A két Glubovitz
| A két Glubovitz szerző: Thury Zoltán |
A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur, kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor, mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot, mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan, mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen, hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.
Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy, kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd a könyveket vezeti.
Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.
A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott, dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott barna kabátból.
Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is, és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék keszkenővel.
- A mama, a mama, - motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára, annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a fejét.
- Nem igaz, nem igaz.
Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:
- Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...
Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az apja azonban keményen lehordta:
- Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek. Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...
Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a véleményét.
... - Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy... - Ilyenkor már nehéz lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.
A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy. Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy menjen a viz, - mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is megértse - s akkor aztán vége. - Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az üzletben éppen abban az órában.
A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért rohant.
Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.
- Micsoda buta szaladás... senki se kerget...
- A mama, a mama.
- Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.
Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.
- Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...
Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében, mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s izgatottan pusmogott az öcscsének.
- Siess kérlek. Menni kell már.
Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:
- Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?
A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a beszédnek.
A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével, hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta az okvetetlenkedő vén fiút.
- Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!
- Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk életben.
- Hogyne, mert olyan könnyen megy az.
- Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.
A fiatalabb most már igazán dühbe jött.
- Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.
A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop batiszt kelmének.
- Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!
- Nem, kérem.
- De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják. Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon egy kis rendet.
Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.
- Gyere már.
Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.
- Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!
Mindenfelé kiabáltak:
- Ferencz! Ferencz! - Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az öregebb Glubovitz.
Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget. Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:
- A mama, a mama...
A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.
- Már késő kérem. Meghalt.
Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s ordítani kezdett mint egy nagy állat.
- Mama, mama!
Az öcscse csitította.
- Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...