A mennydörgés

A mennydörgés szerző: Michael Denis, fordító: Kazinczy Ferenc

Nagy vagy te, és rettenetes, irtóztató
Fellegösszegyűjtő! Mennybesötétitő!
Nincs a föld ura közt, bár parancsa
Addig hatna is, a meddig a nap kereng
Nincsen senki, mint te.
Nagy vagy, és rettenetes! Ezt hatotta mélyen
Szívembe mennydörgésed.
Míg mennydörgésed szólt, némán fülelt,
De most elmondja lantom bátorodva:
Nagy vagy s rettenetes!

Hév volt a nap. Ujjad
Délfelé intett. S íme délfelé
Tolakodtanak ezer völgyekből ezer pezsgő tavakból
A kékellö gőzök s sürü felleghegyekké
Álltak össze. Onnan
Kellett villámlovagidnak,
Kellett földrendítő szekerednek
Végigmenni a világokon.

Elbújt a nap; s mindig lassúbb,
Lassúbb lett a bércz dala.
A fecske szárnya korholá a földet;
A szúnyogok félve gyűltek együvé;
Tátogva üté fel a bika fejét,
S kereste a zúgó szelet.
De te zúgni még most nem hagyád,
Mozdulatlan álltak a fák lombjai,
S a dalnok melle fulladt volt,
S tikkadt lélegzete.

Végre meghagyád, zúgjon a szél;
S íme messze keringő,
Hosszan lefityegő fellegében
Felhozá irtóztató szekeredet.
Egymást érve tépdelték az éjszakát
Csapongó tüzes üszkeid
A szekér előtt.
De szekered még nem ropogott; csak zörge még,
S a dalnok melle fuladtabb lett.
S tikkadtabb lélegzete.

Már főnk felett vala a szekér.
Nehéz kerekei alatt
Budának megrendűltek tornyai.
Megrendűlt mély gyomrában a föld.
Mindenik vakító, villám,
Utolérve a siketítő csattanástól,
Közel halálnak hirdetője volt.
Elalélt az én nemem,
S én meggörbedt nyakkal űltem, és
Lelkemben csak ez egy szózat hangozék:
Nagy! és rettenetes!

De hegyes üszkeid
Dühösen sűltek mindenfelé.
Egyik a mező kebelét verte által;
A másik a réműlt Duna habjai közé szálla le.
Ez itt a menny véghetetlen ürében aludt el;
Amaz a legszebb tölgyre szállt.
A dalnok holnap jő, koszorút fonna,
S ah, az perzselten áll?

Igy hulltak az üszkök. De nékik
Amaz a szekerén meghagyá,
Hogy nememet ne bántanák.
S im most intett vizeinek
Hogy zúgva ömöljenek alá.
Így lettenek lapálylyá a felleghegyek;
S a szekér nem ropogott, csak zörge már.
S én főmet ismét felvetettem;
Megtágúlt a dalnok melle
S megkönnyedt lélegzete.

Már halada a szekér észak felé.
I)e elhaló zörgése egyik hegyről
Át bolyongott a többire.
Bátrabb tekintetem az égre költ, és íme,
A ragyogó ív — isten hídja,
Midőn még Balambér és Bendegúz uralkodtanak,
Tas és Árpád élt,
Mostan pedig, atyánk, mostan csak árnya
Engesztelt szemöldeidnek —
Kifeszűle kelet felé.
Mint gyöngyök, akként lepte el
A felhők áldása a mező terméseit.
Mind a madár, mind a csorda
Vigan legele nedveiben.
A rettent embernem pedig
Új életre ébredezett.

Én is, én is új életre ébredék!
Elővevém a lantot, s ezt dallám:
Nagy vagy te! és irgalmazó! kegyelmes
Fellegszéljelhajtó! mennyfelvidámitó!
Ime amott füstölög a megcsapott liget.
De te megkímélted az embert.
Napod elrejtezett vala, s megint
Ragyog esti tűzsugáraiban.
Végső csillámlása
Aranynyal festi be
Háladattal zengő lantomat.