A sátán halála
| A sátán halála szerző: Surányi Miklós |
Húsz éve betegeskedett. Tüdejét és gégéjét a kór ronggyá lyukgatta. Évek óta már beszélni sem tudott. Ötvennégy éves volt, és soványabb, feketébb, sárgább, félelmesebb és rettentőbb, mint valaha. Testén lötyögött a ruha, két óriás tenyere vékony csontokon lógott, és az embereknek az anatómiai múzeumokat juttatta az eszébe. Orra megnőtt. Haja szürkén, bozontosan, viharosan, lebegett a szélben. Kaszálva járt, és imbolygott, mintha minden lépésnél oldalt akarna dőlni. Groteszk tánc volt ez, kezdett hasonlítani a karikatúráihoz.
Nizza, Nizza! Ez volt az utolsó szalmaszál, amelybe a fuldokló belekapaszkodott. Itt megint egy kicsit remélte, hogy a halál megunta a veszett üldözést. Talán mégis megkegyelmez neki.
Az utca, amelyben lakást vett magának, messze volt a tengerparttól. A nap csak a déli órákban sütött be a magas házak közé, mert a sikátor olyan keskeny volt, hogy két öszvér vonta kordély csak nagy üggyel-bajjal tudta egymást kikerülni. Az utca végén öreg templom állott, kéttornyú, kopár, szomorú román egyház, de az ő ablakából csak az egyik tornyot lehetett látni. A földszinten boltok csalogatták be a vevőket. A boltok felett fehér és piros és rikítóan zöld napellenzők voltak kifeszítve. Nyáron is hűvös volt az utca, egy kissé piszkos, de árnyékos, és benne a hagyma orrfacsaró szaga összekeveredett az ibolya illatával. Most azonban, télen, karácsony előtt, senki sem ismerne rá az ibolyák és rózsák Nizzájára. Nedves, hideg, puha és ritka volt a levegő, és az öregember metsző fájdalmat érzett minden lélegzetvételre. Na, majd ha újra ibolyaillat terjeng a szűk sikátorok között, akkor talán jobban lesz minden.
És ha nem?
Akkor kiejti kezéből ezt az utolsó szalmaszálat, és ott, az azúrkék ég alatt várja utolsó óráját.
- Mikor lesz karácsony? - kérdezte ápolójától.
- Két hét múlva, maestro.
- Megígértem, hogy akkor hegedülök a templomban.
- Meg is fogja tartani az ígéretét. Addigra egészséges lesz, signor Paganini.
Paganini a kezével intett. Nem hitt az ápoló szavában. Rosszul volt. Orvosa magasra ültette az ágyban, úgy, hogy jól láthatta a vele szemben lévő falon lógó öreg Guarnériusát. A vén hegedű bánatosan csüngött a szegen, mintha abból is elszállni készülne a lélek. Paganini fájdalmasan intett neki a szemével.
A keskeny utcán, a zöld és kék ernyők alatt, valami jámbor vándormuzsikus a karácsonyi éneket cincogta. A kisded Jézus nevében koldult magának karácsonyra való filléreket. A nyöszörgő hangokból alig lehetett kivenni az angyali dallamot. A beteg mégis meghallotta. Kimondhatatlanul irigykedett a koldusra, és arra gondolt, hogy ő már nem tudná eljátszani Guarnériusan a karácsonyi éneket.
Újra ránézett a hegedűjére.
- Hát nekünk végünk van, öreg cimbora - talán ezt gondolta magában. De a következő pillanatban megjelent az ajka körül az a szardonikus mosoly, amely elrémítette sokszor a környezetét. Arra gondolt, hogy ő, signor Niccolo Paganini, német báró, pápai lovag, a hegedűsök királya, egy csomó csillogó nagy rendjel tulajdonosa, a boszorkánymester, a sátán fia, aki az ördögtrillákkal az egész világot megőrjítette, aki elállította az emberek szíve dobogását, akinek a kezében a vonó nagyobb hatalom volt, mint a királyok jogara, most szíve mélyéből irigyli azt a nyomorult koldust, aki ablaka alatt a karácsonyi ének dallamát cincogja rozoga hegedűjén.
A hegedű ott lenn, az utcán halkan cincogott, Paganini pedig összeszedte minden erejét, kért egy kis papírdarabkát, és ráírta:
- Levél van a párnám alatt.
Fia, a kis Achillino, a párna alá nyúlt, és előkereste a nagy ív papirosokat. Öt oldal tele reszkető kézzel írt ákombákommal, a Revue Musicale-nak címezve.
- Adjátok fel a levelet. Mire odaér...
Achillino sírt.
Az ápoló megkérdezte, vajon ne csukják-e be az ablakot, mert sértette a fülét a hegedű cincogása.
Paganini rémülten tiltakozott. És felírta a papírdarabjára:
- Mindkét szárnyát nyissátok ki, és mondjátok meg neki, hogy Paganini köszöni az utolsó üdvözletet.
Nem bírta tovább. Karja lehanyatlott, és csak a szája reszketett. Achillino föléje hajolt, hogy ajkáról olvassa le, mit mond. Megértette.
- Bravissimo! Siete tutti virtuosi. Courage, courage, Monsieur! Bravissimo!
Paganini arca majd elolvadt a boldog gyönyörűségtől. Ó mama, mama, cara!
Aztán hirtelen eszébe jutott a levél. Odanyújtotta az öreg ápolónak, és a szeme pillantásával kérte, hogy olvassa el.
- Kinek szól a levél?
Paganini felírta:
- Berlioznak. De ön is elolvashatja.
Az öreg olvasta:
- Kedves barátom! Vége mindennek. A halál nagyobb úr, mint én. Jön a nagy finálé. Mielőtt azonban meghalok, meg akarom írni Önnek, hogy mennyire szeretem és mily nagyra becsülöm Önt. Anyagi javaimról már végrendelkeztem. A végrendelet jó helyen van. Minden, amit szereztem, legyen Achillinóé. Megérdemli tőlem. Tizennégy év óta ő teszi elviselhetővé az életemet. Az emberek ezalatt folyton azon fáradoztak, hogy megutáltassák velem az életet, miközben elárasztottak babérral és dicsőséggel. Több pénzt szereztem az emberek ostobaságával, mint a hegedűmmel. Ezt megbocsátom nekik. De mielőtt meghalok, megizenem, hogy mennyire megvetem őket. Az életemben úgy vetettem meg, hogy látszólag jóváhagytam minden piszkos mendemondát, amellyel népszerűségemet gyarapították. Most azzal mutatom ki megvetésemet, hogy leleplezem ostobaságukat. Azt beszélték rólam, hogy embert öltem, öt évig tömlöcben bűnhődtem, és a börtönben tanultam meg hegedülni. Jó, hát beszéljünk erről.
Körülbelül tizenöt esztendővel ezelőtt történt Páduában. Hangversenyt adtam ott, elég szép sikerrel. Másnap tiszteletemre a vendéglőben hatvanterítékes vacsorát rendeztek. Hódolóim már mind együtt ültek, s én egy rejtett mellékajtó mögött elég tapintatlan voltam kihallgatni a csevegésüket. Egyikük áradozva beszélt a művészetemről; szomszédja egyetértőleg bólingatott, de hozzátette:
- Paganini ördöngösen ügyes, de virtuozitásán nincs semmi bámulni való. Elég ideje volt a börtönben, hogy gyakorolja magát. Nyolc esztendeig egyetlen társa a hegedűje, amelyről lassanként lepattogtak a húrok, utoljára már csak a g maradt meg szegény ördögnek. Ez a magyarázata a g húron való ügyességének.
- Honnan tudod ezt? - kérdezte a másik.
- Hogy honnan tudom? Az áldozat, akit Paganini tőre a másvilágra küldött, legjobb barátom volt - felelte megilletődött arccal az illető.
Akkor módfelett felháborodtam ezen a gazságon. Odarohantam az asztalhoz, és felszólítottam a szóban forgó gazfickót, mondja meg, mikor és hol történt az eset?! Roppant konsternáció. Mindenki rám meresztette a szemét, mikor felismerték bennem a tragikus történet hősét. Kínos zavar. Torkon ragadtam a hitvány rágalmazót, és követeltem tőle a bizonyítékokat. A semmirekellő dadogni kezdett:
- Én is csak úgy hallottam... az emberek összevissza beszélnek... azt mondtam, hogy a barátom volt? Rosszul értette kérem... én sohasem ismertem az eset szereplőit, sőt őszintén megvallva, nem is hittem soha a tereferét...
Hát igen, ilyen rémmeséket találnak ki a nyárspolgárok, akik a maguk tunyaságában el sem tudják képzelni, hogy valaki művészember a maga szabad akaratából is képes bizonyos fokára eljutni a technikai tökéletességnek.
Eszembe jut, hogy Bécsben néhány együgyű rajongóm mire vetemedett nevetséges hiszékenységében. A Burgtheaterben játszottam Streghe variációit... Nagy volt a hatás. Egy úr, aki engem később sápadt és melankolikus arccal, egzaltált tekintettel, mint valami varázslót vagy sátánt rajzolt le, ünnepélyesen megesküdött, hogy a pódiumon megjelent az ördög, és ő vezette helyettem a vonót. Vörösbe volt öltözve, a fején szarvak, és farka a földet söpörte; arcvonásai megtévesztésig hasonlítottak az enyéimhez. Elhiheti, uram, ez az aprólékos leírás még engem is meggyőzött a dolog hitelessége felől; nem csoda, hogy a derék bécsi nép szentül hitte és boldogan állapította meg, hogy rájött a titkomra.
Eleinte sok izgalmat okozott nekem ez a hitvány lárma. Már magam is kételkedni kezdtem abban, hogy tizennégy éves korom óta szakadatlanul a publikum szeme előtt voltam: hogy tizenhat esztendőn keresztül mint zenekari igazgató működtem a luccai udvarban. Úristen, hát voltaképpen mikor is követtem el én azt a gyilkosságot? A bécsi olasz nagykövet ugyan igazolványt adott arról, hogy közel húsz éve ismer abban a becsületes művészi pozícióban, amelyet gyermekkorom óta elfoglaltam - a rágalmak csak pillanatra hallgattak el.
Mit kell itt tenni, uram? Azt hiszem, nincs más hátra, mint beletörődni, és okulni ezen a gonoszságon. Mielőtt azonban befejezném, engedje meg, hogy egy anekdotát közöljek önnel, mely a börtönről szóló mendemondát némiképpen megvilágítja. Amikor én tizennégy esztendős voltam, Milánóban járt egy Duranovszki nevű hegedűművész, s ott két gézengúz rábeszélésére elhatározta, hogy részt vesz egy gazdag falusi pap kirablásában. Megindultak, hogy a gaztettet végrehajtsák, de útközben az egyik latornak inába szállt a bátorsága, és két társát feljelentette a csendőrségen. A csendőrség el is fogta Duranovszkit és cinkosát, még mielőtt kárt tehettek volna a plébánosban. Húszévi börtönre ítélték őket, de Menou generális, Milánó helytartója két év után visszaadta az elvetemedett hegedűművész szabadságát. A többit mindenki kitalálhatja. Elég volt, hogy a tömlöcbe zártak egy hegedűművészt, akinek i-vel végződött a neve; ki kételkedik abban, hogy ez nem más, mint Paganini? A többi már a fantázia dolga.
Uram! Ha én mindenféle gaz és ostoba mendemondát, minden hajmeresztő boszorkánymesét és sátánlegendát mindig és mindenhol meg akartam volna cáfolni, nem jutott volna időm arra, hogy tanuljak és hegedüljek. De talán nem is lett volna célszerű, ha eloszlattam volna magam felől a sátáni hírnév és a gyilkossági rémhistória alvilági dicsőségét. A nyárspolgároknak mindenesetre lehűtötte volna a rajongását, ha megtudják rólam, hogy semmi titokzatos nincs a lényemben, és művészetemben verejtékes munka, emberfeletti kitartás, gyötrelmes erőlködés és napi tizenkét órai gyakorlás révén jutottam el a tökéletességig. Minek beszéltem volna nekik arról, amit egy világban kóborló, nyomorult hegedűs kínlódik gyermekkorától fogva késő vénségéig. Most már bevallhatom nekik, hogy semmi közöm sem a börtönhöz, sem a sátánhoz, hogy én csak egyszerű ember vagyok, mint ők, csak jóval többet dolgoztam és szenvedtem, mint mások. Nagyon beteg vagyok, uram, és félek, hogy többé nem állhatok ki a pódiumra, és nem játszhatom el az ördögtrillákat és a boszorkányéj variációit. Félek, hogy nem sokáig lesz szükségem a pénzükre, amelyet szívesebben raktak egy boszorkánymester és rablógyilkos sátánivadék tarsolyába, mint egy olyan becsületes és beteg társukéba, aki nem a börtönben, hanem egy kis génuai szatócs pincelakásában tanult keserves könnyek között hegedülni. Íme, uram, megteszem a legnagyobb áldozatot, amire a magamfajta világcsavargó, pénzéhes varázsló képes; széttépem magam körül a misztikum és fogvacogtató borzalmak fátyolát, ledobom a mágus és sarlatán fantasztikus álarcát, és kiállok a világ elé a magam egyszerű és szánalmas meztelenségében. Pedig, bevallom, még úgy szeretnék élni! Olyan boldog volnék, ha még néhány karikatúrát rajzolnának rólam a grafikusok, s néhány fogvacogtató történetet koholnának felőlem a hangversenytermek látogatói. És úgy szeretnék még néhány ezer aranyat összegyűjteni a kis Achillesnek, akit tizennégy év óta a keblemen hordok, mint egy szentimentális öreg fiahordó sátán. Ó, én még sokszor szeretném megszólaltatni a hegedűmet, de az óra közelg, és én tele vagyok szenvedéssel és félelemmel. Félek a haláltól, uram, s ha valamicske közöm volna a sátánhoz, most bizonyára igénybe venném, hogy egy kis ráadást kapjak az élet édes koncertprogramjából. De a sátánhoz, sajnos, semmi közöm, és a mennybéliek, úgy látszik, nem hajlandók rajtam segíteni. Minden reményem az emberekben van, akik nemsokára megszabadulnak tőlem: kegyetlen és véres fantáziájuk martalékától. Íme, nézzenek rám! Itt állok a halál hideg küszöbén, engedjék meg nekem, hogy azt békében és csendben léphessem át. Addig türtőztessék magukat, és hagyjanak békében meghalni. Nemsokára vége lesz az utolsó ördögtrillának.
Lenn az utcán halkan cincogott a karácsonyi ének.
Paganini mosolygott. Most már el lehet küldeni a levelet. Mire Párizsba ér, és kinyomtatják a Revue Musicale-ba, vége lesz már a komédiának. Vége lesz az előadásnak, és nem lesz szükség többé álarcra. A gyilkos, a boszorkány, az őrült, a sátán álarcára. Egyetlen fillért sem lehet már keresni ezekkel a mendemondákkal!
Becsukta a szemét. De csak egy pillanatra. Aztán hirtelen felült, verejték ült ki a homlokára, és rémülten nézett a falon függő kedves, öreg Guarnériusára. A hegedű bánatosan csüngött a falon, s e pillanatban elpattant rajta az egyik húr. Paganini elmosolyodott, utánanyúlt a hegedűjének, de visszahanyatlott. Meghalt.