A kertelő agár

A kertelő agár szerző: Lovik Károly

1907

1

Az ágotai gyöpökön a késő ősz dacára élénk az élet. A dércsípte lankákon az ágotai agarászegyesület ma tartja meg versenyét. Az ünnepségre összegyűlt az egész megye, hölgyek, urak, ifjak, aggastyánok, sőt még a Bácskából is eljött egy-két harcsabajuszú agarász. Az utóbbiak az éjjeli vonattal érkeztek meg, le sem feküdtek, hanem a "Sas"-ban boroztak. Csak apró csatározás volt, hogy sportnyelven fejezzem ki magamat: próbafutás az estére. Az uraknak még csak jókedve se lett attól az egy-két palack vinkótól, s most fölötte józanon, fázósan foglalatoskodnak agaraik körül.

A versenyző ebeket sorjában hozzák ki a városból. Rázós parasztszekéren állanak a fakalickák, benne a reszkető agarak, kinek pokróc, kinek prémes bekecs a mellkasára szíjazva. Éktelenül vonítanak szegények, és egyik lábukról a másikra ugrálnak. Amikor kiszedik őket a szalmából, hogy egyet járjanak a tarlókon, szomorú képet mutatnak: vércseszemük ijedten pislog, s tisztán lehet látni, amint a fázós bőr jobbra-balra szalad a ledolgozott bordákon.

A bácskaiak kémszemlére indulva, öntudatos megvetéssel nézegették az ellenfeleket - lent még havon is agarásznak, s rókát fogatnak -, aztán megnyugodva tértek vissza a maguk kalickájához, s egyet hörpintettek a csutorából. Ezektől a kuvaszoktól nem kell tartani. A veszedelmes ellenfélt nem is itt kellett keresni, az igazi harcosok egy cirmos kan meg egy fekete szuka voltak, amelyek azonban, mint nagy művészek szokták, kissé meg-megkéstek, sőt talán még kéretik is magukat, hogy részt vegyenek a csatában. A cirmos a Bárándiaké volt, a fekete a Balsaiaké; mind a két família híres-nevezetes agarászó család, akiknél még a padláson meg a pincében is versenybillikomok állottak, mivelhogy az ebédlőben már nem fértek el.

A Bárándiak és Balsaiak, mint tudjuk, évszázadok óta küzdenek egymással az agárversenyeken, s talán már Árpád alatt, aki szintén buzgón űzte ezt a sportot, összemérték erejüket. Vége-hossza nincs az ő istállójukból kikerült kiváló agaraknak, s ahol Balsai- vagy Bárándi-agár megjelent, ott a küzdelem már eleve eldőlt. Amikor aztán egymásra akadtak, olyan csata volt az, amilyet csak Diana tudott volna elképzelni. A Bárándiak agarai helyből gyorsabbak voltak, s az első poént rendesen ők adták, míg a Balsai-tenyésztés szívósságával tűnt ki. Amazok szilajak voltak, mint a párduc, ezek hajlíthatatlanok, mint a királytigris; azok a szél szárnyán jártak; ezeknél a bölcs megfontolás vezetett minden ugrást. Méltó ellenfelek voltak évszázadok óta, s egy ízben maga Rákóczi fejedelem mondta róluk azt, amit Virgiliusban Palemon konstatál Damoetas és Menaleas dalnokversenyéről:

- Nem vagyunk rá hivatottak, hogy a párviadalban ítéljünk. Te is megnyered a díjat, Damoetas, te is, Menaleas.

Hogy milyen jeles agarak valának a Balsaiak és Bárándiak ebei, mutatja az alábbi eset is. Volt a Felvidéken egy híres nyúl: a Pityu. Szögletes fejű volt, laskafülű, de úgy szaladni nem tudott állat, mint ő. A felvidéki nyulak egyáltalán derék példányok. De Pityu még közöttük is bajnok volt. Már fiatal korában jól kitanították a pásztorok komondorai: pár hetes korában, alighogy körültekintett fatornyos hazájában, úgy megkergették, hogy majd megszakadt, s ez a tréfa minden héten megismétlődött. Emígy fölnevelődve, Pityu az agarászversenyben teljes kondícióban pompázott, s úgy játszott az agarakkal, mintha egér próbálná megkergetni a macskát, s az agarak lennének az egerek, ő meg a macska. Nem ugrott föl korán előttük, nyugodt öntudattal bevárta, hogy ellenfelei a közelébe érjenek, aztán csöndesen pattant föl, és hosszan elnyúló ugrásokkal, de mindig nyugodtan, füleit billegtetve vágtatott előttük, zsinóregyenesen - mert vágás őt ugyan nem érte. A vége rendesen az volt, hogy az agár vagy leállt, vagy megszakadt, de Pityut utol nem érte.

A nevezetes nyúl elfogására annak idején a Bárándiak meg a Balsaiak egy ősszel elhozták két legjobb agarukat: Tigrist és Szotnyát. Két jeles bajnok volt ez; az egyiknek ősei felnyúltak Rákóczi Fidibusz nevű agaráig; míg a másik vitéz apja, egy rosszkedvű, nyurga úr, Waterlooban nyerte annak idején a derbyt. A híres-nevezetes hajszára, borzas agarászó paripáikon, összegyűltek a Felvidék összes vadászai. Lássuk a medvét! Lássuk a harcok harcát! - Hát lássuk, egy percre, mi történt?

Pityut nem volt nehéz megtalálni, a búvóhelyét ösmerte minden gyerek, egy vékony nyírfa jelezte. Most is rátaláltak a tótra: ott billegtette füleit egy kóró mellett. A zajra a nyúl felugrott, egyet-kettőt himbálózott, sőt hites tanúk szerint ásított is, s azzal nekiindult a zempléni gyöpnek.

- Hajrá, Tigris!

- Hajrá, Szotnya! - ordítoztak a Bárándi és Balsai családok ifjabb tagjai, olyan kétségbeesetten, mintha tatár járna a nyomukban.

A két fajagárnak nem kellett biztatás, parázs szemük megvillant: kiegyenesedve, mint a kilőtt nyíl, repültek a tót után. A hajszának csak a kezdetét látta emberfia, a nyúl szaporán gurult a gémeskútnak, s a két hosszú fejű, lógó nyelvű ördög utána. Nincs az az északi szél, amely az ökörfarkkórót gyorsabban pörgetné az avaron. A folytatást megírni nehéz: a lovak nem tudták az agarakat követni, s hamarosan meg voltak verve, így tehát nem lehetett megállapítani, mint folyt le a nevezetes erőpróba. Csak a második nap derült ki az eredmény: az agarak után kutató lovászok a szomszéd megyében, egy apró pocsolyánál holtan találták meg a három versenyzőt. A tót még átmászott a vízen, s a túlsó parton ölte meg a szélhűdés, Tigrist a pocsolyában érte utol az enyészet, Szotnya egy hosszal mögötte a parton feküdt, megmerevedve. Béke csontjaikra!

De térjünk vissza az ágotai gyöpre, hiszen az agárverseny ezalatt tán már megkezdődött. Gyöpre, magyar! Indul a bíró meg a két első agár!

Az urak fölkapnak lovaikra, amelyeknek kiálló bordáin meglátszik, hogy az agarászó idény meglehetősen előrehaladt, míg a hölgyek könnyű homokfutón követik a zöld kabátos bírót, aki olyan komolysággal figyel az előtte pórázon vezetett két agárra, mintha Attila és Aëtius harcában kellene döntenie. A kényelmes bácskai urak cifra bundáikban a dombra vonulnak föl, s messziről csak annyit lehetett látni, hogy hébe-hóba valamit az ábrázatukhoz emelnek. Úgy hiszem, egyszer a látócsövet, máskor a csutorát.

Az első pár csakhamar nyulat ugrat föl, s a bíró elkiáltja magát:

- Hajrá!

A pecérek eleresztik a kravátlikat, s az agarak mellkasukkal a földet súrolva repülnek a megijedt süldő után. Néhány pillanat, s már repül a bunda szőre, s nem kellett egy miatyánkot elmondani, az egyik agár, amely úgy dolgozott fogaival, mint a suszter az árral, már beszámolt a nyúllal.

- Fönnmaradt a Tigris - hirdette ki az eredményt a bíró.

A Tigris boldog tulajdonosa leugrott a lováról, és ölbe kapta ebét, helyre iparkodva rázni, ahogy szokás, a beleket, míg a másik pályázó tulajdonosa: egy pókhasú, káplásbajuszú kurtanemes dühösen mutatott a pusztaságba, ahol a nyájak körül nyilván komondorok lézengtek, és így szólt rája a bambán bámészkodó agárhoz:

- Adta beste! Eredj a társaidhoz, a... a... kutyákhoz!

A kutyákhoz! Egy agárnak ezt mondani! Annyi ez, mint a telivérről leszedni a nyerget, és hámot akasztani a helyébe, vagy az oroszlánnak csörgősapkát akasztani a fejébe. Mert a kutya és agár közt annyi a különbség, mint farkas és öleb között: egy család, de két szélsőség. A kutya az a kuvasz, amely csirkeólat őriz, drótostótokra ugat, és sonkacsontot lop, de az agár az sportsman, aki a széllel versenyez, akinek nevét billikomba vésik, aki gazdájának örökké emlékezetes babért, dicsőséget szerez.

Mielőtt a társaság az újabb pár agárral nekiindult volna az avarnak, a község irányában könnyű kocsi jelent meg.

Két ménkő nagy trapper húzta az alkalmatosságot, amelynek minden porcikáján ott ragyogott a kék szín a pirossal. Ez tehát Balsai-fogat, mert az az ő színük. Kék és piros volt a szerszám pillangódísze, a kocsitakaró, a kerekek, a kocsisok bundája, sőt az ifiúr kravátlija meg mellénye. A Balsaiak, mint látszik, megbecsülték az adományozott címert: ha lehetett volna, még kék és piros lovakat is fognak a hám mellé.

Nézzük meg a furcsa fogatot meg úri gazdáját közelebbről.

Maga az ifiúr, Balsai Náci, voltaképp már öreg legény volt, sűrű hajjal és fakó bajusszal, de azért biz' ifiúr maradt ő, mert nem házasodott meg, s a nagyságos úr: az édesapja pedig még élt. Ő majd csak akkor lesz nagyságos úr, ha az öreg bevonul a balsai kriptába. Az ifiúr az éjjel kissé elszórakozott, s miután lakótársa egy agár volt, amely álmában is vadászott, s egy bivalynagyságú nyulat fogván meg, pokolian üvöltött, a jeles agarász igen keveset aludt. Csak reggel felé szundikált el kissé, s így pár perccel megkésett. Mit se tesz ez; az összevetésnél agara úgyis magasszámú párba került, s hogy mit csinálnak a többi kuvaszok, az Balsai uramat nemigen érdekelte. Őneki csak egy ellenfél létezett: a Bárándiak agara. (No, az agár, és nem kuvasz - koncedálta nagy nehezen az ifiúr.) De a többi, az bliktri: rattler, dakszli meg pudli. A Bárándiaknak ellenben van valamelyes fogalmuk a dologról, ámbár hát nagyon is jó lábon állanak a bírókkal meg miegymás, ami a Balsaiaknak természetesen derogál.

Az úrfi csöndesen hajtotta a nagy muszkákat, és közbe-közbe egy pillantást vetett a kocsiba, amelynek jobb párnáján egy ásítozó agár foglalt helyet, míg balra tőle, ahogy szubordináció szerint illik, egy lovász ült, és időközönként rövidebb-hosszabb beszédeket intézett a fekete bajnokhoz, amelyben fölhívta figyelmét ősére, a jeles Fidibuszra, remélte, hogy ő is majd csak "elnyeli meg kiteszi" a nyulat (vagyis játszadozik vele), ahogy ilyen híres "keresztbe vágó" agárhoz illik, és hogy úgy elbánik azzal a Bárándi-féle inzselléreskedő kutyával, ahogy Pontius Pilátussal. Az agár csöndesen tudomásul vette mindezt, s még az utolsó, kissé sajátságos hasonlat sem hozta ki a sodrából.

A kék és piros homokfutó mögött vagy száz lépésnyire döcögött egy Ádám és Éva idejéből való, irtózatos nagy hombár, amelyet két szürke lovacska csak nehezen vonszolt a homokos úton. Ez a kocsi is Balsaiakat hozott: az ifiúr édesapját, Kázmért, meg édesanyját, nemkülönben húgát, Klárikát, aki, csodák csodájára, huszonkét évvel később született az ifiúrnál.

A családfőt szállító furcsa kocsi is megérdemli, hogy egy-két szóval megemlékezzem róla.

Az alkalmatosság, legyünk igazságosak, nem volt olyan régi, amilyennek látszik. Nem is Gyarmat lovag, Bátor Opos híres bajtársa, a család alapítója, hanem Balsai Ábrahám készíttette annak idején, amikor az ónodi országgyűlésre ment: a hintó tehát még messze van a kétszáz esztendős jubileumtól. Ábrahám az ónodi gyűléskor már törődött ember volt, s nyeregben csak úgy tudott maradni, ha a hevederhez szíjazták. Miután azonban Ónod messzire feküdt Balsától, és a más kárán mulató, gaz lovászok gyakran megpörkölték a nyereghez kapcsolódó szíjakat, úgyhogy a bőrszerkezet elszakadt, és Ábrahám az első zökkenésnél lepottyant a nyeregből, az ükapa inkább szekeret építtetett, amelynek belseje akkora volt, hogy meg lehetett benne ágyazni is, teríteni is, sőt kuruc jókedvében Balsai Ábrahám még a kállai kettőst is eljárhatta a mozgó szálában. Amikor az öregúr meghalt, a kocsit a fia örökölte, de az is csak fehér fővel használta, szintúgy a következők, nemkülönben Kázmér nagyságos úr, aki mikor kikopott a nyeregből, ilyenformán látogatott el a szomszédos agarászatokra.

A hintó hajdan fekete volt, de idővel egérszürke lett, amely színre az évtizedeken át kiállott eső sötét sávokat húzott, amiért is az ifjúság a szekeret zebrának csúfolta. Régi módi szerint nem volt rajta lépcső, nehogy, pusztákon járva, a szegénylegények felugorjanak rá, és pisztolyt szegezhessenek a csöndes utas mellének; a befelé épített hágcsó tehát csak akkor ereszkedett le, ha az ajtót kinyitották. A kocsi vastag, fekete szíjakon lógott - a rugókat ugyanis csak az ónodi országgyűlés után fedezték föl -, ablaka egy sorban három volt, de a kis lyukak oly magasan feküdtek, hogy csak úgy lehetett rajtuk kitekinteni, ha az ember fölkelt. Különlegessége is volt a hintónak; apró kályha állott benne, amely szükséghez képest fölmelegítette Balsai Kázmér hűlni kezdő vérét. Amint a kürtőből vígan kacskaringózott a füst, s a kocsiba pillantó napsugár tekintete terített asztalra, pipatóriumra és pincetokra esett, az ember azt hihette volna, egy kis kúria kelt útra...

Balsai Kázmér oldalán a történelem előtti hintóban egy fehér hajú, viaszképű matróna ült, messziről tiszteletet keltő nagyasszony, valójában azonban haragos, kardos menyecske, aki a nagyságos úrra még ma is féltékeny volt, s ugyancsak ráncban tartotta őkelmét. A nagyasszony is szenvedélyes agarász volt, mint mindenki a családban, s amikor az ebek a tarlón utána vetették magukat a nyúlnak, fáradt teste a kocsiban kiegyenesedett, szürke szeme villant, s ajkáról erélyesen szállott el a "Hajrá!"

Balsai mama egyébként nagyothallott, s ennélfogva oly hangosan beszélt, hogy ha nyitott kocsin ment ki az agarászatra, és elcsevegett az urával, a nyulak időnek előtte keltek föl, ami már több óvásra adott alkalmat.

Szemben a csibukozó Kázmér bácsival fiatal leány foglalt helyet, aki szemmel láthatólag nem illett bele a prehisztorikus környezetbe. Ez volt Klárika, akit ma akartak bemutatni a világnak, éspedig ahogy nemes famíliához illik: az ágotai híres agarászbálon. Ez a leány nem vágott bele a családba. Izmos és hajlékony volt ugyan, mint a legtöbb Balsai, akik fiatal korukban a párducot juttatták az ember eszébe, de gondolkodás és szépség dolgában alaposan rácáfolt a Balsaiakra, elsősorban a híres Balsai-orra. Tudni kell ugyanis, hogy a Balsaiaknak ember és történelem emlékezete óta olyan nagy orruk volt, hogy róluk származott az alábbi inszurrekcióbeli adoma, amely még ma is minden újévi postáskönyvben felbukkan. Az inszurrekciós urak ugyanis früstök után fölálltak sorjába mokány paripáikon, és Kund óbester végigvizsgálta őket. Amint nézné katonáit, egyszerre így szól:

- Kedves Balsai komám, ne vedd rossz néven, de az orrod akkora, hogy kirí a sorból. Instállak tehát, állj a második sorba.

Amire, mint tudjuk, a következő felelet érkezett:

- Hiszen már a második sorban állok, óbester uram.

Évszázadokon keresztül gúnyolták a Balsaiakat nagy orruk miatt, sok veszekedés, verekedés, véres bosszú járt az orr nyomában, amíg végre egyik okos sarjadék fordított a dolgon, s ahelyett, hogy röstelkedett volna, elhencegett az orrával.

- Olyan az, atyámfia - úgymond -, mint a Habsburgok széles ajaka, vagy a Hohenzollernek merev keze, a Wittelsbachok görbe füle. Az Úristen adta, hogy messziről meg lehessen ösmerni minden igaz királyfit. Vagy talán láttatok már sasorrú parasztot?

Az emberek azt mondták: ebbe van valami, s azóta tisztelni kezdték a Balsaiak orrát. Tényleg, a zselléreknek, robotosoknak nincsen sasorruk, sem béna kezük. A történelemben is vannak hasonló példák, legyen az Könyves Kálmán vagy Vak Bottyán, s így a Balsaiakat nem piszkálták többé az ábrázatuk miatt, sőt voltak, akik maguk is hasonló ösmertetőjelre vágyódtak, és ha gyerekük született, megkérték a bábát, ugyan húzgálná ki egy kissé a jövevény orrát, hogy majdan arisztokrata vonás legyen az ábrázatán.

De hadd térjek vissza Klárikára.

Az ifjú leánynak nemcsak az orra, de az egész arca szép volt: félig magyaros, napsütötte, nyílt és magas homlokú: félig franciás: apró, gúnyos szájjal, selymes hajjal és égszínkék szemmel. Az ellentmondó vonások dacára az ábrázat mégis szabályos volt, megnyerő és őszinte, amit kevés Balsairól lehetett nyugodt lélekkel elmondani. Hogy az ellentét közte és a család többi tagjai között még kirívóbb legyen, Klárika nem volt agarász, sőt egyenesen megvetette a kúria istállóiban üvöltő ebek hadát. Ezt már kiskorában bebizonyította: egyszer az apja azon kapta rajta, hogy a kertben szolgálni tanított egy agarat! Egy agár szolgáljon, mint az uszkárok szokták! Talán bizony még karikán is ugráljon át! Balsai Kázmérnak kiesett kezéből a vadászostor, s már akkor borús sejtelme támadott, hogy ez a leány egykor még súlyos zavarokat fog okozni a családban.

Klárika később sem tudott összebarátkozni az agarakkal, és nem látta át, mi dicsőség van benne, ha két nagy kutya megcsíp egy szegény süldő nyulat? Hiába vitte ki az ifiúr, no meg az öreg is a házi vadászatokra, hiába magyarázták neki a vágások jelentőségét, a leány a "hajrá"-nál is csak elmélázott, s amikor a többiek lélegzetvesztve, pokoli üvöltéssel lovagoltak az agarak után, ő megállott egy akácnál, és a messzi Tisza csöndes képében gyönyörködött. Most is nyugodt egykedvűséggel nézett maga elé, s míg az öregúr meg a nagyasszony a harci láztól már nyugtalankodtak, ő csak üldögélt, és alaposan unatkozott.

Az ifiúr ezalatt már megérkezett a dombra, és odadobva a gyeplőt kocsisának - egy rablóképű alaknak, aki vasárnaponként, de csak elseje táján, ezüst huszasokat pödört a bajuszába -, leereszkedett a többi agarászhoz. A figyelem, mi tagadás, ráterelődött, s a vitatkozó csoportok egyszerre elhallgattak. Náci ifiúr parolázott egy-két bőrkabátos sportsmannal, s elkezdett velük diskurálni a vetésről, a megyei közgyűlésről, miegymásról. Dehogyis beszélt volna az agaráról; a diszkrét milliomos is, amikor szegény emberek közé megy, nem fecseg a vagyonról. Kíméletesnek lenni úri erény.

A fiatalabb agarászok ménkő nagy tisztelettel néztek föl az ifiúrra, s csak nagy sokára szólalt meg egy kamáslis, kiskorú sportsman:

- Hát az agarad mit csinál, Náci bácsi?

Az ifiúr csak úgy félvállról felelt:

- Ott ül a kocsiban; bemutatkozhatol neki, öcsém.

És tovább beszélt a pohánkáról.

A fiatal agarász elvörösödött, aztán zavartan mosolygott, de a többiek nem tudtak ellenállni a vágynak, és odamentek a homokfutóhoz, megnézni a Fidibusz híres unokáját. Az agár higgadtan fogadta őket. Messziről jelentéktelen állat volt, apró termetű, kigyófejű, de közelebb menve hozzá, az embernek szembeötlött hatalmas mellkasa, domborodó izomzata és acélkemény, száraz csontozata. Az ifjúság csodálkozva járta körül a híres agarat, amely egy ideig élvezte a megtiszteltetést, de aztán gondolt egyet, lefeküdt a kocsipárnára, s tovább szunyókált.

A bácskaiak körében a Balsaiak megérkezésekor szintén mozgolódás támadt. Már messziről a kék-piros kocsira szögezték látócsöveiket, ha vajon tényleg eljött-e a híres agár, nem fordult-e föl a sors kedvezéséből? Aztán a csutorát emelték arcukhoz, és bátorságot merítettek belőle. Hogyisne. Kormos Fidibusztól származott, és dédanyja testvére volt Szotnyának, annak a bizonyos hősnőnek, amely, vagy helyesebben: aki Pityu mögött szakadt meg annak idején. Ezzel nem lesz könnyű csatázni, igaz szerencse, hogy Kormos mindjárt egy párba került a Bárándiak cirmosával, Bodrogközzel. Így legalább az egyik már az első összevetésnél leesik, sőt úgy ki is fáraszthatja fönnmaradó társát, hogy tán annak is ki lesznek húzva a méregfogai.

Kormos tehát itt volna, de hol van a derék Bodrogköz?

Az urak körültekintenek a látóhatáron, s az egyik látcső végre szerencsésen fölfedezi a Bárándi-kocsit is - ott üget a túlsó parton, mögötte a kalickás parasztszekér. Újabb mozgolódás, érdeklődés, mint amikor operettekben a polgárok s katonák karja után a primadonna következik. A költők azt mondják: a nagy események előrevetik árnyékukat. Úgy is van, a versenyzők arcát ez az árnyék sötétté tette, borús sejtelem szállta meg a szívüket. Alighanem hiába volt a hosszú utat Ágotára megtenni - mihaszna, ha az ember a Balsaiakkal meg a Bárándiakkal veti össze erejét? Hiszen még hagyján, ha az agaruk gyöngébb a másikénál, és egy pár poén-nel lemarad, legalább megmentette a becsületet, ő is vágott, megkínált, miegymás, de ezek a fenevadak semmin hagyják az ellenfelüket, s ezt a szégyent aztán senki se mossa le róluk, de még a dédunokájukról sem.

A Bárándi-fogat most szintén elérte a dombot, s a hajtókocsiról egy hófehér szakállú, pirospozsgás úr ugrik le, s elvegyül a bácskaiak közé. Látszik, hogy nagy szívesen fogadják, paroláznak vele, és kérdésekkel ostromolják, Bárándi Gáspár alig győz jobbra-balra fordulni, hogy mindenkinek választ adhasson. Most tehát együtt a színjáték főhőse, meg lehet kezdeni a csatát. Lent a lankán ezalatt még egy hamvas agár kergeti a nyulat, amely jobbra-balra csap előttük, olyan ügyesen, mint a cirkuszban az istállómester ostora elől menekülő bohóc, de ezzel már nem törődik senki, mindenki azt lesi, hogyan kelnek vitéz tusára a fekete Kormos és a cirmos Bodrogköz?


2

Mielőtt továbbmennék, kötelességemnek tartom az olvasónak a verseny egyik nevezetes személyiségét, a bírót is bemutatni.

Miután az öreg Pataki bácsi előrehaladott kora miatt e tisztségéről a nyár folyamán lemondott, az ágotai agarásztestület új bírót választott, s a bizalom Bogdány Balázsban egyesült. Fiatalember volt ez a Balázs, nem rossz lovas és csinos úrifiú, derék vadászcsaládból, ahol már a csecsemők is agarászostorral játszanak, talán ezzel együtt jöttek a világra. Amikor a Bogdány kölykök hétévesek voltak, az apjuk lóra ültette őket, és kivitte őket agarászni. Az ábécét még nem ösmerték, de azzal már tisztában voltak, hogy mi a derekalás meg a zsinórba kapás, no meg a behúzás, s mire tizenöt esztendősek lettek, a kisujjukban volt az egész agarásztudomány. Miután pedig ez meglehetősen nagy stúdium, nem lehet rossz néven venni, hogy a fejükbe egyéb már nem fért, s amikor a matézis meg a történelem és a klasszika-filológia megjelent, hogy bebocsáttatást kérjen az agyba, a Bogdány fiúk, hogy modern módon fejezzem ki magamat, kifüggesztették koponyájukra a "Megtelt" táblát.

Valóban, nem volt csekélység őket az érettségin meg az alapvizsgákon átsegíteni, és Közteleki doktornak, a jeles egyetemi magántudósnak, a kitűnő hírű egyetemi előkészítő mesternek, minden erejét meg kellett feszítenie, hogy a fiúkat a jogi nehézségeken általsegítse. De hát Közteleki doktor nem volt utolsó legény a csárdában. Ha valaki fölment tréningtelepébe, ahogy ő lakását nevezte, ahol a nehéz felfogású ifjaknak mindenféle "puskák" révén a tudományt fejükbe verte, a legtarkább társaságot lehetett látni. Itt egy fülkében monoklis jogász böngészte azt a bizonyos százhúsz kérdést, amelyek a félelmetes Bikszádi professzor egész tudományát képviselték, itt egy pelyhes állú gimnazista írta a Barnabás-gimnázium írásbeli érettségét, amelynek témáját Közteleki doktor telepátia segítségével már negyvennyolc órával előbb kinyomozta, itt pedig egy katonatiszt készült nagy buzgón a törzstiszti vizsgára... Közteleki doktor tréningtelepe mindenfajta tudást szállított, és ha kellett, még a gépfűtési vagy szülésznői vizsgára is preparált.

De ez mellékes, a fő, hogy Balázs is keresztülvergődött a vizsgán.

Nos tehát, a fiatalember ez idő szerint bíró az ágotai gyöpön. Meg kell hagyni, hogy szemrevaló legény; bár messzire előretolt lábszárral, angolosan lötyög a nyeregben, mindjárt meglátni, hogy oda van nőve a paripájához, egy egérfarkú, ravasz telivérhez, amelynek az agarászás is nagy mulatsága, de még nagyobb az, hogyha idegen ló a közelébe kerül, s azt úgy szügybe rúghatja, hogy halála napjáig attól koldul. Tanulja meg a döge, hogy a bíró lovának közelibe nem szabad jönni! A Bogdány fiú, aki egyebekben javíthatatlan csélcsap és meglehetősen könnyelmű fráter, ha nobile officiumról van szó, dicséretes módon megváltozik, és olyan pártatlansággal meg komolysággal ítél, hogy a szeptemvir se különben. Lehet, hogy rossz szolgabíró és még rosszabb gazda, de agarásznak elsőrangú.

Most, hogy bemutattam az agártörvényszék elnökét, ismét visszatérhetünk az ágotai gyöpökre, amelyeket a ködbe burkolt őszi nap fakóvá tesz. Az apró csatározások lefolytak, egy csomó agár a kemény talajon már el is rúgta a körmét, s most következik a küzdelmek küzdelme, Bodrogköz és Kormos páros viaskodása.

A dombokon álló társaság mozgolódni kezd.

Az urak egymás után szállanak föl lovacskáikra, sőt több hölgy is nyeregbe pattan. Csinos fekete paripáján, világoszöld vadászruhában ott üget Balsai Klárika is, selymes haját meglobogtatja az őszi szél, míg a "zebra", a családi batár (amelyben Kázmér, mint a tigris ketrecében, ha véres húst mutatnak neki, izgatottan jár föl s alá) nagy zökkenéssel iparkodik az északi dombra. Az ifiúr egy nagy fejű, tarka és kövér lovon ül, és máris alapos sarkantyúzással tiszteli meg őkelmét. A tarka haragszik, visszateszi a fülét, de nem mer megmukkanni, miután egy gyors oldalpillantással meggyőződött róla, hogy az ifiúr kezében ott virul az elmaradhatatlan bikacsök.

Balsai Náci, mi tagadás, kissé izgatott; nemkülönben a lovásza, aki a kocsiban eddig igen szép előadásokat tartott az agárnak, de most egy szót sem tud szólani, csak akkorákat nyel, hogy az ádámcsutkája belépattog. A jó fiú ölben viszi Kormost, amely éktelenül reszket, de nem a félelemtől, hanem a hidegtől, amely kétszeresen fáj az agárnak, miután egész éjjel nem tudott aludni. Átkozott vendégfogadó is az a "Két korona": három helyen - a vendéglőben, a kávéházban és a kártyaszobában - szólott a muzsika egész éjjel; kutya az, aki aludni tud ilyen zenebonában! Kormos meg volt szokva, hogy csendesen pihenje ki magát, a muzsikát pedig elvből gyűlölte. És most tizenkét óráig egyfolytában kellett hallania, hogy a cigányok sátora az éjjel leégett, ami éppenséggel nem érdekelte. Reggelre olyan volt, mintha malom kereke alól került volna ki.

Balsai Náci vissza-visszanéz a harcsabajuszú pecérre, s aztán a Bárándiak után kémlel.

Azok most indulnak éppen a túlsó oldalról.

Elöl az öreg Bárándi, nyomában az egész família, vagy egy tucat pirospozsgás képű, macskanadrágos sarj; - hogy fognak ezek mindjárt ordítani! No de a Náci se az utolsó; ha ő kiereszti a "hajrá, Kormost!" -, még ha megdöglött is az az agár, akkor is még egyszer nekiindul. Ami pedig azt illeti, hangbeli támogatói is vannak - éppen most indul útra a terebélyes Balsai családfa néhány ifjú sarja a bíró mögött. Egész éjjel gyantázták a torkukat, most majd megmutathatják, milyen eredménnyel.

A bíró megáll, és int a pecéreknek, hogy menjenek előre az agarakkal. Amint így visszafordul, Bogdány Balázs egyszerre szembetalálja magát Balsai Klárikával. Egy jóravaló ifjú mit tesz ilyenkor? Megsodorítja a bajuszát, odaüget a kisasszonyhoz, aki most tiszteli meg először az agarászatot jelenlétével, és megemelve fekete bársonysapkáját, illedelmesen köszön. Klárika megbiccenti a fejét, s ezzel a bíró visszamegy a helyére. Azután gondol egyet, és még egyszer visszanéz, majd újra megsodorja a bajuszát.

A pecérek egymás oldalán elindulnak keresztbe a réten. Az agarak sólyomszeme várakozással tekint szét a laposon, vajon hol ugrik a nyúl? Alig mennek harminc lépést, egyszerre rémült pofával pattan föl egy kis süldő, és uccu!, nekiveti magát a végtelenségnek. A bíró nem mozdul meg.

- Nem méltó ez ilyen két jó agárra - fordul hátra, és úgy Náci, mint az öreg Bárándi helybenhagyólag intenek. Amint Balázs visszapillantott volna, tekintete újra összeért a Klárikáéval. A leány haragosan fordította el szemét, mert egészen véletlenül épp most nézegette a Bogdány úrfi zöld kabátját és bársonysapkáját. És hogy annak éppen ebben a pillanatban kellett hátrafordulnia, az elég ok a haragra.

A csapat továbbhalad; elöl a lovászok, zsebkendővel fogva át az agarak nyakát, hogy adott pillanatban rögtön szélnek ereszthessék őket, mögöttük az ifjúság, készen, hogy a hajránál ők is nekivessék magukat. De a sors próbára teszi a türelmet, mint a jó regényíró, aki mentől későbbre odázza az érdekfeszítő helyzet elintézését. Még egy süldő nyúl pattan föl a bíró lába előtt, de erre sem eresztik el a versenyzőket.

A lovasok leértek a kukoricás széléig, s aztán helyben fordulva, megint visszaléptettek északnak. Náci már kezdett türelmetlenkedni, s olyanokat döfött a tarka oldalába, hogy az "öregúr", amely pedig sok mindenre el volt készülve, beléhorkant. Széles pofája eltorzult a dühtől, és szőre kezdett égnek állani; e percben arra gondolt, hogyha a lába hirtelen kézzé alakulna át, ő visszanyúlna vele, megkapná Nácit, s olyant lódítana rajta, hogy Balsáig meg se állana. De aztán hátrapillantott gazdája jobbjára, és meglátván a bikacsökből készült félelmetes fütyköst, ismét megjuhászodott.

Balázs ezalatt bevallotta magának, hogy a legfiatalabb Balsai kisasszony igen csinos leány. Hogy megüli a lovat, és milyen jól illik neki a zöld kabát meg a kockás angol sipka! És hogy tud haragudni: az arca kigyúl, és az orrcimpái megreszketnek. Aki nagyon tud gyűlölni, az nagyon tud szeretni, gondolja el magában a bíró, akinek van tapasztalata ezen a téren. De hát miért gyűlölné? Először életükben találkoznak, gondolatban se vétett neki, s talán ő se a legutolsó legény az agarászok közt? Amint így sodorgatta volna magában a dolgok tarka fonalát, százötven lépésre előtte felpattant egy derék nyúl, és zsinóregyenesen tartott délnek.

Balázs fölemelte az ostorát, rámutatott a guruló bencére, és hanyag eleganciával ennyit mondott...

- Hajrá...

A két pecér eleresztette a zsebkendőket, és Kormos meg Bodrogköz megpillantván a nyulat, rétesként elnyúlva vetették magukat utána. A gyalogos pecérek úgy ordítottak, mint a nyúzott sakálok.

- Hajrá, Kormos!

- Hajrá, Bodrogköz! Hajrá!

Az agarak ugyan pillanat alatt eltűntek látókörükből, de a két visszamaradt legény csak kiabált, eleintén vadul, aztán elnyújtva, majd szaporán, végül elkeseredvén, mintha Buda dűlne meg szemük láttára. Végtére már nem tudtak ordítani, torkuk kimerült, s ekkor a földhöz vágták a süvegüket, és legalább elgondolták, hogy: Hajrá, Kormos, hajrá, Bodrogköz!

Balázs paripája szépen szökött egy-kettőt, aztán megadta magát gazdája kezének, és hegyezett füllel, készen rá, hogy minden pillanatban, ahogy a helyzet megkívánja, jobbra-balra forduljon, vágtatott az agarak után. A bíró mögött olyan csatazaj volt, hogy ahány nyúl egy kilométernyi távolságban volt, az mind fölkelt, és megrémülve szaladt a szélrózsa különböző irányába. Ha a Bárándiék ordítottak, a Balsaiak bőgtek, ha a Bárándiak rikoltoztak, a Balsaiak hörögtek, s az ember itt méltányolni tanulta meg a történetíró nagy megilletődését, amellyel a "vox diabolica huj! huj!"-ról referál... Szörnyű volt a csatazaj, de ha igazságosak akarunk lenni, úgy a pálmát benne Balsai Nácinak kell odaítélni. Bőszükén, mint a királytigris, ha vérszagot érez, kiabált, krákogott, prüszkölt, huhogott, tombolt, s ostorával sűrűn, irgalmatlanul csépelte a szegény tarkát, amely dühében majd megpukkadt, és úgy csóválta a farkát, mint a szélmotolla, de mukkanni nem mert.

A nyúl egyenesen futott, s az agaraknak nagy darabot kellett jóvátenniük, hogy közelébe érhessenek. Amikor kiszabadultak volt a pecérek kezéből, a helyből gyorsabb Bodrogköz vette át a vezetést, mégpedig olyan iramban, hogy a fekete agár jó pár hosszal lemaradt. A tarka ló kapott is érte egypár jóféle bikacsököt, a Bárándi kölykök pedig büszkén ordítottak:

- Hajrá! Hajrá! Hajrá, Bodrogköz!

A nyulat a nagy zaj is riasztotta, és kettőzött sebességgel iparkodott a nyalábi torony irányába. A lovaknak ugyancsak kellett menni, egypár póni azonnal elmaradt, s lovasuk minden iparkodása dacára nem tudtak előbbre kerülni. Balsai Klárika is csak egy ideig haladt a többiekkel, de aztán egyszerre megrántotta a kantárt és megállott. A két füle majd megsüketült a kétségbeesett lármától, s látva, hogy meglett, deres hajú emberek egy szegény nyúl mögött olyan elkeseredéssel hajráznak, akárha a haza megmentéséről volna szó, elmosolyodott, s nem kért többet a mulatságból. Hiszen vannak az életben más célok is, mint a kutyákat nógatni és a lovakat sarkantyúzni: mi lesz, ha itt kiadjuk mind az erőnket és ambiciónkat? Egyszerre aprók lettek előtte az emberek, s szép ajka körül gúnyos vonás támadt.

A zöld vadászok elrohantak oldala mellől, s a hajsza képe a távlatban egyre kisebb lett.

A helyzet ezalatt a nyúl mögött lassan megváltozott. Bodrogköz, mint a jól kilőtt nyíl, zsinórban érte el a nyulat, s olyat csapott feléje, hogy a szegény bence szőre szerterepült, akárha molyos bundát poroltak volna ki. Ez volt az első poén, s Mátyás királyunk nem kapott olyan éljent a Duna jegén, mint a cirmos, amikor a nyulat beérte. A Bárándi fiúk az ostorukkal integettek, a kalapjukat lengették, és krákogtak valamit, mert már kiabálni nem tudtak, míg Balsai Náci pulykapiros lett, s természetesen fejbe verte a tarkát, mintha ő volna az oka a szégyennek. A szegény párának már mindegy volt, a sok verés és sarkantyúzás elkeserítette, már se dühös nem volt, se ki nem rúgott, csak ment kidülledt szemmel, tajtékozó szájjal előre, abban a csalfa reményben, hogy valamelyik ároknál gazdájával együtt kitöri a nyakát. Az urak, mint mondom, már csak hápogtak, az egyetlen, aki még kiabálni tudott, az Náci volt. Jól kipróbált torok volt ez az övé, kicserezte a hűvös szabolcsi szél. Amikor a többiek már csak suttogtak, ő még teljes hanggal bírta. És íme, szükség is volt rá, mert a Bodrogköz vágása után a nyúl balra, Kormosnak hajolva futott, és Náci e fordulatra olyat rikkantott agarára, hogy az rémülten húzta be a farkát, és akkorát lökött magán, hogy egyszerre egy magasságban termett a cirmossal, amely az előbbi dühös vágásba fektetve minden erejét, csakhogy bukfencet nem vetett a tarlón.

No hiszen, élénk lett most egyszerre a Balsai-csapat, már tudniillik amennyire a viszonyok engedték, mert a szuszból bizony ők is kifogytak. De ha a hangszálak mindjárt meg is szakadtak volna, azért mégiscsak kipöndörítettek egy-két hajrát, s diadaluk teljes lett, amikor a fekete, leküzdhetetlen makacssággal, lépésről lépésre felkúszott a nyúlhoz, s olyat vágott rajta, hogy szegény áldozata egyet nyikkanva fordult jobbra, tehát a Bodrogköz felé.

- Hajrá! - mondották, azaz helyesebben gondolták a Bárándi fiúk, és tényleg, Bodrogköz nem hagyta magát, s míg Kormos is elhajítódott egy kissé a vágásnál, most ő ment föl a nyúlhoz, s már úgy volt, hogy éri, amikor egyet gondolva és jobbra húzódva, párhuzamos vonalban kezdett futni az áldozattal.

Micsoda izgatottság támadt erre! Világos, hogy ami most fog történni, a mesterfogások: a keresztbe vágás, az agár erejének és ítélőképességének legszebb bizonysága, amikor is az üldöző a nyúltól pár lépésnyire oldalt fut, s amidőn bekövetkezettnek látja az időt, egyszerre keresztbe hajt, s úgy rohan rá a nyúlra, hogy a derekát átnyalábolja. Ritka az ilyen agár, s akinek van ilyesféle, dehogy adja oda másnak, se jó szóért, se szakajtónyi aranyért!

A derék cirmos általános izgatottság közepette vitte keresztül tervét. Szemmel tartva s teljes erőfeszítésre bírva a prédát, haladt vele párhuzamosan, majd egy kémlő tekintetet vetett a síkságra, aztán - hajrá! - mint a villám csapott keresztbe, hogy fölkapja a bencét.

Gyönyörű mutatvány volt. Haj, ha ezt Recsky András láthatta volna!

De sajnos, nincsen öröm üröm nélkül, s bár a vágás részben sikerült, a nyúl mégiscsak egy nagyot fordult, kikerült a fogak öleléséből, s elhullajtván két cilinderre való szőrt, tovább száguldott a gyöpön, míg Bodrogköz a poén után egyensúlyát vesztve, jó darabra megint elhajítódott.

A Bárándi-orrok a nagy remények után egyszerre megint megnyúltak, míg Balsai Nácinak fölvirult széles ábrázata. A cirmos messze elhajítódott, ki is merült, most már a fekete lesz az úr. Kormos azonnal tisztában volt a helyzettel, szépen behúzta a rája hajló nyulat, és elkezdte poentírozni, most egyet, no most még egyet, és mint illik, a harmadikat is.

Vége a Bárándi-agárnak - gondolták a Balsai fiúk diadalittasan. Míg az ő agaruk vígan dolgozott, Bodrogköz csak nehezen kapott újra lábra, és vérző körömmel iparkodott az ellenfél után.

Mint eddig is látni való, igen derék nyúl volt az, amelyért a vetélkedés folyt. Meg volt az kenve minden hájjal, tudott fordulni, "csellenni", öröm volt nézni, hogy csap vissza, kétségkívül jó iskolába járhatott. Más agár talán már meg is unta volna a mulatságot, és leállott volna, de ez a két ördög nagyon tisztában volt, hogy miért folyik itt a harc? Nem a billikomért, de két agarász család reputációjáért. Kivált a Bodrogköz, az vele érzett a Bárándiakkal. Bár elébb sokat vesztett, nem hagyta magát, s látszott rajta az elkeseredés, a szilaj akarat, hogyha megszakad is, akkor sem szégyeníti meg a gazdáját. Már két körmét elrúgta, de azért messzire elnyújtott fejjel, kidűlt szemmel, szédülve, kimerülve, féktelen dühvel csak futott a nyúl után. Ennyi iparkodást sikernek kell koronázni, és csakugyan, a szívósan küzdő cirmos újra, egyre jobban közeledett a feketéhez, s amikor az egy vágással kissé oldalt esett a nyúltól, Bodrogköz, a Bárándiak s az egész közösség lázas izgatottsága mellett, elhúzott ellenfelétől, s dolgozni kezdett a nyúlon!

A fekete kant ez a makacsság leverte. Már éppen eleget szaladt, s a nyúl szívóssága is kedvét szegte. Balsai Náci egy ízben már egy gyanús mozdulatot látott Kormostól, mintha fel akarná vágni a farkát, ami biztos jele, hogy az agár beadja a kulcsot. Szentséges Isten! Még olyan üvöltést a világ nem hallott, s olyan verést a mindenre elszánt fakó nem kapott! Náci "hajrá!" szavában benne volt a gazdai harag, a düh, a szenvedély s az a biztos ígéret, hogy a fekete az első gémeskútra akasztatik fel, ha talán leállni merészelne. És Kormos megértette a szózatot, és újra űzőbe vette a nyulat.

De a harc most már keserves volt, a lovasok java része is lemaradt. Pár méterre volt csak a fekete a Bodrogköz mögött, de mintha minden hüvelyk egy mérföld lett volna, nem lehetett jóvátenni. Bodrogköz ezalatt szólóban működött a fáradni kezdő nyúlon, amely hol jobbra, hol balra fordult. Diana a tanúja: Kormos mindent megtett, hogy társa közelébe érjen; az ő körme is letört, a nyelve is kilógott, a szeme mintha kiugrott volna a tantaluszi kín miatt, de tüdeje már nem bírta, szájából hörögve tört ki a hang.

És mögötte még egyre pattogott a félelmetes "hajrá!", a gémeskutas záradékkal.

Mit lehetett tenni?

Végső kétségbeesésében Kormosnak rettenetes eszméje támadt. Látva, hogy a nyúl nagyokat fordul jobbra, a fekete elhatározta magát, hogy csellel fog a bajon segíteni. Vagyis: egy rövidre vágó átmetszési vonalon elébe kanyarodik, és úgy ejti meg a tapsifülest. Hiszen ez a legegyszerűbb s legrövidebb út. Szeme fölcsillant, amikor kieszelte mindezt, s a tervet csakhamar követte a tett. Amint a nyúl jobbra szaladt, Kormos elhagyta a szabályos utat, egyet kanyarodott, és elébe szaladva, szépen el is csípte a bencét. Ej, hogy előbb nem jött már rá erre!

Ekkor már csak a bíró volt közvetlenül az agarak mögött, a Bárándiak és Balsaiak lemaradtak, csupán Náci győzte még némileg.

- Éljen, éljen! - szuszogta az ifiúr, és odaérve Kormoshoz, gyorsan leugrott a lóról, és megrázta a kimerült harcost, amely fáradtan szorongatta a makogó nyulat. Bodrogköz ezalatt elhomályosuló szemmel, lihegve feküdt le a földre; a szíve dobbanása messzire hallatszott.

Nácival nem lehetett bírni. Hiszen a győzelem biztos volt: az első poént ugyan Bodrogköz adta be, de amikor elhajítódott a nyúltól, a fekete szorgalmasan dolgozott, s olyan előnybe került, amelyet a végén újra dolgozó cirmos nem tudott megsemmisíteni. Ő is számolt be a nyúllal, s eszerint Kormos előnye legalább hat poén volt. Mialatt kipirulva, prüszkölve és mégis kacagva kötötte agarászostora szíját Kormos nyakára, Náci úgy félvállról megkérdezte a bírót:

- No, melyik is maradt hát fenn?

Balázs nem válaszolt semmit. Sarkantyúba kapta telivérét, és visszavágtatott a síkság déli részére, ahol a kocsikkal kirándult közönség élénk érdeklődéssel várta a Bárándi-Balsai-harc végét. Amikor a bíró lova a kocsikhoz ért, az izgatottság moraját néma csönd váltotta fel, s minden tekintet Bogdányra szegeződött. Így lesték az istenek Zeus szavát, amikor Achilles és Hector ügyében ítélt.

Bogdány megállította az öreg telivért, és nyugodtan így szólott:

- Fennmarad a cirmos, miután a feketét kertelés miatt leejtettem.

Szólott és szalutált, s azután intett a pecéreknek, hogy vezessék elő a következő párát.

Ez volt oszt a bomba! A fekete kertelt?!

Tyűh, teringette, ilyen se esett még meg a Balsaiakkal!

Vége itt a világnak! Az emberek elnémultak a meglepetéstől, s csak várták, hogy a nap elhomályosul, és a patak vize zsarátnokká válik!

Ám a nap nem homályosodott el, a föld is tovább forgott, a patak vize se változott zsarátnokká. Pedig megtehették volna, mert ami most történt, az rettenetesebb, hihetetlenebb, mint az özönvíz. Egy Balsai-agár kertelt! Halljátok-e? Egy Balsai-agár inzsellérkedett, mint a legutolsó falusi kuvasz, amely pecsenyézni megy a rétre!? Hamisan kártyázott, váltót hamisított, csalt, lopott... Lehetséges-e mindez?

És a világ nem dől össze? A fák nem roppannak meg? Az agarak nem változnak át macskákká, hogy nyávogva meneküljenek szerteszéjjel?!

Nem történt semmi: a rét éppen olyan fakón csillogott, a fák sárga levelei csöndesen potyogtak, és a távolból ugyanolyan kéken mosolyogtak a regekoszorús hegyek. Sőt egy ideig még a mit sem sejtő s a gyepvezérhez lovagló Náci is ugyanaz maradt, nagy orra éppolyan vígan mosolygott a világba, mint azelőtt, és kék-piros kravátlija csöndesen lobogott az őszi szellőben.

- No, hát ki a vivát? - kérdezte diadalmas hetykeséggel a társaságtól.

Senki sem válaszolt, csak néztek rá, és várták, hogy melyik pillanatban bújik ki a bőréből. Mekkora bőr lesz az: belefér négy zsák krumpli!

Náci arca hirtelen elsötétedett. Valamit leolvasott a néma arcokról. Megvakarta az orrát, ami nála a harag előjele volt, és most már türelmetlenül így szólott:

- Melyik maradt hát fenn?

Senki sem merte vele közölni a lesújtó hírt: amilyen szilaj ember, még agyoncsapja a Hiób-posta közlőjét. Végre is egy sárosi kurta nemes, akinek a Balsaiak már régen a begyiben feküdtek, felvidéki stílusban kibökte a pipája mellől.

- A kertelő agár pedig leejtődött.

Balsai Náci felkapta a fejét.

Mit mond ez a bolond?

- Mit beszélsz te kertelő agárról? - kérdezte kipirulva. - Melyik agár kertelt volna?

A kurta nemes szítt egyet a pipáján.

- A fekete ejtődött le, kertelés szempontjából.

Balsai egy pillanatig rámeresztette nagy szemét, aztán körbejártatta a többieken; bizonyosan meg akarják tréfálni. De tréfának is rossz ilyet mondani, ahogy még álarcosbálban sem illik az emberre ráfogni, hogy a nagyapja vagy az apja tolvaj volt, avagy más effélét. Ám a közönség arcán meglátszott, hogy nincs mókáról szó, csodálkozva, részben ijedten, részben kárörömmel néztek Nácira, odább pedig egy Balsai-lovász igen hangosan káromkodott.

Az ifiúr egy pillanatig még tétován nézett széjjel, aztán beledolgozott a torkába, és odarobogott a bíróhoz, aki már az új harcokra következő agarak mögött lépkedett. Most történt meg Nácival először életében, hogy a szussza meg a hangja kifogyott. Egy ideig hápogott, aztán végre a dühtől fuldokolva kivágta:

- Az én agaram kertelt, Bogdány Balázs? Az én agaram?!

A fiatalember nyugodtan nézett rá, aztán egy kis szünet után helybenhagyta.

- Igen, a feketét kertelés miatt leejtettem. Bővebb indokolással nem tartozom. Most pedig méltóztassál alkalmat adni, hogy tisztemnek megfelelhessek.

Nyugodtan tovaléptetett, szemét a síkságra szegezve, mikor ötlik fel a nyúl.

Az ifiurat e hidegvér láttára elfogta a düh. Soha még kertelő kutya a Balsai-kúrián nem volt, de még a vidéken sem, aminthogy hazaárulók sem. Évszázadok teltek el, amióta a család ezt a sportot űzi, de az agarai mindig becsülettel viaskodtak, férfiasan, egyenesen, ahogy magyar ebhez illik. Regösök énekelték meg a Balsaiak agarait, Rákóczi fejedelem süveget emelt előttük, Csákón az ország nagy férfiai megkoszorúzták őket, és most jön egy fiatalember, egy Bogdány, egy "ki tudom én, mi", és egyszerűen a feneketlen mocsárba löki az egész agárdicsőséget, évszázadok érdemeit, sőt magát az agarászó családot is, Fidibusszal, billikomos teremmel, tradíciókkal együtt!

Náci keze ökölbe szorult, és ajka eltorzult.

- Megkeserülitek ezt még! - szólott, és ereiben fellobogott őse, Balsai Tiborc vére, aki, mert egy lányos háznál kikosarazták, átpártolt a törökökhöz, és rabláncra fűzte az egész famíliát: bosszúvágya nagyobb volt, mint a becsülete és a honszeretete.

Balázs mosolygott.

- Én rendelkezésedre állok - mondta könnyedén.

Ebben a percben felpattant a nyúl, s a bíró elkiáltotta magát:

- Hajrá!

Agarak, lovak, urak, hölgyek pillanat alatt elrobogtak, és az ifiúr hosszú orral, tajtékot túrva maradt a gyöp közepén. Haragjában mi telhetett volna tőle? Boldogabb végére fordította a bikacsökös fütykösét, és úgy beledolgozott a szegény tarkába, hogy a szerencsétlen pára makogni kezdett, mint a tapsifüles, ha az agarak körmei közé kerül.


3

Balsai Klárika minderről nem tudott semmit. Az első hajtásnál már megunta a mulatságot, és ahelyett hogy az agarakat követte volna, kiügetett az országútra, amely jobbra-balra kanyarodva, arany levelű nyárfák közt vezetett északnak. A tájkép csinos volt: az út itt-ott fehér kőhidakon, malomárkos patakokon át vezetett, oldalt egy-egy apró falu bádogtornya pásztorként őrködött a juhokhoz hasonlatosan összetömörülő házak fölött. Ember alig jár erre; néha bukkant csak föl egy parasztkocsi, megrakodva az irtás gallyaival, a tél hírnökeivel.

A fiatal leány nem szerette az agarászatot, még otthon sem, nemhogy nagyobb társaságban, ahol száz és száz arcon tündökölt ugyanaz a furcsa szenvedély. Alighogy a világra jött, már kutyákról hallott, az első szó, amit megtanult, ez volt, hogy "hajrá", az első öröm, amit szülői arcon látott, aznap csillant föl, amikor Pille megnyerte az országos versenyt, az első szomorúsággal Lázsiás kimúlásánál találkozott. És emberi esze első megnyilatkozása óta nem volt nap, hogy az agárral százszor ne találkozott volna. Étkezéseknél másról nem folyt a szó, mint hogy milyen jó, milyen rossz ez meg az az alom, a falakon csupa agárkép csüngött, az udvar tele volt csúnya agárkölykökkel, amelyek még alig jöttek a világra, és máris versenyezni próbáltak egymással, a rokonok agarakért írtak, a vendégek az agarakat dicsérték, az ellenségek az agaraikat irigyelték...

Klárika kiügetett a málnási dombig, aztán vissza, a hulló levelek arany távlatában. Amikor visszatért a halomhoz, a lovasok mögött haladó kocsik már messze bent jártak a réten, innét már felugrasztottak minden nyulat. A reggel rakott tűznél csak egypár lovász lézengett. A Balsai kisasszonynak nem volt kedve a vadászokhoz menni, s miután a késő őszi délután már borulni kezdett, egyenesen a szállóba lovagolt. Este lesz az agarászbál, jó, ha még egyszer átnézi, együtt van-e minden holmija?

Együtt volt az mind, a hófehér selyemderék, a rózsaszínű harisnyák, a magas szárú kesztyűk, a pillangós lakktopánkák, sőt egy csokor gyöngyvirág is akadt. Amint rendezgette a dolgait, és a lámpagyújtásnál érezte, hogy enyhe láz remegteti meg, egyszerre kisírt szemmel, kétségbeesett arccal beállít a velük hozott szobaleány, az Ancsa. Derék gömöri lány volt ez, annak idején ostoba, mint az éj, de a Balsai-háznál, ha akarta, ha nem, őbelé is beleütött az agárbacilus, és így most Ágotára jőve, nem állhatta meg, hogy ki ne lopóddzék a birkalegelőre megnézni, hogyan viseli magát a család szemefénye: a Kormos. Ami tőle telt, azt a lenhajú Ancsa megcselekedte: amint az agarak elugrottak, ő is elkiáltott egypár hajrát, s aztán úgy remegett, mint annak idején Pelsőcön, amikor éjjelente a Banka boszorkány változtatta véresre a tehenek tejét, s egy ízben az ő istállójuk ajtajába is bekopogtatott.

Klárikának nevetnie kellett, amikor Ancsa megnyúlt arcát, pityergősre álló nagy száját megpillantotta.

- Hát neked mi bajod, Ancsa? Talán ellopták a pénzedet? - kérdezte kacagva.

A tenyeres-talpas szolgáló megtörölte a kötényével szemét, és keservesen elkezdett sírni.

- Megverték a Kormost! - pattant ki belőle egyszerre gömöries tájszólással, elnyújtott magánhangzókkal, mintha forró kolompér volna a szájában.

Megverték a Kormost!

Tessék, tehát még a cselédlány is agarászik!

Klára még hangosabban kezdett kacagni.

- Elverték, úgy kell neki! Bizonyosan kuvasz volt az apja!

- Nem volt kuvasz - tiltakozott Ancsa. - Hanem a nagyságos bíró úr leejtette, mert kertelt.

- A bíró úr? És kertelt a Kormos? Ó...

Egyszerre jókedve kerekedett, elkezdett táncolni a szobában.

A Balsai-agár kertelt; beh nagyszerű! Megdőlt hát az agárdicsőség, megadták a döfést a kutyaarisztokráciának, elbántak vele, ahogy ebekkel illik! A fölfújt hólyag széjjelpattant, s amelyről azt hitték, hogy az egész világ szeme rajta csüng, a mélyen tisztelt agár úrról kiderült, hogy közönséges kuvasz. Ó, beh derék dolog ez! Ó, be repesett a szíve, hogy végre akadt valaki, aki megdöntse ezt a hiú kártyavárat, széjjelüssön az értéktelen cserép között, amelyet bálványként imádtak.

Eszébe jutott Bogdány Balázs, és alakja most rokonszenvesen, barátságos fénytől övezetten tűnt föl. Neki volt hát bátorsága az előítéletet megdönteni, benne volt annyi férfias erő megmutatni, hogy amiért a Balsaiak évszázadok óta rajonganak, amiért élnek, küzdenek, üres hiúság, bolond tánc az arany kutya körül, túlzássá vedlett szórakozás, amely a maga vékonyka tengelye köré fordított minden gondot, szorgalmat, erőt, akaratot. Ó, be szép is az, ha valakiben ennyi szókimondás lakik... Most jött csak rá, hogy eddig hamisan ítélte meg Balázst, könnyűvérű, csélcsap embernek tartotta, pedig ez a fiatalember alighanem jellem.

Ancsa csak nézte, hogyan táncol a kisasszonyka szilaj örömében, és nem értette a dolgot.

Klárika, amikor kiugrálta magát, odament kézitáskájához, ahol az ékszereit őrizte. Kivett egy bankjegyet, és odaadta a cselédnek.

- Nesze, itt van, vegyél magadnak rajta valamit, és tedd el a mai nap emlékéül. No, mire volna szükséged?

Ancsa arca egyszerre felderült.

- Fagylaltot szeretnék venni - mondta, és szeme fölcsillant a vágytól. - Még sosem ettem fagylaltot.

Klárika leült a tükör elé.

- Hát vegyél fagylaltot - nevetett -, és most készítsed össze a holmimat, mert ma szép akarok lenni. Úgy vigyázz, hogy mindenki azt mondja: amiért a Kormos kertelt, azért mégiscsak a Balsai kisasszony a legszebb a bálban.

Künt ezalatt bealkonyodott, s a vadászok, megtérve a sajátságos eredményű versenyről, hazamentek, és átöltöztek vacsorára. Nyolc órakor volt a találkozó kitűzve, de már jóval korábban megtelt a terem az agarászokkal, akik gyorsan kapták magukra a frakkot, hogy megvitathassák Kormos esetét.

A híres agarászbál színhelye az ágotai szálló ütött-kopott terme volt, amelyet ez alkalomra kisúroltak, és a hagyományos fenyőkoszorúkkal ékesítettek föl. Nagyobb dísz kedvéért a fali gyertyatartók körül organtint akasztottak, és a zenekar dobogója mellé fenyőfákat helyeztek el. A táncot vacsora előzte meg: patkó alakban állottak az asztalok, a díszhelyen csillogott a billikom, egy felfordított, ormótlan süveg, akkora, hogy két veder bor beléje fért. Ezt bizony a Bodrogköz kaparintotta meg, elbánva Kormossal; a többi agarat már úgy verte, mint a macska az egeret.

A szálló tele volt vitatkozó csoportokkal, ahogy az már ilyenkor szokás. Az igazsághoz híven meg kell jegyeznünk, hogy a nagy többség a bíró pártján volt, a kék-piros Balsaiak régen népszerűtlenek voltak, hiszen gőgjükben már azt hitték, hogy az agaraik csak tüszkölnek egyet, s a nyúl alázatosan meghajolva így szól:

- Méltóztassatok engem megfojtani. Boldog vagyok, hogy a Fidibusz unokái végeznek velem!

Hátrább ezekkel az agarakkal! Nagyon helyes, hogy akadt bíró, aki fölvette velük a kesztyűt, és ápertén kimondotta, hogy a Kormos, akármilyen szégyen is legyen az, mégiscsak kertelt. A legtöbben tehát kárörömmel képzelték el, milyen pukkadás van most a Balsai-táborban, s ez talán jobban esett nekik, mintha az ő agaruk verte volna le Kormost. Szóval a nagy csatavesztés csak a közvetlenül érdekelt pártra hatott bombaként, a közvélemény szívesen fogadta.

- Vajon van-e bátorságuk eljönni a bálra? - kérdezte hetykén az a fiatalember, aki délelőtt még elfogódva érdeklődött a Kormos iránt, s végtelen tisztelettel nézett az ifiúr kék és piros mellényére.

- Azt hiszem, hogy már összeszedték a sátorfájukat, és hazamentek a kuvaszaik közé - kacagott egy másik.

Egy mindentudó agarász így szólott:

- Nem távoztak azok el, hanem bosszút forralnak. Most folyik a nagy családi tanácskozás a "Sas"-ban.

Tényleg úgy is volt. Nézzünk csak be a "Sas"-ba.

Balsai Kázmér a csalódás után bizalmas értekezletre hívta össze a Balsaiakat, megbeszélni, mit csináljanak e példátlan eset után? A tanácskozáson meg is jelentek valamennyien, haragosan, szilajon, akár az ónodi országgyűlésen. Érezték a seb nagyságát, és az arcuk lánggal égett: itt tenni kell valamit! Az ősi virtus forgott szóban, s a csöndes novemberi estén az elhunyt Balsaiak bizonnyal mindannyian elhagyták kriptáikat, és néma szellemük most itt lebegett a szobában - nézzétek, hogy lobog a gyertyaláng -, és várják, hogyan védelmezik meg az utódok az ősök szerzette virtust. Bizonyos az is, hogy itt vannak az egykori agarak is, a Fidibusz, a Garany, a Szotnya, a Palotás, és komoly ábrázattal lesik a történendőket... Ha most egy macska végigszaladna a termen, micsoda kavarodás lenne!

A tanácskozáson az élők közül jelen voltak vagy húszan, éspedig mindenféle fajta; ősz fürtű kurucok, akik még fésűt viseltek a hajukban, marcona szakállú megyei nagyságok, kipödrött bajszú ifjak, mindenre kész diákok; ismertetőjelként valamennyinek hatalmas orr virított az ábrázata közepén. Amikor Balsai Kázmér elfoglalta az elnöki széket, a hangulat fölötte izgatott volt: alig tudták bevárni, hogy a pater familias az összejövetel célját vázolja. Az elnök komor szavai után Balsai Álmos, egy bikaerejű gazda szólalt fel. Ez a derék férfi egyszer Pesten, borközi hangulatban a "Két Oroszlán"-ban leesett a második emeleti lépcsőről, és egy emeletet zuhanva, fejjel esett az első emeletre. A kőlépcső összetört, neki azonban mi baja sem történt, még a kalapjának se, mert - úgymond - volt annyi esze, hogy esés közben levegye a fejéről, aznap vette a süveget Budán, kár lett volna érette. Álmos azt proponálta, hogy Bogdány Balázst egyszerűen üssék agyon, s aztán húzzanak sorsot, hogy ki üli le e csekélységért a fegyházat.

Egy másik tagja a családnak, a kitűnő közgazdának ismert Izidor... Izidor, mondom...

Hogy hogyan került Izidor a Balsaiak közé? Ezt természetesen közbevetőleg el kell mondanom.

Izidor apja László volt, egy dühös kuruc, jeles lótenyésztő, mérges megyei szónok, amellett szenvedélyes kártyás. Amikor egy este éppen a kaszinóban üldögélt volna, és két disznóra gusztál, a felesége lóhalálában küld érette, hogy ott kelepel már a gólya a födélen. László izgatottan lecsapja a kártyát, hogy neki menni kell. Egy másik Balsai, a ragyás Simon, leül helyette, átveszi a két disznót, és a maga kontójára folytatja az esetet. A kuruc hazasietve, arra a tapasztalatra ébredt, hogy a hír, amint ilyenkor már szokásos, még korai, s tényleg csak tizenkét óra múlva köszöntött be az új csemete. A kaszinóban ezalatt a ragyás Simon a két disznóból négyet csinált, két bandával akadt össze, és egyszerűen kizsebelte ellenfeleit. Amikor László ezt meghallotta, úgy elfutotta a méreg, hogy a feleségét megbüntetendő, stante pede Izidorra keresztelte a fiát. Így került egy Izidor az ősi családfa árnyékába.

Tehát a jelzett Izidor, a jeles közgazda, a család Plutója, fölállott, és úgy vélte, hogy a terv: Balázst megölni, kissé egzotikus, s ő mint a praxis embere, inkább azt proponálta, hogy csak verjék jól el, s aztán eresszék szélnek. Ezzel szemben Balsai Töhötöm, akinek lovagias allürjei voltak, pisztolypárbajt ajánlott zsebkendővégről, s azt javasolta, hogy a család képviselőjét sorsolják ki (majd ő húzza ki a nevet). Balsai Péter, aki a leggyöngébb volt a marcona csapatban, s verseket is írt a Szabolcsi Hiradó-ba, sajtópörről, esküdtszékről álmodozott... Még egy csomó más terv merült fel, de osztatlan tetszéssel egyik sem találkozott.

Végre ismét az elnöklő Kázmér vette át a szót.

- Többet ésszel, mint erővel, atyámfiai - mondotta. - Ha bottal törünk rá Bogdányra, valószínű, hogy revolverrel felel, ettől az embertől, a délelőtti esetet tekintve minden kitelik; ha párbajba bocsátkozunk, ő éppúgy lelőhet bennünket, mint mi őt. Ami pedig a sajtópört illeti, hát nap nap után láthatjuk, hogy minden efféle pörben fölmentik a vádlottakat... Én tehát azt javaslom deres fejemmel, maradjunk inkább az ész fegyvereinél, ezekkel könnyebben érhetünk célt.

Egy bősz morgás Álmos és Izidor részéről. Ilyen üvöltést hallat a cirkuszi oroszlán, amikor az állatszelídítő előbb korbácsütésekkel fölingerli, s aztán keréken ugráltatja át, mint valami uszkárt. De miként a sivatag ura engedelmeskedik a drótból font korbácsnak, úgy Álmos és Izidor is csupán a morgásra szorítkoztak, s a pater familias egyetlen pillantására azonnal megadták magukat. Kázmér volt tudvalevőleg a család feje, s neki szubordinációval tartozott minden Balsai, annyival is inkább, mert a nesztor nem sokat teketóriázott, hanem ha feleseltek vele, a legfelnőttebb Balsait is olyan nyaklevessel tisztelte meg, hogy a következő családi tanácsig ugyancsak megemlegette.

Kázmér tehát folytatta.

- A jelen esetben a legalkalmasabbnak tartom, hogy szépen, csöndben legyünk, ne mutassuk, mintha neheztelnénk Bogdányra, sőt ellenkezőleg, legyünk irányában szívesek, udvariasak, de jaj neki, ha üt a bosszú órája, akkor könyörtelenül fizetjük meg neki a mai napot.

Többen helyeseltek, Péter pedig, a versíró, bátor volt megkérdezni, milyen lesz ez a bosszú: anyagi vagy erkölcsi?

- Mind a kettő - felelte Kázmér. - És reméljük, hogy mielőbb be is következik. Az első alkalom már meg is volna például, s ma el lehetne sütni. Itt van Kálmánka?

- Itt vagyok, Kázmér bácsi - mondotta könnyen köhintve.

- Helyes, fiam. Te, látod, ma éjjel leülhetnél kártyázni Balázzsal...

És Kázmér be nem fejezve a mondatot, elmosolyodott.

Az arcok felderültek, mégiscsak jó az öreg a háznál, ő a legravaszabb Balsai. Tényleg: a nyers erőszak nem ér annyit, mint az ész. Itt van például Kálmánka, aki sem nem Herkules, sem nem párbajhős, de úgy tud kártyázni, hogy aki vele összeakad, az eleve csinálja meg a testamentumot, azaz dehogyis csinálja, mert hiszen nem lesz mit eltestálnia: Kálmánka mind elnyeri. Kerüljön csak össze vele Bogdány Balázs, Kálmánka megtanítja karót vágni - ahogy lótenyésztési körökben mondják.

A tervet már most általános helyeslés kísérte, s a jelenvoltak föltétlenül alávetették magukat Kázmér vezetésének. Az ő indítványára egy szűkebb tagú bizottságot választottak, amely Balsai Kázmérból, Álmosból, Izidorból és Péterből állott, hogy azok tegyék meg esetről esetre a szükséges intézkedéseket, egyelőre pedig Kálmánkát kérjék föl a bosszú adminisztrálására. Ehhez mindnyájan hozzájárultak, s az értekezlet "az elnök éltetésével véget ért".

Az idő nyolcra járt, amikor a Balsai-gárda bevonult a gyertyafényben úszó terembe. A beszélgetés zsivaját beléptükkor egyszerre csönd váltotta fel, és minden tekintet az újonnan érkezettekre irányult: vajon milyen ábrázattal viselik el a katasztrófát? A kárörvendezők már a kezüket dörzsölték, de csakhamar, sajnos, be kellett látniok, hogy a legyőzöttek éppen nincsenek a földig lesújtva, nem káromkodnak, nem pukkadnak, sőt ellenkezőleg: jó humorral fogják föl a dolgot, s Kázmér mosolyogva hí meg egy-két urat a holnap délelőtt tizenegy órakor az ágotai gémeskútnál történendő agárakasztáshoz... Maga az ifiúr, bár belülről ecetesebb volt az ecetnél, kívülről mézédes iparkodott lenni, s olyan szép bókokat mondott a hölgyeknek, virágokhoz, holdsugárhoz, galambokhoz, kámeákhoz, miegymáshoz hasonlítva őket, hogy az ember öccsével, a költővel téveszthette volna őt össze. Minekutána így a legyőzött a hölgyeknek minden kellemetességet elmondott volt, észrevette a sarokban Bogdány Balázst, aki néhány úrral beszélgetett a mérkőzések eredményéről.

Általános kíváncsiság, mozgás, várakozás, hogy, no most pattan szét a gránát.

De az eseményszomjas közönséget újabb csalódás érte: az ifiúr már messziről Balázs felé nyújtotta kezét, és megszorítva annak jobbját, így szólott:

- Belátom, hogy igazad volt, Balázs... Szégyenlem, de meghajolok az igazság előtt... Maradjunk jó barátok.

És keményen parolázott a fiatalemberrel. Bogdány nem volt az a legény, akit könnyen megtéveszteni lehetett volna: ösmerte ő a Balsaiakat, nem adják azok be egykettőre a derekukat. Hidegen nézett hát Náci szemébe, s bár viszonozta a kézszorítást, azért mentalis reservatioval élt, és kötve hitt a komának. Az öreg Balsai Kázmér egy oszlop mögül nézte a jelenetet, aztán maga is odament Balázshoz, és néhány nyájas szót váltott vele. Égett az arca a szégyentől, de azért mégis elfecsegett Bogdánnyal, és nevetve emlékezett meg a Kormos-esetről... Mire nem képes az ember egy kutyáért!

A vacsora megkezdődött a hagyományos fogassal, tartármártással, hogy aztán a pulyka ösvényére térjen, és végül a derék bélszínnel őz módra fejeződjön be. A hosszú asztalok körül a vidék nevesebb agarász családjainak tagjai ültek, a sarokban egy csomó szép fiatal leány, akiket itt mutattak be a nagyvilágnak. Hogy valami nagyon jól mulattak volna, nem lehet mondani, a hölgyek szomszédai egyre csak kutyákról meg lovakról beszéltek, de a kisasszonyokat vigasztalta az a tudat, hogy a város kereskedő, tanár, orvos meg hivatalnok kisasszonyai, vagyis az úgynevezett középosztály ifjú leánykái nincsenek meghíva, és most bizonyára sárgák az irigységtől. Hogy fognak a jelen nem voltak mérgelődni, ha holnap könnyedén ezt mondhatják nekik:

- Reggelig mulattunk az agarászbálon... Olyan fess volt...

Balsai Klári a vacsoránál szembekerült Balázzsal, de alig beszéltek pár szót egymással: Bogdány a szomszédnőjével volt elfoglalva, s csak olykor vetett egy pillantást a fiatal leányra, aki nem merte viszonozni a tekintetét. Reggel még biztonsággal beszélt a fiatalemberrel, akit egy csöppet le is nézett, mint mindenkit, akinek az életben nincsenek komolyabb céljai, most azonban a bíró alakja megnőtt, megnemesedett, és Klárika úgy érezte, mintha hálával tartoznék iránta. Balázs emellett csinos fiú is volt, aki a frakkban éppen olyan jól föstött, mint a zöld vadászkabátban, sőt nyugalma és biztonsága még megnövekedett a komoly estélyi világításban. Klári reggel még haragudott magára, amikor tekintete önkéntelenül a fiatalember karcsú alakjára szegeződött, most szerette volna, ha szembenézne vele, s egymás gondolatait próbálnák kitalálni.

A Balsai kisasszony környezete éktelenül veszedelmes volt. Jobbról egy kopasz szolgabíró krákogott valamit a korrupcióról, míg bal szomszédja - az a bizonyos szerelmes unokaöcs - gyermekkori reminiszcenciákat pengetett: amikor együtt másztak föl a csirkeólra, és amikor a nagynéninek újévkor gratulálni mentek. Őszintén bevallotta magának, hogy Balázs mégiscsak különb ember, az nem fitogtatja szomszédnője előtt sem a korrupciót, sem a csirkeólat, hanem egy ügyesen felhasznált percben könnyű csókot lehelt a kacér Beléndi Piroska fehér karjára...

A vacsora derekán megindult a toasztok özöne, ebbe fúlt bele a sajt, a gyümölcs és a feketekávé is. A beszédekből, mint a szikla a tengerből, a Bodrogköz agáralakja domborodott ki, ezzel kapcsolatosan természetesen a Bárándi família dicsősége. Az öreg Bárándi valahányszor az agarát éltették, fölállott, és elvörösödve szorította kezét a szívére, a cigány pedig tust húzott. Balsai Kázmér csak ült csöndesen, hidegen, és éber szemmel vigyázott Kálmánkára, nehogy az sokat nézzen a pohár fenekére, és az éjféli csatánál esetleg kidűljön. De a leventét nem kellett őrizni, alig evett valamit, és szalvátort ivott hozzája: komoly és hideg volt, mint egy matematikai professzor.

Amikor az utolsó szónoklat is elhangzott, a társaság a szomszéd dohányzóba húzódott, künt a nagy teremben pedig a pincérek széjjelszedték az asztalokat.

Balázs helyénvalónak találta, hogy pár szót váltson Klárikával is.

- Kegyed bizonyára haragszik rám - kezdte -, amiért szigorúan bántam a Kormossal... Be kell vallanom, hogyha igazságos voltam az agarászokkal, udvariatlan voltam egy hölggyel szemben, s nem tudom, egyik hiba kiegyenlíti-e a másik erényt? Kérdés az is, vajon az egész agarászás megéri-e, hogy miatta egy fiatal és szép hölgynek akár csak egy bosszús negyedórája is legyen?

A bók nem volt éppen új, szellemesnek se lehet mondani, de némely ember oly kedvesen tudja elmondani a legjelentéktelenebb semmiségeket, hogy öröm nézni. Balázs is ezek közé tartozott, kellemes, érces férfihangja volt, amellyel csínján tudott bánni, s gőgös ajka körül lányos mosoly húzódott, amely olykor csaknem gyermekivé változott. Mozdulatain és modorán mindig úri finomság és könnyedség ragyogott: az ilyen ifjakat a világ még akkor is művelteknek mondja, ha sohasem olvastak egyebet, mint képes árjegyzéket és étlapokat.

Klárika egy kissé el volt fogódva, de azért nyugodtan nézett Bogdány szemébe.

- Csalódik - így szólott -, ha azt hiszi, hogy atyám és fivérem agarászszenvedélyét osztom. Sőt, ha nem hallja meg senki, azt is elárulom, hogy gyűlölöm az agarakat, ezeket a nagy szájú hóhérokat. Amióta a világon vagyok, egyébről se hallottam, egyebet se látok, mint agarakat, egyre csak agarakat.

- Bizonyos, hogy fiatal leánynak az agár nem a legkellemesebb társaság - jegyezte meg Balázs olyan gyöngéden, ahogy csak ő tudott baritonjával színezni. Hogy miért mondotta például az agár szót rezignált mélabúval, az titok; meg kell azonban jegyeznem, hogy például ezt: "Adjon egy feketét", vagy "Kérek egy pohár vizet!" szintén oly művészies árnyalattal tudta fölruházni, hogy a kiszolgáló pincér sóhajtott egyet, s önkéntelenül a szegény, öreg szüleire gondolt...

Mint mindenkinek, Klárikának is tetszett ez a meleg hang s ez a baráti közvetlenség, amely Bogdány népszerűségének egyik tényezője volt. Balázs tudott gőgös lenni, embereken keresztülvágni, de ha kellett, olyan szeretetre méltó volt, mint egy primadonna, amikor premier napján újságíróval beszélget.

- Ne higgye hát - folytatta Klárika -, hogy önre haragszom, ellenkezőleg, úgy érzem, ön ki merte fejezni azt, ami már rég a lelkemen fekszik, hogy a Balsaiak agarai közönséges kuvaszok, amelyek csak libákat, kacsákat tudnak pusztítani, és nem érdemesek rá, hogy az ember szóba álljon velük. Különösen a Kormos: az egy elbizakodott, felfújt nagyság, amely valóságos zsarnoka volt a házunknak. Ha egyet tüsszentett, apa már kétségbe volt esve, és egész nap kiabált velünk, ha nem ette meg a levesét, édesanyánk négyesfogaton küldött az állatorvosért. Ő volt az első személy a családban, körülötte forgott mindenki, és Kormos érezte jelentőségét, és halálra szekírozott valamennyiünket.

Balázs mosolygott.

- Önnek igaza van, kisasszony - jegyezte meg egy kis szünet után, mert más, akárhogy erőltette magát, nem jutott az eszébe, de ezt a pár szót is oly szépen, formásan mondotta, mintha vers lett volna; Klárikának még akkor is fülébe csengett, amikor Bogdány már régen elment oldala mellől...

- Fogadja hát köszönetemet, amiért megbüntette azt az elbizakodott ebet - fejezte be Klárika, és halkan hozzátette: - Itt jön apa, nehogy eláruljon!

Tényleg Kázmér közeledett hozzájuk. Jókedvű volt; az orra, mint a Kleopátra tűje a Temze-parton, diadalmasan emelkedett ki ábrázatából; úgy tett, mintha madarat lehetne fogatni vele. Mi több, kereste is a madarat, éspedig Balázs személyében, hogy rögtönösen átadja az ítélőmesternek: Kálmánkának.

- Most, ugye, kikaptál a leányomtól, humillimus - nevetett az agarászkirály a bíróra. - Fölajánlom az egérutat; nézzünk a belső szobákba.

Egypár fiatalember körülvette Klárikát, hogy elkérje tőle a négyeseit. Balázs meghajtotta magát, és Kázmér karján a "belső szobába" vonult. Fölösleges megmondanom, hogy mit értünk "belső szobák" alatt; természetesen a kártyahelyiséget, amely nélkül vidéki bál nem volna tökéletes. A játszóteremben már megkezdődött a mulatság, nagy négyszögben elhelyezve kártyaasztalok állottak, mindegyiken ezüsttartóban négy derék szál gyertya, amelyek ünnepies fényt vetettek a blattok hátára.

Eleinte minden játék szép; a barátságos világítás, a tiszta zöld posztó, a méltósággal előmasírozó királyok és virágot tartó királynők tetszetős képpé olvadnak. Maguk az urak is előkelőek: fehér ingmellük ragyog, arcuk derült, de emellett elhatározott. Csak később változik a helyzet, amint az óra mutatója előbbre meg előbbre halad: a gyertya lassan megrogy, a faggyú egyenlőtlenül szakad le róla, a kanóc reszkető lángot vet, a királyok és királynők egyre-másra engednek méltóságukból, s végül közönséges himpellérekké válnak, akik nem érdemesek a beléjük helyezett bizalomra, a fehér ingmellek összegyűrődnek, bepiszkolódnak, az urak okos tekintete éhes farkaspillantásoknak ád helyet, s az asztal, mintha a rajta történő bűnöket bánná, hamvat hint magára...

Egy sarokasztalnál ül Kálmánka, és vasutat játszik. Vasút az chemin de fert jelent, a chemin de fer pedig azonos a baccarat-val, vagy ha jobban tetszik, akár a makaóval, amelytől csak formalitások választják el, mint az ypszilonistákat a jottistáktól. Kázmér úgy tesz, mintha kibicelni jöttek volna a terembe; ennél az asztalnál is, amannál is megáll Balázzsal; és mosolyogva drukkol ennek-annak, hogy a kilencesre "ember" vagyis figura jöjjön. Ha valakinek szerencsét hozott, akkor kacagva csap le a vállára, és azt mondja: "No, ez nagy eset volt!", ha pedig a kilencesre nem jött "ember", hanem a szikár egyes, akkor gyorsan odébbáll, és bocsánatot kér, amiért olyan rossz kibic.

Amint így jobbra-balra mennek, végre elérkeznek Kálmánka asztalához. A Balsai család kártyatalentuma hidegen, szigorúan játszik; arca komolyságát emeli, hogy a mester koponyájára selyemsapkát és orrára fekete keretes, nagy okulárét tett, amilyennel öregasszonyok a bibliát szokták olvasni. Vonásai örökké egyformák, ha jó a kártya, ha rossz. Egy izma meg nem rándul, a szeme se pislant; az egyetlen mozdulat, amely nem illik szorosan a játékhoz, az, amikor egy korty citromos vizet iszik. Kálmánka két vidéki, felette ifjú agarásszal "mulat", akiknek szemmel láthatólag hízeleg a tudat, hogy ilyen kapacitással kerültek össze. Egyebekben sem megy magasba a dolog, inkább afféle kardcsörtetés, előkészülődés a komolyabb harcra.

Amikor Kázmér és Balázs megjelentek az asztalnál, Kálmánka egyet biccentett, s aztán tovább élt az üzletnek. Osztott, behúzott, kifizetett, mindezt pedánsul és gyorsan, a bankhivatalnokok józan arckifejezésével, amely azt jelenti, hogy a gazdájuk régen megtompult a pénz iránt. Kálmánka jól tudta, hogy az ő hideg, szenvtelen modora fölingerli az embereket, s ha valaki sokáig nézi kalmárkodását, végre is föllázad, és az az érzés szállja meg, mint amikor az utcán azt látjuk, hogy egy nagyobb kamasz egy kisebb, gyöngébb fiút ver meg. Ilyenkor az ember az utcán meghúzza a nagy kamasz fülét, a kártyaszobában pedig dühösen azt mondjuk: "tartom!", s megpróbáljuk az erősebben a port elverni. Éppen ezért a mester nem is invitált, hanem várta, mikor ébred föl Balázsban a jobb érzés.

De Bogdány, bár ritkán vasutazott, szintén nem volt mai gyermek, s jól tudta, hogy besietni egy kártyaszobába, s le sem ülni az asztalhoz, hanem sebtiben rakni, és állva nézni meg a blattokat, az biztos vereség, amilyet csak könnyelmű emberek érdemelnek meg. Így ez nem megy. Okos ember előbb bevárja a kártyahangulatot, lesi, míg a hatodik érzék, a kártyaihlet megszállja, és főként arra vár, hogy "hívják" a mulatsághoz. Akit erőltetni kell a játékhoz, az bizton nyer.

A két diák, akik csöndes elragadtatással "mulattak" Kálmánnal, még nagyobb megtiszteltetésnek vették volna, ha Balázs is közéjük ül. Egyrészt mert emeli önérzetüket, hogy a gőgös Balázzsal, a jeunesse dorée fejével kártyázhatnak, másrészt titokban azt remélték, hogy amit Kálmánkán veszítenek, azt visszanyerik a kártyában tapasztalatlanabb Balázson. Az ifjúság tehát tisztelettel szólította föl Bogdányt egy kis szórakozásra, s miután ezt Kázmér is helyeselte, a bíró, aki a Klárikával folytatott beszélgetés után úgy érezte magát, mintha hirtelen egy pohár pezsgőt hajtott volna fel, leült a félelmetes sarokasztalhoz...

Kálmánka osztott és veszített, aztán továbbrobogott a vasút, Balázshoz ért, megint tovább zakatolt, s apró portyázások után ismét a mesterhez került. Most jobban sikerült neki a dolog: a közel méternyi magasságú kártyacsomagból egyre nyolcasok, kilencesek röpültek ki, s a pénz tódult a bankba. Amikor már vagy nyolcszáz forint volt a tőke, Kálmánka Balázsnak kínálta oda a kártyákat, hogy en suite folytassa az üzletet. Bogdány azonban tagadólag intett. Látta, hogy nincs szerencsében, s azért megpróbálta, hogy az osztás során változtasson. Ezt úgy mondják: passe la main, vagyis a bíró nem kért egyelőre kártyát, hanem cigarettára gyújtott, és úgy nézte, hogyan próbál az egyik ifjú megbirkózni Kálmánkával. A kártyacsomó egyszer körülutazta az asztalt, s aztán Balázs újra lapot kért.

Kázmér arca felcsillant, most következik a bedőlés.

Balázs elvesztette az első tételt, aztán megkettőzte az összeget, és megint elvesztette. Harmadik kísérletnél aztán három nagyobb bankót vett ki és föltette.

- Nyolc - mondotta Kálmánka olyan hangon, mint ahogy a pék két krajcárt kér egy zsemléért.

Bogdány ezt is elvesztette. Nem szólt semmit, aztán kivett a tárcájából egy szivart.

- Mennyit tartasz? - kérdezte a bankár.

- Nem kérek több kártyát... Elég volt.

Fölkelt, és leült egy szomszéd asztalhoz krajcáros kalábriászt kibicelni. Később átment az ebédlőbe, megivott egy pohár sört, és újra a táncterembe lépett. Éppen négyesre harangoztak be. Egy idősebb, meglehetősen kövér, vidéki dámának nem akadt táncosa, s ezzel párhuzamosan - mint rendesen - egy pár hiányzott. Balázs gyorsan felhúzta a kesztyűjét, és felkérte az éltesebb hölgyet...

A két ifjú agarász ezalatt végérvényesen kidőlt, s így a játéknak vége lett.

Kálmánka odament Kázmérhoz, a kártyakirály arcára sötét felhők gyülekeztek.

- Jó testvérek vagytok ti - dörmögte, selyemsipkáját zsebébe gyűrve. - Köszönöm az ilyen munkát.

A nesztor csodálkozott.

- De hiszen nyertél... - mondotta. - Legalább ezer forintot elvittél tőle... Ez is valamelyes napidíj, vagy mi? Hálával tartoznál nekünk, s ahelyett dörmögsz...

A mester legyintett kezével.

- Mit érted azt te? - vetette oda mérgesen.

- No, engedj meg - tiltakozott Kázmér. - A dobrói birtok is végre kártyán úszott el, vagy nem? Valamit én is csak konyítok a dologhoz.

Kálmánka a fejét rázta.

- Te ehhez nem értesz. Lehetsz jó gazda, jó agarász, de kártyázni nem tudsz; kártyázni csak minden százezredik ember tud. Bogdány pedig ezek közé tartozik. Ez az ember, én mondom, kártyalángész, mert tudja abbahagyni a játékot. Ez nem ugrik be, ha rosszul megy, de ha jár neki a kártya, félóra alatt mindenkit kifosztana. Ezek a legveszedelmesebb spílerek, akikben van szív, ha ezer forinttal kevesebb van a zsebükben, felállni és azt mondani: "Köszönöm, ma nem megy." Mindenki más ilyenkor a pénze után szalad, hogy "no, csak egy negyedórát", "no, csak még egy tourt", s a végén úgy beúszik, hogy a füle botja sem látszik ki belőle. De valahány nagy kártyás van, annak mind ez a rendszere: gyávának lenni, ha nem megy, vakmerőnek, ha a kártya jár, mert e metódus józan számításon alapszik, azon az egy tételen, hogy az embernek vannak szerencsés és vannak szerencsétlen napjai, amit a közéletben a journaliére szóval fejeznek ki... Egyszerű dolog ez nagyon, és mégis minden százezredik ember ha meg tudja cselekedni. De ez a Balázs érti: elveszít ezer forintot, fölkel, egy pohár sört iszik, és Hupkánéval táncolja a négyest. Jakab legyen a nevem, ha még egyszer leülök vele játszani. Ez, ha megy neki, elnyerhette volna mindenemet, és végre is, én se lopom a pénzemet!

Mérgesen odébbállott, dörmögve, hogy ilyen rokonsággal áldotta meg a világ, képesek rá, hogy egy éjjelen elvegyék tőle azt, amit fáradságos évek hosszú során át harácsolt össze.


4

A Balsaiak haditanácsa az első vereség után két hét múlva a mohos kúrián újabb konventikulumot tartott. Ott voltak valamennyien a derék leventék, kivéve Kálmánkát, akinek egyelőre elég volt a mulatságból. Ő okos és higgadt ember volt, és érezte, hogy mesterére talált a fiatal Bogdányban, célszerűbbnek vélte tehát, hogy kiálljon az útjából. Ő különben sem volt túl szenvedélyes agarász, s inkább csak azért vett részt a kutyaheccben, mert az alkalmat nyújtott egy-két kártyapartira.

Az urak délelőtt a deres gyöpön három nyulat fogattak, azután bevonultak az ebédlőbe, amelyet azon a réven, hogy négy hivatalosan leszerelt mordály, egy rozsdás pajzs és egy inszurrekciós kard lógott benne, fegyverteremnek szerettek hívni. Minekutána hétfogásos ebédet ettek volna végig, Kázmér célszerűnek tartotta, hogy az értekezletet megnyissa. Az ülésen az urakon kívül részt vehettek még Balsai mama és Klárika is, azonban szavazati jog nélkül.

Az ágotai agár esete most már nehezebbnek látszott, mint azelőtt - hiszen az egyik fontos kártya, Kálmánka, ki volt játszva, és hatástalanul veszett oda. Álmos, aki egyszer a "Két oroszlán"-ban fejjel esett le a lépcsőházban, ismét az agyonütés mellett szavazott, míg Töhötöm a zsebkendővégről való párbaj mellett tört lándzsát. Ez az egyetlen célravezető és lovagias eljárás, vélte, s most már haladéktalanul el kellene fogadni. Éppen azért össze is írta már apró cédulákra a jelen volt férfiak neveit, tessék, itt vannak a kalapjában, szépen összegöngyölve, csak ki kell húzni egyet... Ő majd húzni fog...

Megint egy csomó kalandos terv került napvilágra, de egyiknek sem volt többsége. Az urak buzgón szopogatták a csibukok gombját, de bizony nem tudtak semmit sem kiszívni belőle.

Kázmér eleintén jóindulatúan, aztán haragosan kezdte őket biztatgatni, hogy szedjék össze a sütnivalójukat, de eredmény nem volt. Minekutána már órák hosszat hiába tanácskoztak volt, Kázmér egyszerre leütött az öklével az asztalra, és így szólott:

- Semmiháziak vagytok! Hígvelejűek vagytok! Pipadohányt sem értek! Eredjetek a pokolba!

Egypáran szerényen próbáltak tiltakozni, ami még jobban felbőszítette a család fejét.

- Eredjetek a pokolba! - kiáltotta mérgesen. - Nem vagytok rá érdemesek, hogy a Balsai nevet viseljétek!

Dühösen felkelt, és föl-alá járt egypárszor. A gárda felállott, és tétován nézett a pater familiasra.

- Elmehettek - dörögte oda Kázmér nagy sokára. - Magam fogok határozni.

A szubordináció, amint tudjuk, nagy volt a Balsai családban. Jól tudták mindannyian, hogyha soká ingerlik Kázmért, az megfordítja a csibukját, és képes valamelyiküket megnadrágolni. Az ifiúr, aki deres feje ellenére úgy félt a papájától, mint a tűztől, már künn is volt a tornácon, és integetett a benn rekedteknek, hogy kövessék példáját... Mit lehetett tenni, szépen meghajtották magukat, és egykettőre sorban kiosontak a viharfelhőkkel terhes fegyverteremből.

Kázmér csak járt fel és alá, és ügyet sem vetett rájuk. Kiment már Álmos is, Izidor is, Titusz is, Bertalan is, és az asszony szintén célszerűbbnek látta, hogy a kotlósai után nézzen. Csöndesen kibicegett hát mankóján, nyomában Klárikával, aki adott volna érte valamit, ha már a virágoskert fácskái között lehetett volna. Azok nem érdeklődnek az agarak iránt, a nyulaktól pedig megvédi őket a sűrű drótkerítés. Amint a ház kisasszonya a küszöbhöz ért, Balsai Kázmér egyszerre elkiáltotta magát.

- Állj!

Klárika megdermedt; keze lesiklott a kilincsről.

- Állj! - harsogta még egyszer a családfő. - Te itt maradsz!

A kisasszonyka tehát megállott, és szívremegve várta, mi fog történni. Szeme panaszosan tekintett ki az ablakon: a fiúk már szapora léptekkel siettek a kuglizó felé... Micsoda boldogság lehet a szép őszi délutánon bábukra dobálni!... Soha életében nem kuglizott, de ez az egyszerű szórakozás most hirtelen tündéri fényben ragyogott lelki szeme előtt.

Az öreg Balsai negyedóráig szót sem szólott, csak csibukjával kezében föl és alá robogott, s oly mérgesen horkant egyet, mint a ló, ha farkasszagot érez. Vajon mi történik? - szepegett Klárika. Talán apja összegyűjti valamennyiüket, aztán lemegy a borospincébe, és levegőbe röpíti a Balsai-kúriát. Így tesznek a várparancsnokok is, amikor már minden hitük, reményük, katonájuk elveszett, s a szégyenteljes megadás és a halál közt kell választaniok.

Kínos negyedóra után Kázmér egyszerre odaállt Klárika elé, és ráförmedt:

- Hol lehet most Marianne? - És be sem várva feleletét, mérgesen hozzátette: - Tudod, vagy nem tudod?!

- Tudom - sóhajtott inkább, mint mondotta a fiatal leány. - Marianne Bécsben van, a múlt héten kaptam tőle levelet.

Kázmér megint fel és alá járt egy negyedóráig, azután így szólott:

- Még ma írni fogsz Marianne-nak, üljön föl a vasútra, és jöjjön Pestre. Innét nyomban menjen Losoncra, ott várni fogja szekerem. Megértetted?

Klárika intett a fejével.

- Meglesz, ahogy papa parancsolja.

Kázmér valamelyest engedett haragjából, és mint a vadkan hosszú űzés után, nagyot fújt. Úgy látszik, kiadta a mérgét. A hangja is enyhébb lett, sőt mintha az ajka körül valami ravasz mosoly szaladt volna. Csak egy pillanatig tartott, aztán vonásai megint komorakká lettek.

- A levelet még ma megírod - szólott zordonan. - És egy szót el nem árulsz senkinek. Jól megértettél?

A leány intett a fejével. Boldog volt, hogy a légbe röpülés helyett egy levélre alkudhatott meg a sorssal. Ment is azonnal a nappaliba előkeresni a kalamárist, azután meg a konyhába sietett ecetért, felhígítani a téntát, mert a Balsai-házban vajmi keveset használták az írószerszámokat.

Kázmér még egypárat sétált az inszurrekciós kard meg a hivatalosan leszerelt mordályok között, aztán kinyitotta a tornácra nyíló ajtót, és kieresztette a hangját.

- Jöhettek vissza, nebulók!

A parancsnak a kuglizóban mulató száműzöttek gyorsan, bár nem szívesen engedelmeskedtek, s otthagyva a mulatságot, visszasiettek a fegyverterembe. Halkan voltak, s csak titokban merték az öreg Balsai arcvonásait vizsgálni: vajon elmúlt-e már a vihar?

- Mit bámultok úgy rám, mintha becirker volnék - dörmögött Kázmér. - Nem eszlek meg... Elment az étvágyam; tehát... üljetek le, azt mondom, ha jót akartok!

Egy-kettő, ott is ültek már a nagy asztal mellett, mint a kisdiákok, ha a professzor a terembe lép.

Néma csönd. Péter sóhajt egyet, azután megint lehet hallani a légy zöngését. Álmos is megereszt egy kukkot: "Haj, haj." Aztán újra semmi nesz. Kázmér letelepszik a még le nem szedett asztalhoz, és fölhajt egy pohár bort.

- Amit tudok, azt tudom - így szólott -, de ez egyelőre nem tartozik tireátok. Sokkal ostobábbak vagytok. A dolgot egyedül fogom elintézni. Elég az hozzá, hogy kieszeltem valamit, majd meglássuk, hogy válik be. Most pedig igyatok... ősi vendégszerető házban vagytok, vagy mi a guta!

Az arcok derültebbé váltak, hiszen ha inni kell, akkor már nincsen baj, e tekintetben ellenvélemények nem fognak keletkezni. Álmos felkelt, és koccintott Kázmérral, a többiek nemkülönben. Hiszen vendégszerető házban vagyunk, a gazda odaadja mindenét: a jó meg a rossz borát, a sovány meg a kövér malacát, jókedvét, haragját egyaránt.

Míg a hangulat emígy enyhébbre fordult, mondjuk el, ki az a Marianne, aki után Kázmér a leányánál tudakozódott, s akit mielőbb magánál látni óhajtott.

Marianne Balsai Pálnak volt az özvegye. Pál hatvanéves volt, amikor megházasodott. Marianne pedig - természetesen - tizennyolc. Három évig éltek egymással, amikor a galambősz férj meggondolta a dolgot, meghalt, s azóta, már tíz éve, Fidibusszal agarászik az Elyseumban. Az asszony bécsi lány volt, a közgazdasági tevékenységről ismert Heyden famíliából. Egy kirándulás alkalmával nagyon megtetszett neki Magyarország, az agarászó sport, a nyalka négyesfogatok, a cigányok, a szőlőlombos kúriák, s habozás nélkül nyújtotta kezét Balsai Pálnak, akinek mindebből meglehetős nagy készlete volt. A magyar szót is játszva tanulta meg, alig pár hónapja, hogy itt lakott, s már pörölni tudott a béresekkel, és szidta a tolvaj cselédek mindenségét. Ebből is látszik, hogy kardos menyecske volt, aki ugyancsak bánni tudott a személyzettel. De tudott bánni másokkal is, így elsősorban a férfiakkal.

Még Pali életében voltak e tekintetben bajok. Az öreg férj eredendőleg is féltékeny természetű volt, az asszony pedig nem sokat tett, hogy erről a tulajdonságáról leszoktassa. Hiszen nem azért ment férjhez Magyarországba, hogy véka alá dugja magát - a vidám élet tetszett meg neki, nem a fűzfalombos temetők, bánatosan rezgő nyírfák, lakatlan pusztaságok. Nem is titkolta ura előtt, hogy bizony szívesebben járja el kivilágos kivirradtig a csárdást, mint hogy tollat fosszon az ámbituson, inkább ül a négyesfogat bakján, mint a rokka mellett. Csárdást táncolni, fogatot hajtani pedig Pali már nemigen tudott, így hát helyettesről kellett gondoskodni, a jó táncosok meg a jó kocsisok nem teremnek a hat X-esek között. Balsai Pálnak ez a dolog nemigen tetszett, más férjnek sem volna ínyére az efféle. Voltak is emiatt gyakran jelenetek közte meg a felesége között, de az asszony föl se vette a férje pattogását, vont egyet a vállán, nevetett, s azután tovább élte a világát. Végre is az okosabb enged, Pál beadta a derekát, belátta, hogy bolondot tett, amikor fehér fejjel az oltár elé lépett, s hallgatag viselte a következményeket. Elmentek minden bálba, keresztelőre, szüretre, névnapra, a lovai mind kehesek lettek a sok futkosástól és fagyos hóban, zivatarban való ácsorgástól.

Három évig ment ez így, s volt zajos a pátkai kúria. Gyűltek a fiatalemberek, mint cukorra a légy, az asszony meg ott kacérkodott valamennyivel. Ahogy némely embernek a kártyához, másnak a hajtáshoz, harmadiknak a táncoláshoz, vadászáshoz, lovagláshoz, sőt akár az irodalomhoz van talentuma, Heyden Marianne-nak a kacérsághoz volt tehetsége. Hét vármegyében senki úgy nem tudott bánni a férfiakkal, mint ő. Az egyiket szép szóval, a másikat gorombasággal, a harmadikat gyöngédséggel, a negyediket temperamentumával, az ötödiket mindenféle kedvességgel, a hatodikat pedig éppen azzal, hogy nem csinált vele semmit - fűzte magához, s mint az író az alakjaiban, úgy gyönyörködött a kacérsága termékeiben, amelyeket boszorkányos ügyességgel idézett fel és láncolt magához. Öröme, szenvedélye volt a kacérkodás, ki is élvezte minden gyönyörűségét, izgalmát, s amikor este pihenni tért, szíve boldogan dobogott, mint mindenkié, aki tudja, érzi, hogy nemhiába töltött el egy napot.

Így elmondva talentumának e furcsa működését, talán nem is érheti gáncs - úgy kell azoknak, akik férjes asszonyok körül legyeskednek. Valójában azonban Heyden Marianne szereplése mélyreható nyomokat hagyott a társaságos életben. A férfiakat csaknem mind összeveszítette egymással, nemkülönben az asszonyokat, lányokat, akikben kimondhatatlan irigységet, majd ennek révén gyűlöletet ébresztett. Ahol járt, puskaporos volt a levegő, párbaj párbajt, viszály viszályt ért, s az anyagi romlás sem maradt el. Egy csomó oszlopos kúria, selymes vetés, haragos erdő bánta, hogy Balsai Pál Bécsből házasodott, s a pátkai kastély alapjai is meginogtak ama három év alatt, amelyet Pál a feleségével együtt töltött. Így ment ez még egy ideig, azután egy békés őszi napon Pál elköltözött az ősökhöz, a futókás, csöndes kriptába.

Marianne igaz könnyeket sírt a temetésen - ugyan kaphatott-e volna ennél jobb férjet? Néhány hónapig nem is látta az asszonyt sehol senki, visszavonultságban töltötte napjait, de amikor a gyászidő letelt, a fiatal özvegyben is felébredt a tudat, hogy fiatal és szép. A pátkai kúria ismét megnyílt a vendégek előtt, az asztal csakúgy terítve volt, mint azelőtt, a kerekeket csakúgy kiszedték a vendégek kocsijából, mint annak előtte, mindössze annyi változás állott be a házban, hogy a kandalló melletti karosszékben nem Balsai Pál, hanem egy öreg francia társalkodónő melengette fagyos lábait, s a váltókat nem az öregúr, hanem most már neje, a mindenhez értő özvegy írta alá hegyes, bot nagyságú betűkkel.

Hiába, a vér nem válik vízzé. A szép özvegy csak most mutatta meg, hogy milyen szerzet. Most már szabadon kacérkodhatott, vigadhatott, senkinek sem tartozott érte felelősséggel. Élt is a jogával, bolondította a férfiakat, mint annak a rendje. Valódi veszedelem volt a megyére... Aki a szép özvegy közelébe került, az el volt veszve, de a férfiak úgy vélték, hogy ez az elkárhozás édes, mert ahelyett hogy menekültek volna Marianne elől, csak még inkább a közelébe iparkodtak. A szép asszonyt egy ideig mulattatta a sok magyar gavallér, aki mind ott epedezett, sóhajtozott az ablaka alatt, aztán, amikor már kezdett unalmas lenni a dolog, s a kellemetlen hitelezők, a lejáró váltók és a párbajok már nem izgatták, egy szép napon kapta magát és visszautazott Bécsbe, a Tuchlaubenre.

Kázmérnak úgy rémlett, hogy ez az asszony lesz az, aki megbosszulja a Balsaiakat, s ha valaki, úgy ő fog elbánni Bogdánnyal. Kerüljön csak Bogdány Marianne kezébe, majd el lesz intézve a kertelő agár esete, nem egy ilyen fiatalúrnak csavarta ki véglegesen a nyakát őnagysága. Hogy ez az eljárás nem valami lovagias? Hát az lovagias volt, egy ősi agarász nemzetséget a közgúny prédájává bocsátani? Ha tényleg úgy is lett volna, hogy a Kormos kertelt, akkor is úgy illett volna, négyszemközt elintézni a dolgot s azt mondani:

- Te, Kázmér, inzsellér a kutyád, kösd fel a kútgémesre!

De nem nagydobra ütni a dolgot, hogy az egész ország azon mulasson! Ez nem méltó egy Bogdányhoz, és nem járja olyan családdal szemben, amely már Árpád idején is agárral vadászta a nyulat.

De térjünk vissza tárgyra.

A Balsai fiúk, látva, hogy az idő kitisztult, faggatni kezdték a családfőt, hogy ugyan milyen tervet eszelt ki, de abból ugyan ravasz mosolyokon kívül egyebet nem lehetett kicsalni. Nem is nógatták hát nagyon; ha ő főzi a levest, hát ő is eszi majd meg.

Rebus bene gestis ülték tehát körül az asztalt, et fecerunt magnum áldomás.


5

Két hét múlva, egy szép őszi nap délutánján, megérkezett Marianne, húsz nagy bőrönddel és negyven kalapskatulyával, ezenfelül két selyempinccsel, ami az időben fölötte divatos dolog volt. A szépasszony még mindig szép asszony volt, csupa üdeség, okosság és hidegség, és Kázmér megelégedéssel állapíthatta meg, hogy a csapda fölötte alkalmas rá, hogy a vadat magához csalogassa.

Amint Marianne megérkezett, és sorra csókolt volt minden Balsait, aprót, nagyot, férfit, lányt egyaránt, visszavonult Kázmérral a fegyverterembe, s jól bezárták az ajtókat, megnézték, nem rejtőzködött-e valaki a szekrénybe, s aztán megbeszélték a csatatervet: egy szép, kacér asszony hogyan bánhat el a gőgös Bogdánnyal?

A szép özvegynek tetszett a dolog, egyrészt mulattatta, másrészt hízelgett a hiúságának. Bécsben úgyis eleget unta magát az ódon Heyden házban, jó lesz újra fölajzani a húrokat. Készséggel csapott fel tehát, és megígérte legönzetlenebb közreműködését: a rokoni szeretet mindenre képes.

- De köztünk maradjon a dolog - kérte Kázmér, s ezzel a szerződés meg volt pecsételve.

A téli falusi élet a szép ősz után lassan beköszöntött: már csak a legbuzgóbb agarászok vesződtek vele, hogy a havon is fogassanak nyulat, esetleg rókát.

Megkezdődtek a gyalogvadászatok, innen is, onnan is megérkeztek az őzfejes meghívók. A körvadászat is szép mulatság, különösen, ha olyan nimródok hébe-hóba részt vesznek benne, mint Heyden Marianne. Ez igazán neki való mulatság volt: nemcsak a férfiakkal kacérkodhatott, hanem egy férfias mulatsággal is: a veszedelemmel, a gyilkolás vágyával, amely ott él, hiába próbálják kiirtani, az ember lelkének rejtett fiókjában. Marianne csinos alakja kétszeresen érvényre jutott a szűk vadászruhában, amelyben olyan volt, mint egy lányos képű érettségiző fiú. A sportot egyébként igen komolyan fogta fel, és míg apró puskája kezében volt, addig nem lehetett vele tréfálni. De ha délre lefújták a vadászatot, és a tisztáson tüzet raktak, széles jókedvében volt, meghódított mindenkit, még a hajtókat is, akik ha valami finomabb falat került a körbe, mind Marianne felé kormányozták. Talán még a nyulak is boldogok voltak, ha az ő puskája terítette le őket...

Az ilyen vadászatokon természetesen gyakran találkoztak össze Balázzsal, aki ebben a szakmában is megállotta helyét. Amikor Marianne pónifogata vadászat után begördült a Balsai-kúria udvarába, Kázmér mindig ott állott, és várta a várva várt eredményt. A szép asszony azonban nevetve ütötte hátba a pater familiast.

- Azt hiszed - mondotta -, hogy még ma is úgy lehet a férfiakat meghódítani, mint a te idődben, hogy az ember rájuk mosolyog, és azzal a dolog el van intézve? Ma az ilyen asszonyt kinevetik, ha ugyan le nem nézik, öregem. Tehát csak bízd rám, tudom én, hogyan kell valakivel bánni.

Megölelte az öreget, és megcsókolta a sárga bajuszát.

Kázmér kihúzta magát.

- Igazad van - így szólott, és azt érezte, hogy melege van a dolmányában.

Teljesen Marianne-ra hagyta a dolgot, jobb prókátort pénzen sem kaphatna.

A szépasszony ösmerte azt a közmondást, hogy az ember többnyire olyan szekér után szalad, amelyik nem veszi föl. Különösen áll ez olyan kocsiról, amelyet asszonyok hajtanak. Ő tehát bizony nem ment Bogdány után, nem is igen érdeklődött iránta. Heteken át mindössze annyi volt az érintkezésük, hogy Balázs megemelte előtte a kalapját, ő meg biccentett reá a fejével.

Kázmér föl nem tudta fogni ésszel, hogyan fejlődhetik ki ebből valami? Ő az asszonyokat a hatvanas évek novellái alapján démonoknak képzelte, akik kibontják a szegény ifjú előtt a hajukat, kárhozatos tekintetet vetnek rá, s azzal a szegény áldozat rohan a pusztulásba. Marianne ezzel ellentétben csöndesen várt az alkalomra. Természetétől fogva igen okos, tudásában a ravaszságig menő asszony volt, azonban érezte, hogy az ilyen genre-t a legkevesebb férfi kedveli: a nőket egyszerűeknek, tapasztalatlanoknak szeretjük látni. Az úgynevezett aszpáziai karakter rég lejárta magát, s egy okos embert, amilyen Bogdány, éppen nem fog vonzani. De a kislányos, úgynevezett pipiskés modor sem fog reá hatni, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Marianne nem most került ki a zárdából. Éppen ezért az asszony előtt a leghelyesebbnek látszott, ha mentől természetesebben viselkedik, és sem többnek, sem kevesebbnek nem akar látszani, mint ami.

Bogdány Balázs, aki Marianne fénykorában még diák volt Pesten, s csak futólagosan ösmerte az asszonyt, csakhamar megállapította magában, hogy azok a regények, amelyeket a szép özvegy veszedelmes voltáról hallott, inkább fantázia termékei, s nyilván könnyű fajsúlyú emberektől erednek. Ő bizony nem tapasztalta, hogy a szépasszony valami félelmetes lett volna, s ha igen, eléggé benőtt már a feje lágya, hogy vigyázni tudjon a bőrére.

De egy nap aztán Balázs levelet kapott, amely fölszította harcias kedvét.


6

Az egész Balsai-kúrián egy lélek volt, aki tudta, mi célból hagyta oda Marianne a Tuchlaubent.

Ezt a valakit Klárikának hívták, ő írta tudvalevőleg Bécsbe a levelet, és ő látta, milyen körülmények között született az meg. Kétségtelen volt előtte, hogy Balázs pusztulására kérette apja Balsára az özvegyet, s jól tudta azt is, mi lesz egy fiatalemberből, ha Marianne közelébe kerül: a megyei írnokságok, telekkönyv-vezetőségek, sőt temetők is elég intő példával szolgáltak.

Szívét harag fogta el, s napokig nem lehetett szavát venni, nem tudott egy Balsaira sem ránézni.

Úgy érezte, mintha tennie kellene valamit, hogy közbe kell lépnie, hiszen emberéletről van szó. De aztán megint lányos büszkesége győzött: mi köze neki ahhoz, ha egy könnyelmű fiatalember fejjel akar rohanni a falnak? Talán szereti Balázst, hogy félti?

Haragosan hagyta el a kertet, amikor utai között járva ez a kérdés a füléhez csapódott, és fölment a kastélyba, a legfelső szobába, és nézte a völgyben, hogyan kanyarodik a fáradt Tisza. Hadd menjen Bogdány Balázs az útjára, ha megérdemli sorsát, úgysem kerülheti el... Eldobta hát a Tisza távoli habjaiba azt a tervet, hogy Balázst megmenti.

Pár hét múlva egy kisebb névnapi mulatságon összetalálkozott Bogdánnyal, s ott volt Marianne is. Még mindig csak futólag érintkeztek, de már látszott rajtuk a vágy, hogy végre összeakadjanak, és megküzdjenek egymással: így fognak kezet a birkózók, mielőtt harcra kelnének.

A névnapi mulatságot tánc követte, és a szünetben Klárika összeakadt Balázzsal. Sok mindenről beszéltek, aztán a leány hirtelen ezzel a kérdéssel fordult a fiatalemberhez?

- Szereti ön az életét, Bogdány?

A fiatalember nevetett:

- Természetes, hogy szeretem - felelte. - Mindenki szereti életét, aki fiatal és egészséges, ön talán nem?

Mosolyogva nézett a leány arcába, az fehér volt, mint a szegfű szirma.

- Én is szeretem - szólott halkan Klárika. - És azért... vigyázok rája.

Bogdány kacagott.

- Nem forgok olyan nagy veszedelemben, hogy annyira ügyelnem kellene magamra. És ha úgy is volna, ki törődnék velem?

Klárika válaszolni akart, de aztán helyesebbnek tartotta, ha nem szól semmit, hiszen ha azt találná mondani, hogy de igen, van valaki, aki törődik azzal, hogy mit művel Bogdány Balázs, s mi lesz az életével: az vallomásszámba mehetne.

Nem folytatta ezt a tárgyat, haragudott magára, hogy egyáltalán szóba hozta.

A szünet úgyis véget ért, tánc következett, és Klárikát körülfogták a fiatalemberek.

De Balázst érdekelte a dolog. Vajon miért kérdezi a Balsai kisasszony, hogy kedves-e az élete? Amikor a tánc véget ért, faggatni kezdte Klárikát, hogy ugyan miért tudakozódott a létéről? Ám a leány nem felelt, s most ő tért ki a válasz elől:

- Azt hallottam, hogy maga csak mutatja a bátor legényt, de alapjában úgy ügyel a becses egészségére, mint az uzsorás a pénzesládája kulcsára. Csak azt akartam kifürkészni, hogy igaz-e?

Ez nem volt igaz, de Balázs hiú ember volt és hihetetlenül érzékeny, ha férfias tulajdonságairól volt szó.

- Ki mondta ezt önnek? - fortyant föl kipirulva. - Én majd bebizonyítom az illetőnek az ellenkezőt!

Klárika nevetett, és továbbsuhant egy ifjú táncos karján.

Balázs bosszankodva pödörte a bajuszát. Férfiak között is mindig ügyelt rá, hogy bátornak, sőt vakmerőnek tartsák, még nagyobb súlyt helyezett rá, hogy ezt hölgyek is elismerjék róla, s úgy rémlett előtte, hogy különösen Klárika jó véleménye volna rá nézve fontos. Haragosan fordult az ivószobába, és elhatározta, hogy meg fogja mutatni a Balsai kisasszonynak, hogy mennyit ér egy Bogdány. Ebben megállapodva, leült egy asztalhoz, és vígan barátkozott Balsai Péterrel, aki, mint mindig, újra szerelmes volt, és minden pohár bornál akkorát sóhajtott, hogy a pincér odaszaladt és meghajlott.

- Parancsolni méltóztatott?

A bál elmúlt, és újabb hetek pörögtek le a múlandóság rokkáján, anélkül hogy Balázs és Marianne között valami történt volna.

Kázmér már türelmetlenkedni kezdett, és pörbe szállott a szépasszonnyal, de az csak nevetett, és így szólott:

- Már ezt én jobban értem, öregem.

Mit lehetett csinálni, a családfő megadta magát, egyszer azonban megkockáztatott ennyit:

- Azt mondják rólad, húgom, hogy a fél vármegyét tönkretetted. Hej, pedig - tette hozzá keserves sóhajjal - nem mind arany ám, ami fénylik!

Tavaszodni kezdett, amikor egy alkalommal Bogdány szalonkázásról tért vissza, és az úton egy négyesfogattal találkozott, amelynek gazdája sehogy sem bírt elbánni a lovaival. A négy táltos ágaskodott, rúgott, és akárhogy biztatták is, nem akart másképp, csak vágtatásban menni. Balázst az ilyen dolgok mindig érdekelték, s azért a kocsihoz ment. Akkor látta csak, ki ül a bakon: Heyden Marianne.

A szépasszony kipirulva nógatta a lovakat, s arcán tisztán tükröződött a hajlandóság, hogyha most pisztoly volna nála, irgalmatlanul lelőné a négy sárgát.

- Mi baj van, szomszédasszony? - kérdezte a vadász.

Marianne fáradtan dobta le az ostort.

- Ezek olyan Balsai-dögök! - szólt haragosan. - Ragadnak és ágaskodnak, pedig a legkeményebb vas van a szájukban. Egyébként jó estét.

Balázs egy ideig nézegette a tajtékos lovakat, aztán így szólott:

- Megengedi, hogy fölszálljak?

- Az Isten is megáldja érette - vélte Marianne, s odaadta a szárakat a fiatalembernek.

Bogdány fölmászott a hajtóülésre.

- Szálljon le! - szólott hátra a cifraszűrös kocsisnak.

A legény leugrott.

- Van magánál valami zsineg? - kérdezte tőle Balázs.

Hogyne volna. A parasztember mindig el van készülve rá, hogy a réteken talál valami megsebzett nyulat vagy foglyot, aztán mivel kötözné össze?

- Helyes - bólintott a vadász. - Akkor hát szedje ki a zablákat szaporán.

A kocsis, Marianne is kérdőleg néztek rá.

- Csak szedje ki bátran! - biztatta a fiatalember. - Aztán, ha kivette őket, hát zabla helyett kösse a zsineget a lovak szájába, ahogy a cigányok szokták.

De már erre a szépasszony gyorsan leugrott a bakról. Hogy akarja ez az ember egy zsinórral kormányozni a lovakat, amikor a legkeményebb vasnak sem engedelmeskednek? Bizonyosan meg van őrülve. A Balsaiak és Bogdányok között sok ilyen akadt.

Balázs csak mosolygott.

- Csinálja hát, amit mondtam! - fordult újra a legényhez.

A kocsis lent volt a derék, emberszerető, biztos anyaföldön, ő tehát azt gondolta, neki úgysem történhetik baja, ez a bolond úr fogja megbánni a dolgot, ennélfogva szépen kiszedte a zablákat, és zsineget kötött a lovak szájába. Annyi emberség azonban mégis volt benne, amikor elkészült a dolgával, ezt dörmögte:

- Isten megáldja!

Marianne, aki szintén már biztosban volt, kíváncsian leste, hogy most mi fog történni, hogy kapják el a sárgák Balázst, hogy viszik neki az első ároknak, és törik ízzé-porrá az egész alkotmányt. A kocsis már intett is egy ekhós szekérnek, amelyen szercsikaalmát szállítottak, hogy álljon meg egy percre, alighanem akad fuvarja a balsai kórházig.

Balázs csak hagyta őket intézkedni. Rendbe szedte a szárakat, egy mozdulattal legyintette meg az ostorhegyest meg a nyergest, és azzal a kocsi szép csöndesen megindult, s a négy sárga ügetésbe kezdett.

Marianne és a legény szájtátva bámulták a csodát, és nem akartak a szemüknek hinni. Pedig nagyon egyszerű dolog volt az, amit a szalonkavadász művelt. Régi jó kocsisszabály: mentül erősebb a ló szája, annál puhább vas való beléje, a ló tudniillik támasznak használja a zablát, hogy egyensúlyban tartsa testét, s a kemény vas éppen olyan, mintha a bot fogantyúja, amelyre járás közben támaszkodunk, olyan éles lenne, mint a beretva. A kínzó szerszám eltávolítása után a lovak boldogan fogadták a puha zsineget, és habozás nélkül engedelmeskedtek Bogdánynak.

- Várjon, művész - kiáltotta Marianne. - Én is fölszállok!

Ezen a napon tehát Balázs a Marianne szekéren tért haza.

Két nappal a sikerült idomítási jelenet után pedig a fiatalember postán a következő levelet kapta:

    Tisztelt Uram!

    Egy jóakarója figyelmezteti, hogy a Balsaiak még nem adták fel a harcot, ellenkezőleg: most játsszák ki Ön ellen a legveszedelmesebb fegyvert, harcba viszik a nőket, s jaj önnek, ha ezt a csatát el találja veszíteni.

    Egy jó barát

Balázs nevetett, s azzal felelt a névtelen jó barátnak, hogy másnap, juszt is, megjelent a Balsai-kúriában, és hevesen udvarolni kezdett Marianne-nak.

Csodálatosak a szerelem útjai, mondják az emberek, de elfelejtik hozzáfűzni, hogy a hiúság útjai még csodálatosabbak.


7

Kázmér egy szép téli napon kezeit dörzsölgetve ült a zebrán, amelyre szántalpak voltak erősítve, és elégedetten nézett le a völgybe, ahol egymást kergették a cifra úri szánkók. A nagyasszony nevenapja volt, s a nevezetes évfordulót kirándulással ünnepelte meg a társaság, közte Bogdány Balázs úr, aki az emlékezetes négyesfogat-korrektúra s a bohó levél után a szépasszony állandó kocsisa lett. Jó ebéd után szánkókra kaptak a házbeliek, a vendégek s az urak versenyt rögtönöztek a közeli Hővíz-fürdőig.

Az út nagyon szép volt Hővízig. Fekete fenyvesekben húzódott a hófehér út, csupa kristályból kirakva, majd egyszerre kiszabadulva a sötét pántból, merész kígyóvonalakban szaladt le a befagyott patak övezte völgybe. Itt feküdt Hővíz, kezdetleges deszkaalkotmányaival, amelyeket nehéz hó borított el. Az első ház volt a cél, a jutalom egy nagy, báránybőrös kulacs. A versenyben négy fogat vett részt; az öregebb hölgyek s urak, köztük a zebrán trónoló Kázmér is, a hegytetőről nézték a merész hajtást. A pályázók név szerint a következők voltak: Balsai Náci (kezében a félelmetes bikacsökkel), Balsai Álmos, aki egyszer a "Két Oroszlán"-ban fejjel esett le a második emeletről, Balsai Izidor, oldalán Klárikával, és végül Bogdány Balázs, a Marianne két feketéjével.

Az indító szerepére Töhötöm vállalkozott, a célnál Kálmánka foglalt helyet, aki amíg az előkészületek meg a csata tartottak, a vendéglőssel máriásozott. Neki kártya kellett, ha mindjárt harmincegy darab volt belőle egy pakliban, s hozzá egy olyan vendéglős, aki egykor markőr lévén, bretonul tudott keverni. Breton keverés alatt a sipisták azt értik, amikor az ütőkártyák mind egy rakáson maradnak, s az osztóhoz kerülnek. Kálmánka, aki tudta, hogyan kell hamisjátékosokkal elbánni, ezzel szemben csakhamar a voltaütést, egy hasonlóan szép kunsztot mutatott be, ami abból áll, hogy a jobb kezünk tenyere alatt meg tudjuk forgatni a kártyákat egy nyomással, s az jön fölülre, amelyiket akarjuk. Ezen aztán mindketten igen jól mulattak, s szépen eltöltötték az időt a szánkók megérkezéséig.

Visszatérve a tárgyra, Kázmér bácsi a jól befutott és körülpárnázott zebrán a hegytetőn állott, elégedetten dörzsölgette kezét, és jóízűeket szítt csibukjából. Hogyisne; a terv igen szépen fejlődött, Balázs egyre ott legyeskedett Marianne-nál, s az asszony láthatólag úgy forgatta a kisujja körül, mint egy szál cérnát. Amerre Marianne járt, Balázs mindenütt a nyomában ballagott, ha valamilyen lehetetlen szeszélye támadt a szép özvegynek, az ifjú lovag nyomban kielégítette, ha valakinek az orra nem tetszett neki, Bogdány menten összetűzött a szerencsétlennel, és így tovább, ahogy azt a könnyűvérű fiatalemberek csinálni szokták.

Hónapok óta tartott ez a furcsa viszony, s Balázs egyre jobban beléje bonyolódott az ügybe. Elfelejtette lassan, hogy családja, hivatala, társadalmi kötelezettségei vannak, hogy a szép özvegy eddig mindenfelé csak rombolt, és szerencsétlenséget árasztott, s ment-ment egyre jobban a hínár karjaiba. Hogyan támadnak az ilyen esetek? Nem nehéz megmondani, - éppúgy, ahogy némely embert egy pár fülbevaló öl meg. A dolog az utóbbi példánál egyszerűen kezdődik, az ember egy jókedvű pillanatában egyet gondol, és egy szép pár fülönfüggőt vesz a feleségének. Ebben csak nincs semmi rossz, a férj elég jómódú ember, és örömet akar szerezni az asszonynak. Megvan hát a szép fülbevaló, de hogy illenék hozzá a régi kalap? Újat kell venni, hogy az emberek azt ne mondhassák: "Igen, butont tud viselni, de a harisnyája lyukas." A szép kalap már magától hoz egy szép selyemköpönyeget. De abban nem lehet gyalog járni, a selymet tönkreteszik a villamosban, letépik, elpiszkolják. Kocsin kell menni, s aztán aki fiákeren jár, a színházban csak nem mehet másodrangú zsöllyére? A páholy egyúttal kötelezettség rá, hogy toalett is legyen hozzá, a toalett viszont, hogy kihasználtassák, megkívánja az estélyeket; az estélyek ösmeretségeket hoznak, amelyeket nem lehet négyszobás lakásban fogadni; a nagy lakás szaporított személyzettel, inassal, komornával jár; az előkelő háztartás kocsit, lovat, nyaralót, fürdőt hoz, és így nő, nő a gyémánt fülbevalóból keletkezett lavina, és végül elsodrással fenyegeti a szerencsétlen családfőt, aki ha bele nem pusztul, máskor ugyancsak óvakodni fog, hogy örömet szerezzen az asszonynak.

Így van az udvarlással is. Ha valaki szépasszonynak a kocsisa, mutassa is meg, hogy ért a mulatáshoz, ne sajnálja a pénzt virágra, mulatságra, pipára, cigányra, ha kell, mint az egyszeri óbester, menjen el Berlinbe egy pár kesztyűért, s ha nem adják olcsón, kommandírozzon százezer koronát a Spree partjára, ha kétsége van, hogy szerelmét siker kíséri-e, kérdezze meg a kártyát, az majd megmondja, van-e szerencséje benne, és csapnivaló ember az, aki az igenlő feleletért egy-két ezrest sajnál megfizetni, és így tovább, ahogy azt a dolgok természete magával hozza.

Marianne értett hozzá, hogyan kell valakit ilyen skálán végigvezetni, és így Kázmér bácsinak volt oka és joga, hogy jól érezze magát a zebrán, amikor Marianne-t a Balázstól vielliebchenen nyert két feketén látta a hegyoldalról leszánkázni...

Balázs a nyakas emberek közé tartozott, s ahányszor valaki figyelmeztette, hogy vigyázzon a bőrére, annál dacosabban tartott ki a szép özvegy oldala mellett. Most is ott volt, és szédítő sebességgel hajtotta le a két feketét. Kitűnő kocsis volt, s az ilyen produkciókban is nem először vett részt: tudta, hogy lejtőnek le a jó ló éppoly biztos, mint fölfelé, hogy a szárra hajlott ló nem botlik, s hogy vigyázni csak fordulóknál kell, ahol a szán, a ki nem egyenlített ív miatt, könnyen oldalt repülhet. Amíg hát a sima úton lóhalálban vágtatott, a fordulóknál lassította az iramot, s itt társai mindig el is érték, de a gyors iparkodásban nagy ívet írtak le, sőt a könnyelmű Álmos olyat repült, hogy fejjel bukott ki a szánból, s annyira belefúródott egy hórakásba, hogy két tótnak félórába került, míg ki tudták ásni.

Marianne mint egy szép nagy macska gubbasztott a prémek tömegében, és csillogó szemmel nézett hátra, közelednek-e az ellenfelek, s kéjesen fölkacagott, amikor a fordulónál melléjük értek, amikor úgy tetszett, hogy már-már el is mennek mellettök, és a síkon a feketék megint lábra kaptak, és ellenállhatatlanul robogtak el Izidor tajtéktól habos sárgái mellett. Ilyenkor a szépasszony tekintete egy pillanatra összeért Balázséval, akinek szeme villant egyet, s aztán tekintete ismét a lovakra szegeződött... A hó sűrűn, éles szilánkokban repült arcukba, a szél fütyölt körülöttük: nem szóltak egy szót sem, de ez a néma beszéd többet mondott ezer meg ezer szónál.

Klárika, aki Izidor oldalán meg-megközelítette a vezető szánkót, szintén hallgatva ült helyén, de az ő némasága mást jelentett.

Amint a fordulóknál elérték Marianne-t, s a leány meghallotta az asszony sikolyba fúló kacagását, a lélegzete elállott, és leszorította szempilláit, hogy ne lásson semmit. Izidor a lovaival volt elfoglalva, amelyek sehogy sem akartak ügetve menni, hanem felizgatva a versenytől s a fölcsapó hótól, untalan felvágtak, és vágtatva vitték a könnyű alkotmányt, így hát nem ért rá az unokahúgával foglalkozni. Már jó darab ideig mentek így, amikor Izidor egyszerre helyénvalónak találta, hogy a hölgye után érdeklődjön, és megdöbbenve vette észre, hogy Klárika sír.

- Mi bajod van? - kérdezte, lassítva a lovak vad futását. - Félsz talán?

A lány nem felelt, hanem intett, hogy menjenek tovább.

Izidor a lovak közé vágott, s a fordulónál ismét elérte Balázst, sőt, miután most a sárgák fogata is óvatosabban került a szerpentin éles hajlásához, s a belső oldalt csípte el, szánja elhagyta a két feketét, és szélsebesen vágtatott le az egyenesen.

A szépasszony most nem kacagott, de sőt ugyancsak meg volt ijedve. A győzelem már biztosnak látszott; s íme, az utolsó fordulónál Izidor szánja elébük került, s irgalmatlanul csapta a havat a feketékre, amelyek maguk is megzavarodtak a váratlan fordulaton, és vágtába kezdve iparkodtak az előttük járó lovakat utolérni.

- Mi lesz velünk, Balázs? - kérdezte a szépasszony rosszkedvűen.

A fiatalember nem vesztette el hidegvérét, keményen megfogta a gyeplőt, és egy rántással ügetésre kényszerítette a félelmükben remegő lovakat. Amikor a feketék megtalálták az elveszett egyensúlyt, a kocsis csettintett nyelvével, és újra teljes sebességgel hagyta őket menni.

Szédületes verseny kezdődött most; a másik két fogat már le volt tárgyalva: Álmost még a hóból hámozták ki, Náci pedig két fordulóval hátrált, biztatta bikacsökével lovait, amelyek mintha már csak egy helyben ügettek volna, s kétségbeesve ficánkoltak az ütések ólmos súlya alatt. De a fönnmaradt két szánkó végkimerülésig, dacos elszántsággal küzdött egymással.

A sárgák jártak elöl, a feketék kinyúlt testtel, nagyokat bólintva fejökkel, iparkodtak utánuk, de az elvesztett területet csak nehezen tudták helyrehozni. A szépasszony maga is előrehajlott testével, mintegy segíteni akarva a mének járásán, s aggódva kémlelte a mindegyre közeledő célt.

- Vajon beérjük őket? - kérdezte szívszorongva.

- Csak föl ne vágjanak... - dörmögte Balázs, acélkemény marokkal fogva össze a szárakat, amelyeket a fáradó lovak már eleresztettek.

A hó szilaj felhőkben porzott, a szél hangja egyre magasabb lett, mint a végletekig feszített húré. Klárika fölébredt a reménytelenség adta elfásultságból, és kíváncsian nézett hátra: a feketék ziháló lélegzete, a szánkóvas sivítása egyre közelebb hallatszott. Izidor egyre izgatottabb lett, s folyton nógatta a lovakat, ostorral, nyelvvel, kelleténél jobban, aminek az lett a következménye, hogy az amúgy is gyengébb rudas egyszerre fölvágott!...

Most vége!

A következő pillanatban a feketék eltorzult, kidülledt szemű feje megjelent az elöl járó fogat mellett, s a másik percben már elibük is tolakodott.

- Viktória! - sikoltott a szépasszony boldogan.

- Adta beste! - káromkodott Izidor.

A feketék fogata egy hosszal járt a sárgák előtt.

- Adieu! - kacagott föl kéjesen Marianne, és forró tekintete Balázsra esett.

Izidor önkéntelenül Klárikára pillantott.

A kisleány elfehéredett arccal, mintegy csodálkozva nézett Marianne után, s a következő pillanatban keserves, hangos sírásra fakadt. Zokogása erősebb volt a szél sivításánál, a fagyos hó pattogásánál, a lovak patáinak dübörgésénél.

Izidor, bár nem volt gyöngéd lélek, megijedt.

- Bajod van, Klárika? - kérdezte a gyors hajtástól elálló lélegzettel. - Megállítsam a lovakat?...

A lány egy ideig nem felelt.

- Rosszul vagy? - szólott újra a fiatalember. - Beszélj hát! - tette hozzá türelmetlenül.

Klárika még egy percig hallgatott, aztán kitört belőle a keserűség.

- Hogy mi bajom van? - szólott fuldokolva. - Hát nem látod, mit tesz veletek Balázs?

Izidor tétován nézett rá.

- Azt tesz veletek, amit akar... - folytatta Klárika. - Megaláz, legyőz, ahol összeakadtok vele... Mindegyikőtöknél erősebb, mindenkit lever... És ti, Balsaiak, hagyjátok magatokat, mert gyöngék és gyávák vagytok... Szégyelljetek magatokat! - tette hozzá könnyekbe fúlva.

Izidor kezdte érteni a dolgot. Tényleg, ez a Bogdány mindenütt, ahol találkoznak vele, fölébe kerül a büszke Balsaiaknak: az agarászaton, a kártyában, a hajtásban és végre az asszonyoknál... Elütötte a Kormost, leverte a sárgákat, és ráadásul elvitte Marianne-t is, aki eddig minden férfival el tudott bánni. Nagy szégyen ez egy olyan családra, amely már Árpáddal együtt agarászott, s nyilván már a pogánykorban minden elvált asszonyt meghódított!

Izidorban feltámadt a düh, boldogabb végről fogta az ostort, és úgy vágott bele a lovakba, hogy azok eszeveszetten, kétségbeesve kezdtek vágtatni a forduló felé.

- Megállj, az Isten szerelmére! - kiáltott a hegy tetején Kázmér, látva, hogy itt mindjárt baj történik, és a lovak nem tudnak átsiklani az éles fordulón. - Megállj! - kiáltotta, de szavát elkapta a szél.

Klárika nem szólt semmit, oly jólesett ez az őrült rohanás a végtelenségbe, talán a pusztulásba. A szánkó, mintha szárnyra kapott volna, úgy lebegett, a sárgák karcsú lába alighogy a földet érintette. Ki törődnék azzal, hogy mi lesz?

Az Izidor fogata nagyokat szökve rohant le a lejtőn, a lovak magasra kapták az orrukat, és úgy iramodtak a jégmezőn, a szánkóvas élesen, mint szél kergette rézkakas, csikorgott egyet... Aztán... aztán a fogat vad iramban érte el a fordulót, a lovak nem tudtak a sarkon áthatolni, a szán az erős ív következtében nagyot lódult, s a következő percben óriás hófelhő csapódott föl, s a szán a völgybe fordult. Mint a bábuk, úgy gördültek ki a bent ülők, és nagyot zuhanva pottyantak a jégmezőre, míg a lovak nagyokat szökve, istrángot, rudat tépve, törve rohantak tova.

Balázs csak akkor vette észre a szerencsétlenséget, amikor a célhoz érkezett, és visszatekintett, mennyire maradtak el ellenfelei. Elsápadva látta, hogy mi történt, talán emberéletben is esett kár.

- Győztünk! - lihegte a szépasszony.

Bogdány nem válaszolt semmit, odaadta a gyeplőt a kalyibánál várakozó lovásznak, és gyalogszerrel rohant vissza az utolsó fordulóig.

Az eléje tárult kép nem volt vigasztaló.

Izidorból csak a két gyorsan kalimpáló csizmája látszott ki, egyebekben a derék embert a jóakaró hó egészen befödte. Balázs egyet rántott rajta, s visszaadta az életnek. Amikor a furcsa nevű ifjú ismét megpillantotta a napvilágot, megtörölte arcát, és mint azt róla utólag kitalálták, a hó alatti tapasztalatait összefoglalva, így szólott:

- Szép termésünk lesz...

Klárika pár lépéssel odébb feküdt sápadtan, arcán megfagyott könnyekkel, elájulva.

Balázs fölkapta, mint a gyermeket, és a karján vitte le a fürdőig.

- Klári! - szólott hozzá megdöbbenve. - Klárika... Nem történt baja?

A leány nem válaszolt. Bogdány arca elborult: ennyit a tréfa nem ért meg. Kievickélt a hóból, és amennyire csak bírta, sietett a kisleánnyal a kalyibáig. A fúvásban csak nehezen tudott előrevergődni, csizmája hol egy gyökérben, hol egy buckában akadt meg, egyszer majd hogy el nem bukott egy árokban. Tekintete aggódva figyelt a karjaiban nyugvó Klárika arcára. A márványarc nem mozdult, az ember azt hihette volna, hogy egy szép halotté.

Amikor már közel voltak a kalyibához, Klárika merev arca megrezzent, de szemét még most sem nyitotta föl. Balázs megállott; a leány nyilván eszméletlenségében mondott valamit. Klárika elhallgatott, de csakhamar az ajkak ismét megnyíltak, s egy könnyű sóhaj röppent el róluk, majd egy szó, halkan, fájdalmasan ez, hogy:

- Balázs...

A fiatalember meghökkenve nézett rá a lányra, akinek arca újra mozdulatlanná, halotthalvánnyá változott.


8

Izidor az emlékezetes szánkókirándulás után több hétre visszavonult a kisbalsai fekete kastélyba, és elmélkedéssel töltötte az időt.

A különös nevű ifjúról egyet-mást e helyen föl kell jegyeznem.

Balsai Izidor a család pénzügyi kapacitása volt. Ha a többiek dorbézoltak, kártyáztak, pazaroltak, Izidor belterjes közgazdasági tevékenységének élt, mindenütt hasznot fürkészett, vállalatokba bocsátkozott, és évek óta sikerült börzespekulációkkal foglalkozott. Búzát vett és eladott, fantasztikus részvényei voltak: kezdve az erdélyi aranybányáktól a zanzibári villamosvasúti prioritásokig; a kontinens minden városában akadtak telkei, házai; a hegyekben erdői, a völgyekben rétei, s ahol pénzt lehetett kockáztatni Európában, sőt Amerikában is, ott kisebb-nagyobb üzletekben mindenütt ráakadtak Izidor nevére. A Balsai-kastély egy csomó irodával, raktárral volt fölszerelve, és nem utolsó nevezetessége volt a találmányok szakosztálya. Hosszú polcokon itt állottak a különböző csodaszerkezetek apró modelljei, kezdve az önműködő kotlóstól a torpedókig, az örök mozdonyig, a kormányozható léghajóig. Izidor azt vélte, hogy egyszer majd csak bevág valami, s akkor kifizeti a többi értéktelen limlomot.

A fő üzlet azonban a tőzsde volt, s e téren Balsai Izidor szép szerencsével működött, anélkül, hogy bárki rájött volna, honnét szerzi az ilyen játékhoz való pontos információit? Izidor maga a legnagyobb titokban tartotta eredményeinek kulcsát, jóllehet testvérei minden lehetőt elkövettek, hogy hasonló téren hasonló sikereket érjenek el, s a cselédek megvesztegetésével, jó szóval, a borközi állapot ügyes felhasználásával rajta voltak, hogy öccsük e financiális talizmánját kinyomozzák. De minden hiába volt, Izidor nem engedett se kérésnek, s könyörgésnek, sőt e pontban még a mindenható Kázmér szuverenitását is kereken megtagadta. Ilyenformán a furcsa nevű ifjúnak nemcsak a Felvidéken, de Budapesten, Bécsben, sőt Berlinben is mint pénzügyi kiválóságnak terjedt híre, s egy jeles közgazdasági szaklap, a Hazai Styx már több ízben arcképét is közölte, s ily alkalmakkor a kitűnő orgánum kiadóhivatali főnöke, egy kecskeszakállas, aranykeretű pápaszemes úr, számlával kezében, személyesen tisztelgett Kisbalsán... De hogy mi Izidor titka, azt ő sem tudta kifürkészni, bennünket azonban nem kötelez a diszkréció, s így elárulhatjuk a talizmán zárának nyitját.

Ez a kulcs meglehetősen egyszerű portéka volt...

Izidor, aki megfordult a világon mindenütt, s így Monte-Carlóban is, ott egy régi játékosfogást fedezett föl. A szép riviérai barlangban tudniillik egy csomó gambler úgy játszik, hogy kiszemeli magának azokat a játékosokat, akik - mint mondani szokás - szurokmadarak, vagyis pechhel dolgoznak. Az ilyen mindig bőven akad - és melléjük ülnek, s aztán nem tesznek egyebet, mint hogy a malheurösök ellen játszanak. Ha a peches ember a vöröset választja, ők a feketére teszik aranyaikat, ha a szerencsétlen flótás a pároson próbál szerencsét, ők a páratlant tisztelik meg bizalmukkal. Mivelhogy pedig a malheur állandóbb és könnyebben kifürkészhető és megfogható, mint a szerencse, a csatatér ez apró hiénái gyorsabban és biztosabban boldogulnak, mint a burokban születettek vagy a legtökéletesebb rendszerek föltalálói.

Balsai Izidor ez egyszerű tapasztalatot, amelynek praktikus értékét azonnal fölismerte, szélesebb körűvé iparkodott tenni, s egy ügyes ötlettel kiterjesztette a játékok játékára: a börzére. Hogy pár szóval elmondjuk a dolgot, Izidor egy szép napon a magyar fővárosban érintkezésbe lépett Vágóhidy Barna úrral, egy fővárosi magánkutató iroda tulajdonosával, s azt a furcsa megbízást adta neki: nyomozza ki, Budapesten kik szoktak a börzén állandóan spekulálni. Vágóhidy mestert az ilyen kérdések nem hozták zavarba. Elveszített daxliktól kezdve az elveszített női hűségig híven kiszimatolt ő mindent - s pár nap múlva már be is liferálta megbízójának Filippovics Tituszt, egy ifjú, gazdag, rác földesurat, aki anyai örökségét kikapva, most a tőzsdén játszott hatalmas poén-ekkel és még hatalmasabb malheur-rel.

Az ügyek lebonyolítása most már könnyű volt. Ha Vágóhidy azt sürgönyözte Balsainak:

F. búzát vett,

akkor Izidor eladott búzát, ha Filippovics hausse-ra ment, Izidor baisse-be bocsátkozott. Szóval mindig az ellenkezőjét cselekedte annak, amit sürgönyökben diszkréten F-nek jelzett úr mívelt. S mivel F. egyike volt a legszerencsétlenebb kezű uraknak, Izidor nyert, és egyre nyert, megint nyert, mígnem egy nap a következő rövid sürgönyi értesítést kapta:

Balsai Izidor, Kisbalsa.

F. teljesen elkészült. Mit tegyünk? Üdv. Vágóhidy.

(Az üdv szó fölösleges volt, de miután kilenc szóért ugyanazt kell fizetni, mint tízért, Vágóhidy megengedte magának ezt a kis figyelmességet.)

Izidor erre fölutazott Budapestre, megbízást adott a magándetektívnek, hogy egy újabb "szurokmadarat" keressen, s amikor az ennek a föladatnak is megfelelt, ismét tovább spekulált, és tovább nyert jeles rendszere alapján...

Visszatérve a tárgyra, Izidor a jelzett módon szépen, lassan megtollasodott. Nem volt mohó ember, s jól tudta, hogy olykor a szerencsétlenség is forgandó, s a rossz spekulánsból ok nélkül jó spekuláns lehet, azért hát nem mászott bele túlságosan az üzleteibe, óvatosan működött, megelégedett a szerény polgári haszonnal, s minden öt évben, a családi lovagias hajlamoknak megfelelően, egy keményítőgyárat vett, amelyet kastélynak alakított át. Hiszen ha számos keményítőgyár egykor kastély volt, a nemességnek érdeke, hogy viszont a keményítőgyárak kastélyokká alakuljanak át.

Amint ez utóbbi vonásból is látszik, Izidornak volt érzéke a hagyományok, a noblesse oblige iránt, s így csak természetes, hogy a saját ősnemesi családja érdekeit is szem előtt tartotta. Ez a szempont őt, a különben okos embert is gyűlölettel töltötte el Bogdány Balázs iránt, s Klárika legutóbbi keserű szavai kettőzött adaggal öntöttek olajat a tűzre, mert egyéb családi kellemetlenségeken kívül most már egy betörött orrot is köszönhetett az ágotai bírónak.

Izidor - hogy teljessé tegyük jellemzését - ezenfelül ifjú korában holmi unokatestvéri szerelemmel vonzódott Klárikához, jóllehet, mint helyes üzleti szellem, csakhamar tisztában volt vele, hogy számára itt rózsák nem teremnek. De ha ezt látta, látta azt is, milyen égő tekintettel kísérte húga ama emlékezetes téli napon a szánkázó Balázs minden mozdulatát, látta a leány arcán az elkeseredést, a haragot Marianne-nal szemben, látta, mint rázkódik össze, ahányszor Balázs szánkója elröpült az övék mellett, s a szépasszony sikongó kacajjal dől vissza ülésén - és megértette, hogy mit jelent ez a beszédes némajáték. Hogy pedig még teljesebb legyen a kép, állapítsuk meg, hogy annak idején Izidor Marianne asszonynak is udvarolt, s csak a közgazdaság miatt tett le erről a nemes szenvedélyéről.

Ezért járt most föl és alá a kisbalsai fekete kastélyban Balsai Izidor, és hányta-vetette meg a dolgokat, mitévő legyen.

- Hát semmiképp sem lehetne ezzel a Bogdánnyal elbánni? - kérdezte immár huszadszor magától. - Tényleg mindig és mindenben megelőzi a balsaiakat? Minden küzdelemben ő marad fölül? Agarászaton, kártyán, hajtásban, bátorságban mindig és mindenütt csak ő győz, és ráadásul már elviszi az asszonyainkat is, s nem is egyet, hanem mindjárt kettőt: Klárikát és Marianne-t együtt! Hiszen ha így megy, nemsokára a földjeiket, a bútoraikat, még az utolsó párnát is Bogdány Balázs húzza ki a dölyfös Balsaiak feje alól, és még a leghíresebb agaraik is az ő lova után ballagnak!

Haragosan járt föl és alá, de aztán a nagy tükörhöz ért, s el kellett mosolyodnia, amint magát, az okos üzletembert, fölpaprikázva, hadonászva, harcias ábrázattal megpillantotta... Sehogyan sem illett ravasz megfontoltságához ez a háborús külső, a felborzolt haj és a dühtől tágra nyíló orrcimpa. Az okos ember nem így mérgelődik, és ő okos embernek tartotta magát... Végighúzta kezét az ábrázatán, és nevetett. A haragos ráncok elsimultak, s az üveglap mögül ismét higgadt, vonásait fékezni tudó arc nézett rá vissza.

Izidor, amióta közgazdasággal foglalkozott, nemigen szokta magát a tükörben megnézni, most azonban, hogy úgyis benne volt a dologban, figyelmesebben vette szemügyre külsejét. Megállapította, hogy még mindig elég csinos legény, jóllehet a Balsai-orr nála se tagadta meg magát, s az idők szele némi havat szórt a halántéka köré. Elgondolkodott egy kicsit a csillogó üveglap előtt. Hej, egykor többet is adott magára, sokat álldogált a tükör előtt, s akkor az asszonyoknál is megvolt a szerencséje. Később azonban rájött, hogy azt az időt s azt az elmebeli erőt, amelyet az ember udvarlásra fordít, hasznosabban lehet értékesíteni, s azért csakhamar búcsút intett a leányoknak, menyecskéknek, és inkább a pénznek mondott bókokat, vagy ha kellett, gorombaságokat, ahogyan az szirénekkel szemben szokás.

Egy időben bizony neki nem kellett szégyent vallania Marianne előtt, ő is el tudta kucsírozni a szépasszony lovait, s neki is kigyúlt a gyertyaláng az ablakban, ha a cigány az ablak alatt húzta. Az öreg Pál eleget is féltékenykedett rá, sőt egyszer majdhogy bottal nem esett neki, amikor a szupécsárdásnál nagyon meg találta forgatni Marianne-t, s az repkényként tapadt a sógor remekbe szabott frakkjához... De aztán sok minden közbejött, Pál is meghalt, Marianne Bécsbe költözött, a búza ára, jó órában legyen mondva, várakozáshoz képest gyorsan emelkedett, és Izidor megfeledkezett e kis intermezzóról, amelynek emléke mindössze egy hajfürt és egy megmaradt vágás volt; az utóbbit egy kisvárdai párbajban kapta a szépasszonyért.

Izidor elment a tükörtől, és hallgatagon járt föl és alá a recsegő padlójú termekben.

Agyában egy terv villant föl, és a paszuly gyorsaságával kezdett széjjelterpeszkedni.

Hiszen talán volna mód ezt a Balázst legyőzni, legyőzni úgy, hogy a legérzékenyebb pontján támadnák meg: a hiúságánál, minden férfi Achilles-sarkánál.

Lássuk csak.

Hátha még ér valamit az egykor kapott hajfürt és a megmaradt kardvágás, hátha föl lehetne venni a kesztyűt Balázzsal a szépasszonyért, hátha ki is lehetne vetni a nyeregből, aztán kikacagni, s az általános nevetés prédájául odadobni?... Olyan kalandos terv volna ez?

Megint megállott a tükör előtt, és vizsgálgatni kezdte magát. A gazdászszakállát az bizonyos, hogy le kellene borotváltatni, s a bajuszát is megnyíratni; a ruházkodása is válogatottabb lehetne, a gallér nélküli vadászingek se teszik a legjobb benyomást... De egyebekben a tükörből rája néző alak biztatólag intett feléje: "Nincs még veszve Lengyelország!" Nem volt öreg, visszataszító sem, a feje körül pedig mintha titkos fény ragyogott volna: a mindenható pénz glóriája...

Nem sokat habozott, kapta a kalapját, bekecsét, és bricskájába vetette magát. Próba, szerencse!

- A városba, a fodrászhoz! - kiáltotta oda a legénynek, és azzal nekiindult, hogy Faustként új életre keljen.

És bekövetkezett az ifjú metamorfózisa.

Izidor egész nap boltokat járt, alkudozott, vásárolt, beretválkozott, s még virágot is tűzött a gomblyukába.

Amikor végre este a megyei székhelyen beült "egy pohár sörre" a nagyvendéglőbe, a szabolcsi urak nagyot néztek Balsai Izidorra. Pár óra alatt más ember lett belőle, sasorra rózsaszínűvé beretvált sima arc közepéből nézett a világba, ősz szálai a kurtára nyírt fej tarlóján ügyesen tűntek el, tarka mellénye fölött óriási kék és piros selyemkravátli terpeszkedett, s a széke melletti fogason sárga bőrkabát fityegett... De nemcsak a külseje, a régi modora, a gondolkodása is mintha a fodrásznál és a szabónál maradt volna, Izidor adomázott, hangosan disputált, szaporán hajtogatta fel a savanyúvizes kvaterkákat, s csakhamar afférja is támadt egy, a szomszéd asztalnál ülő katonatiszttel, akit minden ok nélkül fixírozni kezdett. Szerencsére a lovagias ügy nem vett komolyabb fordulatot, a kölcsönös jó barátok szaporán kibékítették az ellenfeleket, az urak erre egy asztalhoz ültek, s félóra múlva már úgy összeboronálódtak, hogy Castor és Pollux húszévi barátkozása vasúti ösmeretség volt ahhoz képest. Közben a cigány is megérkezett, s kézzel-lábbal húzta Izidor kedves nótáját, a székely csürdöngölőt, amely így kezdődik: "Az én csizmám disznóbűr, apám hozta Bögözbül", s még éjfél sem volt, amikor a jeles közgazda már szódásüvegeket röpített a nagy tükörbe.

A vendéglős kezét dörzsölgette, az uraknak sem volt kifogásuk az új cimbora ellen, csak egy öreg, zsugori árvaszéki ülnök, aki a sarokasztalnál vacsorázott, dörmögte:

- Eddig egy gazdag ember volt a megyében, s most már az is sárga bőrkabátban jár.

A sárga bőrkabát az ülnök szemében a pazarlás, a nagyzási hóbort volt, és tényleg: a sárga bőrkabátos megyei urak között lassanként több és több lesz a tönkrement, mint a vagyonos gavallér.

Izidor a nagy dáridóval még nem fejezte be metamorfózisát. Másnap is a városban maradt, fantasztikus vadászöltönyöket, lakktopánokat készíttetett, cifraszűrbe öltöztette a kocsisát, pitykés libériába az inast, ami nehéz szivar volt a trafikban, mind összevásárolta, a kalaposnál a legmokányabb vadászkalapokat szerezte be, a lovaknak új szerszámot, könnyű homokfutót rendelt, szóval mindenképpen tökéletes gavallér akart lenni, akitől ne irtózzanak a szépasszonyok.

Így fölszerelve, kétnapi borgőzzel telítve érkezett vissza Kisbalsára, ahol az irodában már egész köteg távirat várta Vágóhidy úr részéről. Izidor fölbontatlanul dobta tűzbe a csomagot, s ennyit válaszolt a magánkutatónak:

Egyelőre beszüntetem az üzemet. Balsai.

Azzal a tükör elé ült, és kötögetni kezdte a nagy kék-piros kravátlit, amely harcias csatalobogóként fityegett mellén.

Marianne el volt bámulva, amikor összeakadt az unokatestvérével.

- Talán házasodni készül? - kérdezte tőle álmélkodva.

Izidor legyintett a kezével.

- Ha valakit elvennék, az csak maga volna, húgom - szólott könnyedén, s azzal nagy szemtelenül megfogta a szép özvegy derekát, és egy alapos csókot nyomott a nyakára.

A következő percben már egy derék pofon csattant el a széles Balsai-ábrázaton, közvetlenül a históriai orr mellett. De a fenyíték hatása elenyésző volt. Izidor nevetett, fiatal korában megszokta az ilyesmit, éppen azért nem nagyon ijedt meg, sőt újra megfogta Marianne kezét.

- Kikaparom a szemét - jegyezte meg nyugodtan a szépasszony.

- Akkor legalább megment a megőrüléstől - felelte Izidor, visszaemlékezve Faublas lovag kalandjaira, ahol gyakran fordulnak elő az ilyes bókok.

Ezzel újabb kísérletet tett, hogy Marianne karcsú derekát átölelje, de próbálkozását ismét pofon koronázta. Izidor nem volt az az ember, akit ilyesmi zavarba hozzon, meghajtotta magát, és megköszönte a nyakleveseket.

A szép özvegynek ennyi szemtelenség láttára el kellett mosolyodnia. Egy ideig csodálkozva nézett sógorára, aztán így szólott:

- Ha békén marad, Izidorkám, megkérdezném, mi az, amiért egyszerre így érdeklődik irántam? Eddig észre sem méltóztatott venni, s most egyszerre olyan kapós lettem a szemében, hogy három pofon se tudja visszariasztani. Vajon minek köszönhetem ezt a szerencsét?

Izidor megvonta a vállát.

- Az egész világ udvarol magának, miért ne volna szabad nekem is... Maga tetszik csekélységemnek, s azt nyíltan meg is mondom a szemébe... Vagy azt hiszi, más nem akarja a karcsú derekát átölelni és a nyakát megcsókolni? Dehogynem. Csak nem meri bevallani. Bennem ellenben megvan rá a bátorság, s ha százszor fölpofoz is, azért mégiscsak kellemesnek fogom tartani, ha átkarolhatom a szép derekát.

Marianne nevetett. Ilyen szemtelen embert érdemes meghallgatni. Izidor nekibátorodott.

- Tudja, Marianne - szólott, gyöngédebb lenni iparkodva -, volt idő, amikor maga nem volt ilyen kőszívű, s ha szépen megkértem volna, hát elfogadott volna kocsisának. És én mindig kegyelettel emlékezem vissza a szép napokra...

Az asszony gúnyosan mosolygott.

- Azt csak hagyjuk, Izidorkám... Egy szép napon kegyelmed úgy eltűnt, mint a kámfor... Én is vissza tudok emlékezni, ugyebár?

- Az más volt - ellenkezett az udvarló. - Egy férjes asszony... Azt nem szabad hírbe hozni.

- És az özvegyet?

Izidor nem válaszolt, hanem mosolygott.

- De most menjen a dolgára! - pattogott Marianne tőle telhető haraggal.

A levente engedelmeskedett, és eltávozott a kertből, ahol ez az épületes párbeszéd lefolyt.

Izidor meg volt elégedve az első kísérlettel: jóllehet régebb ideje, hogy nem forgott női társaságban, az ötletei, úgy vélte, nem hagyták el, a szemtelensége sem. A kis mókázás fölvillanyozta, és zsengébb ifjúkorát juttatta eszébe, amikor nem múlt el nap, hogy menyecskék, leányzók, úrifajták vagy parasztok meg nem verték, tépázták vagy le nem forrázták volna. De ha volt pofon, akadt simogatás is, s legszebb borúra a derű. Akárhogy is legyen azonban, ez mindenesetre kellemesebb mulatság, mint az irodában ülni, számokat firkálni, könyveket vezetni és Vágóhidy mester rejtélyes sürgönyeit silabizálni, s amellett még a családnak is javára válhatik.

Izidor tehát ez idő óta gyakoribb vendége lett a középbalsai griffmadaras kúriának, amely Marianne rezidenciájául szolgált. Amíg négy sárgája szaporán bólogatva haladt a kopasz nyárfák között, gyakran elgondolkozott, milyen szép diadal is volna a karcsú Marianne-t elütni Bogdány Balázs kezéről. Nem csupán a saját érdekéből, ámbár az se a legutolsó dolog, de elsősorban családi szempontból, mert hiszen hetek óta az egész vármegye tekintete rájaszegeződött Balázs és Marianne viszonyára, s ha most annyi nyilvánosság előtt az ágotai bíró húzná a rövidebbet, a szégyent még a Garam sem venné le róla. Micsoda kacagás lenne az! Micsoda lefőzés! Ez volna aztán az igazi lecke, az igazi bosszú az ágotai agárért! Mert hej, az az ágotai agár, a bajt hozó Kormos sokszor megfordult az agyában; nemcsak neki, hanem a pater familiasnak, Kázmér bácsinak is.

Az öregúr már kezdett türelmetlenkedni. Mikor végez már a szépasszony Balázzsal? Hiszen igaz, hogy Balázs sokat forgolódott Marianne körül, de a dolog nagyon lassan érett meg. Bogdány úrfi költekezett is, ki is rúgott a hámból, de azért azt az őrültséget, amit Kázmér szeretett volna, hogy elkövessen, mégse cselekedte meg. A család feje ugyanis nem akart kevesebbet, mint hogy Balázs elvegye az özvegyet. Mert mit ér, hogyha udvarol neki, sőt, mondjuk, a kedvese, az ilyen viszonyok rendszerint nem tartósak, s vannak percek, amikor a férfiaknak megjön a jobbik eszük, és megszöknek az effajta összeköttetések elől. Csak föl kell ülni a vasútra, és Afrikába menni oroszlánra vadászni, és vége az egész dolognak. Vagy a család beleavatkozik, elszállítják a könnyelmű ifjút egy külföldi szanatóriumba, ahol fél éven át addig locsolgatják vízzel, amíg Marianne képe egészen el nem mosódik. De ha elveszi feleségül, akkor aztán ásó-kapa választja csak el őket egymástól, akkor vágóhídra kerül a Bogdány-birtok éppen úgy, mint annak idején a Pál középbalsai földje, erdője, kövér legelője; s ráadásul örökre hozzá van láncolva a felvidék legkikapósabb menyecskéje. Ez volna a bosszú! Milyen édes csemege lenne ez az ágotai üröm után!... De mikor következik el már az ideje?... Éppen ezért érthető volt a családfő türelmetlensége is: Kázmér egyre szaporábban fogatott be a zebrába, s hajtatott át a szépasszonyhoz megnézni, hogy széna-e vagy szalma?

Ilyen látogatások alkalmával az öreg és Marianne bevonultak a legbelsőbb szobába, s alaposan meghányták-vetették a dolgokat. Az asszony türelemről prédikált, és azt mondotta: a gyümölcsnek időt kell hagyni, hogy megérjen, akkor magától az ölünkbe fog hullani. Kázmér azonban már hosszúnak találta a kísérletezést, és eredményeket szeretett volna látni, ő, mint már föntebb elmondottuk, másnak képzelte a démonokat - hiszen neki is volt hasonló esete fiatal korában, így példának okáért egy lengyel markotányosnéval. Milyen ördög volt az! Kibontotta a hosszú, fekete haját, hevenyén összesodorta, s ezzel mint egy zsineggel magához kötötte Kázmért, és lehelte rá a tüzes csókokat, amelyek perzseltek, fájtak, rontottak. Másnap reggelre a markotányosnő eltűnt és vele együtt Kázmér ökörvásárló bugyellárisa és órája... Ez megcsinálta a dolgát úgy, hogy az öregúr ma is megemlegeti.

- Volnék én csak asszony! - sóhajtott föl a család feje, megfeledkezve róla, hogy túlhaladta a hatvanadik esztendőt.

- Csak kitartás! - mosolygott Marianne. - Ne félj, öreg, én jól intézem el a dolgomat.

Az udvarra kocsi szaladt be, s hallatszott, amint négy ló hirtelen patkócsattanással áll meg; nyilván ügyes ember ül a bakon.

- Balázs? - kérdezte Kázmér jelentőségesen, és a kalapja után nyúlt.

Az asszony tagadólag intett.

- Izidor lesz - szólott a haját végigsimítva.

Kázmér rámeresztette szemét az özvegyre.

- Izidor? Mit keres itt Izidor?

- Valami üzletet ajánlott fel nekem - felelt az asszony, nyugodtan a családfőre függesztve szép kék szemét, amellyel oly ártatlanul tudott nézni, mint egy intézeti lányka.

Az özvegy hazudott; nem volt neki semmi üzleti dolga Izidorral, csak a vérében volt, hogy ne mondjon igazat, akár volt rá oka, akár nem. A hazugságok vonzották, mint egy egzotikus hímzés vagy egy régi csipke, amit az asszonyok megvesznek, s aztán évszámra a fiókjukban tartogatnak, anélkül hogy megnéznék, használnák - az ember nem tudja kitalálni, vajon miért vásárolták hát meg? Tetszett neki, hogy kijátszhatja, félrevezetheti a világot, s öröme telt a valótlanságok színes buborékjaiban - ez lassan annyira szokásává lett, hogy még a szobalányának, a szakácsnőjének is hazugságokat mondott.

- Mikorra parancsolja a fürdőt reggel? - kérdezte például a szobaleánya este.

- Nyolcra - mondotta Marianne, pedig biztosan tudta, hogy tizenkettő előtt nem kel föl.

- Mit főzünk estére? - kérdezte a szakácsnő?

- Almás rétest - mondotta a szépasszony, pedig tudta, hogy estére Kázméréknál lesz. - Az a kedvenc ételem, ugye, Sári?

Így bánt a világgal a szépasszony.

Kázmér megcsókolta a húgát, és távozott, Izidor pedig friss rózsákkal és friss bókokkal köszöntött be Marianne-hoz.


9

A furcsa nevű gavallér utóbbi időben gyakori vendége volt a középbalsai kúriának, a lovai már maguktól tudták a járást a sötét jegenyesor felé. Ha meglátták a kő griffmadarakat, teljes gyorsaságukat fejtették ki, s aztán hirtelen mozdulattal állottak meg a lépcső előtt. Izidor meg volt elégedve eddigi eredményeivel. Marianne szívesen vette furcsa szabású bókjait, ezzel szemben pedig Balázs mintha ritkább vendéggé lett volna. Tényleg: Izidor mindössze kétszer találkozott vele a fatornyos kastélyban, amikor is két fölötte unalmas félórát töltöttek el együtt a teraszon. Lovakról meg kutyákról beszéltek, aztán Balázs, ki nem mutatott nagy hajlandóságot a társalgásra, eltávozott.

Izidornak állandóan fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy is áll tulajdonképpen a Marianne és Bogdány ügye, amelyről már nemcsak itt, hanem a szomszédos vármegyében is sokat beszéltek. Régen elhatározta, hogy kifürkészi ezt a dolgot, de nem találta meg a helyes kiindulópontot. Azt tudta, hogy Marianne-ból csak úgy lehet valamit kivenni, ha véletlenül pattantja ki, jószántából az asszony semmit sem árult el - ez is hozzátartozott a kacérságához. De hiszen lesz rá még alkalom, gondolta magában a közgazda, aki tudott hausse-ra is, baisse-re is spekulálni.

A gavallér tehát, hogy a tárgynál maradjunk, leugrott a bakról, és fölsietett a tornácra.

Marianne, bár föl volt öltözve és meg volt fésülve, félóráig megvárakoztatta Izidort, aki ezalatt a széles tornácról nézte, a szilvafák hogy bólogatnak az enyhe déli szélben. A férfiakat jó rövid pórázon tartani, vélte az asszony, de a lovagot az ilyen türelempróbák nem hozták ki a sodrából, nyugodtan üldögélt, és elelmélkedett rajta, vajon mennyi teher van a középbalsai birtokon, s aztán kiszámította, minden egyes szilvafára mennyi adósság esik... Kiderült, hogy fánként mintegy tízezer forint.

Csodálatos, hogy ennyi súly alatt nem rogynak le szegények - fejezte be meditációját az udvarló.

Ekkorra Marianne is elkészült állítólagos toalettjével - a kereveten feküdt és cigarettázott -, s mosolygó arccal jelent meg az ajtóban.

- Megvárakoztattam, Izidorkám? - kérdezte, és úgy tett, mintha nagyon sietett volna az öltözködéssel. A haján végigsimítani már csak a küszöbön maradt ideje...

A levente meghajtotta magát, mint Des Grieux Manón előtt.

- Szárnya van itt az időnek - mondott aztán valami egészen újat.

Marianne kegyes mosollyal fogadta a bókot.

- Itt maradunk, vagy átmegyünk a csukott erkélyre?

Ez kitüntetés volt, a szép özvegy a hegyekre néző, széles ablaktáblákkal elzárt erkélyen csak ritkán fogadta vendégeit. Ez volt a tulajdonképpeni fészke, egy puha, csupa párnákból álló rózsaszínű zug, ahol naphosszat - mint a nőstény párducok - heverészni szokott. A buja párnákon kívül merő lányos egyszerűség volt az erkély: a bútorok fehérek, rózsaszínű sávval, a falakon Napóleon-képek, a sarokban imádkozózsámoly, fölötte piros pohárban égő örökláng. A rózsaszínű párnahegyekre a zöld lombokon megtörő napsugár sajátságos aranyszürkés fényt vetett: a mélyen fekvő rétek fölött lebeg nyári estéken ilyen színű köd...

Izidor megköszönte a kegyet, s azzal átvonultak a másik erkélyre.

Marianne ledőlt egy piros vánkostömegre, majd csengetett a szobaleánynak.

- Ne zavarjatok, míg nem hívlak - vetette oda félvállról a komornának, aki meghajolt, és a világ legnyugodtabb ábrázatával távozott.

A jeles közgazda sóhajtott egyet. Tudta, hogy ez a pár szó is csak kacérság, amelynek semmi jelentősége nincs. Egyszer ugyan mélyebb értelmet próbált neki tulajdonítani: a fészek zöldes napsugara kelleténél jobban a fejébe szállott, s a gavallér magához akarta ölelni a szépasszonyt, de az kisiklott a karjából, s a következő percben egy kis spanyol tőrt kapott ki a falon lógó bokhara ráncaiból...

Amikor tehát a szobalány kiment, Izidor Marianne felé fordult, és a tőrre célozva, megnyugtató hangon így szólt:

- Másodszor nem fog meg, szépasszony...

Marianne kacagott, majd fölkelt, és lekuporodott gavallérjával szemben egy puha kerevetre, amelynek habos selyme, mint a tenger hulláma, engedett a súly alatt.

- Miért, Izidorkám? - nevetett.

- Mert nem veszek ígérvényeket. A promesse emberbolondítás: ha már nyerek, nyerjek mindent vagy semmit. Ezt megtanultam a börzén.

- Maga bolond, Izidor. Hátha ez a tőr csak papírból van, mint a bűvészeké?...

A férfi egy kissé elsápadva nézett az asszonyra; az mosolygott, és lassan himbálta a karcsú bokáit. Amint így a topánkáival kacérkodott, az egyik papucsa leesett. Izidor föl akarta emelni, de amikor lehajlott a cipőért, a fejébe talált szaladni a vér. Hirtelen fölpattant a földről, és átkarolta a szépasszonyt.

Marianne, mint a kígyó siklott ki kezéből, és a tőr után kapott.

Papírból van - gondolta Izidor, és megkapta a szép fehér kezet, amely kacéran villant ki a rózsaszín pongyola csipkéiből.

- Nem enged el? - kiáltotta Marianne.

- Nem! - felelte az ostromló igen nyugodtan. - Nem félek a papirostól.

A következő pillanatban villant egyet a tőr, és beleszaladt az Izidor tenyerébe. Jaj! Bizony nem volt az papírból, jó erős spanyol penge volt, ha hajlékony és vékony is, s végigszaladt vagy háromujjnyi hosszúságban a gavallér kezén, amelyből kiszökkent a vér.

Izidor elfojtott egy szisszenést.

- Adjon legalább egy kis vizet - mondotta mérgesen.

Marianne nevetett.

- Nem lesz semmi baja, Izidorkám - nyugtatta meg lovagját, s egy kis fiókból kötőszereket vett ki: karbolos gyapotot meg gézt. Még egy fekete szalag is akadt, amellyel föl lehetett kötözni a megsebesült kezét.

- Maga, úgy látom, mindenre be van rendezkedve - dörmögte Balsai, szidva a bolond fejét, amiért újra fölült a kacérságnak.

- Már másokkal is megesett, leventém! - nevetett kacéran az asszony.

Marianne kimosta a kis sebet, bepólyálta és bekötözte a kezet, aztán megsimogatta, és szép kék szemét Izidorra függesztette. A lovag mit tehetett volna egyebet, ő is elmosolyodott. Hiszen szép és kívánatos volt az asszony, nem volt kár érte plezúrát kapni...

- Nyugodtabb most már? - kérdezte Marianne a sebesülttől.

- Ó, igen - felelte Izidor, helyet foglalva a rózsaszínű sziklán. - Egészen nyugodt vagyok. Beszélhetünk másról, például a rozsról vagy az időjárásról.

Az asszony nevetett.

- Látja, maga minden helyzetben föl tudja magát találni, szegény barátom. Ez tetszik nekem, a kedves embereknek mindent meg tudok bocsátani.

- Kár, hogy nincs mit - elmélkedett a férfi. - A vak is látja, hogy maga kacérkodik velem, csak én nem.

- Bolond maga, Izidor. Ha szép tisztességesen mondaná nekem, hogy adjak egy csókot, hát adnék, hiszen a sógorasszonya vagyok, nemde?

A gavallér tagadólag intett a fejével.

- Nem, nem... Harmadszor nem megyek lépre... Szükségem van a véremre. A Balsaiak ezt csak a hazáért pazarolják... Beszéljünk másról.

- Hát beszéljünk másról, ha magának is úgy tetszik - mosolygott Marianne.

Izidor úgy tett, mintha témát keresne.

- Hát... mikor látta Balázst? (Legalább az a haszna lesz, hogy feltűnés nélkül terelheti erre a tárgyra a beszélgetést.)

A szépasszony megint lóbázni kezdte török topánkáit.

- Balázst? Ó, gyakran van szerencsém hozzá... Éppen tegnap is itt volt.

- Tegnap? - nézett rá gyanakodva Izidor. - Tegnap én is itt voltam, és nem láttam Balázst.

- Bogdány kora délután volt itt, azaz...

Elharapta a szót, mintha meggondolatlanságot mondott volna, és megszeppenve nézett gavallérjára. Izidor belekapott a horogba. Délután? A szépasszony délután őt sohase fogadta, mert ilyenkor állítólag pihent, Marianne legalább azt mondotta, hogy megfájdul a feje, ha ebéd után nem alszik egy órát. Most aztán egyszerre föllebbent Izidor előtt a délutáni szieszta fátyola, s fölnyílt a titok zárja, miért nem találkozott hát Balázzsal a griffmadaras kúriában! A férfi összeharapta az ajkát.

- Délután volt, azaz inkább este - javította ki szavait Marianne. - Maga éppen elkocsizott innét.

Balsaiban még jobban forrott a harag, hiszen tegnap egész este együtt voltak Balázzsal a berényi plébánosnál, aki születésnapját ünnepelte. S így az agarász csakis kora délután lehetett a kúriában! Ma már másodszor érezte égető szükségét, hogy egy káromkodást megeresszen, de Izidor vérbeli lovag volt, s így újra elfojtotta mérgét, és csak ennyit mondott némi gúnnyal:

- Balázzsal véletlenül találkoztam az este... De az ő karja nem volt felkötve... Haj, boldog Bogdány Balázs!

A szépasszony piros lett, de nem szólott semmit, hanem fölkelt, és az ablakhoz ment. Egyik kezét magasra föltartva, szoborszerű mozdulattal támaszkodott a színes tábláknak, és kinézett a zöld lombokra.

Izidor ott maradt a piros görgetegen, és várta, mikor tér vissza Marianne.

Asszonyoknál fő a türelem, gondolta a gavallér, nyugodtan kell fölfogni a hausse-t és a baisse-t, örökké még egyik se tartott.

Csöndesen ült tehát a párnákon, és malomba forgatta az ujjait, aztán egy elefántcsontból készült papírvágóval zsonglírozott, majd lapozni kezdett egy albumban, végül pedig a ruhája gombjait számolta össze. Akkor éppen divatosak voltak a sokzsebű kabátok, s kiderült, hogy öltözetén negyvenkét gomb van.

Marianne nem mozdult el az ablaktól, az ajaka sem nyílt meg. Izidor jó darabig ült a puha sziklatömegen, és leste az idők változását, újra malmozott, lapozott, gombokat olvasott és zsonglírozott, végre is azonban kénytelen volt fölkelni és odamenni Marianne-hoz.

- Haragszik? - kérdezte a kezét békére nyújtva.

Az asszony nem felelt, s amikor Izidor a sógornője még mindig kipirult arcába nézett, észrevette, hogy Marianne szeme szögletében könnycsepp ragyog.

Az udvarló összeszorította a fogait. Nincs az a párbajkard, ami úgy tud sújtani egy férfit, mint egy csöpp pír az arcon, egy csöpp harmat az asszony szemében, ha az a pír, az a könnycsepp másnak szól... Ez a legkeservesebb legyőzetés, a legnagyobb megaláztatás, a legfájóbb bizonyíték, hogy küzdelmünk hiába volt, és nevetségessé vált. Ez a pír és ez a könny pedig Balázst illette meg, őérte csillogott, őérte rezgett...

Izidor, aki mindenféle helyzetben föl tudta magát találni, most nem tudta, mitévő legyen, s talán életében először vette észre, hogy nevetséges, pedig senki a szemébe nem vágta. Ó, ez az átkozott Balázs! Hát mindig és mindenütt! Akármilyen téren veszik föl vele a harcot a Balsaiak, mindig csak a rövidebbet húzzák, s akárhogyan próbálják is meg, soha, de soha megbosszulni nem tudják magukat? Izidor kezében egy elefántcsont papírvágó volt, az elgörbült, mint a pozdorja, s a gavallér szeme előtt egyszerre, mint egy kéretlen látomás, megjelent az ágotai agár, besározva, legyalázva, és panaszos ábrázattal így szólott:

- Mi lesz hát velem?

És nyomában föltámadtak az összes, már rég elhunyt agarak, cirmosok, tigrisek, hamvasak, egész a Rákóczi kutyájáig s velük együtt az összes elköltözött Balsaiak, és gúnyosan kérdezték a bosszúálló unokától:

- Mi lesz velünk? Mi lesz azzal a kis bosszúval?

- Menjetek a pokolba! - dörmögte Izidor, és dühösen ült le egy vérpiros kerevetre, amely nagyot nyekkent alatta.

Egy ideig megint csak ott ült, aztán fölkelt, és Marianne-hoz ment. Ügyetlennek, esetlennek érezte magát, és nem tudta, hogy mit mondjon neki, pedig kellett valamit mondania, nehogy egészen nevetségessé váljék. De mi legyen az a valami? Sokért nem adta volna, ha most a kisváradi vagy nagykikindai nagyvendéglőben ülhetne, és a legyeket kergethetné el söröspoharáról... Ezért az élvezetért szívesen adta volna oda e percben két tanyáját.

- Én nem akartam megbántani... - bökte ki végre, de a hangja siketen csengett, Balsai maga sem ismert rá.

Marianne ránézett. A szeme már nem volt könnyes, tekintete nyugodtan szegeződött a férfira. Kezét nyújtotta Izidornak.

- Tudja mit, felejtse el azt, amit most látott vagy látni képzelt. Üljön le, és gyújtson rá! Néha idegesebb vagyok a kelleténél, ennyi az egész. Nem kell neki jelentőséget tulajdonítani...

Megint helyet foglaltak, és Izidor megint nem tudta, hogy mit mondjon.

Szörnyű ostoba legény vagyok én tulajdonképpen! - gondolta magában, és újabb harag fogta el, ha Bogdányra gondolt. Most látta csak igazán, milyen szerencsés kópé az ágotai bíró! El akarta hessegetni az alakját, de nem tudott tőle szabadulni. Újra csak meg-megjelent előtte a zöld kabátos ifjú s nyomában Kormos, furcsán megnagyítva, sajátságos világításban. Az ágotai agár akkora volt, mint egy nagy, fekete ló, a szájában zabla csörgött, s a hátára egyszerre csak fölpattant Bogdány Balázs, és gúnyos, diadalmas mosollyal dirigálta jobbról balra az alázatos ebet.

Izidort elöntötte a méreg, a gazdag, mindent megvásárolni tudó emberek dühe, akiket legjobban akkor kínoz az irigység, ha látják, hogy minden vagyonuk dacára van valaki, aki túl mer és túl tud tenni rajta. A Krőzus Izidort, íme lefőzi a hétszilvafás Bogdány, a dölyfös plutokratát a kurta nemes, a tapasztalt rókát a süldő nyúl. De hát ki is ez a fiatalember? Senki, semmi, egy kicsi dzsentri, akinek már az apja is jócskán elherdált, s ami vagyon még maradt, azt a fiúk a forgószél gyorsaságával verték széjjel. Az egész vagyonuk a zsebükben van, ezenfölül egy vadászpuska, egy bőrkabát meg egy agarászostor. A kúriájukon nincs tégla, amelyik be ne volna táblázva, s a jövő évi termést a váradi zsidó már tavaly megvette. És mi ő ehhez képest, ő, Balsai Izidor, aki a hangya szorgalmával gyűjtött össze pénzt, házat, földet, és élt esztendőkig kenyéren és vízen, hogy visszaszerezze azt, amit az ősei elpocsékoltak? A munkája sikerrel járt, ma ő a legvagyonosabb ember az egész határban, az egész megyében, az egész Felvidéken. Ha azt mondaná egy galambnak: "Repülj délig, s ami földeken átsuhansz, azt mind megveszem", hát megtehetné, anélkül hogy a szomszédhoz kellene menni egy kis kölcsönért; ha rokonai összes adósságait kéne kifizetni - pedig de nagy szó ez -, megerőltetés nélkül cselekedhetné meg. S ha Marianne ma azt mondaná, e ragyogó tavaszi napon: "Kassára akarok szánkózni!", hát Grassalkovichként cukorral hintethetné be a százhúsz kilométeres országutat, s másnap csilingelhetne a szán! Ha meg azt akarná a szépasszony, hogy a télből nyár legyen, hát márciusban eperrel szórhatná tele az országutat, s a mellényzsebéből fizethetné ki a mulatságot.

A pénz dölyfe fölvetette, a pénz mámora a fejébe szállott, s azt súgta neki:

- Tiéd az egész világ, mert tiéd az arany. Tiéd a falu, a határ, a megye, a tavasz, a tél, az öröm, a rózsa, a napsugár, az asszony, s közöttük Marianne is... Pénzed ha van, mindened van, s nincs az a kívánságod, ami nem teljesülhetne, öröm vagy harag, szeretet vagy bosszú...

Ránézett az asszonyra; most, amikor érezni volt kénytelen, hogy voltaképpen messzire vetődött el tőle, kétszeresen szépnek, fiatalnak és kívánatosnak tartotta, mint általában az emberek mindazt, ami nem az övék, s aminek elérését lehetetlenné teszik előttük. Talán ez volt a legsúlyosabb vereség, ami a Balsaiakat érhette: az asszony; a ló is nagy dolog, az agár is, de a legfőbb mégiscsak az asszony, akárhogyan forgassa az ember a dolgot. Mert jó lovat, szép agarat lehet pénzen kapni, de az asszonyért meg kell küzdeni, mint az oroszlánnak, amikor a sivatagon összeakad a többi hímmel.

Visszagondolt a régi időkre, amikor Pali még élt, s ő naphosszat együtt volt Marianne-nal, együtt vadásztak, agarásztak, kocsiztak, vigadtak és unatkoztak. Ha ebédnél ültek, és ő vizet töltött a szépasszonynak, az ujjaik mindig összeértek, s ilyenkor Marianne ajka szélén alig látható mosoly jelent meg, amelyet csak Izidor tudott megérteni, s amikor a férfi karját nyújtotta a sógornőjének, hogy a dohányzóba vagy a kertbe vezesse, érezte, látta, amint Marianne összeborzongott, s aztán végigsimította a homlokát... De kár volt mindezt eldobni, mint a gyermek a gyorsan megunt, meg se értett játékszert... Most övé lehetne az a kéz, az a homlok s az a könnycsepp, amely az elébb ott reszketett az asszony szép kék szemében...

Izidor tovább nézte Marianne-t - a sógornője komolyan, révedező szemmel tekintett maga elé... Talán ő is a múltra gondolt, a víg estékre a griffmadaras kúriában, az elveszett emlékekre: a holdvilágos kocsizásokra, amikor a keskeny hajtóülésen az egymás leheletét érezték, aztán a zord őszi napokra, amikor vacsora után a poétikus Izidor a dohányzófülkében szivarokból és cigarettákból meg gyufákból rakta ki az asztalkán, hogy: "Szeretlek"... Pál ilyenkor a kandallónál ült és szunyókált, künt pedig üvöltöttek a balsai ebek... Ó, be szép volt ez az asszony, Izidor elkábult, megingott a színeitől, a kívánatos ajkaitól, acélos termetétől.

- Mondja, Marianne - szólott halkan -, de komolyan, őszintén, visszaemlékezett ön néha azokra a napokra, amiket együtt töltöttünk itt el? Eszébe jutott, hogy egykor közel állottunk egymáshoz, én se voltam oly rideg gondolkodású, mint ma, ön se oly kacér, mint most s a lelkünkben láng lobogott, amely bevilágította életünket?

Az asszony gyanakodva nézett a férfira. Izidor nagyon választékosan fejezte ki magát: ez nem volt tiszta munka.

- Hagyjuk talán ezt, Izidorkám... - felelte elgondolkodva. - Én se szeretek kétszer lépre menni... De ha éppen beszélni akar róla, én szívesen megmondom a véleményemet. Kíváncsi rá?

- Mindenesetre.

- Nos, maga kissé angolosan búcsúzott tőlem annak idején, angolosabban, mint amennyire joga lett volna. Köztünk végre is nem történt semmi, s ön mégis, hogy úgy mondjam: szakított velem... Némely asszonynak az ilyesmi talán jobban fáj, mintha a kedvese hagyja ott. Mert a szeretőre rá lehet unni, ez érthető, az ember idővel betelik, tehát az ilyesmire mintegy jogunk van, de ha férfi otthagy egy nőt, akivel nem volt viszonya, akivel legföljebb csak alakulni kezdett egy lelki kapcsa, az a legnagyobb megaláztatás, mert a nőnek éreznie kell, hogy nem tetszik, és így nem kell a lovagjának... Ez az őszinte véleményem, s ezt, ha kíváncsi lett volna rá, már régen megmondottam volna.

Izidor egy kissé megkönnyebbült e különös fejtegetés hallatára. Tehát mégse az utolsó ember a világon, csak udvariatlan... Ezt a hibát a Balsaiak évszázadok óta a legkönnyebben bocsátották meg maguknak.

- Önnek igaza van, Marianne - felelt a lovag -, de meg kell értenie egyet. Annak idején, amikor Pál még élt, s én eljárogattam a középbalsai kúriára, nekem, a tönkrement földesúrnak, két út között kellett választanom. Vagy megmaradok az ön lovagja, és telekkönyvvezetőnek mehetek, mert nincs egy megveszekedett krajcárom, vagy iparkodom talpra állni, s embert faragok magamból. Az írnokok nem jó Don Juanok, Marianne, s nem vagyok oly dőre azt hinni, hogy ön az ilyen állású gavallérokkal barátkozni szeret... Ön ily esetben elfordult volna tőlem, sőt, ami még kellemetlenebb, kinevetett volna. Így hát a másik utat kellett választanom, és megkísérelni, tudok-e egyebeket is, mint agarakat tanítani és lovakat behajtani? Nos, igazam van?

- Az ön szempontjából mindenesetre! - gúnyolódott az asszony.

- Az önéből is, Marianne, hagyjon csak kibeszélni... Tehát nekiálltam a munkámnak, és dolgoztam, helyesebben okos és ravasz voltam, ami a legnagyobb munka a földön. Szakítottam a régi életemmel, és új ember iparkodtam lenni, új célokat kerestem, elsősorban, bevallom, azt, hogy gazdag legyek. Pénz kellett nekem, sok pénz, hogy nyugalmat, kényelmet, boldogságot vehessek magamnak. Ez a tervem sikerült is, és ma nemcsak hogy megvan az anyagi függetlenségem, de vagyonos vagyok, írnok helyett tőkepénzes lettem, s ez idő szerint, ha akarom, a zsebemben van az egész vármegye! Magának elárulhatom: én vagyok a Felvidék leggazdagabb embere, a hármas hegyek aranyembere!

A nap éppen rásütött s bearanyozta a lovagot, a haját, a piros ábrázatát, a sávos mellényét, a cipőjét, még az orrát is. Egy Balsai-orr aranyból testvérek között maga is megért egy kis földbirtokot. Marianne némi meglepetéssel nézte a szabolcsi Krőzust. Ő is tudta, hogy Izidornak van pénze, de hogy ennyi, azt nem sejtette volna. Balsai Izidor, amennyire lehetett, titkolta vagyoni helyzetét, nehogy a rokonai kelleténél jobban igénybe vegyék, de ha ő azt mondotta, "én vagyok a Felvidék aranyembere", hát arra még az angol bank is adhatott volna.

- A pénz nekem nem imponál! - mondotta az asszony, ajakát felbiggyesztve, de azért ott csillogott előtte a ragyogó látomás.

- Egyedül a pénz nem, Marianne, az bizonyos. De ha a pénzhez még egy tiszteletteljes és a lelket megérteni tudó férfi volna kapcsolva?

Marianne mosolygott.

- Másodszor nem megyek lépre, Izidor... Nem értek a talányokhoz.

Izidor fölállott, és ünnepélyes iparkodott lenni, nagy orrát komoly ábrázat környezte.

- Ha megkérném feleségül, hozzám jönne-e, azt akartam mondani!... - szólott kimérten, de belsőleg reszketve az izgatottságtól.

- Ugyan, mi jut az eszébe, Izidor? - méltatlankodott Marianne.

A szépasszony fölkelt, elment lovagja mellett, az ablakhoz állott, és kinézett a zsendülő lombokra. Izidor izgatottan sietett utána.

- Nos, hozzám jönne-e? - ismételte hangosabban.

Marianne nem válaszolt. A férfi türelmetlenül, pirosan állott előtte. Hosszú szünet következett.

- Maga nekem sok szomorúságot okozott - szólalt meg végre az asszony.

- De jóvá fogom tenni! - bizonykodott a teljesen elkábult Izidor. - A tenyeremen fogom hordozni. Gyöngyélete lesz nálam!

Az asszony sóhajtott.

- Lássa, Izidor - mondotta halkan -, maga kétszer alázott meg életében. Először, amikor elhagyott, s hallgatagon, de az égdörgés szavainál hangosabban a szemembe vágta, hogy nem kellek magának, másodszor pedig, hogy megkérte a kezemet, amikor gazdag ember, és azt a látszatot ébreszti fel a világban - és joggal -, hogy csak a pénzéért megyek magához... Őszintén válaszolok. Ha szegény ember volna, úgy talán habozás nélkül nyújtanám önnek a kezemet, mert ön tudja a legjobban, hogy egykor vonzódtam önhöz, s olyan érzelem nem veszhet el nyomtalanul, de így tartozom azzal az önérzetemnek, a becsületemnek, hogy megtagadjam magamat, és nemet mondjak... Hagyjuk tehát ezt az egész dolgot, és ígérje meg, hogy máskor nem beszélünk róla. Jó barátok maradunk továbbra is, de csak az eszünkkel; a szívet kihagyjuk a játékból.

Izidorban most már lángolt a gavallérság.

- Ha csak ez bántja - mondotta büszkén -, hogy gazdag vagyok, holnap túladok mindenemen. Odaajándékozom a vagyonomat az eperjesi kollégiumnak vagy a felvidéki múzeumnak. Nos, és akkor mit szólna, ha holnap újra, mint szegény gazda kopogtatnék be?

Marianne nem felelt, le volt fegyverezve. Elmosolyodott hát, és csókra nyújtotta a kezét. A lovag mohón tapadt rá ajkaival.

(Az a holnap messze van - gondolta magában Izidor. - Elégszer ígértem asszonyoknak aranyhegyeket, és nem tartottam meg a szavamat, egyszer fordítva is meg lehet cselekedni a dolgot. No, és Marianne is fog egyet aludni a dologra...)

Izidor kocsija elrobogott, a szépasszony pedig visszament a szobájába, és kacagva táncolta körül a rózsaszínű párnákat. Amint vígan lejtett jobbra-balra, egyszerre eszébe jutott az öreg Balsai, és még jobban elkezdett nevetni, mert elképzelte magának az öreget, hogyan pukkasztja szét a méreg, ha meghallja, miképpen bosszulta meg Izidor az ágotai agarat...

Marianne annyira meg volt elégedve magával, hogy örömében odaajándékozta szobaleányának a legszebb párizsi blúzát. A komorna, aki inkább nyaklevesekhez volt szokva, hálásan csókolt kezet az asszonyának, s oda volt a boldogságtól.

- Ó, ez a gyönyörű ruha! - mondotta kitörő lelkesedéssel. - Milyen szép, milyen gyönyörű!... Ez tetszett úgy a Bogdány nagyságos úrnak is!

- Az ám, Bogdány! - jutott eszébe egyszerre Marianne-nak. - Itt is kell tenni valamit, de vajon mit?

Egy kicsit gondolkodott.

- Mikor is volt itt utoljára Bogdány úr? - kérdezte a szobaleánytól.

- Bizony, már két hete legalább van, hogy nem járt erre a nagyságos úr.

- Két hete? - gondolkodott el Marianne. - Hát, Kata, ha esetleg mégis jönni találna a nagyságos úr, azt mondod neki, hogy nem vagyok itthon.

- Igenis, kezét csókolom - szólott a szobaleány.

Ó, te szegény Izidor! Két hete nem járt itt a vetélytárs, akitől úgy megijedtél! Mert bizony csak komédia volt az egész, amit Marianne lovagjának eljátszott: a Bogdánnyal való délutáni találkozásokról szóló mese, amely oly ügyesen épp a szívén sebezte meg a hiú közgazdát, a póz az ablaknál, a megsértődés és megbocsátás és végül a könnycsepp, s a szűzi pír, amely tökéletesen leverte lábáról Balsait. Micsoda győzelmek! Marianne eredetileg maga sem gondolt ilyen sikerre, ő csak kacérkodni akart Izidorral, és amikor fürjre ment, véletlenül medvét lőtt, az apró léháskodásból komoly házasság, lett, amely a Felvidék leggazdagabb asszonyává, az aranyember aranyfeleségévé fogja tenni! (Mert - négyszemközött mondva - ő is biztos volt benne, hogy Izidor nem ajándékozza oda vagyonát az eperjesi kollégiumnak.)

A szépasszony joggal lehetett tehát megelégedve, már csak azért is, mert bebizonyítva látta egész élete taktikájának helyességét, hazugságai, kacérságai igazolva voltak, s most a győzelem fénye övezte körül azokat. De vajon igazmondással és őszinte lélekkel valaha idáig jutott volna-e? - kérdezte magától. - Bizonyára nem; ha ezen az úton jár, ma talán annak a kis bécsi vasúti hivatalnoknak a felesége, aki annyira megtetszett neki, amikor kikerült az intézetből.

De szerencséjére, egész élete szerencséjére, már akkor is hazudott: a vőlegénye, aki a karaktert adta, összeveszett vele, amikor egyszer Marianne azt mondotta neki, hogy délután a nagynénjéhez megy, s ahelyett beült a cukrászdába, és öt fagylaltot evett meg, úgyhogy estére doktort kellett hívni... Milyen más volt ez a pálya, mennyivel szebb, okosabb, diadalmasabb, a hazugságok csillogó színével, a kacérság csillogó trófeusaival: ellökött férfiszívekkel fölékesítve! És alig pár év alatt ez eszközökkel a vasúti tisztné helyett aranyasszony lett belőle!

Marianne ragyogó arccal, megifjodva a diadaltól állott az ablaknál, és teli tüdővel szítta a buja, kora tavaszi levegőt. A déli szellő meg-meglengette selymes haját, amely diadalmas csatazászlóként lobogott.


10

Ama bizonyos szánkirándulás után Bogdány Balázs gondolkodóvá lett. Ő, aki az élet országútját könnyű vérrel, jobbra-balra nem tekintve járta, a poros ösvényen kincset pillantott meg, amely egyszerre értékessé tette bolyongásait. Ott feküdt előtte a drágakő, és mégis majdnem elment mellette, talán észre se veszi, ha az emlékezetes téli napon szánkóversenyt nem rendeznek, Izidor föl nem borítja alkalmatosságát, s hölgyestül együtt bele nem pottyan az ölnyi hóba. Így jutott hozzá Balázs, hogy kiássa az elveszetteket, és egyúttal Klárika egy önkéntelen vallomását meghallhassa.

Az első érzés, ami a kirándulás furcsa befejezése után elfogta, természetesen a hiúság volt. Megpödörte a bajuszát, kihúzta magát, és azt gondolta:

Ügyes gyerek vagy te, Bogdány Balázs!

Mint minden férfinak, neki is örömet szerzett, ha női szívhez juthatott, a legtöbb ember csak ilyenkor érzi, hogy a teremtés koronája. Balázs szintén a teremtés koronája volt, s így most szintén büszke és diadalmas kedvű lett. Női szív nála már mindenféle volt raktáron: dölyfös, kishitű, lángoló, megalázkodó, kacér, sőt őszinte is akadt, de e nagy változatosságban Klárika mégis külön helyet vívott ki magának. Ez a típus: az egyszerűségé, a lemondó titkolózásé, a lányos, szűzi bánaté még nem volt besorozva, s általa Balázs egy új hangulatot ösmert meg, amely a mezei virágok egyszerűségével lepte meg. Ezt a meglepődést azonban nem szabad magasabb mértékkel megítélni. Balázs az egész dolognak kezdetben nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, s mint a legtöbb leányban, Klárikában is csak szép játékszert látott, amely Marianne után kétszeresen megnyerte tetszését. A kacérság izzó varázsa nyomán a néma lemondás csöndes regéje éppen úgy tetszett neki, mintha fordítva állott volna a dolog, s a falusi poézis mezei virágai után a kelet buja pálmájával akadt volna össze. S ahogy elpártolt volna Klárikától, ha Marianne izgató kacérságával utóbb ismerkedett volna meg, úgy vonzotta most a fiatal leány csöndes bája, szembeállítva a szép özvegy hazug és forró lelkivilágával. Bogdány tehát úgy gondolta, hogy egyelőre mindenesetre átpártol Klárikához, miután Marianne-nak nem fog ártani: ha jelzi, hogy nem nagyon töri magát utána. Az ily kacér asszonyokat éppen azzal lehet megnyerni, ha az ember mentől hidegebbnek mutatja magát velük szemben.

Balázs, amikor a szánkókirándulás után először találkozott Klárikával, már mint győző viselkedett, látszott rajta a diadal tudata, de amellett bizonyos jóindulat, a nobilis lelkű hősök leereszkedése a gyöngébb ellenfélhez. A leány finom érzékével észrevette ezt a változást, és megsejtette eredetét. Hiszen önmaga előtt nem tagadta, hogy a lelke vonzódik a Balázséhoz, ama nevezetes perc óta, amikor az ágotai bíró megmutatta a Balsaiaknak, az agár körüli táncuk mily dőre, s mily üres örökös kutyaapoteózisuk, amely minden gondolatukat egy pontra, egy állatra irányozza, és azzal egész életüket betölteni képes. Akaratuk, ambíciójuk, tetterejük az agárban összpontosult, aki az agarukat bántotta, a becsületüket támadta meg, mintha a nagyvilágon kutyán, nyúlon, lovon kívül nem volna semmi sem. És mentől erősebb lett a hajsza az ágotai agár miatt, Klárika annál inkább Balázs pártjára állott, s annál jobban vonzódott hozzá az igazmondásért, amellyel halomra lökte az ebkultusz kártyavárát. A vonzódásból lassan szerelem lett, amely meleg varázzsal hintette tele az ifjú leány lelkét, anélkül azonban, hogy a világ tudomást vehetett volna róla.

Klárika tudta, hogy ezt az érzelmet a világnak megtudnia nem szabad, ez a titok egész életére kell, hogy az övé maradjon. Házasság a Balsaiak és Bogdányok között éppúgy ki volt zárva, mint a tűz és a víz, vagy a Montague-k és Capuletek egyesülése. És Klárika kis szíve kínosan vergődött abban a szerencsétlen tudatban, hogy a gyűlölt agár egész életére boldogtalanná tette, és eb módra megbosszulta magát azon a Balsain, aki ellene fordult.

Amikor a szánkázás után először találkozott Balázzsal, s az addig nem mutatott bizalmassággal szorította meg kezét, és mosolyogva, a dolgáról biztos férfi tudatában nézett a szemébe, a leány szíve verése elállott egy percre, s nem tudott válaszolni a fiatalember szavaira, csak elfordította tekintetét, és az arca kipirult - érezte, hogy Bogdány a lelke mélyére lát.

Balázs mosolygott zavarán, és elhatározta, hogy tőle telhetőleg gyöngéd lesz a kisleánnyal, aki szemmel láthatólag félt tőle. Tényleg, Klárikát megdöbbentette a tudat, hogy Bogdány sejti féltve őrzött titkát, ami azt jelenti, hogy örökre el kell válniok, soha nem szabad találkozniuk, mert utaik soha össze nem érhetnek. A Bogdányokat és Balsaiakat az Isten nem egymásnak teremtette. A kisleány dobogó szíve azt parancsolta: "Lemondani!", de Klárika egyszerű, gyönge női lelke azt érezte, hogy e rideg követelés lehetetlent kíván... Egész ebéd alatt, amelyet szerencsés megmenekülése tiszteletére rendeztek, nem mert lovagjára nézni, és az arca, amely eleinte rózsapiros volt, fehérré vált, mint a szegfű szirma.

A lakoma után a társaság egy része kártyázni, a másik szivarozni ment, míg Klárika és Balázs kiültek a tornácra, és az enyhe tavaszi levegőt szívták.

Balázs mindenféle hétköznapi dolgot hozott szóba, az elmúlt böjti mulatságokat, a küszöbön álló eljegyzéseket és a szalonkázást.

- Egy szép tervem van - mondotta -, amelyben, remélem, önök is részt vesznek. Elhatároztuk többen, hogy vasárnap délután kimegyünk a vizesréti domb oldalába, ott uzsonnázunk, azután szalonkázunk, s holdvilágnál térünk haza. Kijönnek a hölgyek is flóbertpuskával, hiszen vadászni úgysem lehet semmit, a vizesréti oldalban még emberemlékezet óta nem volt szalonka.

Ezt a semmiséget szokás szerint oly szépen, férfias hangja természetes melegségével mondotta el, mint ahogy Van Dyck a Grál-legendát. Klárika nem mert ránézni Balázsra, csak a szavait hallgatta, ez is elég volt neki, hogy a szíve keserűséggel teljék meg... Nem fogja többé hallani ezt a közvetlen, meleg hangot, amely akármit mondott, a szívéhez szólt, és ott fényt és derűt ontott. Nem fogja látni többé a Balázs kockás vadászkalapját, dacos bajuszát, nekik nem szabad többé találkozniok, nekik kell levezekelniök a Kormos kutya vétségét...

Ó, csak egy eb lehet ilyen hitvány, csak egy agár olyan rossz-szívű, hogy elrabolja valakitől azt, ami annak a legszentebb, a legdrágább!

Nem tudott tovább gondolkodni, szíve egyszerre csordultig telt meg, a torka összeszorult, s a következő percben a gyermekek nagy könnycseppei szaladtak végig az arcán.

Balázs meghökkenve nézett rá.

- Mi baja, Klárika? - kérdezte megilletődve attól a nagy fájdalomtól, mely a kislány arcára íródott. Egyszer életében látott hasonló szenvedést; a kishúga nagybeteg volt, állapotát az orvosok reménytelennek tartották. A gyermek szótlanul, sápadtan feküdt ágyacskájában, és megmerevedő szemét panaszosan szegezte egy láthatatlan pontra, aztán egyszerre szomorúan, halkan elkezdett sírni... A nagy hasonlatosság a két fájdalom között Balázsnak megérintette a szívét, és komollyá tette.

- Ki bántotta meg, Klárika? - szólott csöndesen.

A lány nem válaszolt, csak sírt. Két kezét fáradtan csüggesztette ölibe, feje lehajlott, mint a hervadó virágszálé.

Balázs hagyta, hogy magát kisírja és megkönnyebbüljön a könnyeitől. Sokáig tartott, de végre is elállott Klárika elfojtott zokogása, s csak az arca mutatta, milyen vihar dúlta fel: krétafehér volt, a vonások megmerevedtek rajta, szeme kiégve tekintett maga elé.

- Klárika - szólott Balázs gyöngéden -, mondja meg hát, mi a baja?... Csak egy szóval mondja, és lesz, aki megértse fájdalmát...

A leány ránézett Balázsra.

- Ó, az az agár! - tört ki egyszerre belőle a keserűség, és a könnyei megeredtek.

Olyan kétségbeesetten mondta ki ezt a négy szót, mint a megsebzett Hektor azt, hogy: "Ó, ez az Achilles!" Az agár átalakult bosszuló hatalommá, sorsharaggá, amely sötét erejével feketére fösti életünk égboltját. A gyenge kutyából szörnyűséges, tüzet fúvó sárkány lett, amelynek bőrét nincs kard vagy golyó, amely keresztüljárni tudja!

Balázs vigasztalni próbálgatta a leányt.

- Nem szabad az életben mindent olyan nagyon a szívünkre venni! - mondotta tőle telhető meggyőződéssel. - Az élet nincs a puhaszívű emberekre berendezve, földi pályánkon meg kell küzdeni minden lépésért, s fel kell fogni vértünkkel minden csapást...

Klárika ráfüggesztette szomorú tekintetét. Balázs elhallgatott.

Ostobaságokat beszélek - gondolta magában.

A tavaszi délután már alkonyodni kezdett. A rétek barnás árnyakba bújtak, és pihenni tértek. A távoli vasúti vonalat zöld és piros szemek jelezték. Egy galamb alakú felhő gyűlésre hívta össze a többi felhőt, amelyek engedelmeskedtek a parancsnak, s összeállva elhatározták, hogy éjjel eső lesz.

Bogdány valami más vigasztalót akart mondani, de semmi se jutott az eszébe.

A leány sóhajtott, aztán összeszedte magát, és beszélni kezdett.

- Hallgasson meg, Balázs - szólott elhatározottan -, és ígérje meg, hogy szót fogad nekem... Én, minek tagadnám, mindig jó lélekkel voltam a maga irányában, és jó barátja voltam, amióta ösmerem. Amikor otthon a férfiak ön ellen fordultak, s minden rosszat elmondtak magáról, én lehunytam a szememet, és azt gondoltam: "Nem igaz." Mikor pedig az ágotai agár miatt tőröket építettek magának, én odaálltam a szobám szentképe elé, és azt kértem a Mária-képtől, hogy védje meg magát... Ha pedig éjjel lett, és mindenki nyugovóra tért, én az ablakhoz ültem, és a lelkemet átjárta az a tudat, hogy nincs senkim ezen a világon, és senki, maga se gondol reám...

Hallgatott egy pillanatig, aztán újból erőt merített, mint a haldokló, aki még nem tette meg minden intézkedését, és tovább folytatta kusza mondatait.

- Én... szerettem magát, Balázs, és szeretem most is... Ki kellett ezt mondanom, mert őszinte vagyok, és nekünk többé az életben találkozni úgysem lehet. Tudja meg, hogy van egy nő, aki mindig magára fog gondolni, és őrködik az útjai fölött... Úgy fájt, úgy égetett, hogy ezt a titkomat senkinek meg nem mondhatom, mert senki meg nem értené, sőt csak bántódásom lenne miatta, de ön talán megérti, és nem dobja el e vallomást mindjárt magától. A Balsaiaknak ön a leggyűlöletesebb ellensége; ha megvetette volna őket, ha elveszi a földjüket, a hitüket, a becsületüket, úgy meg nem bánthatta volna e családot, mint amikor porba döntötte a hiúságukat. Egy erős férfi sem tudna a Balsaiak érzése ellen küzdeni, nemhogy egy gyenge nő, amilyen én vagyok, aki a legszerencsétlenebb, a legmegtörtebb ezen a nagy világon...

Balázs, először férfiéletében, valami furcsát érzett a szempilláján, egy könnyet, amely észrevétlenül lopózott a szemébe. Ez a végtelen őszinteség, ez a kétségbeesett és mégis bájos lemondás, ez a rapszódikus, nyugtalan és mégis igaz, következetes vallomás a szíve eddig rejtett zugába hatolt.

- Valamennyi agarat halomra fogom lőni! - fordult az ifjú eltökélten Klárika felé. - Veszem a puskámat, bejárom az egész megyét, s ahol agarat látok, azt irgalmatlanul ledurrantom, hogy egy se maradjon abból a bajt hozó fajtából!

- Az most már hiábavaló, Balázs - rázta meg fejét Klárika -, és bizonyára nem is menne oly simán... Itt már csak a lemondással lehet segíteni, és én meg fogom próbálni, akármilyen nehezemre esik is az első időben. Az életem eddig se volt rózsás, nem vagyok a sorstól elkényeztetve, majd beletörődöm ebbe is.

Bogdánynak úgy rémlett, hogy fel kellene kapnia a karjába ezt a szomorú kis virágot, és elszaladni vele messze, messze, egy új világba, ahol nincsenek könnycseppek, és nincsenek agarak.

- Ha ön gyenge - mondotta dölyfösen -, én erős vagyok, és nem félek senkitől, az egész Balsai családtól sem, és meg fogom nekik mutatni, hogy ki vagyok.

- Az atyámnak, a testvéreimnek?... Ó, nem lehet az, Balázs - szólott Klárika halkan. - Én volnék az első, aki ezt nem engedném meg.

Balázs elhallgatott, és az ajkát harapta.

Klárika ránézett, aztán habozva vett ki egy szál ibolyát a virágtartóból, és sápadt arccal adta oda Bogdánynak.

- Egyet ígérjen meg nekem, Balázs - mondotta a virághoz beszélve. - Azt, hogy amit elbeszéltem, nem árulja el senkinek, és... ha talán rokonszenvet érez irántam... nem hoz ellentétbe a szüleimmel, s azért nem találkozik velem többé. Ha nem látjuk egymást, könnyebb feledni, de ha szemben állok önnel, akkor...

Lecsüggesztette fejét, mint a beteg madár, és nem fejezte be a mondatot. Panaszos arca most újra olyan volt, mint a beteg kisleányé, mielőtt az örök életbe költözött volna, és némán adta meg magát a sorsnak, csöndesen nézve rá a zord halálra...

- És még egyet, Balázs... - fejezte be Klárika. - Óvakodjék Marianne-tól, mert az tönkre akarja magát tenni...

A szomszéd szobában beszélgetés hallatszott, s aztán megjelentek a férfiak, vígan szivarozva, választásokról, megyei harcokról, politikáról beszélve.

Balázs úgy érezte, hogy nem tud ebben a légkörben maradni, vagy rászakad a ház, vagy összekap valamelyik Balsaival, és addig verekszik vele, míg egyik a porondon marad. El kell innét menni, el kell innét futni, különben valami szörnyű botrány talál lenni!

Előkereste a kalapját, botját és elbúcsúzott.

- Már elmégy? - sajnálkozott Kázmér, melegen rázva meg a vendége kezét. - Pedig szerettem volna a kölyökagaraimat bemutatni, a te ítéletedre sokat tartok.

- Még dolgom van a városban - dörmögte Balázs. - De hiszen még látjuk egymást! - tette hozzá dacosan.

Kázmér nem egészen értette meg az utóbbi, dölyfösen odavetett szavakat, s kissé gyanakodva nézett Bogdányra. Vajon mit ért azalatt, hogy még látjuk egymást?

- Remélem is, hogy mielőbb találkozunk - mondotta az öreg, és gondolkodva nézett a távozó után.

Balázs összevont szemöldökkel ugrott kocsijába, és mérgesen vágott a lovakba, amelyek megszeppenve rugaszkodtak neki a sáros országútnak. Amikor a cselédház mellett robogtak el, kihallatszott az agarak vonítása.

- Átkozott kuvaszok! - mormogta magában Balázs. - Gémeskútra kötlek egyszer valamennyiteket!


11

Amikor Balázs eltávozott a balsai kúriáról, Kázmér komolyra vonta össze addig mosolygó ábrázatját, és így szólt a férfiakhoz:

- Most, hogy együtt vagyunk valamennyien Balsaiak, időszerűnek tartom, hogy hosszabb szünet után újra egy kis családi megbeszélést tartsunk. Hadd tisztuljanak az eszmék. Szíveskedjetek a fegyverterembe követni!

A férfiak java részének arca savanyúvá vált; még élénk emlékezetükben élt az utolsó effajta konventikulum, amikor a pater familias úgy leszidta valamennyiüket, mint az almalopó parasztkölyköket. Kénytelen-kelletlen vonultak be hát a rozoga mordályai és foltozott vaslovagja révén fegyverteremnek kinevezett helyiségbe, csak Izidor arca volt derült, mintha családmentő eszméket rejtegetne koponyájában.

A tágas szobában már égett a lámpa. A csillár gyertyáit is meggyújtották. Látszott, hogy itt készül valami. Minden igen ünnepélyes volt: a zöld posztós asztal körül nagy karosszékek sorakoztak, s az elöl ülőnek papirost és ceruzát készítettek; egy nagy rézcsöngettyű a rendetlenkedőket volt hivatva figyelmeztetni a kellő komolyságra; a falon függő ősök várakozással néztek le a falról. A legrégibb ükapa, egy hosszú szakállú, kucsmás úr, aki összecsavart pergament szorongatott kezében, különös figyelemmel látszott várni a becsület megmentését: ez volt Balsai Ábrahám, a család újjáteremtője, a leghíresebb rablólovagok egyike.

Az urak ünnepélyes lassúsággal jöttek be, s megadással ereszkedtek a tágas karosszékekbe.

Milyen jó kártyaasztal volna ez a zöld história! - gondolta magában Kálmánka.

Kázmér megrázta a csengettyűt.

- Üdvözlöm a jelenlevőket, és megnyitom a gyűlést! - mondotta harsány hangon. - A családi értekezlet tárgyát mindannyian tudjátok, fölösleges elmondanom még egyszer. Elég annyi, hogy még mindig nem sikerült tervünk, a rajtunk Ágotán esett sérelmet megbosszulni. Ez elég szégyen, és valamennyitek fejére külön-külön száll!

A legtöbben gyorsan behúzták koponyájukat, mint amikor az egyszeri plébános azt prédikálta a szószékről:

- Aki pedig krumplit lopott, annak a fejéhez vágom a bibliát - és az egész gyülekezet a rossz lelkiismeret miatt lekapta a fejét. Most is mindnyájan ki próbáltak térni a teremben repkedő szégyennek és átoknak, csak Kálmánka méltatlankodott, és Izidor mosolygott titokzatosan. Az előbbi nem is hagyta annyiban a dolgot, hanem némi gondolkodás után fölállott:

- Kedves atyámfiai - mondotta a zöld posztót nézegetve -, már csak egyet meg kell jegyeznem a megnyitó szavakra. Ez pedig az: érdemes-e egyáltalán ilyen spektákulumot csinálni egy rongyos agár miatt? Érdemes-e egy agár miatt olyan harcokba kezdeni, mintha Tróját másodszor akarnók bevenni? Végre is egyik kutya, másik eb, csak nem azonosítjuk magunkat egy kuvasszal?

Általános szörnyűködés volt a válasz, többen tiltakozni is próbáltak az invektíva ellen, de Kázmér magának vindikálta a szót.

- Ezeket a meggondolatlan szavakat - mondotta lassú hangsúlyozással - visszautasítom az egész család nevében. Az agár igenis hozzátartozik a Balsaiakhoz, mert ez a família világéletében a legnevesebb agarászó család volt. Amire büszkék is vagyunk. Vajon a leghíresebb kártyás család leszünk-e egykor, azt a jövendőt intéző sors belátására bízom!

Kálmánka fölszisszent, a többi pedig helyeselt. Az oppozíció le volt szerelve, az egyfejű ellenzék dühösen húzta meg magát karosszékében, és most már mérgesen nézegette a zöld posztót.

Kázmér folytatta, ahol elhagyta.

- Azt a szégyent, amelyet Ágotán egy könnyelmű fiatalember kent ránk, még nem mostuk le, ellenkezőleg, ahol összeakadtatok Bogdánnyal, ott mindig a rövidebbet húztátok. Pipogya fráterek vagytok, anyámasszony katonái, ezt már ismételten volt szerencsém kijelenteni. Az ágotai vereség óta fél év múlt el, és Balázs úrfi még mindig fenn hordja az orrát, és kigúnyolja a Balsaiakat. Volnék csak fiatal - tört ki az öregből egyszerre a hév -, majd megmutatnám én, mi a becsület!

A kucsmás ős, a rablólovag a pergamennel kezében, helyeslőleg nézett Kázmérra.

- Ennyiben áll a dolog - tette hozzá magát mérsékelve Kázmér. - Lássuk most, mit lehet tenni? Nyilatkozzatok sorjában, mi a véleményetek a helyzetről, én majd a végén mondom el, hogy mit főztem ki, s mennyire mentem vele? Nos, Álmos?

Álmos, aki egyszer kétemeletnyit zuhant, és fejével betörte a lépcsőt, meg volt szeppenve, mint a diák, amikor nem készült el, és a tanár éppen akkor hívja ki.

- Én... én igazán nem tudom! - szólott félénken.

Kázmér haragosan legyintett kezével, és Töhötömnek adta át a szót, aki azonban éppen úgy nem tudta a leckét, mint Zsigmond és Bulcsu. Kázmér már kékülni kezdett, amikor felállott Izidor, és lehúzta potrohára tarka bársonymellényét. Ez Magyarországon a legbiztosabb jele, hogy valaki szónoklatba akar kezdeni. A jeles közgazda, hogy az érdeklődést fokozza, előzetesen egy kis szünetet tartott, aztán így szólott:

- Kedves atyámfiai, nemes és nemzetes urak! Teljes mértékben csatlakozom az előttem szólott Kázmér bátyánk szavaihoz, és elítélem azt a nézetet, amelyet Kálmán képviselt. Igenis, az agár a Balsaiakhoz tartozik, azokkal élt évszázadokon át, azokon szerezte a dicsőséget, a nevet, amelynek révén bele is került a Balsai család címerébe. De ha attól el is tekintenénk, a sértés még így is fennállana, mert szent meggyőződésem, hogy Bogdány Balázs nem igazságot akart osztani, hanem bennünket kívánt megbántani, amikor olyasmit fogott rá agarunkra, amit az soha életében, de ősei közül is soha egy sem cselekedett meg. De hagyjuk ezt, lássuk inkább, mit lehetne cselekedni. Az bizonyos, hogy Bogdány, ahol összeakadt velünk, fennen hordott orral távozhatott.

Izidor egy kis szünetet adott, aztán egyszerre így folytatta:

- Az agarászat kétségkívül nagy és szép dolog, a sportok általában tiszteletet érdemelnek, de politikánál, társadalmi mozgalmaknál, vadászatnál, miegyébnél is van egy szebb terület, amelyen győzelmet aratni nagyobb dicsőség, és ez, kedves atyámfiai, a női világ! Aki itt babérokat tud szerezni, egész életén a legbecsesebb emléket gyűjtötte össze, aki itt szégyent vall, azt holta napjáig arról emlegetik. Asszonyok sok embert tettek naggyá, de még többet nevetségessé.

Kázmér helyeslőleg bólintott, a jól fegyelmezett többség dettó, jóllehet nem értették az összefüggést.

- Nos, kedves atyámfiai! - fűzte tovább a gonddal sodort fonalat Izidor. - Van alkalom megmutatnom ennek a gőgös fiatalembernek, hogy van még Balsai, aki el tudja verni!

Általános érdeklődés; mindenki előrehajlott, talán még a híres rablólovag is, aki olyan kényes volt a becsületére.

- Bogdány Balázs - folytatta a szónok - az utóbbi időben lovagi szolgálatot teljesített egy hozzánk közel álló hölgynél: Marianne-nál. Magyarul mondva, udvarolt neki, amint azt magatok is talán észrevettétek.

Sejtene valamit ez a kópé? - elmélkedett magában Kázmér.

- A fiatalúr azt hitte, hogy veni, vidi, vici, s ha már mindenünket elszedi, hát még az asszonyainkat is egyszerűen zsebre tudja dugni. De nem addig van az! Hohó! Hátrább az agarakkal!

- Jézus Mária! - dörmögte Kázmér, és hirtelen egy szörnyű sejtelem kezdett alakot ölteni lelki szeme előtt.

- Ő azt hitte, hogy már minden terve sikerül - folytatta a közgazda -, s hogy azt mondhatja nekünk: "Azt teszek veletek, amit akarok!", amikor előállott egy férfi is, talán ésszel, talán szerencsével, felvette vele a harcot, és kiütötte ellenfelét a nyeregből!

- Kiütötte! - mormogta kétségbeesve Kázmér, és az álla leesett. - Ó! Ez a szerencsétlen Izidor! Most vége a világnak!

De a szónok csak folytatta.

- El akarta rabolni tőlünk a legszebb rózsaszálat, de valaki eléje állott, és azt mondta neki: "Eb ura fakó!", és a rózsaszálat kivette a kezéből, és a tulajdon mellére tűzte.

- Ki volt az? - kérdezte a gyülekezet érdeklődve, csak Kázmér nem volt rá kíváncsi: tágra nyílt szemmel bámult maga elé, és várta, mikor üti már meg a körülötte settenkedő guta. Vége mindennek.

- Az a férfi én voltam! - jegyezte meg szerényen Izidor. - A rózsaszál pedig Marianne; őt akarta Balázs meghódítani, de a pályabért én nyertem el. Marianne szíve, kedves atyámfiai, az enyém!

- Na, ezt megcsináltuk! - sóhajtott maga elé mindenről lemondva Kázmér, és elgondolta, ha most a kezében levő Hardtmuth kard volna, hát rögvest belédőlne.

De még nem volt vége. A szörnyű Izidornak még volt valami mondanivalója: a csattanó.

- Az eljegyzés - mondotta ünnepélyesen - jövő szombaton lesz, az esküvőnk pedig a következő hónapban... Ezennel van szerencsém rá a jelenlevőket tisztelettel meghívni!

- Lűttek! - mormogta Kázmér megadással. - Lűttek... Menthetetlenül lűttek. Eljegyzés... Esküvő!... Ez sikerült, mondhatom, kitűnően sikerült, a teremburáját!

Izidor szónoklata után leült tágas karosszékébe, és leste a hatást. Az vegyes volt, akadtak egyesek, szegény balgák, akik örvendtek, hogy Bogdány Balázs "lefőzetett", de a többség érezte, hogy a legpénzesebb Balsai most szakadt el tőlük, és az örökségnek, hogy is mondjam csak? Igen, annak lűttek...

Kázmér úgy el volt képedve, hogy nem tudott szólani. Tarkán kavarogtak körülötte az agarak, a család tagjai, Marianne, Balázs és Izidor s köztük az átkozott Kormos, minden bajnak az okozója. És ráadásul még ő hozta ide Marianne-t! Meg kell bolondulni, ha már a bőréből nem bújhat ki az ember! És ha még egy másik Balsai volna, akivel a családfői tekintéllyel el lehet bánni, akit le lehet szamarazni, s úgy magyarázni meg neki, hogy milyen őrültséget akar kezdeni, de Izidor! A leggazdagabb Balsai, a család fénye, tekintélye, reménysége, a kopni készülő címer újraaranyozója! Hiszen ha ennek ellentmondanak, az kijelenti, hogy: "Fütyülök rátok!" és még ott is hagyja őket, mint Szent Pál az oláhokat. Ah! Ez túlhaladja a képzeletet, ez a kénköves eső, ez a második özönvíz, amely nyomtalanul söpri el a nemzetes családot!

- Lűttek! - sóhajtotta az öreg, és letörölte a verejtéket homlokáról. - Lűttek...

Izidor újra felállott, s az elnök felé fordult.

- Nos, mit szólsz hozzá, érdemes családfőnk? - szólt nyugodtan.

Kázmér levegő után kapkodott.

- Hogy mit szólok hozzá, öcsém?... Hogy mit? Igenis, hahaha. Hát mi mást mondhatnék, mint hogy... mint hogy gratulálok. Gratulálok, kutyafikom!

Ha volna sifrírozott beszéd, ez a gratulálok szó azt jelentette volna:

- Őrült vagy, állat vagy, tébolydába való vagy, a mennydörgős ménkő csapjon beléd!

De Kázmér ezt nem mondotta, hanem ahelyett csöndes megadással így szólt:

- Az értekezletnek vége van... Vége, uraim. Vége...


12

Bogdány Balázs még hazafelé kocsiztában elhatározta, hogy ennyiben a dolgot nem hagyja. Érzett magában annyi erőt, hogy a Balsaiakkal minden téren fölvegye a versenyt, s akármi akadályt gördítsenek eléje, ő képes azt eltávolítani az útból.

Délután óta állandóan ott lebegett előtte Klárikának a beteg gyermekhez hasonló, némán szenvedő arca, szomorú homloka, fáradt tekintete, s ha elgondolta, hogy e kép eredetijétől örökre meg kell válnia, egy szilajan tiltakozó érzés támadt fel benne, amelyet eddig nem ösmert. Nem, az nem lehet, hogy elszakadjanak egymástól, hogy ne láthassa többé ezt a lemondó szempárt, ezt az egyszerű kis arcot, ezt a harmatos, finom alakot, amely egy ízével sem tartozott a nehézkes, ormótlan Balsaiakhoz, s kikívánkozott sivár környezetéből egy érző és megértő lélekhez... Bogdány úgy gondolta, hogy az ő lelke az, amely meg tudná érteni a Klárikáét, s azért százszor és százszor ismételte magában:

- Ez nem maradhat annyiban! Nekünk nem szabad elszakadnunk!

Napestig járkált fel és alá a kertben, az utcákon, a mezőkön, nagyokat húzva az útjába tévedő agarakra, és elgondolta, hogy és mint tudná megoldani a csomót? Kalandosabbnál kalandosabb tervek merültek fel agyában, de kivitelre egyik sem volt alkalmas. Próbálja meg a legtermészetesebb utat: menjen el Kázmérhoz, és kérje meg Klárika kezét? Ez lehetetlen: kés alá vinné önmagát. A Balsaiak csak arra várnak, hogy alkalmuk legyen megszégyeníteni, mi rosszabb: nevetségessé tenni, s életüknek az volna a legszebb napja, amikor azt mondhatnák Bogdány Balázsnak:

- Alászolgája, gőgös fiatalúr! Mi, egy lecsepült, lenézett família, hogy volnánk méltók a Bogdányokhoz, hogy adhatnók nekik a lányunkat?

Izgatott tervelgetéseiben már az az eszme is megpendült, hogy odamegy Balsai Kázmérhoz, és így szól:

- Tévedtem Ágotán... A reggelinél egy pohárral többet ittam, mint kellett volna, s nem ítélkeztem józan fejjel... Legyünk jó barátok, az agarad nem kertelt!

Ezzel meg volna kötve a béke, a Balsaiak örömmámorban úsznának, de... Nem, ezt a férfibecsülete nem engedné. Akkor inkább főbe lövi magát egy rongyos kutya miatt, amellyel szemben csakolyan a gavallérbecsület, mint akárki mással szemben.

De hát mit csináljon?

Próbálta, hogy Klárikával találkozzék, de akármint iparkodott, nem volt rá módja. Klárika némán, eltökélten tűrte a kertelő agár következményeit, és amióta Balázzsal utoljára beszélt, egészen visszahúzódott a társadalmi érintkezéstől. Nem járt sehova, se mulatságra, se a városba, sem az ismerősökhöz, egész napját a szobában és a tornácon töltötte. A testvérei, rokonai eleinte hívták erre is, arra is, de amikor Klárika mindig csak fáradtságról panaszkodott, és pihenni kívánt, békét hagytak neki. Úgysem illett hozzájuk, nem szerette a hangos mulatságot és a pipafüstöt, jobban illett a néma muskátlik és orgonák közé. A kisleány szomorú rabságot szenvedett, amely kettős súllyal nehezedett rája, mert nem volt szabad titkát senkinek sem elárulni, és vigyázni kellett, hogy észre ne vegyék, milyen fájdalom gyötri szívét. Éppen azért, ha a többiekkel volt, iparkodott jókedvű lenni, de ha magára maradt a tornácon, és elnézte a Tisza felé gomolygó szomorú, felvidéki felhőket, a szíve csordultig telt meg, s a szeméből könnyek peregtek az ölébe... És mindez Kormos miatt, amely ott lebzselt körülötte, és még hízelkedni sem restellt neki! Ó, hogy gyűlölte ezt a fekete kutyát, hogy megvetette, ahogy csak állatokat lehet gyűlölni, megvetni és utálni. Ha találkozott vele, tehetetlen fájdalmában gyakran sírva fakadt, és lélegzetvesztve szaladt föl szobájába, hogy ne lássa élete megrontóját, amely sötét árnyként üldözte még álmában is: odaült eléje, és gúnyosan kacagott a szemébe.

Balázs eleinte engedelmeskedni akart, tiszteletben kívánta tartani Klárika kívánságát, és hetekig nem ment a Balsai-házba. De ha nem is köszöntött be a házba, azért ott kószált lóháton vagy vadászfegyverrel a kúria vidékén. De hasztalan bolyongott, amit remélt, hogy útja véletlenül összehozza Klárikával, nem teljesedett be. Megkísérelte már azt is, hogy az egyik cselédet megvesztegesse, és levelet küld a lánynak, de a szolgáló felbontatlanul hozta vissza az írást, a kisasszony nem fogadta el... Megadással tette hát el a visszaküldött borítékot, és újra csak várta, hátha mégis találkoznak valahol, hiszen vidéken mindennap mindenkivel összeakad az ember, réten, mezőn, országúton, istentiszteleten. De Klárika nem hagyta el a Balsai-kúriát.

Végre egy nap, amikor már csordultig volt a pohár, és Balázs úgy érezte, hogyha a világ összes agarait terelnék össze, egy perc alatt mindet meg tudná fojtani, a fiatalember kapta magát, elhatározta, hogy a szív előbbre való az agynál, és beállított a Balsai házba.

Itt éppen nagy társaság volt együtt: Marianne a vőlegényével meglátogatta Kázmért.

Izidor sugárzott a boldogságtól, a szépasszony pedig a büszkeségtől. Amikor Balázs üdvözölte, éppen csak hogy megbiccentette a fejét, s ajka szélén hideg, gúnyos mosoly villant meg.

- Engedje meg, hogy őszinte szerencsekívánataimat tolmácsoljam - mondotta Balázs gépiesen, és a szeme Klárikát kereste.

- Köszönöm - felelte Marianne hűvösen, és aztán vőlegényéhez fordult: - A szalonban feledtem a legyezőmet, Izidor. Kérem, kísérjen el.

Otthagyta Balázst faképnél.

Izidor egy kilót hízott örömében. Végre itt a régen várva várt győzelem! Kíváncsian, gúnyosan leste a hatást. De az elmaradt. Bogdány meg se rezzent, el se sápadt, egyáltalán nem is törődött velük. Izidor még egy pillanatig kíváncsian nézett ellenfele arcába, aztán kissé csodálkozva távozott el menyasszonya oldalán.

Vajon hol lehet Klárika? - törte a fejét Balázs, és várta, hogy a lány karcsú alakja megjelenjen a küszöbön. De őt is csalódás érte: hiába leste, remélte, hogy Klárika bejön a terembe, az nem akart előkerülni, még akkor sem, amikor Bogdány már több mint egy órája, hogy a Balsai-kúriában volt.

A fiatalember szórakozottan diskurált a Balsaiakkal, aztán odament Kázmérhoz is, és kérdezősködött az egészsége iránt.

- Ó, köszönöm kérdésedet, jól vagyok, nagyon jól! - felelte szaporán a családfő, titokban azonban majd megpukkadt. Biztosra vette, hogy Balázs gúnyolódni jött ide, kárörvendezni, hogy a neki szánt verembe Izidor esett bele, s nem volt neki elég, hogy látja a tényeket, hanem még olyan vakmerő is, hogy egyenesen hozzá fordul, és ártatlan ábrázattal kérdezi, hogy van. Hát, hogy lehetne!... Átkozott Bogdány! Mindig és mindenütt csak ő marad felül!

Pedig Balázstól ez egyszer csakugyan távol állott minden rossz szándék. Ő Kázmérnál Klárika után akart tudakozódni, csak nem kívánt ajtóstól a házba rohanni.

- A többiek is jól vannak? - folytatta ártatlan képpel Bogdány. - Az ifiurat már rég nem láttam.

- Az ifiúr is jól van, Kálmánka is, Töhötöm is, Szabolcs is - bólingatott Kázmér elfojtott dühvel. - Mind jól vannak, öcsém, mind!

- És Klárika?

Bogdány természetes hangon, könnyedén akarta föltenni ezt a kérdést, de amikor a leány nevét kimondotta, úgy érezte, hogy a szava idegenül cseng, s a vér a fejébe akar tolulni.

Kázmér, aki öreg róka volt, észrevette, hogy Bogdány egy pillanatra elvesztette rendes társalgási biztonságát. Hopp! Itt valami rejtezik! - kapta föl a szimatot a családfő, s gyanakodva nézett a fiatalemberre.

- Klárika nem a legjobban érzi magát - felelte. - Néhány hete gyöngeségről panaszkodik, és nem tud sok ember között lenni, mindjárt szédül. Az elébb még itt volt, de épp amikor jöttél, fölment a szobájába.

Tényleg: a fiatal leány meghallotta a Bogdány négyesének csöngését, és érezve, hogy Balázs ide fog befordulni, fölsietett az emeletre, és lerogyott a karosszékbe, hogy ne kelljen hallania és látnia semmit.

- Kár - szólott Bogdány, önkéntelenül elkomorodva. - Kérlek, add át a kisasszonynak üdvözletemet.

Kázmér újabb fürkésző pillantást vetett a fiatalember arcába, aztán elgondolkodott.

Bogdány odament Marianne-hoz, aki már megtalálta a legyezőjét, és ajánlotta magát.

- Engedje meg, hogy ismételten kifejezzem hódolatomat - szólott kezet csókolva.

Izidor újra gúnyosan mosolygott.

Mégiscsak lefőztelek - gondolta magában.

Nagy bolond ez az Izidor - elmélkedett Balázs, és a kocsija után nézett.

Két perc múlva a négy sárga már lassan ügetett a balsai öreg jegenyék közt.

A lovak unottan mentek, érezték, hogy a gazdájuk nem törődik velük, s nem kívánja, hogy kötelességüket teljesítsék. A szárak lazán lógtak Balázs kezében, a négyes ostor, a büszke dzsentrilobogó összecsavarva állott tokjában. Hej, máskor de másként ment a négy sárga, feszült az istráng, csattogott a patkó, szabatosan pörögtek a küllők... Most pedig a fiatalember szemére húzta a kalapot, s azon gondolkodott, milyen szép volna, ha a négy ló árokba menne, fölborítaná a kocsit, s aztán fékevesztetten rohannának a világba.


13

Fönt az emeleti ablakban egy leányfej jelent meg, és izzó homlokát az üvegtáblákhoz szorítva nézte, hogyan lesznek egyre kisebbek a lovak, a kocsi kerekei és a bakon ülő férfi alakja. Már csak gyufaskatulyának látszott a könnyű homokfutó, már csak a színe villant meg a napfényben, már csak könnyű porfelhő lengett az országúton... Amikor az is eltűnt, s a hosszú, fehér vonalon csak a jegenyék álltak őrt, Klárika visszatámolygott az ablaktól, beleroskadt a székbe, és keservesen kezdett sírni... A tovatűnő kocsival mintha az utolsó élőlény távozott volna el a földtekéről, s ő most egyedül állna a nagy világon, egyedül, senkitől nem szeretve, egy zord és hideg sziget fagyos sziklapadján.

Ó, nem, ez nem lehet! - tört ki a keserűség szegény gyötrött szívéből arra a gondolatra, hogy soha többet nem láthatja Balázst.

Fölugrott, és az ablakhoz szaladt. Hátha visszafordul a kocsi, hátha Balázs újra belép a házba, és feljön ide hozzá azt mondani neki:

- Az egymáséi vagyunk, soha elválnunk nem szabad! - és erős karjával megvédi mindenki ellen, és elvezeti egy más országba, ahol lombosak a fák, zöldek a mezők, és a patakok fölött örök kék mennybolt ragyog.

De sehol senki; a hosszú országúton csak egy üveges tót meg egy ekhós szekér ballag... Lentről kacagás, pohárcsengés hallatszik föl, idefönt pedig egy szegény szív megszakadni készül.

Az ebédlőben megkezdődött a lakoma, a hosszú, fehér asztal körül Balsai-orrok virítottak, és széles Balsai-szájak várták a pecsenyéket. Zajos volt a terem, a bókok röpködtek a szépasszony körül, csak Kázmér volt hallgatag, s szokása ellenére zordonan nézett a tokaji üvegek battériáira, és nem szedett a páncél nagyságú tálakból. Agyában, amely nem tudta magát megadni a legyőzöttség keserves érzésének, újabb gondolatok kavarogtak, és keresték az utat, amelyen át talán mégis diadalhoz lehetne jutni. Szívós volt az öreg, mint a macska, ha százszor is a földhöz vágták, mindig újra talpra állott, és amíg lélegzet volt benne, nem hagyta a jussát.

Most, hogy a Marianne-nal való kísérlet csődöt mondott, kemény koponyájában máris új eszme villant meg, és próbált kijegecesedni. Egyelőre még bizonytalan formában élt a terv, de Kázmér csiszolgatta, pallérozgatta, s míg a többiek vígan ették a gyömbéres pecsenyéket és a kürtös tésztákat, a család feje újra érezte a lehetőségét, hogy végezni tud a Bogdányokkal. Éppen a sajthoz értek, amikor befejezte morfondírozását, s egy darab ostyepkával együtt egy adag reményt is rakott maga elé. Talán még nincs veszve Lengyelország!

A hangulat ebéd után víg volt, a borospoharak szaporán csöngtek, de Kázmér ma nem vett részt az áldomásban (szerinte: torban), hanem kiszíván első pipáját, fogta magát és kiment a kertbe még egyet gondolkodni, s aztán fölsétált az emeletre, egyenesen a leánya szobájába.

Klárika ott ült karosszékében, behunyt szemekkel, előtte állott azon érintetlenül az ebéd.

Kázmér megsimogatta a leánya haját.

- Nem ettél, Klárika? - kérdezte a tányérokra mutatva.

- Nem - felelte a leány halkan. - Nincs étvágyam.

Az apa gondoskodó hangulatban volt.

- Talán jó volna orvost hívni?

- Nem szükséges, atyám. Nincs nekem semmi bajom, csak gyönge vagyok.

Kázmér legyintett a kezével.

- Az elmúlik, ha megfürdesz a Tapolyban. Az a legjobb medicína a világon; nagyapád száz évig élt, mert mindennap megfürdött a Tapolyban.

- Bizonyára nekem is jót fog tenni - vélte a leány, titokban azonban úgy érezte, hogy az óceán sem lenne elég ír a szívére, nemhogy a kicsi Tapoly.

Kázmér egy ideig hallgatott.

- Klárika - szólott aztán -, komolyan akarok veled beszélni.

A lány idegenül nézett apjára: csak nem sejti a féltve őrzött titkát? Kázmér ábrázata olyan titokzatos volt, a hangja is furcsán csengett... Klárika arca egyszerre kipirult, s a szíve verni kezdett.

- Parancsolj velem, atyám.

- Nem akarok éppen parancsolni, Klárika... - szólott az öreg enyhébben. - Kérni akarlak... Remélem, hogy teljesíted édesatyád kívánságát.

Klárika intett a fejével. Szülei bizonyára azt akarják, hogy ne találkozzék többé Balázzsal - de hisz ezt maga is föltette magában, nem lesz nézeteltérés közöttük.

Kázmér komolyan folytatta:

- Tudod jól, hogy milyen szégyen esett a Balsai családban, s tudod azt is... eh, beszéljünk csak őszintén... hogy föltett szándékom magamat megbosszulni azon a Bogdányon, aki megszégyenítette a Balsaiakat. Talán nagyobb jelentőséget tulajdonítok a dolognak, mint amennyit megérdemel, de a lavinát is, nemde, hópelyhek idézik föl, s ma már annyira exponáltam magamat ezért a dologért, hogy szégyen nélkül nem tudnék belőle kilábalni. Itt cselekedni kell. Még Balsain büntetlenül nem fogott ki senki sem, sem állat, sem ember; ez az első halandó, aki szembe mert velünk szállni, mi több, ahol összeakadtunk vele, mindenütt aprópénzzel ki is fizetett. Nincs mód hát rá egyszer legalább megszégyeníteni, megalázni, s megmutatni neki, hogy a vármegye első családja az ősi Balsai-nemzetség, hogy ő, a négyősös nemes apró pont a mi familiáris nagyságunkhoz képest, s egy Balsaival nem lehet ujjat húzni anélkül, hogy ezt a mulatságot az illetők keservesen meg ne bánják?!

Az öreg arcát őszinte pír öntötte el.

- Ó, ha ezt a gőgös úrfit csak egyszer, csak egyetlenegyszer lefőzhetném és kinevethetném! - pattant ki belőle a harag. - Odaadnám érte az üdvösségemet, oda én! Nem akarom a vérét, sem az egészségét... akkor verekednénk egyet... csak azt, hogy egyszer úgy istenigazában megcsúfolhatnám, de úgy, hogy holtig megemlegetné, úgy, hogy azt a szégyent száz év múlva se vennék le róla!

Klárika kérdőleg nézett az apjára. Kázmér kiöntve a mérgit, csillapodni kezdett.

- Nem érted, ugyebár? - fordult a leányához. - De mindjárt tisztában leszel a dologgal. Figyelj reám!

Hosszú szünet következett. A családfő egypárszor föl és alá lépkedett a szobában, aztán így folytatta:

- A dolog ennyi. Én tudom, látom, hogy ez a Bogdány vonzódik hozzád. Észrevettem, és az én öreg szemem nem csal...

Klárika némán, ijedten nézett apjára, de az annyira el volt foglalva a terve bogozgatásaival, hogy nem vette észre, leánya arca mint válik lassan halotthalvánnyá.

- Bogdány most is itt volt, s amikor érdeklődött irántad, a hangja egy csöppet megcsuklott, és akármilyen furcsa is: az arca szempillantásra pirosabb lett a rendesnél. Én rögtön megláttam rajta, hogy nem puszta udvariasságból érdeklődik utánad, s amikor azt mondottam neki, hogy fölmentél a szobádba, Bogdány rosszkedvű lett, fogta a kalapját, és elszontyolodva távozott. Értem én az effélét, én is voltam fiatalember. No, de ebben nem is volna semmi csodálnivaló: szép, okos és kedves leány vagy, méltó a Balsai családhoz, örülhet az a fiatalember, aki közeledbe kerül. Bogdány is fiatalember, s ugyancsak meg tudja ítélni, mi a szép. Már régen nézem, hogy keresi a társaságodat, hogy a kedvedre iparkodik járni. A minap is egész délután itt vadászott a ház előtt, pedig negyvennyolc év óta itt még egy szál fürj meg nem fordult... Az ilyen öreg ember szeme sok mindent észrevesz, amin a világ elsiklik.

Klárika semmit sem szólott, csak megszeppenve nézett maga elé. Az apa tekintete rájaszegeződött a leányéra.

- Bizony sápadt vagy, kis szolgám - szakította magát félbe Kázmér. - Ideje, hogy eljöjjön a nyár, és fürödni lehessen a Tapolyban... De térjünk a tárgyra... Nos, azt kérem tőled - szólott, hangját enyhére fordítva -, ha ez a Bogdány idejön, és körülötted legyeskedik... hogy is mondjam... hát... ne utasítsd el, ahogy azt mint jó Balsai ivadék bizonyára megtennéd, ne fordulj el tőle hideg közönnyel, ne vesd meg azonnal, hanem hadd, hogy udvaroljon neked, s amikor a fiatalúr már lángban ég, s végre elmondja szíve titkát, csak akkor emelkedj föl, egyenesedj ki, és vágd az arcába: - "Nevetnem kell magán, kedves Bogdány Balázs! Csak nem felejtette el, hogy Balsainak hívnak, és nekem is van önérzetem meg emlékezőtehetségem?" Semmi egyebet ne mondj, ezzel megaláztad a sárga földig... Hah, hogy meg volnánk akkor bosszulva, s milyen fricskát kapna az a dölyfös fiatalúr, aki már azt hiszi, hogy övé az egész világ!

Klárika tétován nézett az apjára. Nem tudott válaszolni, a szavak a torkába szorultak, csak a tekintete árulta el, hogy ilyen szerepre nem vállalkozik.

Kázmér megértette e pillantást, és komorabb lett.

- Remélem, hogy nem tagadod meg atyád kérését? Az egész család óhajtását? Nos?

A kisleány lehunyta a szemét, mint a galamb, amikor már minden veszve van: a vércse elérte, és most könyörtelenül csap le reá.

Kázmér fölállott, s párszor föl és alá járt a teremben.

- Hallgatásod azt jelenti, hogy habozol - mondotta keményen. - Ezt nem vártam volna tőled, egy Balsai ivadéktól, akinek együtt kell érezni apjával és rokonaival. De remélem, hogy ez a tétovázásod nem fog sokáig tartani, s engedni fogsz kérésemnek, annyival inkább, mert nemcsak kérem, hanem parancsolom is ezt!

Az előbbi kérő ember eltűnt, s ott állott a komor, engesztelhetetlen Balsai Kázmér, ivadéka annak a Balsai Zsigmondnak, aki kardélre hányatta a fiát, amikor az nem akart vele a labancokhoz pártolni. Hogy tudna a szegény leány ezekkel a zord emberekkel szembeszállni? Hogy merne szegény lelke föllázadni, amikor a teste olyan gyönge és törékeny, hogy alig áll a lábán?

Klárika megadta magát.

Nem volt ellenkező jellem, nem ismerte a tiltakozást, a szüleit, családját, minden furcsaságuk dacára, amint gyermekhez illik, tisztelte.

- Nos, meggondoltad? - kérdezte az apa, kezét nyújtva. - Átlátod, hogy igazam van?

Klárika intett fejével.

- Alkalmazkodom kívánságához, atyám. Úgy fogok cselekedni, ahogy parancsolja.


14

A vizesréti majálison történt.

A városi ifjúság kirándulást rendezett a híres sóbányákba, utána megozsonnáztak, s a tisztáson táncra perdültek. A vizesréti majálisok kedélyes mulatságok voltak, részt vett rajtok a környék apraja-nagyja, s akár az ökörsütésnél, akár a fenyvesek közti természetes táncteremben, akár a leveles színek alatti rögtönzött kártyaszobákban vígan lehetett eltölteni az időt. Volt is közönség bőven, s az erdő már hajnal óta hangos volt a mozsarak durrogásától, cigányok zenéjétől.

Bogdány Balázs estefelé szintén elvetődött egy kis friss levegőre a vizesréti fenyvesekbe, abban a reményben, hogy talán a zaj, a vidámság kiűzi fejéből a gondokat. Céltalanul bolygott a vásári sátrak, a lacikonyhák és mutatványosbódék körül, de nem talált semmit, ami szórakoztatni tudta volna, mindezt már oly rég ösmerte, megunta, s már éppen haza akart menni, amikor a táncolóhelynél, ahol hölgyválasz járta, valaki megérintette a karját, és így szólott:

- Táncoljon velem, Balázs...

Klárika volt. Bogdánynak nagyot dobbant a szíve. Úgy látszik, mégse jött hát hiába!

- Azt hittem - szólott, és egyszerre mulatságosabbnak, kedvesebbnek találta a majálist -, hogy már sohase láthatom. Mindent megkísérlettem, hogy a közelébe jussak, hiába volt. Sokat szenvedtem e pár hét alatt, de most újra boldog vagyok, hogy a közelében lehetek.

A leány szomorúan mosolygott.

- Igen, a közelemben lehet, Balázs - szólott aztán -, de nem tudom, nem rosszabb-e így?

Bogdány protestált.

- Ó, nem, nem. Én elszakadni magától úgysem tudok. Könnyelmű ember vagyok, de ezt a csapást, Klárika, nem bírnám ki, abba belepusztulnék. Ki a manó hitte volna ezt rólam? Eleget gondolkoztam rajta, hogyan tudjak sorsomba belenyugodni, de nem ment. Bolond az eset, de így van. A csélcsap Bogdány Balázs fülig szerelmes, mint egy gimnazista... Ki gondolta volna?... Hiszen szerettem én máskor is, és el kellett válnom mástól is... őszintén beszélek... de az is más, ez is egészen más érzelem, egészen más búcsúzás volt. Amikor Marianne eljegyzésénél a Balsai-kúriában voltam, és nem találkoztunk, és hazaértem, mintha kimentem volna a világból, mintha egyedül állottam volna a földgolyón, és úgy elpáholtam az agaraimat, hogy azóta mérföldről elkerülnek... Mondhatom, Klárika, ez életem legkeserűbb napja volt!

- Ha így beszél, Balázs - szólott Klárika csaknem elpityeredve -, még százszor nehezebbé teszi a válást.

Balázs megszegte a nyakát.

- A válást? Nem, abból nem lesz semmi sem. Elég volt, hogy eddig nem láthattam! Kell lenni módnak, hogy mi egymáséi legyünk, s ha mindjárt egy milliom agár áll közénk. Fogunk találni utat, amely egymáshoz vezessen bennünket, és ha beléroppan is a Balsai ház!

Körülöttük a párok vígan forogtak, mint a tavaszi levegőtől mámoros lepkék. Ha a tisztás szélére értek, egy-egy lehajló, üde, harmatos lomb megcsókolta a homlokukat. Minden tavaszi volt: a fák, a moha, a cserjék, az égbolt, csak Klárika szívében honolt az ősz.

- Pedig nekünk el kell válnunk, Balázs! - folytatta a kislány csöndesen. - Ez a mi találkozásunk itt nem az öröm, hanem egy keserű fájdalom előhírnöke. Tudja-e, mint történt, hogy ma itt vagyok?

Az ifjú a legegyszerűbb megoldásra volt elkészülve.

- Azt hittem, hogy maga is érezte, hogy nem lehet elszakadnunk egymástól.

- Ó, nem... Amiért itt vagyok, az atyám akarata. És hogy önnel itt beszélek, szintén az ő kívánsága.

- Kázméré?

- Igen. Ő akarta, hogy önnel beszéljek...

Az ifjú tétován nézett maga elé. Kázmér kívánta találkozásukat? Mi lehet ennek a háta mögött?

- Nem értem - szólalt meg végre.

A leány lélegzetet vett, azután szomorúan kezdte el.

- Tehát hallgasson rám, ez tökéletes regény, s ha nem volna olyan szomorú, hát kacagni kellene rajta... Apám már régebben észrevette, hogy ön érdeklődik irántam, körülöttem van, mulat a társaságomban... s ez aztán újabb reményt adott a Bogdányok megalázására. Mert hiszen tudja, hogy az eddigi összes tervek füstbe mentek, Kálmánkával, Marianne-nal, a többivel. Utolsó szalmaszálnak megmaradtam én. Apám tehát úgy képzeli a dolgot, azt akarja, hogy ön legyen körülöttem, hogy, hogy is mondjam?... szeressen belém, szóval én kacérkodjam magával, s ha az ön szíve tüzet fog, s ön úgy érzi, hogy vagyok valaki az életében, akkor kacagjam ki, alázzam meg, kosarazzam ki, szégyenítsem meg... Mondjam talán önnek azt: "Ez a válasz Ágotáért!" Így kellene nekem az ágotai agarat megbosszulni... a szegény szívem árán...

Balázs egy percig dühösen nézett maga elé, de aztán hangosan elkezdett kacagni, hogy csak úgy rengett belé: nem lehetett ezt a pokoli tervet komolyan venni! Mit ki nem talál ez az öreg lesipuskás!

- Ez aztán Balsai-logika!... - nevetett a fiatalember. - Hallatlan! Persze, Marianne-nál is ez volt a célzat, most már értem... Nézze meg az ember; már csak meg kell vallanom, hogy az édesapja, hahaha!... okos ember, de a Bogdányoknak is van eszük!

A leány nem fogta föl ilyen vígan a dolgot.

- De én ezt soha magával megtenni nem tudom, Balázs! - szólott szomorúan.

Bogdány meghajtotta a fejét.

- Remélem is, Klárika. De idáig a dolog talán úgyse jut el. Ha ravaszság kell, hát van az ebben a koponyában is! Szeget szeggel! Csapdát a csapdáért! Csak egy kell: ha maga, Klárika, kitart mellettem, akkor ki tudok én fogni még egyszer a Balsaiakon. De ahhoz persze az szükséges, hogy ön is mellém álljon.

Klárika nem felelt, a szeme beszélt helyette.

Balázs megállapította a tényeket.

- Eszerint tehát most úgy áll a dolog, hogy jogom van egyelőre az ön közelében lenni. Nagyon kellemes. Használjuk ki hát a helyzetet, s mindenesetre örüljünk a boldogságnak. A többi az én dolgom. Qui habet tempus, habet vitam.

Körültáncoltak, aztán leültek a zsendülő lombok alá, és elbeszélgettek. Régen nem találkoztak, sok mondanivalójuk volt a jelenről, múltról, első találkozásukról az ágotai gyöpön, a kertelő agárról, amely ráterelte Klárika figyelmét Balázsra, és szerelmükről, amelynek Balázs nézete szerint annyi akadálya volt, mint a liverpooli steeple-chase-nek... Vígak lettek és könnyelműek, mint a fiatal katonák, akik azt érzik, hogy meg kell nyerniük a csatát.

- Nos, mennyire mentél vele? - kérdezte hazafelé kocsiztukban Kázmér a leányát. - Ugyebár, udvarolt?

- Azt hiszem, igen - felelte Klárika.

- Csak kitartás, lányom! - biztatta a családfő. - Hallgass rám, mit mondok. Ha meg tudod csúfolni Bogdányt, neked adom a legjobb agaramat.

- Köszönöm - mondotta Klárika meghatottság nélkül.

Ez időtől fogva apai kívánság alapján Klárika és Balázs nap nap után találkoztak.

Az ifjú párnak ez ellen nem volt semmi kifogása, vígan élték a szerelmesek világát, nem vették észre a napok tűnését s azt a tényt, hogy tulajdonképpen siralomházban vannak. Bezzeg számon tartotta az órákat Kázmér, a porkoláb, s egyre szaporábban kérdezte a lányát:

- Nos, még mindig semmi? Nem akar nyilatkozni?

Klárika ilyenkor kitérőleg felelt.

- Balázs nagyon tartózkodó... Úgy látszik, minden lány tetszik neki...

Ez tényleg érthető volt, s Kázmér felült a magyarázatnak. Tovább várt tehát, de azután megint csak kérdezősködni kezdett a dologról, s egy idő múlva újra meg újra. De Klárika mindig talált valami kifogást, hol ezt, hol azt, s elodázta a választ. Most Balázs éppen nyilatkozott volna, de valaki bejött az ebédlőbe, majd pedig a fiatalemberre szemet vetett valamelyik kisasszony, és el próbálta kacérkodni Klárikától és így tovább.

Kázmér tehát - mit tehetett volna egyebet - várt, és újra várt. Elmúlt a tavasz, az akácfák is elvirágoztak, a cserebogarak is eltűntek, a döntés órája még mindig nem következett el. Már aratni kezdtek, még mindig nem volt eredmény. Már csépeltek is, és a gyümölcs pirosodni kezdett, csak Bogdány Balázs ügye nem akart megérni. Pénelopé nem fejthette fel olyan ügyességgel a szövését, mint ahogy Klárika el-elodázta a munka elvégzését. Sajnos azonban, amikor már a fogolyvadászok tisztogatni kezdték flintájukat, a család feje kenyértörésre vitte a dolgot.

- Az ősz is ránk köszönt már - szólott rosszkedvűen a lányához -, és te még mindig nem tudod, széna-e vagy szalma? Micsoda fiatal hölgy vagy te? Én az anyáddal egyszer beszéltem, akkor azt mondotta: "Ugyan nem látta, hol hagytam el a parasolomat?", és fuccs, végem volt, fülig bolondultam belé! Neked pedig tán tíz év is kell, amíg kihámozod a fiatalúrból, hogy mi a manó is hozza mindennap a házamhoz?!

Klárika elszégyellte magát - tényleg az ilyen ügyeket gyorsabban szokás lebonyolítani. Igaz ugyan, hogy az ő nézete egészen más, de örökké húzni ezt se lehet.

- Hol van hát tulajdonképpen hiba a kréta körül? - dörmögött Kázmér. - Nem tetszel neki? Vagy tényleg olyan csélcsap ez az ifiúr?

- Ő nem csélcsap! - pattant föl Klárika, de már meg is bánta, hogy elszólta magát, s azért hozzátette: - Ő legalább váltig azt mondja.

A családfő bosszúsan dörzsölte az állát.

- Nem csélcsap, nem ostoba, tetszel is tán neki... legalább a szeme azt mutatja... Mi az ördögre vár hát?

Klárikának már elfogyott minden argumentuma. Mivel védekezzen, amikor az összes puskaport ellőtte?

- Én azt hiszem - szólalt meg végre szalmaszál után kapkodva -, hogy Balázs... fél.

Kázmér tágra nyílt szemmel nézett a leányára.

- Fél?! Azt mondtad, hogy fél?

- Igen, apám - füllentette Klárika.

Az öreg csodálkozása egyszerre kacagásra változott, elkezdett úgy hahotázni, hogy meg kellett fognia az oldalbordáit. Tessék! Fél ez a híres verekedő, ez a kuruc legény, ez a vármegye rossza, fél, mint a diák, amikor a tánciskolában a szomszéd kisasszonynak udvarol! Pokoli! És ez az ember kezdett ki velök, a dicső, nemes és nemzetes Balsaiakkal, aki szepeg, ha egy hölgy körül kell a szelet csapni! Íme az elefánt, amelyik megborzad, ha kakaskukorékolást hall!

Kázmér kacagása csak lassan állott el.

- Tehát fél az amice! - nevetett a bajusza alá. - Nem rossz... Fél!... No, szerencsére ezen a bajon még lehet segíteni.

- Azt hiszi, édesapám? - kérdezte Klárika megszeppenve a pokoli kacagástól.

- Hogy lehet-e? Nekem mondod? Még ilyent nem ettem, nem én!... No hát csak légy nyugodt, leányom, segítünk mi ezen a bajon, úgy, mint Petur Sárinál.

És Kázmér titokzatos arckifejezéssel vett búcsút a leányától, és ment azonnal, hogy megkeresse a Balázs félszének az ellenszerét.

Mi volt a Petur Sári esete? Egy ügyes kis vidéki komédia, amelyet Balsa vidékén már ismételten sikerrel kipróbáltak.

A dolog ennyiből állott. Van egy szép kirándulóhely az agarászó vármegyében, ez a Kakasvára. Kakas a középkorban udvari bolond, s szolgálatai fejében cifra várat kapott uralkodójától. Amint Kakasból várúr lett, egyszerre nagyon megjózanodott; eldobta a csörgősipkát, beállott rablólovagnak, s vígan fosztotta ki a szepesi kereskedők társzekereit. Vára még évszázadok múlva is, habár romokban, fönnmaradt, s hatalmas tölgyerdőktől övezve, a megye egyik legszebb pontját adja. A balsaiak és a vidék szívesen keresik föl ezt a helyet, jóllehet, csak hosszú séta árán lehet megközelíteni, s az erdőkön át nem éppen kényelmes a közlekedés. Éppen azért, aki a Bolond-toronyba akar menni, jól teszi, ha vezetőt visz magával. De lássuk, mi köze ehhez Petur Sárinak? Az a köze, hogy volt neki egy gavallérja, egy szepesi kapacsináló, gazdag, derék ember, de gyáva, mint a nyúl, legalább asszonyok körül. Dehogy mert ez csak bókolni is egy szép leánynak, nemhogy szerelmet vallani. Pedig Petur Sárinak jó lett volna férjnek a kapacsináló, a Peturok nem sok tőke-kamat-adót fizettek, s a lánynak amellett tetszett is a hosszú lőcsei. A rokonság próbálta így is, úgy is a dolgot összehozni, a kapakirályból a vallomást kicsiholni, de nem ment. Az udvarló nagyon félt, s elsüllyedt volna szégyenében, ha szívét Sári előtt ki kellett volna öntenie.

Ekkor használták először a híres Kakas-cselt.

A rokonság kirándulást rendezett a Bolond-várba, s erre meghívták a kapakirályt is. A társaság több tót vezetőt vitt magával, hogy a poggyászt legyen aki cipelje, azonfelül, mint mondom, az utat se lehetett könnyen megtalálni, s azért jó volt a dörgésben ismerős parasztokkal menni. Sárinak és a szepesi lovagnak egy Matejkó nevű szomszéd falubeli harangozó volt a kalauza, egy ravasz és ügyes ember, aki - mint beszélték - még a sziklát is meg tudta fejni. Ment, mendegélt tehát a társaság a szép hegyoldalon, a tömérdek laboda, mogyoróbokor, páfrány és tölgy között, beszélgetve, énekelve, mulatva, hosszú, apró csapatokra szakadozva, s a délután szépen telt el. De amint a várba érkeznek, nézik, hogy ott van-e mindenki, s észreveszik, hogy bizony hárman hiányzanak: a kapacsináló meg a Sári és a vezetőjük. Ezek nyilván eltévesztették az utat, úgy látszik, Matejkó megint be volt csípve... Így is volt. Tényleg Matejkó elvétette az irányt, de nem ám mert sok pálinkát ivott, hanem mert előre úgy beszélték meg a dolgot a családdal.

Ahelyett ugyanis, hogy a keresztútnál, a Varjas-dombnál jobbra fordult volna, Matejkó balra ment, s jó háromórai séta után egyszerre fejvakarva jelentette ki a kapacsinálónak:

- Tekintetes úr, eltévesztettük ám az utat!

- Hát hol vagyunk? - ijedt meg a szepesi, aki a rablókat se nagyon szerette.

Matejkó helyszíni szemlét tartott, aztán így szólott:

- Bent a nagy erdőben. Ezt az öreg tölgyet ismerem, innét indult ki egyszer a vaddisznóhajtás, fekszik legalább vagy öt órára a Bolond-toronytól. Még ilyen fura dolog nem esett meg velem!

Ez aztán fatális helyzet! Sári már alig tudott járni, a lovag tagjai is fájtak, a nap pedig már leáldozni készült, hogy jutunk el a Bolond-toronyig?

- Hol van itt valami falu? - kérdezte a fiatalember. - Abban csak akad fuvaros, aki visszaszállít?

- Falu? - csodálkozott a harangozó. - Legalább hat óra járásra. Közel vagyunk a lengyel határhoz, itt már csak fák vannak, nem pedig fuvarosok.

- No, ezt jól megcsinálta! - pattogott a kapacsináló. - Micsoda vezető maga? Egy kapát nem bíznék magára, nemhogy emberéletet.

Matejkó behúzta a fejét, és hallgatott.

- Hát tessék pofon vágni - szólott levonva a konzekvenciát.

A nap szépen lebukott ezalatt, s az erdőt árnyak lepték el.

- Mibe kezdjünk mármost? - kérdezte a megszeppent lovag Matejkótól. - Már alig bírom a csontjaimat, a kisasszony nemkülönben.

Matejkó gondolkodni kezdett.

- Ha jól emlékszem - mondotta -, itt a közelben valahol van egy vadásztanya, ahol az urak, ha szarvasra mennek, meg szoktak hálni.

- Hát keresd meg! - hagyta rá boldogan a kapacsináló, abban a reményben, hogy végre leülhet. Száz kapát adott volna egy rozoga szekérért, pedig egyébként ugyancsak takarékos ember volt.

Matejkó keresni kezdett, s végre csakugyan rátalált egy zsúpfödeles, földszagú kunyhóra, ahol ki lehetett pihenni a fáradalmaikat. Ő lefeküdt a földre, a kapacsináló meg Sári letelepedtek egy padra, és a csillagokat bámulták, és szörnyen éhesek voltak.

- Ha most vacsoránál ülnénk! - mondotta Sári bánatosan, mert nagyon szeretett enni.

- Én egy darab kenyérrel is beérem - vélte az egyszerűbb szepesi. - Az talán lesz Matejkónál... Hé, öreg!... - kiáltott rá a földön fekvőre - egy darab kenyér csak van nálad?

De válasz nem érkezett. A vezető már az igazak álmát aludta, ágyúval sem lehetett fölkelteni. Próbálták rázni, csípni, ütni, Matejkó érzéketlen maradt, mint a fakír.

No, ez szép helyzet - gondolta el a kapacsináló, és ugyancsak megvakarta a fülét...

Mit tehettek volna? Tovább ültek a padon, tovább nézték a csillagokat, és tovább éheztek...

Késő éjjel volt, amikor a társaság, élén Petur Pállal, az apával végre rátalált az elveszettekre.

Sári ott ült a padon, és sültekről s a holdvilágról ábrándozott, a kapacsináló nagy fáradtságában elaludt, Matejkó pedig hortyogott, mint a fűrészmalom. Ez bizony elég kompromittáló helyzet volt, s amikor a kapacsinálót felköltötték - fél kettő volt -, annak múlhatatlanul így kellett szólnia:

- Van szerencsém megkérni a Sári kezét...

És így lett Sáriból kapacsinálóné, így, a Matejkó meg az öreg Petur ravaszsága révén.

Ezt tervezte Kázmér Balázzsal, csak némi módosítással. Matejkónak ezúttal nem volt szabad elaludnia, hanem gardedámi kötelességet kellett teljesítenie, Klárika pedig, amikor lovagja a társaság színe-java előtt korrigálni akarja a fatális helyzetet, így fog szólani:

- Maga nagyzási hóbortban szenved, kedves Bogdány... Egy Balsai lányt maga nem kompromittálhat!

Kázmér mindezt kitűnően állította be. Jól elmagyarázta leányának a tervet, pompás kirándulást is rendezett, összecsődítette az egész rokonságot, még a cigányt is kirendelte, s azzal indultak neki hosszú rajvonalakban a Bolond-toronynak.

Bogdány természetesen Klárikával ment, kísérőjük Matejkó volt. A vén róka egész úton már ravaszul billegett előttük, megállott egy mogyorópálcát vágni, s végre sikerült a két fiatallal egészen elszakadni a társaságtól. Amikor a Varjas-dombhoz, a keresztúthoz érkeznek, a vezető nyugodtan így szólt:

- Balra tessék fordulni! - és már ment is előre a hamis pályán.

De ekkor váratlan dolog történt. Ahelyett hogy Balázs balra fordult volna, megállott, és nevetve fogta meg a vezető kezét.

- Matejkó!... Ültesd fel a nagyapádat. Az út jobbra visz.

- Tessék? - hebegett a harangozó. - Tessék? Tévedni tetszik, nagyságos úr, balra kell fordulni.

- Azt csak bízd rám, gazember! - kacagott Balázs. - Minket nem fogsz becsapni. Clara pacta, boni amici. Csak azt akarom mondani, hogy tudom, mit tervezel. Most pedig indulj előre balra, ne hidd, hogy felültetsz! Gyerünk!

Matejkó megvakarta a füle tövét, és indult előre: tudja Isten, mi lesz ebből a históriából! De végre is: mi köze hozzá? Jó darabig mentek így balra, míg az emlékezetes vadászkunyhóhoz értek. Végre azonban felbukkant a nagy tölgy, s csakhamar kilátszott a fák között a zsúpfedeles alkotmány.

- Itt vagyunk! - szólott Matejkó, akinek sehogy sem ment a fejébe a dolog. (Ha tudják az utat, mi az ördögnek mentek mégis balra?)

- Helyes! - felelt Bogdány. - Most vigyázz rám, betörő. Fogd a holmidat, és eredj haza a faluba. Semmi szükség rád. Itt a napidíjad. Mars!

A harangozó tétován nézett rá az úrra.

- De a Kázmér nagyságos úr...

- Eredj a pokolba! - förmedt rá Balázs, s nyomatéknak fölmutatott egy frissen vágott mogyorópálcát. - Szedd a nyakadba a lábadat!

Matejkó vállat vont, és elment. Mit bánja ő, hogy mi történik, intézzék el az urak egymás között. Ő már ki lett fizetve, szerepe tehát véget ért.

- Istennek ajánlom! - mondotta kalapját megemelve, és eltűnt a rekettyésben.

Balázs és Klárika ültek a padon, és várták a történendőket. Szép, balzsamos nyárutói est volt, a hold ezüst hímet varrt a legutolsó páfrányra is. A hatalmas erdőben csönd honolt, s végtelen béke áradt szét a fák áldólag széttárt ágairól. Így ültek jó darabig, aztán Klárika azt érezte, hogy a szeme kezd nehezedni; sokat járt, egész délután talpon volt, s az izgatottság is megviselte. Egy ideig csak próbálta az álmot leküzdeni, de aztán feje Balázs vállára billent, és a kisleány elaludt. Bogdány betakarta köpönyegével, és nyugodtan tovább várt.

Éjfél felé, a programhoz híven, kiabálás hallatszott az erdőben.

- Halló! Halló! - harsogott Kázmér hangja. - Hol vagytok?

Balázs nem felelt.

Ide találtok úgyis! - gondolta magában. - Mit koptassam a torkomat?

Tényleg, a lombok közül csakhamar fölvillant Kázmér széles ábrázata.

- Ah, végre megvagytok! Ez az ijedség! Halló! Halló! Erre gyertek, itt vannak!

A rokonság pillanat alatt összeverődött, és körülfogta a kalyibát. Balázs adta a megzavarodottat, de Klárika csöndesen tovább aludt.

- No, ez kedélyes! - jegyezte meg egy csípős hang a homályban.

Marianne volt, akit Kázmér agent provocateurnek szerződtetett.

Balázs fölkelt, Klárika is fölébredt, és tétován nézett körül a társaságon.

- Tényleg - mondotta Bogdány -, a helyzet furcsa, és félreértésre adhat okot. Az egésznek Matejkó az oka - tette hozzá bosszúságot színlelve.

Kázmér tovább sodorta a fonalat.

- Nagyon kellemetlen a dolog - mondotta -, azt hittem, hogy jobban fogsz vigyázni a leányomra. Engedj meg, mégiscsak különös a dolog, egy fiatalember és...

Bogdány most kiegyenesedett.

- Kázmér bátyám, én tisztességes ember vagyok, s azért igazolásra nincs szükségem. Az én becsületem különben is ér annyit, mint a Balsaiaké. De a világnak mindnyájan tartozunk bizonyos tekintettel, s bár nem akarom magam alávetni az úgynevezett társadalmi kényszereknek, amelyeket gyűlölök, mégis tudom, mit kell tennem, én ezennel megkérem a leányod kezét, nem azért, mert éjjel van, nem is azért, mert az erdőben egyedül voltunk, de azért, mert szeretem.

- Szereted? - kérdezte kajánul Kázmér (ó! végre! végre!), és Klárikára nézett, mint a karmester a primadonnára, ha szólama következik. - Nos, Klárika, mit szólsz hozzá? - tette hozzá vérfagylalóan mosolyogva.

A társaság várakozással tekintett a leányra.

Klárika fölkelt, sápadtan, remegve, és így szólt:

- Én is szeretem Balázst...

A bomba leütött.

Óriási konsternáció, a meglepetés és az elszörnyülködés moraja futott végig a társaságon! Kázmér nem akart hinni a füleinek, még egyszer akarta hallani a leánya szavait.

- Mit mondtál, te szerencsétlen?! - kérdezte tágra nyílt szemmel, vadkanként fújva. - Nyilván még nem ment ki az álom a szemedből?

- Hogy szeretem Balázst! - ismételte a leány, már most dacosabban, bátran.

Kázmér a földhöz vágta a vadászsüvegét.

- És ez az én leányom? - pattant ki belőle a méreg. - Egy Balsai ivadék?! Egy apját tisztelő gyermek? Óriási!... Pokoli!... Meg kell pukkadnom örömömben!

Körül kellett szaladnia egypárszor a tisztáson, hogy lélegzethez jusson. Amikor végre egy kicsit lehiggadt, fölvette a süvegét a földről, újra lecsapta, és így kiáltott:

- Csakhogy a dologba nekem is van ám egy kis beleszólásom! Van bizony! És nem is teszem magamat véka alá, hanem ápertén kimondom, hogy ebből a dologból, amit ilyen szépen összeszűrtetek, nem lesz semmi, de nem ám, s ha mindjárt a sistergő istennyila bele is csap!

- Az utóbbi esetben tényleg nem lesz belőle semmi se - jegyezte meg Balázs arcátlanul. - Csakhogy most nincs égzengés, s azért annyit vagyok bátor megjegyezni, hogy a kisasszonnyal egyedül voltam mostanáig. Itt tehát éppen az apa bölcs szavai alapján reparációra van szükség.

Kázmér közbevágott.

- Hogyisne, barátocskám, hogyisne! Azt kegyelmed csak gondolja! Nincs itt semmi reparációra szükség. Azt csak bízd rám.

Bogdány kérdőleg nézett Kázmérra, aki gúnyosan folytatta:

- Szerencsére itt volt Matejkó mint gardedám. Annyi eszem nekem is van, öcsém!

- Matejkót még az este hazaküldtem - jegyezte meg a fiatalember nyugodtan -, mert olyan gazember, aki erővel eltéveszti az utat, más gazságra is képes.

Kázmér harmadszor is fölemelte süvegét a földről, és harmadszor már úgy vágta földhöz, hogy a kalap egyet nyekkent, és kettément, mint egy rossz kesztyű. Hogyisne repedt volna széjjel, amikor a gazdája kicsi híja, hogy szintén szét nem pukkadt! Még ilyen nem esett meg Balsaival, még ilyen lókötőt e világ nem látott, mint Balázs! És még ő adta melléje Matejkót, és építette meg a csapdát!

- Meg fogsz velem verekedni életre-halálra! - vágta oda a bősz apa Bogdánynak. - Majd meglátjuk, hogy ki az erősebb?

- Azt megláthatjuk - felelte az ifjú higgadtan -, semmi kifogásom ellene. De azért a lányon segítve nincs. Sőt, a világ azt fogja mondani: "Megverekedtek életre-halálra: mégiscsak volt a dologban valami."

Kázmérnak leesett az álla. Már megint igaza van ennek a gézengúznak! Persze hogy mindenki azt fogja gondolni! És ráadásul még nevetni is fognak rajta, amiért a tulajdon vermébe esett! Az egész vármegye rajta fog mulatni, sőt ráadásul ez a garabonciás még az orrát is le találja szelni!

A családfő kifogyott a szóból s az érvekből. Tágra nyílt szemekkel bámulta ellenfelét, s már csak arra volt reménye, hátha a föld ennyi huncutság láttára megnyílik, és elnyeli ezt a rettenetes embert! De a föld nem vérengző természetű, nem nyílt meg, a sistergő istennyila se csapott le, és Balázs ott állott mosolyogva, és így szólott:

- Kedves bátyámuram! Már csak bele kell nyugodnod a megváltoztathatatlanba. Klárika meg én szeretjük egymást, legyünk hát az egymásé, ahogy a sors elrendelte, mi meg nyújtsunk békejobbot egymásnak! Kutya miatt esett meg a história, s nincs a világnak annyi kutyája, amely egy ember életét megérje!

Kázmér csak állott, állott, és még mindig nem talált szavakat.

- Ha volt, bátyám, egy rossz agarad - folytatta Balázs -, viszont van egy olyan jó leányod, akinél különbet még nem teremtett az Úristen, én mondom, én, Bogdány Balázs, akin nem fogott még ki ember!

A családfő latolgatta magában a dolgokat. Mit lehet tenni? Ezen az emberen kifogni tényleg nem áll módjában, ravaszabb ez a rókánál, okosabb a kígyónál. Ahol kikezdték vele, mindig a rövidebbet húzták, ha tovább folytatják, még a vánkost is képes kivenni a fejök alól. Minden háborúnak béke a végcélja, a becsületes megalkuvás, különösen, ha elfogyott a puskapor. Neki pedig már nincs egy szem se, kilőtte az összes muníciót. Szomorú, hogy így van, de segíteni nem lehet rajta - elvégre Szatmáron is megkötötték a békét, pedig nagyobb dolgokról volt szó!

Az öreg fölvette széjjelrepedt süvegét a földről.

- Hát csakugyan szereted ezt a szörnyűségest? - kérdezte Klárikától.

- Igen... - bólintott a leány. - Szeretem, nagyon szeretem...

- Hát akkor legyen a tiéd, a rézangyalát! - dörmögte Kázmér. - De legalább megbecsüld, te... inzsellér! - fordult Balázshoz. - Az igaz, hogy kertelni, azt tudsz!

- A te agaradtól tanultam - jegyezte meg szemtelenül az új vő.

Kázmér hangosan szólt oda a rokonokhoz:

- Van szerencsém bemutatni az új jegyespárt! Nagy öröm, mi? A teremburáját!

A rokonok orra hosszúra nőtt, de Klárika és Balázs nem szégyellték magukat, és a szép hajnali pírban egymás nyakába borultak.

A hivatalos eljegyzés másnap történt meg, az esküvő pár hét múlva, a legnagyobb csöndben... Kázmér, ha bele is nyugodott a megváltozhatatlanba, de egészen megbocsátani nem tudott a vejének, kettőjük közt évekig ott lebegett az ágotai agár árnyéka, s ha néhanap találkoztak is, az érintkezésük csak rideg üdvözlésre szorítkozott. Klárikának nagyon fájt ez a rideg viszony, s mindenképp azon iparkodott, hogy megbékítse az öreg kurucot, de fáradozásait siker nem koronázta. Kázmér nem tudott, nem akart feledni, a szívében ott lappangott a kiolthatatlan bosszú, amely akármikor új lángra kaphatott.

De nem kapott. Három év múlva ugyanis a következő dolog történt: Klárika elvitte a kisfiát a Balsai-kúriába. A nagyapa éppen a pipatóriumban ült, és az agarászostorát reperálgatta, mikor a kisfiú betotyogott hozzá a karosszékéhez.

- No, mit akarsz, te kópé? - förmedt rá az öreg.

A kisfiú nem törődött a barátságtalan fogadtatással, hanem a nagyapja ölébe mászott, kivette a vén kuruc kezéből az ostort, megsuhogtatta, megcsettintette, és így kiáltott:

- Hajrá!

Ez az agarászszó Kázmér szíve közepébe röppent. Nem tudott ellenállni a bűvös igének, fölkapta, összeölelte a gyermeket, és diadalmasan hordta körül a házban.

- Hallottátok? - szólott büszkén. - Azt mondotta: Hajrá! Ez a Balsai-vér, amely nem tagadja meg magát sem a sírban, sem a bölcsőben!

Nagy boldogságában Kázmér sorra összecsókolt mindenkit, aki útjába akadt, s miután Bogdány is keze ügyébe került, annak is a vállára borult, s két cuppanó csókkal megbocsátotta neki élete legnagyobb keserűségét: a kertelő ágotai agarat.