A Balaton (Garay János)

A Balaton szerző: Garay János

I.

   Megteremté Isten
A kerek világot,
Közepébe tette
Szép Magyarországot.

Bércekkel, folyókkal
Feldiszesítette,
A malaszt tömlőjét
Kiönté felette.

S ami szép s dicső volt
A kerek világon,
Kis tükörben együtt
Lőn Magyarországon.

És amint lenézett
Csodaszép müvére,
Kéje érzetében
Könny tolult szemére.

A könyű lecseppent
A legszebb vidéken;
A föld meg nem itta,
Megtartotta épen.

Tükre lőn az égnek,
S szép Magyarországnak…
Nevezik e könnyet
Balaton tavának.


II.

   Balatonnak kék szemébe
Mélyen elmerült az ég;
És alighogy észrevette,
Keble már érette ég!

Keble lángját elbeszélte
Néma, csendes alkonyon
A vidéknek, s ez megtudta,
Hogy mi szép a Balaton.

A vidék nem láthatá be,
Lábujjhegyre állt tehát;
S hegy után hegy, domb után domb
Földugá fejét, nyakát.

„Ah mi bájos! suttogák, mi
Tünde szép e Balaton!”
S ott maradtak megbüvölve
A virágzó partokon...

Ők tevék-e oly kiessé
A tündéri tó vizét?
Avvagy a tó által lett oly
Gyönyörű e hegyvidék?


III.

   Úszik hajóm feletted,
Vitorlám fenn lobog,
Keblem feszül örömtől,
Szívem ver és dobog,
Egy új világban állok
Magas hullámidon,
Hazámnak tókirálya,
Tündéri Balaton!

   Mint gondolat, repülök
Vized hullámain,
Veszprém, Somogy, Zalának
Merengek partjain;
Köszöntnek és köszöntöm
E szép hegyek sorát,
A várromokkal ékes
Csobáncot, Tátikát.

   S előttem áll hazámnak
Regényes hajdana,
Mint vérlepel borul rá
A napnak alkonya;
Felém csendűl a széllel
A költő éneke,
A régi, szép időkből
Egy régi, szép rege!

   Ússzál szivem hajója!
Ringassatok habok!
A Balatonnak tükrén
Két ég között vagyok:
Majd fölfelé, a kék ég
Felé kívánkozom;
Majd mélyen zöld öledbe,
Hullámzó Balaton!


IV.

   Mint egy alvó, óriás oroszlán
Nyújtja el magát a Balaton,
Szenvedélye és haragja alszik,
Könnyü táncban omlik hab habon.

   Pihegése szörnyű kebelének
Csendes, mint a szűzleány-kebel;
Dús hajának habfodorzatával
Enyelegve játszik a lebel.

   A kelő nap minden új koránnyal
Friss rózsákkal hímzi fekhelyét;
A hűs alkony kölcsön adja néki
Csillag- s holddal ékes köpenyét.

   S hogy örömet lelje fekhelyében,
Rákulcsolja a föld karjait
Szép hegyekkel, termékeny rónával
Koszorúzza messze partjait.

    Hasztalan! nem bárány az oroszlán,
Föl-fölébred vad természete;
Pezsdülésbe hozza büszke vérét
Erejének hősi érzete.

   Nem a szélvész háborítja őt fel,
A vihart, vészt ő idézi fel!
Ime mozdúl! mormolása hallik,
Hullámokra hullámot terel.

   Pillanatban itt leend a szélvész!
Már a sirály s csüllő kavarog...
Fussatok! mert vész leend a vízen,
A Balaton keble háborog!


V.

   Nézzetek a Balaton
Háborgó tavára,
S ismerjen rá mindenik
A magyar hazára.

   Csillogó felületén
Nap arany zománca;
Fenekén a párt s viszály
Rémes Villi-tánca!