruhájában végigvágódott a sárban. Mennyivel másképp bánnak a fiúk a nagylányokkal, akik kényesen és kacéran imbolyognak az érseki kertben, magukba bolondítják a legényeket, és ablakuk alatt éjjel szerenádot kapnak. Theodora szégyellte, hogy őt még gyerekszámba veszik, és égő sóvárgással gondolt arra az időre, amikor ő is fehér fátylat kap, és a misztériumban a betlehemi szüzek szerepét játssza.

- Ó, bárcsak én is nagylány lennék már - sóhajtott kétségbeesett vágyakozással -, mint Magdolna vagy Veronika, a majoros lánya, akinek Giovanni tegnap megkérte a kezét. - És egész éjjel nem hunyta le a szemét, kimelegedett, aztán kirázta a hideg. Forró, majd jeges verejték borította el egész testét, és lázas félálomban kérte a Madonnát, hogy reggelre olyan szép, sudár, imbolygó járású, kényes tartású, formás hajadonná legyen, mint amilyen Veronika.

És úgy lett. Akkor is ő volt a legszebb szűz egész Siracusában. A legények mind az ő aranyszőke haja után bolondultak. Ő Mariót szerette, az érseki bérlő fiát. Theodora tizennyolc éves volt, Mario húsz. Mindenki tudta a városban, hogy egymáséi lesznek. És ekkor kitört a háború, Mariót elvitték katonának. A többi legényt is Siracusából. Besorozták őket Napóleon hadseregébe. Minden siracusai házban sírtak és jajveszékeltek. Tele volt a város özvegy menyasszonnyal, özvegy feleséggel és özvegy anyával. Rettenetes hírek jöttek északról, a pápai seregek, az osztrákok, a franciák és a németek háborúiról. A legboldogtalanabb leány Siracusában Theodora volt, akinek két nappal az esküvője előtt vitték el vőlegényét. Nem csoda, hogy Theodora zokogva borult a cinterem kőkeresztje elé, és hangos siránkozásával az eget ostromolta. Azt kívánta az Üdvözítőtől, hogy vessen véget a háborúnak, vagy ha az nem lehetséges, védelmezze meg Mariót minden veszedelem ellen. Ebben megnyugodott, mert tudta, hogy az ő imádságát meg szokta hallgatni az Úr, de napok, hetek és hónapok múltak el, és még mindig nem lett vége a háborúnak. Theodora ekkor nagy dologra határozta el magát. Megfürdött, meggyónt, megáldozott, felöltötte menyasszonyi ruháját, és úgy, ahogy volt, lefeküdt ágyába a Porto Piccolo öblének partján levő kis házuk hálókamrájában, amelynek piciny, kerek ablaka a tengerre nyílott. Lefeküdt, és kérte a Megváltót, hogy hozzon álmot a szemére, az álma mély és öntudatlan legyen, és ne legyen addig ébredése, amíg vége nem lesz a háborúnak.

És úgy lett. A háború öt esztendeig tartott, de ez az öt esztendő nem volt több Theodora emlékezetében, mint amennyi ideig egy nyári éjszaka eltart. Amikor megvirradt, és Theodora kinézve a kamra kis, kerek ablakán, a hullámokból kiemelkedő napot üdvözölte, az érseki vár ormán megdördült az ágyú, a harangok megkondultak, a város fölriadt, és kitódult az Ortygia felé vezető országútra. Fellobogózva, virágos kalappal, zeneszóval mentek a siracusai legények felé, akik Isten kegyelméből ép bőrrel tértek vissza a háborúból. Hazajött Mario is, megemberesedve, kitüntetésekkel, és szerelmesebben, mint ahogy elment. Két nap múlva megtartotta esküvőjét Theodorával.

Néhány hónapig boldog szerelemben éltek. Akkor azonban nagy szerencsétlenség történt a családban. Theodora apja, a hajós egy viharos éjszaka a tengerbe fúlt. Hajója gazdátlan maradt. A legjobb hajós halt meg, s a legerősebb és legderekabb hajó várta az új gazdát. Nem az a legény volt Mario, aki csak egy hétig is gazdátlanul hagyja. Pompás hajós és ügyes kereskedő létére kitatarozta a megsérült gályát, bevontatta a kikötőbe, és megrakta áruval. Nem is tehetett másképp. A család feje meghalt, de úgy látszott, hogy a család az Ég kegyelméből is megszaporodik. Theodora anya lesz. Több kenyér kell a házhoz, s egy kis olajkertet is kellene venni a születendő gyermek nevére. Mario két hét múlva már kihajózott a kikötőből, és Theodora magára maradt, mint a többi siracusai fiatalasszony, remény és kétségek között, tetejébe még várandós állapotban, és kimondhatatlanul remegett az ura, a születendő kisgyermeke és a maga életéért.

- Ó, bárcsak át tudnám aludni azt az időt, amíg Mario távol van, s én karjaimba vehetem a kis bambinómat!

Aznap este így fohászkodott Theodora asszony, és úgy is lett, ahogy kívánta.

- Mennyi ideig voltál távol? - kérdezte boldogságtól reszketve másnap az urától.

- Hosszú volt az út, nehéz volt eladni az olajtermést, sokáig tartott az átrakodás, visszafelé a vihar hajómat a görög szigetekhez csapta, ott ki kellett javítani, bizony több mint nyolc hónapig kalandoztam, s a haszonnal nem vagyok megelégedve.

- Nyolc hónap? - csodálkozott Theodora, s ebből kiszámította, hogy csecsemője már csaknem féléves.

A következő esztendőben Mariónak meghalt egy nagynénje, akinek Milánótól nem messze, Lombardia egy kis városában konzervgyára volt. Mario úgy gondolta, hogy ha átveszi a gyárat, egykettőre gazdag ember lehet, s ezért eladta a siracusai olajkertjét, házát és hajóját, és családostól együtt elhagyta a várost. Theodora ellenkezett, sírt, könyörgött, mert féltette kicsinyke leányát, Dionysiát, aki szintén szőke volt és fekete szemű, és olyan szép, mint egy angyal. Marióval azonban nem lehetett bírni. Theodora megadta magát, de azzal az égő vággyal készülődött a nagy utazásra, hogy reggelre kelve bárcsak tízéves volna már a kis Dionysia, mert akkor jobban bírná az utat és az éghajlat változásait.

- Ezt a tíz esztendőt szívesen odaadnám az életemből, és jót tennék ezáltal Dionysiával is, mert megmenteném őt a gyermekkorral járó betegségektől és veszedelmektől.

És minden úgy történt, ahogy Theodora akarta. Amikor felébredt, már Milánóban voltak, a konzervgyár pompásan működött, Dionysia tízéves volt, nagy, szép, erős gyermek, s az apácazárdában ő volt a legjobb tanuló. Mario akarta, hogy a kislány a zárdában tanuljon, városi emberek között, távol a konzervgyártól, ahol durva munkások és napszámosasszonyok fenyegették volna erkölcsi épségét.

Theodora boldogtalan, a világ legboldogtalanabb embere volt abban a kis liguriai városkában, amelyben ura a tengeri halakat füstölte, sózta, csomagolta és szállította. Egyszerűen nem tudott Dionysia nélkül élni. Mario azonban nem tágított:

- Dionysia gazdag és irigyelt hajadon lesz, szükséges, hogy a műveltsége is meglegyen hozzá. Dionysia Milánóban marad.

- Meddig? - kérdezte reszketve az asszony.

- Még nyolc esztendeig.

- Ó, bárcsak nyolc évvel öregebb volnék - sóhajtott a boldogtalan anya -, hogy újra karjaimba zárhatnám gyermekemet!

És az Ég meghallgatta őt. Egyetlen éjszaka alatt lepergett a nyolc év, és másnap reggel sikoltva borult a nagy, szép, szőke leánya keblére Theodora.

- Te is ilyen voltál ezelőtt tizennyolc évvel - mondta boldog nevetéssel az apa.

Theodora elpirult, mert belenézett a tükörbe, és észrevette, hogy szépségének rózsái már elhervadtak. Pedig, istenem, ez a tizennyolc esztendő oly hamar eliramlott, mint tizennyolc hét. És valójában. Theodora tizennyolc hét alatt élte át azt a tizennyolc évet.

Ekkor az egész család Milánóba költözött. A gyárat eladták, és Mario kereskedelmi irodát nyitott.

- Ezután keveset leszek itthon, neked kell Dionysia felett őrködnöd, és számára az alkalmas férjet kiválasztanod.

Mario csakugyan majdnem mindig útban volt, bejárta Ausztriát, Csehországot, sőt Oroszországba is elkalandozott. Évenként csak kétszer látták: húsvét és karácsony ünnepén. Theodora eleinte izgatottan számolta a napokat, de valahányszor búcsút vett az urától, mindannyiszor megkérte az Istent, hogy rövidítse meg a húsvét és a karácsony közt a távolságot, és az Isten mindannyiszor meghallgatta őt.

Amikor a leánya jegyben járt, azt kívánta, hogy bárcsak az oltár előtt látná már, és másnap már az oltár előtt látta. Aztán unokákat kívánt, egyiket a másik után, és mire felébredt, új és új unoka köszöntött be a házba. Ha az egyik megbetegedett, elkívánta a gyötrődés napjait, és a napok úgy repültek, mint a pillanatok.

Egyszer az ura azt írta Hamburgból, hogy betegen fekszik, kéri, hogy látogassa meg. Theodora asszony sírva fakadt, hogy bárcsak már ott volna. A következő percben az ura ágya mellett állt. Az orvosok azt mondták, hogy legalább nyolc hétig kell Mariónak az ágyat őriznie.

- Add, édes jó Istenem, hogy holnap reggel már nyolc héttel idősebbek legyünk!

És úgy lett.

Felépülvén, Mario kijelentette, hogy mindössze még három esztendőt akar dolgozni, aztán nyugalomba vonul. Theodora kívánságára ez a három esztendő három perc alatt elröppent. Mire azonban felocsúdtak, Mario szomorúan vallotta be, hogy ezalatt a vagyonának a felét elvesztette. Még öt esztendei munkára van szüksége, hogy újra talpra álljon.

Theodora ezután nem hagyta el az urát, vele járkált országokat, esőben, hóban, kánikulában és fagyban, s valahányszor nagy út előtt álltak, mindannyiszor leimádkozta az Égtől, hogy a hetek pillanatokká változzanak. Fél év múlva minden türelme elfogyott:

- Ó, bárcsak letelt volna már az öt esztendő! - fakadt ki türelmetlenül, és másnap már vége volt az öt esztendőnek.

Már törődött, öreg emberek voltak mindketten. Visszamentek Milánóba, hogy hátralévő napjaikat Dionysia és a kis unokák között töltsék el. Öregségük nem volt nyugodt, örömük a családban nem volt teljes. Sokszor ütötte fel a fejét baj, betegség, gond, aggodalom. Theodora mindannyiszor elhárította fejük felől a gondterhes napokat. Most már el is határozta magában, hogy csak a boldog perceket engedi a maguk természetes rendje szerint leperegni, ilyenkor szerette volna, mint Józsua, megállítani az égen a napot, hogy ne alkonyodjék le az ő boldogsága fölött. De úgy vette észre, hogy ez nincs hatalmában. A boldog órák villámsebesen tűntek el, a gondterhes órákat ő maga törölte ki szeretteinek életéből. Néhány hónap múlva már azt vette észre, hogy unokái is férjhez mentek, a leánya öregasszony lett, a férje aggastyán, fél lábbal a sírban. Ez annyira megrémítette, hogy két esztendeig nem merte kérni Istentől az idő siettetését. Ez a két esztendő telt el a leggyorsabban. Mario meghalt. Meghalt a veje is. Az unokái szétszéledtek. Ő maga árván és özvegyen maradt, és elhatározta, hogy aggsága napjaira visszamegy Siracusába, és oda kíván temetkezni a Plemmyrio lábainál lévő olajfaligetbe. Összeaszott, mankón sántikáló, omlatag anyóka volt már, és törődött teste alig állta a hosszú utazást. De végre mégis szerencsésen megérkezett Siracusába. Ott földerült az arca. Hej, mégiscsak ez a világ legszebb zuga, ez az enyhe és örökzöld kis fészek Ortigia szigetén, odatapasztva a hegység rózsalugasos oldalába. És már előre örült, hogy találkozni fog Luciával, Flórával és Szidóniával, s ők négyen, ha Isten még élteti őket, szelíd és kedves öregasszonyok módján, imádkozva és csevegve fejezik be alkonyodó életüket.

Ahogy megérkezett, másnap már magához hívatta őket. Három égő szemű, karcsú, kacagó, fiatal lány lebbent eléje. Egyik sem volt több tizennyolc esztendősnél, és csak úgy áradt belőlük a boldogság.

- Kik vagytok, leánykák? - kérdezte tőlük Theodora anyó, aki úgy sejtette, hogy régi barátnőinek unokái állanak előtte.

- Lucia.

- Flóra.

- Szidónia.

Sokáig tartott, amíg megértették egymást. És amikor megértették, Theodora asszony sírva fakadt, és átkozni kezdte önmagát:

- Ó, én boldogtalan, aki életem nagy részét elkívántam a bajoktól való félelmemben és az örömök után való türelmetlenségemben. Ó, bárcsak ne érném meg a reggelt!

És úgy lett, ahogy kívánta. Másnap halva találták ágyacskájában, és eltemették nyolcvanegy éves korában, miután tizenhét évet, hat hónapot és három napot élt mindössze.

...A zöld fátyolos angol ladyknek és a lódenruhás német turistáknak így mesélte el a siracusai asszony történetét Jacopo, a vén temetőőr.