A mese
| A mese szerző: Thury Zoltán |
Kammó ur másfél éve nem mozdult már föl egy kerekeken járó karosszékből. Máskülönben egészséges volt, tüdejének, gyomrának semmi baja, hanem a lábait mintha teleöntötték volna ólommal. Ha elzsibbadt valamelyik, a leányát hivta be, hogy emelintse meg, segítsen kinyujtózkodni, vagy csukja össze térdben a nehéz, örökké flanellbe burkolt lábakat. A leány finom, kicsi, tizennyolcz esztendős gyermek volt, nagyon puha, egy kicsit mindig rendetlen, bőséges hajjal a fején. Szemeiből jólelküség sugárzott ki, meg valami olyan pajkos csintalanság, a mi nagy szomoru házakat képes beragyogni. Valami kis gimnazista öcscs kellett volna e mellé a gyermek mellé, a kivel együtt haszontalankodjanak. De hát egyedül volt s valami öreg nagynéni szigoru pillantása kisérte végig a házon és pedig olyan pápaszem fölött, a mit ma már nem igen lehet látni. Vastag sárgaréz keretben nagy kerek üvegeket hordott az orra hegyén a néni. Vette egyszer, azt mondta, hogy kell neki... De hát a lány... a lány egész nap csinált valamit. Kis izmos ökle finom, puha, fehér tésztákat dagasztott, habokban fürdött, ábrándokat öntött bele a tepsikbe, a mikből aztán nem is ritkán ehetetlen holmik sültek ki. Csodás összetételei tésztának, habnak, krémnek, czukornak, tojásnak, mazsolaszőlőnek, a mikhez a hozzávalót sajnálta a néni. Azt a sok drága hozzávalót. Nehogy azonban egyoldalusággal vádoltassák, egyéb házi dolgokban is résztvett a kis lány. Voltak madarai, virágai, egy kis szekrényben sok pántlikája, a mit néha az apjával együtt rendezett be osztályokba. Hogy a jókedve elfogyott volna, az ritkán esett meg s akkor is csak ugy, mint a hogy a mécsesből elfogy az olaj. Nem nagy eset, önt helyette az ember másikat a nagy korsóból. Az ő nagy korsója az egész világ volt, ez a szép gyermekélet, a miben semmi szomoruság nincs.
Egy idő óta azonban megváltozott. Nem nagyon, a néni észre se vette. Még az apja se, csak inkább megérezte. A hogy a székből körülnézett a házban, mintha más lett volna egyszerre a levegő. Aggodalom libbent rá a békességre. A lány is mintha erőltetné a dolgot. Elhuzódik az emberek elől, aztán meg minden különös ok nélkül olyan nagyon a régi akar lenni, hogy meglátszik az igyekezetén az erőszakoskodás. Az öreg ember szivét valami eddig ismeretlen aggodalom borzongatta meg. Valami megbomlott ebben a gyerekben.
Pedig hát semmi se történt, a mi ne volna egészen rendjén. A kis lány szerelmes lett egy egészen hozzávaló emberbe, egy huszonnyolcz esztendős nagy derék fiuba. A néni vette észre először a dolgot. Itt is a kellő szigorral járt el. Mérlegelte az ügyet, s arra az eredményre jutott, hogy a leány számára szerencse ez a fiatal ember. Máris szép állása van egy nagy bankban, nem hirtelen természet, nyugalmas, uri fellépése van és jó név. Az ilyenforma ember arravaló, hogy az ilyen kis csitri lány komoly asszonynyá váljék mellette. Azután meg néhány bálba vitte a lányt, csupa jó bálokba, a melyeket a fiatal ember ajánlott be azzal a biztosítással, hogy nem lesznek vegyes társaságban.
Mert a hova a boltos, vagy eféle nép beteszi a lábát, nem is szólva az iparról, az már csak majális. A jó publikum távol tartja magát ilyesmitől. Néhány hétig föl volt fordítva a ház. A lány csendes hallgatásba gubózta be magát s egész délutánokra szivesen telepedett le az apja mellé. Azt is lehetett volna hinni, hogy beteg. Ugy összegubbaszkodott néha, mintha a hideg rázná, de különösen idegen lett a szeme. A tiszta, becsületes, kék tükörre mintha rálehelt volna az a fiatal ur, a ki meg is jelent nemsokára a házban. Előbb csak üres kézzel, aztán virággal. Később az öreg jóformán már csak akkor látta, ha jött és ha elment. Messze, valami másik szobában sugdosott a lánynyal, a néni mindig hiányosabb felügyelete alatt. Az öreg ember ezekre a délutánokra beletemetkezett a karosszékébe. Még a szemeit is behunyta, mintha nem is élt volna. Csak arra lett éber, a mikor hallotta, hogy köszönni jön a fiatal ur. Fürkésző pillantással várta, jól megnézte, engedte, hogy megszorítsa a kezét és utána bámult. Valami főtt a fejében s a hogy magába mélyedve töprengett a dolgokon, kinos nyugtalanság vonaglott az arczán.
Egyszer aztán délelőtt jött a fiatalember. A néni csodálatosképpen éppen azon a napon valami virágkiállításra vitte a leányt, hát egyedül volt a házban a két férfi. A fiatal közelebb huzott egy széket a kerekes székhez s halkan beszélgetni kezdett Kammó urral.
- A mint bizonyára észre tetszett már venni, szeretem a kisasszonyt. Meg vagyok győződve arról, hogy ő is vonzódik hozzám. Nekem komoly czéljaim vannak s azt a véletlent, hogy igy egyedül vagyunk, arra használom fel, hogy előadjam a kérésemet.
Az öreg ember elborult arczárói semmi változást nem lehetett leolvasni. Csak nézett maga elé olyan üresen, mint a hogy a vakok bámulnak bele a világba a maguk meddő pislogásával s a fiatalember most már kissé zavartabban, kerülve az öreg pillantásait, hirtelen befejezte azt, a mit mondani akart.
- Hogy én miféle ember vagyok, azt tudja az egész város. Az állásom máris elég tekintélyes és a mint megerősödik a társadalmi poziczióm, rövidesen osztályfőnök leszek. Azontul aztán már könnyebb a haladás s azt hiszem, hogy néhány esztendő alatt az igazgatók közé jutok.
- Szép.
- Tehát kérem a kisasszony kezét.
Az öreg ember ujra nagyot hallgatott, aztán a fiatal ur felé fordulva, bólintott egyet.
- Rendben van. Részemről... A lányom bizonyára mindent közölt már önnel, a mi a multat illeti...
A fiatal ember fölkapta a fejét s elcsodálkozva hebegett.
- A multat? Nem, semmit se mondott.
- Ugy? Hát akkor nekem kell elmondani egyet s mást. Tessék ide figyelni, de jól. Uri emberrel beszélek, hát mondanom sem kell, hogy a mit mondok, az mindenképpen köztünk maradjon.
Az meghajolt:
- Kérem.
- Ott kezdődik a dolog és ez a könnyebb része, hogy én nagyon egyszerü ember vagyok. Molnár, közönséges molnár, a ki persze a gépekhez is értettem valaha egy kicsit. Hát én bizony még napszámoskodtam is itt Pesten, a mig bejutottam a malomba. Zsákot hordtam ki a hajókról. Hát nem igen vagyok uri ember s uraságodat egyszer majd talán bánthatná az is, hogy egy ilyen közönséges ember lányát vette el.
- Dehogy, dehogy...
- Igaz, hogy aztán megszedtem magam. Kedvezett a szerencse. Az is igaz, hogy velem nem igen vall szégyent, mert én a székemből többé már föl nem mozdulok, hanem hát meg kellett mondani. Még azt is meg kell mondani, hogy a lányom hozománya körülbelül nyolczvanezer forint készpénz s ennyi lehet az, a mit a halálom után örököl. Szaporodhatik is, baj is érheti... Szóval egyelőre nyolczvanezer forint és - a gyerek.
- Mi?
- A gyerek. Semmit se mondott a leányom? Semmit... Hát ez bizony kellemetlen, de igy van. Most már késő sopánkodni rajta. A dolog mindenképpen köztünk marad, ugy-e? - Hát kérem, ez a szegény leány hamar árvaságra jutott. Én meg nagyon elfoglalt ember voltam. Egész nap a malomban, akkor már a magaméban, meg utaztam a vásárokra is, meg a falukra, összevásárolni a termést még a lábán... Napokig egyedül volt. Ez a rokon is csak később került hozzám, a mikor már meghalt az ura, szóval: nem lehet csodálkozni azon, hogy megtörtént a baj. Több mint két évvel ezelőtt valami kis szerelembe keveredett egy fiatal emberrel, a ki azóta elköltözött innen és a mint ez már előfordul...
Az öreg embernek nagyon nehezére esett a beszéd. Köhögött és nyögött közbe, mintha a mellében fájna valami... Lesütötte a szemeit, de egy-egy pillanatra beleszurta a pillantását a fiatal emberbe olyan mélyen, mintha ki akarná forgatni magából az egész embert, hogy jobban lássa azt, a mi benne végbemegy. Az mereven ült a széken és elsáppadt. Verejtékezni kezdett a homloka, letörülte a kendőjével s a mikor észrevette, hogy az öreg figyeli, elfordult. Az öreg tovább folytatta:
- Szóval: - valahol itt a környéken, én bizony nem is tudom, hogy hol, egy gyerek van, a ki hozzánk tartozik. Dajkaságban, már a mint ez szokás. Az is lehet, hogy hamarosan meggondolja magát és itthagy minket. Ez mindenesetre szerencsének volna mondható, de az is megeshetik, hogy kibirja még a dajkaságot is. Az ilyen gyerekek között nagyon szivósak is akadnak. Mindenesetre számolnunk kell a roszabbik esettel is. - Hát kérem, igy áll a dolog. Ha uraságod ezek után is reflektál a leányom kezére, sziveskedjék kijelenteni. Ha nem, hát távozzék békében s nekem, szegény öreg embernek, a ki, láthatja, rabja vagyok ennek a széknek, ne rójjon fel bünül semmit.
Nagy csend következett. Az öreg lehunyta a szemeit, hogy ne zavarja meg vendégét a gondolkozása s csak arra a neszre ébredt fel, hogy megmozdult a másik szék. A fiatal ember felállott, de aztán, mintha megbánta volna, hirtelen leült. Beszélni akart, de megállott az első szónál, mert érezte, hogy annyi mohó türelmetlenség van a hangjában, a mi okvetlenül ellenszenvessé teszi. Nagyokat nyelt s most már igen is szárazon jelentette ki:
- Elveszem igy is.
Az öreg bólintott s a fiatal ember nem tudott ránézni, mert érezte, hogy a most már nyugodtan rászegzett szemek égetik az arczát.
- Hát olyan nagyon szereti?
- Olyan nagyon.
- Lehet az?
- Lehet, láthatja.
Az öreg megkapaszkodott a szék karjában. Föl akart állani. Elfeledkezett arról, hogy nyomorék s visszaesett. Hanem azért egyszerre hatalmas lett. Elmosódott vonásaiból életre kelt a méltóság s széles, erős melle hullámzani kezdett, a hogy az egész testét, lelkét fölkavaró nagy fölháborodásban rácsapott erre az emberre.
- Menjen innen az ur. Hitvány ember az ur. Az én gyönyörü kis lányomról elhitte ezt a piszkot. Az én lányom az urnak csak olyan, a kit igy is, ugy is elvesz. Az én gyönyörü kis lányom... Induljon az ur... Hitvány ember, hitvány...
A fiatal ember fölállott és a kalapját kereste. De közben visszaszólott.
- Kérem, kérem...
- A hátsó lépcsőn menjen le. Nem akarom, hogy találkozzanak.
S azzal a fiatal ur már nem is létezett többé neki. Az ablak felé fordult s valami nagy, boldog mosolygás ömlött el az arczán, végtelen odaadás, a minek a közepette még egy kicsit méltatlankodott.
- Édes kicsi szentem... Micsoda rut mesét találtam ki róla.