A mutter
| A mutter szerző: Gárdonyi Géza |
Mutternak mondja a nép azt a négyszögletes forma kis vasat, amelylyel az eke srófjának kiálló végét rászorítják az ekére, nehogy a sróf kiessen.
Egy alföldi városban laktam akkor, s az orvos azt ajánlotta, hogy naponkint legalább is négy órát vadásszak; vigyek magammal egy jól sült grehem-kenyeret s költsem el morzsánkint, - akkor aztán az egészségem visszatér.
Az orvos tanácsából csak a négy-órai járkálást fogadtam el. Megindultam kora reggelenkint, s kiballagtam a városból hol keletnek, hol nyugatnak. Két óra hosszat kifele mentem, két óra hosszat befele. Közben pihengettem is, ha szép volt az idő.
Az egyik napon kissé később indultam el, mint szoktam. Gondoltam, pihenés nélkül térek vissza. Mikor a két óra letelt, meg is fordultam, mint a silbak.
Az országút néptelen volt. Jobbra, balra érésre sárguló gabona-földek. Az út mellett pipacs és szarkaláb. Az útféli akácfák bágyadt lombokkal állták a nap hevét.
A város végén, indultamkor egy kis öreg paraszttal találkoztam. A kőhídon ült, s a botjára könyökölve bámult a város felé. Köszönt is. Abból láttam, hogy vagy tanyai ember, vagy falusi. A városi paraszt nem köszön az úrnak.
Visszatértemkor ugyanazon a helyen találtam az embert. Akkor már én köszöntem neki:
- Kit vár, bátyám?
- A fiamat, - felelte a kis öreg, dongólégy búgásához hasonlító hangon - a fiamat várom.
- Hát jó türelmet!
Azzal tovább-haladtam.
Másnap megint ott találom az öreget. Ugyanazon a helyen ült, ugyanúgy támasztotta az állát a botjára; ugyanúgy bámult a város felé.
- Még mindig a fiát várja?
- Még mindig.
- Hát hol a fia?
- Magam se tudom. Csak azt tudom, hogy bent van, és hogy erre kell neki haza-jönnie.
- És tegnap óta mindig itt űl kend?
- Itt.
- Itt is hált talán?
- Itt.
Az ügy különösnek látszott. Egy pillantás az öreg tarisznyájára: a tarisznya lapos.
- Tán nem is evett kend?
- Bizony tennap dél óta...
- Dehát akkor éhes lehet kend. Nézze, itt ez a kenyér. Talán nem olyan jó, mint amilyet maga szokott enni, de ha éhes, ez is elcsúszik.
Az öreg csodálkozva nézett rám meg a kenyérre. Az arca felderült.
- Kenyér csak kenyér, - mondotta hálásan.
S elővonta a bicskáját, és jóétvágygyal nekilátott.
Én akközben melléje telepedtem, és jámbor irigységgel néztem az étvágyát.
- Hát mi ügygyel jár a fia, hogy olyan sokáig elmarad?
Az öreg rápislogott apró szemével a kenyérre, de azért nyugodtan felelte:
- Törvény erányába van odabe.
- Talán bizony bemarasztalták?
- Be.
- Tegnap?
- Dehogy.
- Hát?
- Félesztendeje.
No ez kényes kérdés volt. Jobb lett volna nem érintenem. Dehát nem tudtam, hogy fájós helyre tapintok vele.
Az öreg csöndesen evett. Tüskés szakálu kis aszott ember volt. Vén kis szőrös-hernyó. Minden kicsi volt rajta. Az orra csak mogyorónyi; a szeme varju-szem; a nyaka vékony. Még a szűre is inkább gyermeki szűr, mint emberi. Lehet, hogy még kamasz-korában került reá. Csak a csizmája volt nagy, meg a botja.
- Van-e több gyermeke is? - kérdeztem idő multán, de csak azért, hogy valamit beszéljek.
Az öreg készségesen felelt:
- Van. Hét vagy nyolc... De már én csak úgy számítom, hogy nyolc.
Emelgette a szemöldökét, s játszott a kinyaklott bicskával.
- Mer a nyolcadik a lányomé, - mondotta pislogva, - hát az is az enyém. Akié a kutya, azé a kölyke is. Uram bocsá... De azért nincs különbség. Még jobban kapaszkodik az ölembe, mint az enyimek.
Hosszú hallgatás következett. Az öreg elfogyasztotta a kenyérnek a felét. Másik felét eltette a tarisznyájába.
- Hát csak ilyen keveset eszik kend?
- Evésből nem jó a sok. Semmiből se jó a sok.
- Hát ihol egy szivar, gyujtson rá!
Pántlikás szivart adtam neki, nagyot. Láttam is az arcán, hogy boldoggá tettem. Áhitattal gyujtotta meg s ügyetlenül fogta. Aztán hogy szivarozgatott, megindult a szava, és beszélt bizalmasan, olykor elhallgatva egy mondat után, megint folytatva, mintha magában beszélne:
- Mert tetszik tudni úgy vót az, hogy a lányomat szolgálni küldtük. Otthon nem akart, restelte, hát elment Budapestre.
Akadt is ottan fájin helye. Mingyár az első vasárnap megírta, hogy hétköznap is pecsenyével él. Vizet se kell hordania, mert a kút vize csövön szolgál be a konyhába. Lámpás meg olyan van, hogy csak meg kell csavarni itt vagy ott egy gombot, oszt rögvest kivillan a láng. Sok mindenféle csudát összeírt.
A harmadik hónapba olyan levelet küldött, hogy a póstás tíz grajcár ráfizetést kért. Mer aszongya nehéz a levél, nem elégséges rá egy billog. Ha nem fizetünk aszongya, visszamegy a levél.
- No mondok, hát csak küldje is vissza, hogy ragasszon rá a Barcsa még egy billogot.
De az annyukom meg a fiam nem eresztette vissza a levelet.
Hát egy bádog-kép volt a levélbe. Pogyográfnya. Ki vót ábrázolva rajta a lányom takarosan, ahogy ott áll egy virágos-kosár mellett egy vékony-lábu fiatal úrral.
Olvassa a fiam a levelet, hát az van benne, hogy megösmerkedett egy borbélylegénynyel; oszt hogy a borbélylegény engödelmet kért, hogy vasárnap délután elkisérhesse a városi ligetbe. Selyöm embör. A Garibaldi szinházba is vótak együtt. A borbély-legény fizette a kőltségöt.
- No, mondok ez nem kezdődik rosszúl.
Az annyuk is aszongya:
- Úgylátszik a lányunk mögtalálta Pestön a szöröncséjét. Borbélyné ténsasszony lösz a lányunkbul.
A képet mindenki megnézte a falunkba, még a bíróné is. A fiam hordozta ide-oda. Büszkélkedett vele, hogy milyen úri legény lesz a sógora.
A Barcsa csakugyan osztán csakhamar azt írta, hogy a borbély-legény jószándékkal van erányába, csak azt várja, hogy kívül kerüljön a katona-soron.
- No mondok, csakugyan selyöm-embör.
Egyszer aztán elmarad a Barcsa levele.
Nem ír egy hónapig, kettőig. Telik-mulik az idő. De még félesztendő is elmúlik.
Mondok a fiamnak: Irjál már neki, hogy él-e, vagy hal? vagy hogy férjhez is ment már?
Hát el is ment a fiam szombaton a zsidóho papirosért, az ispán urho meg tentáért. Oszt egész vasárnap egyebet se tett, csak a levelet karmolta.
Megírta, hogy aszongya: Hallod-e, talán már mög is felejtköztél rólunk? Vagy hogy beteg vólnál? (Isten őrizzen!) De még ha beteg vagy is, annyira nem fogyatkozhatott meg az erőd, hogy a pennát fel ne bírnád, vagy hogy másvalakivel nem irathatnál. Azt is gondoljuk, hogy talán férjhez mentél, oszt most már nem is pillantasz magad mögé. Pedighát te tudhatod legjobban, hogy paraszt aratja a kenyeret az úrnak is. Édösanyád szöme napestig rúlad könyvezik, te meg annyit se írsz, hogy "bakfitty".
No így odaaprított neki. De sűrűbben eresztötte, mint ahogy elmondtam, csakhogy mán nem tudom úgy elmondani. A pap se pergyikál nyomósabban.
Hát erre osztán felelt is a lányom. Azt írta, hogy aszongya: Verje mög az Isten azt a borbélylegényt!
- No, mondok a fiamnak, ne is olvasd tovább: mán neköm ölég.
- De aszongya az anyjuk, csak olvasd. Mégis csak a mi lányunk, akármi történt is vele.
A fiam oszt tovább olvasta, hogy aszongya a Barcsa:
- Mert a borbély-legény olyan csúfságba ejtött engöm, hogy még a szógálatot is oda köllött hagynom. Azért is nem írtam, mert a toll mindig kihullott a kezembül, valahányszor a nagy szégyönt megírni próbáltam. De ha mán fartatnak, mögírom...
No éngöm is elöntött a keserűség. Ne lássam többet azt a lányt, mondok, ne is halljak rúla!
- De, aszongya az annyuk, ne vétközzön kend a szájával!
- Mondok, ha jól nevelted vóna, a böcsületöt nem engedte vóna.
Aszongya az annyuk:
- Nem a leány a hibás, hanem a borbély, ötte vóna meg a farkas!
A levélnek az utólján osztán av vót, hogy a borbély ide költözött ebbe a városba.
- No aszongya a fiam, beszélők én avval a szappangavallérral!
Avval csak kapkodja a szűrit, panyor-nád pálcáját.
De mondok:
- Lassúdj, csöndesödj, hátha még ögyenösre igazíthatjuk a görbét! Mert lám azt írta a Barcsa, hogy nem házasodhatik a borbély ameddig kívül nem kerűl a katonasoron. Háthogyha később jóra fordítja amit vétett?
Az annyukom is ebbe reménykedett. Hogy aszongya, más fiatalok is vótak már a világon, akik szüret előtt szedtek. Beszéljetek vele inkább símán. Tapintsátok ki a szándékát. Meglássátok, hogy... szóbul ért az embör.
Így csillapított-csöndesített bennünket naphosszat. Végtére is mondok, jól beszél az asszony: maga bírája nem löhet senkise. Ha a borbély jószándékú ember, csak elvadítanánk magunktól; hapedig nem jószándékú, ott a törvény, arravaló, hogy a hamisságot megrégulázza.
Hát a következő vasárnapon bejöttünk ide a városba. A borbély-műhely be vót mán zárva, de a szállását megmondták. Oda is elmentünk.
A borbélysegéd éppeg akkor fordult ki a kapun. Rögvest megösmertük a kép szörint.
A fiam mingyár elibe is kantarodik oszt mögszólítja:
- Tisztőtt úr, aszongya, mögálljunk egy szóra!
A borbély mögmerevödik.
- Én a Barcsának a bátyja vagyok, - mondja tovább a fiam, - ez meg itt az apánk.
- Mit akarnak? - aszongya a borbély.
- Azt akarjuk aszongya a fiam, hogy beszéljük mög a szégyönt.
- Micsoda szégyönt? - hebögi a borbély.
- Tudja azt maga, - feleli a fiam.
- No aszongya a borbély, neköm semmi beszélni valóm nincs magukkal!
Avval el akar farkalni.
De a fiam se vót röst: utána pattant; oszt mérgibe-haragjába beszakította a fejit.
Hát lám milyen a törvény: a fiamat letartották, bezárták. A borbélynak meg nem lett semmi bántódása.
...Az öreg búsan rázta a fejét, s rám nézett, hogy mit mondok?
- Hát biz ez szomorú história, - mondottam. De látja, azt tartja a törvény, hogy nem lehet minden szoknya mellé rendőrt állítani.
- Igaz...
- Vigyázzon magára minden leány.
- Igaz, szent igaz. De aki kárt cselekszik, nem megfizettetik-e?
- Hát nem ítélték meg a tartás-díjat?
Az öreg legyintett:
- Szó se vót arrúl. Mer a borbély mihent kiszállt a kórházbul, fölszedte a sátor-fáját: csak elmúlt innen ebbül a városból. Most aztán otthon a lány is, a gyerek is. Fejünkre kélt a nagy szégyen. Oszt még ráadásul a fiamnak a pénzét is elszödték.
- Micsoda pénzét?
- Két forint ötvennégy grajcár vót nála, - a heti bére, - mikor betömlöcölték. Hogy bent vótam itéletkor, akkor mondta, hogy elzsebölték tőle.
- Tolvajok?
- Nem: a bíróság.
- Visszaadják azt.
- A jegyző urunk is azt mondta. Hát azért is jöttem elébe, hogyha maguknál felejtenék, visszafordítom. Mer a pénz, tetszik tudni, könnyen ide-odaragad...
Az öreg ekkor fölemelte a kezét: a távolba intett.
- Ahol jön, - mondotta megvidámultan.
Az út távolában egy kis szűrös alak tünt elő. Egy tizenkilenc éves forma legényke. Az arca színtelen. A hóna alatt kopott nádpálca.
Hogy űlhetett ilyen kis vézna gyerek verekedésért?
Közeledett, és csodálkozva nézett. Bizonyosan azon tűnődött, hogy kivel szivarozik az apja ott a hídon?
Aztán, hogy hozzánk érkezett, szótlanul billentett egyet a kalapján.
- A pénzed...? - szólalt meg az öreg.
- Visszakaptam, - felelte nyugodtan a legény.
Az öreg belenyult a tarisznyába és elővonta a grehem-kenyeret. Átnyujtotta a fiának:
- Egyél, ha éhes vagy. Ez az úr adta.
- Éppen most beszéli az öreg, - szólaltam meg, - hogy micsoda ügyed-bajod volt, öcsém. Dehát most már ezen túl vagyunk. Még csak az kell, hogy a borbély lakóhelyét megtudjátok. Köröztetni kell. Csak mondják meg a jegyzőnek. A törvény meg fog itélni legalább is háromszáz forintot.
Azzal megindúltam velök beszélgetve az úton a városból kifelé.
A fasor árnyékán haladtunk. Az út néptelen volt. A fák harmattól üdülten terjesztették fölénk a lombjokat.
A legény csendesen kocogott az apja mellett.
A szavamra megrázta a pálcát a levegőben:
- Iszen csak kerüljön mégegyszer a szemem elé, mégegyszer beszakítom a fejét!
- Nono, - szólt rá csendesen az öreg.
- Be én! - tüzeskedett a fiú, - ha kétszer akkora is mint én.
És hozzám fordulva magyarázta:
- Válláig se érek, mégis ő maradt alól. Ezt a pálcát meg mihent haza-érünk, a szentölt gyertya mellé akasztom. Mert hat hónapot űltem én ezér.
Ránéztem a pálcára... Vékonyka hámlott spanyolnád volt az.
- Ezzel szakítottad be a fejét?
- Evvel.
- Nem értem, hogyan lehet ezzel...
A legény nyugodt szempillantással felelte:
- Egy mutter is vót a végire rácsavarva...