A pyramisoknál
| A pyramisoknál szerző: Tisza Domokos |
I.
A sokforrású folyónak
Habjai fodorba’ folynak;
Míg dagadó vitorlával
Úszik rajta ringa csolnak.
Úszik a túlpartra által,
Hol egy elveszett világnak
Óriás fejfái állnak:
Az időtől nem csorbított
Meseüllött pyramídok.
És a parton kész szamár áll.
Már elhagytuk a falut,
Mely délczeg pálmák lábánál
Mint egy szolganyáj aludt.
Állatink gyorsan tapossák
Libya hevűlt homokját,
És már végre czélhoz érve
Cheops lobránál leszállunk,...
Fel, fel mindjárt a tetőre!
A tetőig meg sem állunk.
És megy a magos lépcsőn fel
Kissebb, nagyobb sebességgel,
Közbe’ barna beduinok
Éhes hollóként megszállnak,
Segítnek a csüggedőnek,
Koldúlnak és kiabálnak. —
A zajban, meredek úton
Erőnk és lehünk elfogyva,
Félájultan összerogyva,
Végre fenn vagyunk a csúcson.
II.
Mint a sas fészkéből, midőn prédát kémlel,
Mérföldeket belát átható szemével:
Egy egész világot látok én be innen
Tarka vegyületben, különböző szinben.
Csorba nélkül dől meg körűlöttem az ég,
Boltján Afrikának gyúlasztó napja ég.
Gyémánt habokat vet a puszták homokja,
Az égaljat piros lángja beragyogja.
Jobbról, balról puszta; de míg balra mindjárt
Látod Libyának néma sivatagját,
Jobbról, a két puszta, a két halál között
A folyamnak partja életbe öltözött.
A sivatag ölén olyan e víz épen,
Mint a szerelem a rablónak lelkében:
Egész élete bár átkos meddő legyen:
Ez egy gyöngéd érzés zöldell, virít, terem.
Itt faluk tűnnek fel boltos pálmák árnyán,
A városra ismersz ott száz karcsu tornyán:
Kapuiból útak, zöld fasorok mennek,
Rajtok ember, állat, tarka élet hemzseg.
Hosszú sorban tevék, melyeket terhelnek,
Panaszos bőgéssel a porban térdelnek.
Bőgésük nem hallik; a midőn felállnak,
Előnyujtott nyakkal lassan elhimbálnak.
Amott a nyöszörgő vízemelő kerek
Körűl lassu lépttel sovány ökör kereng,
Mellette gyalog, vagy szamáron a népraj;
Egyik terhet szállít, másik kedvre nyargal.
Életét mindennek a vén Nilus adja,
Szinaranyban fordúl fel mindenik habja.
Hátán teherhordó csolnakok uszkálnak,
Apró mocsáriban gémfajok járkálnak...
Nézném én e képet, nézném még sokáig,
De hályog lepi el szememnek világit,
Az izzó napfénytől, kábulok, szédülök:
Hirtelen lemegyek, az árnyékba dőlök.
III.
A világcsodának árnyán,
Álom szállt fáradt szememre,
Szállt a hűvös szellő szárnyán;
Egy percz! s minden elfeledve.
Majd ez öntudatlan álom
Köde elmémről föllebben.
Álomképek serge szállong
A fölébredt képzelemben.
Szemem nyílik, újra látok...
De a puszta néma csendje
Eltűnt. Körűl czifra sátrak
Lármás, népes, hosszu rendje.
Sátrak előtt szidva, ütve
Egy nyomorult embercsorda,
Egy óriás épületbe
A köveket öszvehordja.
Követ, melyet messziföldről
Hoz több ezer szekér, s ember.
Útban sok terhével eldől...
S évek óta már ez igy kell.
Szántóföldek több száz napra
Pusztán állnak, karikában…
De a király igy akarja,
S nyomor, inség, — mind hiában.
Sátrán, a dús szövedéken,
Át nem hat az éhség jajja,
Alig várja, hogy már készen
A mű, s béresit sarkalja.
Alázatra hajlott fővel
Jönnek hozzá tisztes vének:
„Úr! gondolj a jövendővel,
Egytől egyig elvész néped.”
Vidám udvaronczok jőnek:
„Úr! még meddig úntatsz itten?
Mi haszna ily épületnek —
Mondd, mi czélod lehet ebben?”
Az úr nem hajt, nem felel rá. —
Végre kész az óriás miv
Az emlék; (a népnek mindjárt
Mellé sírt lehetne ásni);
Végre kész! A király trónját
Felütteti a végcsúcsra;
S megy, midőn azt már felvonták,
Egyedűl a nehéz útra.
Meredek út! el-eldőlve
Áll a zsarnok fáradt taggal,
Mégis feljut a tetőre,
És trónjában helyet foglal.
Észak, nyúgot és keletre
Járnak szemei kevélyen.
Majd feje mellére esve,
Gondolkozni látszik mélyen.
A nap lassanként legördül
Holddal, csillaggal cserélni;
Ö a csúcson most is ott ül,
Lent nem tudják mire vélni.
Végre jön. Minden kérdésnek
Hallgatást intett kezével;
Majd, szent csöndében az éjnek,
Ajka nyílik ily beszéddel:
„E kő, melyet nagy kegyetlen
— Örült kevélységtől égve, —
Népemnek szívére tettem,
Lett ez őrültség emléke.
A dölyfnek fulánkos sarka
Ily merő tetőre kerget,
S ki végre feljutott rajta,
Csak csalódás, a mit nyerhet.
Mert lássék bár neki ott fenn
Az ember törpén és távol:
Az égitestekhez nincsen
Közelebb csak egy hajszállal.
S míg embertársit megvetvén,
Egyedül áll és elhagyva,
Istenné még sem lehetvén,
Önmagának áldozatja.
Hogy a legkésőbb utókor
Lássa, mily hív[1] a kevélység,
Parancsolom, hogy ezentúl
A királyt ide temessék:
Példázni, az is ember csak, —
S hogy nekik, kik legfenn állnak,
Mint a legalsó parasztnak,
Hódolni kell a halálnak.”
Felébredtem, s távozóban
Búcsutekintetet vetve,
Úgy tetszett, mintha szemembe
A sphynx gúnyosan nevetne.
- Megjegyzés
- ↑ Régiesen: hiú helyett. (A szerkesztő, Arany János megjegyzése)