A leczkék

A leczkék szerző: Thury Zoltán

       Szikora ur reggel egy levelet talált az ágya melletti széken, a mikor kiczihelődött az ágyból és az iszapos, szörnyen vedlett ruhák között a nadrágja után keresgélt. Van egy esztendeje annak, hogy nem kapott levelet se postán, se amugy. Kábán mosolyogva nézett rá. Még álmos volt. Ivott az éjjel s csak ugy hazatalált, mint ahogy máskor is hazatalált s éppen csak a ruháin látszott meg, hogy el kellett dülnie imitt-amott az uton. Elment a levéllel az ablakhoz s olvasni kezdte. Az állott benne, hogy báró Göllnitz ur, a fiatal, kéri, hogy látogassa meg a délelőtt folyamán.

Ez a név a Szikora ur életében vagy nyolcz, imigy-amugy rendes életet jelent. Az öreg bárónak rá esett a pillantása, amikor preczeptort keresett a fiának s adott neki husz forintot havonkint és egy szobát a kocsiszín mellett. A szoba azelőtt istálló volt, mint ahogy a kocsiszinből is mosókonyha lett időközben. A báró hivatalnok ember volt, szegény báró, a kinek csak ilyen tanerőre tellett. Mindazonáltal nyolcz esztendeig födél alatt volt Szikora ur. A cselédek csufot üztek belőle, ugyszintén a familia is, de ha egészen elformátlanodott a kabátja, a báró urtól másikat kapott. A báró ur nagy ember volt, ő meg kicsi és félszeg figura. Lopva járt a házban. Éppen csak besurrant a szobájába, közvetlen a kapu mellett s átszaladt az udvaron a másikba, a miben az urfi tanult németül, francziául no meg zongorázni is és ismételték az iskolai leczkéket is. Mindent ketten, mert ez a fura kis ember mindenhez értett. Jó kuvaszkutyának bizonyult. Mindenki rugdosta ide-oda s ő észre se vette. Nem léteztek számára az emberek. Egyéb se. Soha egy könyvet vagy ujságot fölöslegesen a kezébe nem vett. Félesztendő alatt fogyott el a gyertyája. Nyomoruságosan evett, néha szaladt egy-egy pohár vizért a kutra. Sunyi, ijedős állat volt szegény, a ki a báró urfival se beszélt nyolcz esztendő alatt három fölösleges szót.

Mikor az urfit kiküldték egy német gimnáziumba, csak elment a házból. Látta, hogy nincs dolga, hát tovább állott. Ennek kilencz esztendeje. Azóta is éppen ugy él, csakhogy szétszórja a tudományát. Tiz órakor például hazaszalad a hegedütokért s eliramodik ujra. Aztán másfelé szalad, zavarosan pislogva körül, ha utjába állanak például a gyerekek s ugy várja a rést, amin átsurranjon, mint ahogy a kóbor eb remeg, ha a sarokba szorítják. Ő az a nevezetes tanár, a kinél husz krajczárért is lehet órát kapni. Ha nagyon alkuszik a mesterember, a kinek a fogához kell verni a garast, mert kevés a garas, - tizenötért is kiszalad hozzá a város végére. Éppen csak annyit változott az utóbbi időben, hogy belekóstolt az italba. Lopva, mintha várná, hogy valaki jön és kiüti a kezéből a poharat. Aztán már bátrabban, de mindig csak éjjel. A mikor már alig lihegett a fáradságban, beesett valami lebujba, egészen hátra a sötétbe telepedett meg és ivott. A mikor bezárták a boltot, kitették a küszöb elé s miután a fejébe nyomták a czilinderét is, hazajutott.

A levél zavarba hozta. Derengés támadt az arczán. - Az urfi, mit akar az urfi... Olyast gondolt, a mivel közel is járt a valósághoz, hogy megint biztos fizetéshez jut s talán megkapja a régi szobáját is, a mi nem volna rossz. A melyikben most lakott, ez még amannál is nyomoruságosabb volt és a mi a legkellemetlenebb, egy világitó-udvarra nyilt az ablaka. Télen ugy meggyült ebben az udvarban a hó, hogy az ablak rámái mellett beolvadt a szobába. Olyankor a tanár ur nem szivesen szállott le az ágyból. És nyelves asszony volt a háziasszony is. Az is kellemetlen az olyan embernek, a ki szereti a csendet. - Nagy takarításon mentek át a ruhák, ki kellett mosni, kefélni őket a sárból, aztán mosakodott is a tanár, egy fésüvel hajat keresett a fején, a mit végigboronáljon. S miután felkészült, neki indult egy csomó utczának.

A fiatal báró abban a szobában fogadta, a hol nyolcz esztendeig hajoltak egy könyv meg egy kotta fölé.

- Tudja-e, hogy meghalt az apám? - kérdezte.

- Nem, nem.

- Hát meghalt. Most majd én fizetek önnek husz forintot. Egy leányt kell majd tanítani. Tanár ur, maga nem szereti a sok szót s nekem éppen ilyen ember kell, de annyit mégis meg kell hogy mondjak, hogy én azt a kisasszonyt feleségül veszem. Nekem ugy tetszik, hát elveszem. Azonban a kisasszonyt hazulról egy kicsit hiányosan nevelték. Magának az lesz a dolga, hogy hirtelen helyrehozza, a mit elmulasztottak. Nem alaposan, dehogy. Ahhoz sok idő kellene, csakhogy éppen müvelt legyen. Tudja, ugy gondolom, hogy mindenhez hozzá tudjon szólani s hogy én nekem abból ne legyen kellemetlenségem. Mindjárt maga jutott eszembe, tanár ur. Ilyen ember kell nekem. Valami urfit nem is engednék hozzá. Hát hogy ha tetszik az állás, hurczolkodjék be a kis szobába, aztán ezen a névjegyen van a czim. Oda jár el mindennap délelőtt is, délután is.

A vén ember elvette a kártyát, zsebredugta s már indult is. A fiatal ur azonban még utána szólott:

- Aztán - mondta, de kereste a szavakat - mondja meg, ha még más is jár oda.

A tanár intett: - jó, jó.

Délután már beállított a leányhoz. Egy kis cseléd nyitott ajtót neki s mig eltátotta a száját, már benn is volt a tanár ur a szobában. Egy szoba volt tudniillik a lakás, de az aztán nagyon furán összehordva. A fele nagy ágy volt, függönyös menyezettel és rendetlen, mintha most kelt volna ki belőle az, a ki leheverte. Aztán kis asztalkák voltak kuszán egymás mellett. Az egyiken pohár egy kis maradék kávéval, mellette rizsporos skatulya, fésü, a diványon egy czitera félig betemetve puhán omló, könnyü asszonyruhák alá, a sarokban, fogason sok fehér ruha, a székek szeszélyesen erre-arra taszigálva s az egészre nagy sugárban ömlött ki a tulságosan befütött kályha ajtaján a meleg. Abban fürdött a leány, beletemetkezve egy nagy karosszékbe. Két öklére támasztotta a fejét és a tüzbe bámult s mosolyogva nézett föl, a mikor megállott előtte a furcsa kis ember. Flanell szoknya volt rajta, a lábain papucs. Azután meg egy rékli is, a milyet délelőttre, szobatisztításhoz szoktak fölkapni az asszonyok. Borzas is volt és még mindig álmos, bágyadtforma. Mikor a vén ember csak sürgött-forgott az ajtó körül, kiváncsian szólott rá:

- Mi tetszik?

- A báró ur mondta, hogy ide jöjjek, hogy tetszik órákat venni.

- De nem most.

- Azt mondta, hogy délelőtt, délután, délelőtt... Mindig. És hogy tanítani kell...

A leány vállat vont.

- Olyan sürgős?

- Mondta, hogy jelentsem magam...

- Jöjjön holnap.

- Igen.

A hogy kifelé indult s hirtelen a fejébe csapta, aztán meg lekapta a fejéről a kalapot, kaczagni kezdett a leány és rákiáltott: megálljon. Aztán tovább kaczagott rajta. - Nem kergeti senki. - A mikor látta, hogy nem nagy hajlandósága van arra, hogy visszajöjjön, utána ment, megfogta a kezét és ugy hozta vissza. - Jöjjön no, nem eszem meg. Hanem a báróját... Leültette maga mellé s bizalmasan hozzáhajolva kérdezte:

- Mondja, van annak még valami pénze?

Az öreg hebegett.

- Van, van, nem tudom.

A leány az öreg térdére támasztotta a karját s a szemébe nevetett.

- Ránk férne. Mi, öreg, mi? Maga sincs valami jó bőrben, a mint látom.

Az öreg fölállott és gyér, fehér hajába vájta az ujjait. Mintha menekülni akart volna, az ajtó felé pislogott, aztán ahogy megfogta a kabátja szárnyát a leány, ujra leült.

- Hát csak oktasson, mondta a leány. Jöjjön, aztán akad egy kis sonka s efféle. Az a bolondériája, hogy feleségül vesz. Én ugyan nem bánom. Ha egyszer majd szétmegyünk, akkor se vesztettem semmit. Meg akarta ölni magát a multkor, itt, ezen a helyen. Hogy ő igy meg ugy - és hogy imád és hogy kitaníttat...

Az öreg keze lecsuszott, végig a leány karján és a kezéhez ért. Éppen csak megérintette a husos, lágy párnát s aztán el is kapta a kezét. Most már csak a kalapja lett az egyetlen gondja. Azt simogatta, gyürte és menni akart mindenképen.

- Hát csak jöjjön holnap, aztán nekikezdünk, mondta a leány s most már nem is mulatott azon, hogy hogyan botorkál ki az ajtón az öreg.

Azután elkezdődött a tanulás, de nem valami komolyan. A leány inkább mulatott azon, hogy mennyi mindenféle handabanda van a világon, a miről neki ez az öreg beszélget először és hamar megunta a czivilizácziót. Inkább pletykázni akart az öreggel. Bort adott neki, meg enni valót is itt-ott, ha maradt valamije s a vén ember is elfelejtette lassan-lassan, hogy mi a dolga. Küzdött, a mig tudott, aztán belefáradt s szürke, vizes szemei reátapadtak a leányra... A szoba is olyan szokatlan volt, minden, meg a meleg, a mi kiáradt ebből a szép, fiatal testből... Néha azt érezte, hogy a halántékán lüktetnek az erek, mintha részeg lenne és iszonyu mohósággal szeretett volna nekimenni a leánynak és szivni a vérét... De csak elbágyadt s ugy ment el, hogy az ajtófélfát fogta, nehogy elessék. Azután meg belekapaszkodott a lépcső rácsába. Lenn levette a kalapját és ugy itta a friss levegőt. Soha még ilyen jól nem esett neki az élet. És a hogy kinlódott, az volt a gyönyörüsége. Szaladva ment haza és elbujt.

Egyszer az ajtót döngetve verte fel a báró.

- No, mi ujság? - kérdezte.

- Hát, hát, minden jól megy - hebegte a vén ember.

- Haladnak?

- Igen, szépen tanul.

Elrémült, a mikor azt mondta a leány, hogy most már nemsokára meglesz az esküvő. Vén, sivár lelkében egyszerre iszonyu üresség támadt. Ezzel aztán vége mindennek. Ennek a szobának is, meg annak is, hogy igy együtt ülnek s néha a leány a vállára hajlik és az arczán meleget érez, a hogy a forró lehellet rátapad. Visszariadt a jövendőtől... Csak még egy kicsit akart élni ugy, hogy valaki simogassa az arczát. Egy ilyen kéz, puha, meleg... És ahogy hazament, éppen előtalálta a bárót.

Valamit akart, akármit s ügyefogyottan nyögött az udvar közepén.

- Az istenért, báró ur, még nem elég müvelt. Várjon... Az istenért, tessék elhinni...