A király és a pipacs
| A király és a pipacs szerző: Thury Zoltán |
Egyszer, még a messze időben valaha régen volt egy nagy ország. Csupa okos, tudományos ember állott az élén. A király csak ugy ott szolgált mellettük, aláirta az irásokat, meg leragasztotta a sok pecsétes levelet, hanem azonkivül aztán nem is adtak neki semmi dolgot, mert nagyon furcsa ember volt. Egy kicsit hóbortos, bolond is, vagy mi, mert bár nem volt rá semmi szüksége, minden ott termett előtte, a mit a szeme, szája megkivánt, mégis folyton olyasmin törte a fejét, a mihez az ilyen jobbmódu embernek semmi köze. Ha néha beszabadult abba a szobába, a hol a bölcsek azon tanácskoztak, hogy a hajókon kétszer, vagy háromszor kiáltson-e hurrát a legénység, a mikor a szomszédból a másik király megérkezik, vagy hogy egy vagy két soros gombu frakkban tisztelegjen ő eminenciájának a kadarikai érseknek a deputáció, olyan hiábavalóságokkal állott elő, hogy a népnek nincs kenyere, egymásután hullanak el a falukban a gyermekek, mert a föld még korpát se ad és sírva ődöng a főváros felé a sok paraszt. Segíteni kell, még akkor is, ha az utolsó kabátunk adjuk oda.
A bölcsek nagyon megbotránkoztak ezen a kellemetlenkedésen. Az egyik föl is állott s illendő tisztességtudással, amugy tessék-lássék, a mint hogy hát ez kijár az ilyen mindenbe belekotnyeleskedő czimzetes királyoknak, elmondta a maga véleményét.
- Kérem szépen, itt most fontos politikai érdekekről beszélünk...
- Mi az, semmi. Már tanulhattatok volna annyit, hogy az első az ember. Mentsétek meg először az itthont, azután menjetek a szomszédba söpörni. Ez csak világos...
- Ugyan kérem.
Az egyik bölcs odavágott a másiknak a szemével s azután meg az okvetetlenkedő urra és súgva mondta:
- Bolond, ugy-e bolond?
A másik szomoruan felelt.
- Az, tisztára az, most már egészen vége.
Egy lakáj, a ki az ilyen kényes helyzetekben feltalálja magát, karonfogta a királyt s gyöngéden kivezette a teremből. A király csak az ajtóban vette észre, hogy ő voltaképpen nem akar még elmenni, de akkor már későn volt, mert a lakáj ismerte a gyönge oldalát s a fülébe súgta:
- Jöjjön felség, jöjjön, várja a pipacs.
A királynak kiderült az arcza, fénylett a szeme, amint körülnézett.
- Hol, hol?
- Otthon, csak menjen hozzá, felség.
- Kiengednek a kapun?
- Ki, ki, csak mondja meg a portásnak, hogy én megengedtem, hogy kimenjen...
- Te, te engeded meg, te pimasz!
A lakáj okos ember volt, nem ellenkezett. Azzal vágta el a dolgot, hogy csak tessék menni, fölnyitják a kaput. Ez a fő. Az csak mindegy, hogy kinek az engedelmére. Még együtt mentek át egy udvaron. Ezt az időt fölhasználta a király arra, hogy mondjon egy két szót a lakájnak azokból, a mi éppen az eszében járt.
Mert tudod, fiam, ugy kell annak lenni, hogy mert az ország a népé, hát a nép legyen az uralkodó. Ők milliók s hogy mi lesz a sorsuk, az csak fontosabb, minthogy lehull-e egy-két korona. Én nem sajnálnám az enyémet, hidd el. Utálatos ember az, a ki mindig a maga hasznát nézi. Jó lehet dolgozni, szép lehet, de nem ilyen hiábavaló munkát, hanem okosat, a mibe belefárad, megizzad az ember, hogy estére tudjon beszámolni magának az életének egy napjáról. Hiába volt-e vagy nem. Érted?
A lakáj rábámult és megrázta a fejét, hogy nem érti.
- Nekem megvan a kenyerem. Igen, igen. Te nem értesz. Arról van szó, hogy mindenkinek meglegyen a magáé, meg hogy az egyik ne legyen állat, a kivel ugy bánnak a kocsisok, a hogy nekik tetszik, a másik meg az ur, csak ur s egyéb semmi...
A lakáj bambán bámult a királyra s minthogy már elvált az utjuk, befejezte a vitát a maga módja szerint.
- Mindenkinek megvan a hivatala. - Én meg vagyok elégedve, mit törődöm mással.
A pipacs szilaj, vad leány volt. Ez a csufneve volt, valahogy másképpen is hivták. Künn lakott a város végén egy kis házban, ahonnan nem is volt szabad bejönnie soha, mert mindjárt elfogták és tömlöczbe dobták a zsandárok. Szép tiszta kis szobája volt, tele irással, könyvvel, a melyekhez visszatért, a mikor már elfáradott erdőn-mezőn a kóborlásban. Azt tartották róla, hogy bolond s azért csatangol annyit a fák közt, meg a rögös mezei utakon, ő azonban nem sokat törődött ezzel. Szerette a fáit, a füveit, lobogó magas vetést éppen ugy, mint a kiszáradt, sárgára aszott rétet. Azt mondta, hogy mindenből lehet tanulni valamit, csak nézni kell, hallgatni, figyelni, okoskodni s az ilyen eszelős leány még a mérföldes tarlón sincsen egyedül, mert vele van az Isten.
Mikor a király bekopogott a friss zöldre mázolt salugáteren, eléje szaladt a leány, vonta be maga után a szobába s annyi mondani valója volt, hogy a beszédében ide-oda kapkodott s elállott a lélekzete is, ugy igyekezett megértetni magát ezzel a komor emberrel, a kinek az arczárói leolvasta, hogy nem hoz számára semmi vigasztalást.
- Nézd csak! mondjuk igy, hogy én vagyok a nép, én egyedül, vagy nem is másként. Én vagyok a szellem, a melybe beleköltözött minden, a mit erre-arra mindenfelé összeszedett a szegény emberek között. Egy csomó panasz, szemrehányás, keserüség, düh és elmondom elejétől végig. Te pedig ur vagy, olyan nagy ur, a kinek nem parancsol senki. Az se áll a jó lelked utjába, hogy talán nem értene meg az eszed, hát hallgass meg. Nem lassan, hanem egyszerre tönkre megy az országod, mert rájár a csapás, tüz, viz, szárazság, dögvész, minden egyszerre. Az emberek már káromkodva mennek el a templom mellett, mert hiába imádkoznak, nem jön eső s nem születik az elhullott helyébe uj barom. Az ég sem kék már arra kifelé, hanem fekete. Eredj haza, csinálj rendet. Segíts népeden, mert ha az elpusztul, elveszett az ország.
A király leült egy ládára, a két összeszorított öklére hajtotta a fejét s ugy érezte, hogy egy csomó tüzes vasmarok nekiment a szivének és tépi, tépi mindenfelől. Rettenetesen fájt benne minden, az agya elkábult, szemei nekimeredtek annak a semminek, a mibe összeszaladt előtte a világ, a torka kiszáradt, érezte, hogy szomjas és annyira gyönge, hogy ha csak az Isten keze meg nem fogja, lefordul a szegény leány ládájáról és meghal, az agyagos földre ejtve a koronás fejét. Künn pedig őrült tánczba kezdett a ház körül a nyomor és a kétségbeesés. Más nem látta, csak ők ketten, de majd belebolondultak ebbe a látományba. Kisértetnek öltözött minden nyomoruságba fulladt paraszt, férfiak, asszonyok, leányok és összefogózkodva, őrjöngve körültánczolták a házat. Bezörgettek az ablakon, mintha a vihar rázta volna meg a kis üvegtáblákat, döngették a falat s néha ugy megingott az egész kis gyönge házikó, mintha belekapaszkodott volna a szél s el akarta volna vinni a negyedik határba. A király mellé húzódott a lány is és suttogott a fülébe rettenetes dolgokat.
- Igy lesz, mondom neked. Egyszerre csak mind eljönnek, oda be hozzátok. Hidd el. Én mondom, megtanított reá a mező, az erdő, a törvény, a mi ezekbe a könyvekbe meg van irva, az élet, a kenyér törvénye, a mi csak ideig-óráig türi meg az igazságtalanságot. Rendszerbe szedik egyszer ezt a tánczot s azt le nem győzi aztán semmi erő, mert itt aztán vagy az általános, mindenséges elzüllés következik, vagy a diadal. Menj, menj, szaladj haza, csinálj rendet az embereid között.
A szegény király kirohant az éjszakába, be a városba, föl a palotába, egyenesen a bölcsekhez, a kik még mindig tanácskoztak s most már arról, hogy az ágyulövések száma és a szines, zászlós vitorlák között milyen legyen az arány, hogy se sok ne legyen, se kevés. - A király berontott a szobába és nagyot csapott az asztal közepébe.
- Emberek, elpusztítjátok az országomat, egyenesen beleteszitek a sirba. Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban...
Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendőség- és tisztességtudással szólott:
- De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó.
A többi rámondta:
- Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet.
A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedő urat.
- De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...
A király ment, mint egy masina, végig a sok udvaron. Nem látott, nem hallott, inkább csak megsejtett egy aranyos czifra padot valamelyik sarokban. Erre leesett s megvigasztalhatatlanul, kimerülten hunyta le a szemét.