Ötven forint

Ötven forint szerző: Thury Zoltán

       Glücknek, a kis handlés zsidónak, a ki az Örömvölgy utczában lakott, már régóta beteg volt a felesége. Pedig ugy külsőleg roppant jó formájú asszony volt. Ha az utczán látta az ember, megesküdött volna, hogy legalább nyolcz gyermeke van s valamennyit maga szoptatta, pedig egy gyereke se volt szegénynek soha. Szép, magas, izmos nőnek látszott, a kinek a derekán megfeszült a szoknya és a keblén majd elrepedt a rékli. A betegség is csak lassan merte megtámadni. Körülólálkodta, mint a harapós kutya. Előbb a kezeit soványította le, aztán az arcza szinét kaparta le, aztán bele-beleharapott, hogy mindennap fogyott belőle valami... Valami sorvadásféle pusztította. Sokat fuldoklott s olyankor valami orvosságot kellett beadni neki kanállal.

Egy reggelre azonban elfogyott az orvosság és a mikor Glück észrevette, hogy most már megint nemsokára beáll a hörgés, a mire fel szokott ébredni, hirtelen felugrott a szalmazsákjáról és papucsban, éppen csak a köpenyegét kapva magára, elszaladt a patikába. Még öt óra se volt. Éppen csak derengett a hajnal, de messze, füstben, ködben - s pompásan ragyogtak még a csillagok. A patikába becsengetett, s összegubbaszkodva hallgatta, hogy az álmos segéd morog s megelégedéssel látta, hogy mégis csak előkeresi a porczellántégelyt és kavargat benne. Mikor már üveget is keresett, kirakosgatta a pultra a pénzt s rohanvást indult haza. Fura kicsi, vörös, szeplős ember volt. Lötyögött rajta a szegénység a mindenféle ruhákban. A kalapja ráesett a fülére, nyakáról pamutsál lógott le s a megriasztott ember ferde pillantásával nézett erre-arra, mig sután ügetett hazafelé az orvosságos üveggel. Pedig hát egészen csendes volt az utcza. Éppen csak itt-ott megnyilt a kapu s az udvarokból hallszott a csoszogás...

Egy még bezárt kapu előtt hirtelen megállott Glück. Egy pólyás gyerek feküdt a kövezeten és hadonászott a kezeivel. Mintha csak most hagyta volna abba a sirást, még félregörbült a szája s hajlandó volt rögtön folytatni a kesergést... A lépések azonban lekötötték egy pillanatra a figyelmét. Glück föléje hajolt, de csak annyit tudott mondani neki: - No, no... Iszonyuan bámult. A mikor erre ment, még nem volt itt a gyerek. Okvetlenül észrevette volna. Az forgott a fejében, hogy vajjon ki járt itt azóta. Ezt azonban nehéz kitalálni. Erről hamar meg is győződött s mintha haszontalanul lopott volna el a drága időből pár perczet, hirtelen nekivágott ujra az utczának. Pár lépés mulva azonban visszafordult. Forgott, forgott a kis agyában valami. Hogy ha nyár volna, hát itt lehetne hagyni. Az idő azonban csipős... Igen is csipős...

Visszaszaladt, fölkapta a pólyát s most már szaladt haza.

Az ajtóban már rázta az orvosságot. Jó is volt sietni, mert az asszony iszonyuan szenvedett. Szederjesre vált az arcza s a könyökére akart támaszkodni, de visszaesett s kidülledt szemekkel, hanyattfekve vergődött az ágyon. Glück hirtelen, csak ugy az üvegből beleöntött egy korty italt. Valami nagyon jó orvosság lehetett, mert mindjárt magához tért tőle a beteg. Nagyokat lihegett, aztán egész rendesen kezdett lélegzeni s talán el is aludt volna, ha az ura szalmazsákjáról föl nem hallszik a gyereksirás. Beszélni még nem tudott. Csak a meglepett pillantása kérdezte, hogy mi ez?

- Gyerek. Itt találtam az uton. Elhagyta valami cseléd. Bizonyosan cseléd... Azaz, hogy... A pólyát nézegette Glück s arra mondta, hogy: - azaz, hogy. A vánkos tudniillik még fehér volt, rendes, frissen vasalt szalagokkal átkötve s körül csipkés.

- Minek nyultál hozzá? - kérdezte az asszony s most már fölkönyökölve maga is a gyereket nézte. - Add ide.

Az ura odaadta s a gyerek is rámeresztette a szemeit. Az asszony tapasztalatlanul babrált vele. Óvatosan tette rá a kezét, pedig sovány és könnyü volt már a karja s uras, vékony kéken erezett fehér bőrü volt a keze. Borongós ellágyulás volt a pillantásában, s a hogy ráhajolt a gyerekre, összecsavarodott a szive.

- El kell vinni a rendőrségre. - Ezt már ugy mondta, mintha nem volna egész bizonyosan meggyőződve arról, hogy ezt kell tenni. - Elvész az egész délelőttöd. Aztán még faggatnak...

- Ki kellene bontani. Valami irás csak akad mellette.

- Nem azért hagyta el az anyja, hogy írást adjon róla.

- Hát meg lehet nézni.

Az asszony felült az ágyban s maga elé fektetve a gyereket, kioldozta a pólyát. A gyerek rugdalózni kezdett s szines papirosok gurultak le mellőle a földre. Glück fölszedte s elképpedve mutatta az asszonynak.

- Pénz.

Aztán megolvasta. Három tízforintos volt, meg négy ötös. A mécscsel bevilágított még az ágy alá is, de több már nem akadt. Csak egy czédula. - Nézd csak - s odamutatta az asszonynak, ő maga pedig az asztal felé indult, hogy megkeresse a szemüvegét. Az asszony a mécses világánál elolvasta az irást. Két szó volt az egész. - Az övé... - Ez volt fura nagy betükkel rárajzolva a papirosra. Aztán semmi, se elől se hátul...

- Hát persze, hát persze - monda Glück a papirost vizsgálva. Persze, hogy az övé. Nem veszi el senki. Az ágy lepedőjéről levilágítottak a bankók. Az asszony egy kis fészket gyúrt az öklével a párnába s odatette a pénzt. A gyermek ujra sírni kezdett s a kis vörös ember hol a pénzre nézett, hol meg reá. Egy kis irigység volt a pillantásában s méltánylás, hogy: - ime, ilyen piczi s már van neki pénzecskéje.

Valami kis tejecskéről kellett azonban gondoskodni, mert a gyerek most már nem akart elhallgatni. Glücknek azonban semmi pénze se volt. Az orvosságra minden ráment. Kapupénzre se tellett már, a mikor kiment. Az asszony huzakodva nyult a pénz után, de mégis kiadott a fészekből egy ötöst. Az ura ránézett s csóválta a fejét.

- Az övé. Az van a czédulán, s máris hozzányultunk.

- Majd visszateszed. Csak nem hagyjuk éhen veszni.

A kis félszeg vörös ember megint nekilódult az utczának. Bögrét lóbált a kezében. Visszafelé már csoszogva jött. Mind a két szemével a tejet vigyázta, hogy ki ne locsogjon s ügyetlenül magához ölelte a bögrét. Valamin azonban elmosolyodott, a mig jött s a mikor benyitotta az ajtót, az volt az első kérdése:

- Fiu, lány?

- Lány.

Megint derüsen biczczentett a fejével a pénz felé.

- Már van neki. Bizony.

Az esetben élénk részt vett az udvar is, de csak ugy tiz óra tájban, a mikor a kis leány felébredt az asszony mellett az ágyban és iszonyatos sírásban tört ki. Mig az asszony fölkelt és megmelegítette a tejet, abba idő telt el s azalatt a gyerek visítva hánykolódott az ágyon. A hangja kihallszott, tulvergődött mindenféle gyereksíráson, a mivel pedig tele volt az udvar s a sok piszkos ajtó mögül asszonyok jöttek elő. Csodálatosképpen egy sovány se akadt köztük. Csupa nagy, nekiszélesedett, közösen, egyformán piszkos, lompos asszony, s a ki máskülönben alig beszél. Csak ténfereg erre-arra az udvarban, egyforma unalomban, egyformán hanyagul, valósággal belefásulva a nyomoruságba, a mi már nagyobb se lehet, meg kisebb se. Éltek, hogy este elbujjanak, reggel mosdatlanul, fáradtan ujra ébren szuszogjanak estig és hogy soha ne történjék a nap alatt számukra semmi ujság... az uj gyerekek rikítottak ki egy-egy üveggel meg papirossal vegyesen beragasztott négy kis szemü konyhaajtó mögül, az se ujság. A nyomoruságban hamar megterem a gyerek. Hanem a Glückéknél... Erre összenéztek s délfelé egyik-másik be is kopogott a handléékhoz, ámbátor hogy zsidók.

Az asszony önérzetesen mutatta a pénzt.

- Valami egészen roszféle még sem lehet, a ki elhagyta, - mondta. - Gondoskodott róla. Ha felcseperedik, lesz neki valamije. Nem sok, de ha ügyesen forgatja...

Az asszonyok bólogattak, hogy: bizony, bizony s széles, nagy képükön bizonyos megkülönböztetett tisztelet áradt el, a hogy a gyerekre néztek. Megtapogatták a vánkost és a czihát, rajta meg a csipkét... A nagy nőstények szeme tartózkodva, az állat hódolatával simogatta meg a kicsit s egy asszony foszlott, alig itt-ott összegombolt réklije alól kibugygyant a szép, nagy teli kebel.

- Adja ide. Majd adok én neki egy kis igazit.

- Szegényke, - mondta egy másik asszony.

- Szegény a pokolba. Van ennek pénze.

Glücknek rosz napja volt. Semmi üzlete se akadt. Előbb el kellett volna adni a holmit, azután vásárolni mehetett volna szerte mindenfelé. De nem volt vásár. Hitelbe akartak venni egy s mást, de nem mehetett bele az alkuba. Mondta, hogy az asszony már régen beteg. Mindent fölesz a patika s most még ez a gyerek is itt van... S szorongva ment haza. Az asszony majd nem szól semmit, az asszony megérti, ha nem tud pénzt előadni, mert hát ismeretes az üzlettel. Tudja, hogy nem megy, sehogyse megy, hanem mégis van költség. Az orvosság is... Esetleg még tart, de az is meglehet, hogy be kell adogatni. Aztán, aztán... megizzadt, a mig hazaért az Örömvölgy-utczába.

Mig végigment az udvaron, az jutott az eszébe, hogy majd ad kölcsön pár hatost a kis lány. Elvégre máris sokat bajoskodott vele. Hazaczepelte, elszaladt tejért, holnap is fel kell majd kelni csak miatta, mert reggel bizonyosan megköveteli a magáét, aztán meg az Isten tudja, hogy mi lesz ezután. Az asszony nem képes a munkára. Talán mosni is kell majd arra a gyerekre. Sok mindenféle rongyot. Csak kérhet tőle kölcsön pár hatost. Visszaadja, a mint lehet. Ha csak egy kicsit megengedi az üzlet...

Ugy vette el a pénzt, hogy az asszony nem is látta s mikor a tejet hozta, magának is vásárolt egy szivart. A mikor aztán végzett az asszonynyal is, meg a gyerekkel is, kiült dohányozni az ajtó elé.

Holdvilág sütött le a pocsolyás, szürke négyszögre s körül a konyhákból mások is kijöttek. Elől a házmesternél harmonika szólott s egy lány kaczagott, mintha csiklandozták volna. Különben komor, csendes este volt, a miben átbeszéltek egymáshoz a lakók.

- Megszaporodtak, Glück ur? Meg? - kérdezte az az asszony, a ki délelőtt enni adott a maga duzzadt kebeléből a gyereknek.

- Meg. Lányunk van. Most már csak egy kis jobb mód is kellene hozzá.

Az asszony ugy bólintott, mint a ki érti már a dolgot. Mások is átszólottak.

- Van annak mire támaszkodni...