A leány tavasza

A leány tavasza szerző: Gárdonyi Géza

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
csak a kertbe mentem még délután...
A kert alján kinyílt a tulipán;
a szilvafák is most virágzanak;
lehajló füvet ringat a patak.
A fülemüle tudod-e hogy szólt...
A kert ma este oly ünnepi volt,
véltem, hogy álom, bájos valami!
... Hallottad? megjött a szomszéd Pali...

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj!
Csupán köszönt, s kérdezte: hogy vagyok?
S én azt feleltem, hogy csak megvagyok.
Látnád, hogy megnőtt, megemberedett!
Bajusza van, s visel szemüveget.
A vasútnál ám igen szeretik!
Ha állomás lesz, ki is nevezik.
Képzeld: azt mondta, tündérlány vagyok,
és átugrotta, át a patakot.

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
Az est szép volt; a felhő bíboros;
aztán az ég mesésen csillagos.
Tudod, a holdat hogyan szeretem!
S elvégre ott volt Pali is velem.
Oly régen nem járt Pali mifelénk,
hát ültünk szépen, s elbeszélgeténk,
de olyan szépen, olyan kedvesen,
ahogy még nem mulattam sohasem!

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
hisz csupa illem s műveltség Pali;
a tudományát öröm hallani!
Azt mondta, hogy a csillagok zenélnek,
s a némaság is voltaképpen ének;
és hogy a szívünk néha hegedül...
Az idő eltelt észrevétlenül.

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
hisz nem beszéltünk semmi egyebet,
csak azt, hogy mi az emberszeretet.
Mindenki Isten lánya vagy fia:
Pali a bátyám, s én neki huga.
Hát testvérekként ültünk a padon,
s nekem tetszett ez, nem tagadom.
De nem csináltunk semmi egyebet...
csupán hogy megfogta a kezemet.

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
Hogy megölelt, véletlenül esett:
egy pillanatra megfeledkezett.
De térdenállva kért bocsánatot,
hogy bocsássak meg, hisz angyal vagyok.

Ne szidj anyácskám, édes, óh ne szidj:
igaz, hogy megcsókolt, de gyöngédeden.
Nem is gondoltam, hogy ez árt nekem.
Hiszen csak meglehelte homlokom,
mint mikor én a rózsát csókolom.