Öt hét léghajón/XVII. fejezet
| ← TIZENHATODIK FEJEZET | Öt hét léghajón szerző: Jules Verne Tizenhetedik fejezet | TIZENNYOLCADIK FEJEZET → |
A Hold-hegyek. - Zöld óceán. - Kivetik a horgonyt. - Az elefánt mint vontató. - A vígan égő tűz. - A vastagbőrű halála. - Sütőkemence a szabadban. - Ebéd a zöldben. - Egy éj a földön.
Másnap reggel hat óra tájban tisztán kelt fel a nap, a felhők eloszlottak, kellemes szellő frissíté fel a hajnal hasadását.
A föld az utazók szemei előtt úgy tűnt fel, mintha be volna illatosítva. A léggömb maga körül forogva a légáramok közepette, alig tért el útjából; a doktor mérséklé a gáz kiterjedését és lejebb ereszkedett, hogy északibb irányt választhasson. Próbálgatásai sokáig sikertelenek maradtak, a szél nyugat felé hajtotta, egész addig, hol a híres Holdhegyek tűntek elő, melyek félkörben húzódnak a Tanganyika tó végpontja körül; azoknak kevéssé tagolt láncolata kékesen rajzolódott le a láthatáron, mintha valami mesterséges erődítmény volna, mely áthághatlan gátat vet a felfedező utazóknak Közép-Afrikában; - néhány magában álló csúcson örök hó fehérlett.
- Itt még egy ki nem kutatott országban vagyunk, - mondá a doktor - Burton kapitány nagyon messzire előhatolt nyugat felé, de e nevezetes hegyeket még el nem érhette, úgy hogy tagadta is azok létezését; míg az ő kísérője, Speke, tökéletesen meg volt győződve az ellenkezőről. Burton azt állítja, hogy azok csak kísérője képzeletében léteznek; mi, barátaim, abban, hogy léteznek, most már nem kételkedhetünk.
- És átkelünk-e rajtok? - kérdé Kennedy.
- Nem, ha az Isten is úgy akarja: remélem, akadunk kedvező szélre, mely bennünket az egyenlítő felé visz; sőt ha szükséges, várakozunk is és horgonyt vetünk, mint bármely más hajó, ha ellenkező szél akad útjába.
Amit a doktor előre látott, az csakhamar teljesedésbe is ment. Miután a légáramlatokat különböző magasságban kipróbálta, a Victoria közepes sebességgel haladt északkelet felé.
- Jó irányban vagyunk, - mondá - megnézvén iránytűjét és alig kétszáz lábnyira a föld felett; - mind szerencsés körülmény ezen új vidékek felkutatására. Speke kapitány, a ki Ukerewe tava fölfedezésére indult, inkább keletnek tartott egyenes irányban Kazén keresztül.
- Sokáig haladunk ezen irányban? - kérdé Kennedy.
- Talán igen; célunk egy kitérőt tenni a Nílus-forráshoz és még több, mint hatszáz mérföld van hátra, hogy odáig érjünk, ameddig az északról indult utazók eljutottak.
- És nem szállunk le a földre már egyszer, - kérdé Joe - hogy a lábunkat kijárassuk.
- De igen, sőt élelmiszereinkkel is gazdálkodni kell és majd te kedves Dick barátom, útközben el fogsz látni bennünket friss hússal.
- Mihelyt csak kívánod, Sámuel barátom.
- De még a vízkészletünket is ki kell egészíteni és megújítani, ki tudja nem hajt-e bennünket a szél vízszegény vidékekre. E tekintetben nem lehetünk eléggé elővigyázók.
A Victoria délben a hosszúság 29° 15' és a szélesség 3° 15' felett lebegett. Áthaladt Uyofu falu felett, mely Unyamvézi legészakibb határa az Ukerewe tó mellett, melyet még nem lehetett kivenni.
Az egyenlítő körül lakó népségek kissé civilizáltabbaknak látszanak és abszolút uralkodók alatt élnek, kiknek zsarnoksága nem ismer határt. Karaghwa tartomány a legtöbb ily néptörzset egyesíti magában.
A három utazó elhatározta, hogy a legelső kedvező alkalommal leszállanak a földre. Hosszabb pihenőt akartak tartani és a Victoriát alapos vizsgálat, esetleg tatarozás alá venni; a fűtő melegét mérsékelték és a kivetett horgonyok csakhamar mérhetetlen rétségek magas füvezetét seperték, mely bizonyos magasságból szép gyepszőnyegnek látszott, de valójában hét nyolc láb magas fű volt.
A Victoria mintegy óriási lepke repült tova a rét virágai felett, a nélkül, hogy a rétség füvét megdöntené. Semmi kiváló tárgy nem látszott a rétségben, olyan volt az, mint valami zöld tenger a legkisebb emelkedés nélkül.
- Így jó sokáig vándorolhatunk, - mondá Kennedy - nem látok sehol egy fát, melybe belekapaszkodhatnánk; úgy látszik a vadászatból sem lesz semmi.
- Csak várjál kedves Dick, az ilyen fűben, mely magasabb náladnál, amúgy sem vadászhatnál, majd csak akadunk valami alkalmasabb helyre is.
Valójában gyönyörű utazás volt, valóságos csónakázás ezen a zöld virágos tengeren, mely a szellő fuvalmára szelíden hullámzott. A csónak valóban megfelelt nevének, mintha a hullámokat szeldelte volna. Ha a fűből néha-néha tarka madarak serege örvendő vijjogással fel nem repül, a csalódás teljes leendett; a horgonyok bemélyedtek a virágos fűbe és barázdákat vontak bennök, melyek éppen úgy, mint a vízben, újra bezárultak utánok.
Egyszerre a léggömb erősen megrándult, bizonyosan a horgony beleakadt a nagy fűben rejtőző valami sziklába.
- Megfogóztunk! - mondá Joe.
- Jó, hát vesd ki a kötélhágcsót, - felelé a vadász.
De még ki se mondá e szavakat, midőn erős ordítás reszketteté meg a levegőt, megszakítva a három utazó felkiáltásait, melyekben kitörtek.
- Hát ez micsoda?
- Különös ordítás!
- Nini, hiszen megyünk!
- A horgony elszabadult.
- Dehogy szabadult - mondja Joe, aki meghúzta a kötelet.
- Hát akkor a szikla halad.
Különös hullámzás támadt a fűben és a zöld hullámokból csakhamar egy hosszúkás, vastag, szürke nagy óriás alak bujt elő.
- Egy nagy kígyó - mondá Joe.
- Kígyó? - kiáltá Kennedy puskát ragadva.
- Dehogy, - mondá a doktor - egy elefánt ormánya!
- Egy elefánt! Sámuel...
És Kennedy lövésre emelte fegyverét.
- Várj csak, várj, Dick.
- Szó sincs róla. Az állat vontat bennünket.
- És pedig jó irányban, Joe, jó irányban.
Az elefánt vágtatva törtetett előre, csakhamar kiért egy tisztásra, ahol egész alakjában meg lehetett látni.
Óriási termetéről a doktor egy hímet ismert fel benne a legnagyobb fajtából; két nagy fehérlő agyara csodálatos görbületben lehetett hét vagy nyolc láb; a horgony lapátjai erősen közéjök voltak ékelve.
Az állat hiába iparkodott ormányával elszabadítani magát a kötélről, mely a csónakhoz volt erősítve.
- Gyű te ne! - kiáltá örvendezve Joe, tehetsége szerint biztatva a különös igavonót. - Ime, az utazásnak egy új módja, nem is lóval, de mindjárt elefánttal.
- De hát hová visz majd bennünket?! - kiáltá Kennedy, a puskával hadonázva, mely már égett a kezében.
- Hát a hová menni akarunk, kedves Dick! csak egy kis türelem.
- «Wig a more!» - mondják Skóciában - «wig a more!» gyű te fakó! hajrá! hajrá! - kiabált ujjongva Joe.
Az állat gyors vágtatásnak eredt, ormányát kanyargatva hol jobbra, hol balra, és a mint egyet-egyet ugrott, becsületesen megráncigálta a csónakot.
A doktor a fejszét kezében tartva, kész volt elvágni a kötelet, mihelyt arra szükség lesz.
- De nem szabad elhagynunk horgonyunkat, - úgymond - csak a végső szükségben.
Ez az elefánttal való utazás mintegy másfél órát tartott, az állat nem is látszott fáradtnak; ezek az óriási vastagbőrűek nagy utakat bírnak begyalogolni és egy napról a másikra nagy távolságra eső helyeken lehet őket viszontlátni, akár csak a cethalakat, melyekhez úgy terjedelmök, mint gyorsaságukra nézve annyira hasonlók.
- Valóban - mondá Joe - mi egy cethalat szigonyoztunk meg és most úgy jártunk, mint a cethalászok a halászaton.
A talaj minőségének változása azonban kényszeríté a doktort, hogy magának másféle vontatót válasszon.
Egy sűrű kammaldorerdő mutatkozott a rétség északi szélén mintegy három mérföld távolságban, ennélfogva szükségessé vált a gömböt vontatójától elválasztani.
Kennedy tehát megbizatott, hogy állítsa meg az elefántot futásában; fel is emelte karabélyát, de állása nem volt kedvező, hogy az állatot sikeresen eltalálhassa; az első golyó, mely a koponyát találta, ellapult és az állat még észre sem látszott azt venni, csupán a lövés dörejére még gyorsabban szedte lábait. Gyorsasága felért egy vágtató lóéval.
- Az ördögbe is! - mondá Kennedy.
- Ugyan kemény feje van - válaszolá Joe.
- Megpróbáljuk néhány hegyes golyót küldeni ágyékába, - folytatá Kennedy, gondosan töltvén meg karabélyát és tüzelt.
Az elefánt rettenetesen elbődült s még sebesebben rohant.
- Látom már, - mondá Joe puskát ragadva - hogy segítségére kell jönnöm, Dick úr, mert így soha nem lesz vége.
És csakhamar két golyó furódott az állat oldalába.
Az elefánt megállott, fölemelte ormányát és újra futásnak eredt, neki az erdőnek; megrázta óriási fejét és a vér patakokban kezdett ömleni sebeiből.
- Folytassuk a tüzelést, Dick úr.
- És pedig jó gyorstüzet, mert már alig vagyunk húsz ölnyire az erdőtől.
Tíz lövés dördült el egymás után. Az elefánt nagyot ugrott, a csónak és gömb megrendült bele, azt hitték, hogy összeszakad minden; a lökés következtében a doktornak kiesett a fejsze a kezéből és a földre hullott.
A helyzet kritikus kezdett lenni, az erős horgonykötelet nem lehetett kicsomózni, sem az utazók késeivel keresztülvágni, a gömb nagy sebességgel közeledett az erdő felé, midőn az állat, amint fejét fölemelte, a szemébe kapott egy golyót. Megállt és megtántorodott, térdei megbicsaklottak és most jól állott a vadásznak lövésre.
- Egy golyó a szívébe - mondá ez, még egyszer sütve el puskáját.
Az elefánt halálküzdelmében nagy fájdalmas ordítást hallatott, egy pillanatra még talpra állt, ormányát körben forgatva a levegőben. Akkor teste egész súlyával egyik agyarára dűlt, mely ketté törött és vége volt.
- Eltört az agyara, - mondá Kennedy, - oly elefántcsont, melyért Londonban megadnának száz font sterlinget és háromszáz guineát!
- Ugyan? - vélé Joe és a horgonykötélen a földre ereszkedett.
- Mit sajnálod, kedves Dick - felelé doktor Fergusson. - Hát elefántcsontkalmárok vagyunk mi? Azért jöttünk mi ide, hogy kincseket szerezzünk?
Joe megnézte a horgonyt, erősen rá volt az akadva az épen maradt agyarra. Sámuel és Dick a földre ugrottak, míg a lelohadt léggömb ide-oda himbálódzott az elejtett állat hullája felett.
- Pompás egy állat! - kiáltá Kennedy. - Mekkora! soha sem láttam Indiában ily nagyra nőtt állatot.
- Azon nincs mit csodálkozni, Közép-Afrika elefántjai a legszebbek. Anderson, Cumming és azokhoz hasonló vadászok annyira rájok vadásztak a Fokföldön, hogy azok kivándoroltak az egyenlítő felé, hol őket gyakran nagy csoportokban találják.
- Különben azt hiszem, - kezdé Joe, - hogy már csak kóstolunk belőle. Én vállalkozom rá, hogy jó pecsenyét készítek az uraknak ebből a kicsikéből. Kennedy úr néhány órára elmehet vadászni, Sámuel úr addig szemle alá veheti a Victoriát, én pedig majd ellátom a konyhát.
- Helyes beszéd! - felelé a doktor, - tégy amint tetszik.
- Ami engemet illet, én azt a pár órát, melyet Joe nekem szánt, jól szándékozom kihasználni.
- Csak menj barátom, de légy óvatos, ne távozzál nagyon messzire - inté a doktor.
- Légy nyugodt!
És Dick fegyverével eltűnt az erdő sűrűjében.
Akkor Joe látott munkához. Mindenekelőtt vájt egy két láb mély gödröt a földbe, melyet száraz galyakkal töltött ki. Erre rakott még egy-két láb magas máglyát és alágyujtott.
Akkor visszatért az elefánthoz, mely alig tíz ölnyire esett el az erdő szélétől, ügyesen lekanyarította az ormányt, mely gyökerénél csaknem két láb vastag volt, kivágta ebből a leggyengébb részt és hozzávette még az állat szivacspuha mancsai egyikét. Ezek köztudomás szerint az elefánt legfinomabb részei, mint az amerikai bölénynek a púpja, a medvének a talpa, a vaddisznónak a feje.
Midőn a máglya a földben és föld felett elégett, a hamuval és parázzsal telt gödör felette forróra volt kiégve; az elefánthúsdarabok fűszeres illatú levelekbe göngyölve, ezen hevenyészett sütőkemence fenekére rakatta a parázs és hamu alá; akkor Joe a tetejébe még egy máglyát rakott és amint ez is elégett, éppen elég puha lett a pecsenye is.
Joe kihúzta a sültet a kályhából és zöld leveleken tálalva fel az illatos pecsenyét, lakomát rendezett egy gyönyörű gyepes tisztáson; a pecsenyéhez adott kétszersültet, ezt követte a konyak és kávé; egy közelben csergedező patak szolgáltatta a jó ivóvizet.
Az így rendezett lakoma kellemes képet nyujtott és Joe a nélkül, hogy arra kevély lett volna, úgy vélé, hogy azt elfogyasztani sem volt éppen valami kellemetlen.
- Utazgatni fáradtság és veszély nélkül - beszélgetett magában. - Enni-inni annak idején és folyton egy függő hintában himbálózni! mit kívánhat az ember ennél többet? És ez a jó Kennedy még nem is akart velünk jönni!
A doktor azonban alapos megvizsgálás alá vette a léghajót; a kiállott viszontagságok nem rongálták azt meg, a selyemszövet és guttapercha csodálatosan kibírták. A jelenlegi talajemelkedést és a gömb felszálló képességét egymással összevetve, megelégedésére úgy találta, hogy a hidrogén is még megvan a régi mennyiségben; boríték pedig teljesen áthatlan, mint azelőtt.
Zanzibárt még csak mintegy öt napja, hogy elhagyták, a pemmikánhoz még hozzá se nyúltak, kétszersült és konzervált hús elegendő volt még egy jókora útra - tehát csak a vízkészletet kellett megújítani.
Úgy a vezetékcsövek, mint a karikába rakott cső szintén jó karban látszottak lenni, kaucsukizületeik lehetővé tették, hogy a léghajó minden ingadozásainak sérülés nélkül engedhessenek.
Befejezve a szemlét, a doktor jegyzeteinek rendezéséhez fogott, készített egy nagyon sikerült rajzot a környező vidékről a beláthatlan messze terjedő mezőséggel, a kammaldorerdővel és az óriási elefánt hullája felett himbálózó léggömbbel együtt.
Mintegy két óra mulva visszatért Kennedy is egy csomó kövér túzokkal és egy oryx combjával, mely utóbbi állat a zergebakhoz hasonló és az antilopok leggyorsabb fajtájához tartozik. Joe vállalta magára az élelmiszerek e szaporodásának elkészítését.
- Az asztal terítve van - kiáltá Joe a legkínálatosabb hangján.
És a három utazónak csak a zöld gyepre kellett telepednie; az elefántmancsok és ormányok a legpompásabban ízlettek; ittak, mint mindig Anglia jóvoltára és a legfinomabb havannaszivarok füstje bodorodott felfelé először ezen a gyönyörű vidéken.
Kennedy, evett, ivott és beszélt négy helyett, egészen meg volt ittasodva; egész komolyan indítványozta barátjának, a doktornak, hogy telepedjenek le ebben az erdőben, építsenek lombokból kunyhót és alapítsák meg itten az afrikai Robinsonok dinasztiáját.
Az indítványnak különben nem lett eredménye, ámbár Joe feltette magában, hogy akkor ő lesz majd a Péntek.
A mezőség oly csendes és elhagyatottnak látszott, hogy a doktor elhatározta, hogy az éjet a földön tölti. Joe köröskörül tüzeket rakott a vadállatok visszariasztására. Sakálok, hiénák, jaguárok az elefántpecsenye szagára a közelben csatangoltak. Kennedy nem egyszer volt kénytelen fegyverét elővenni a szemtelenebb látogatók ellen; de máskülönben az éj minden baj nélkül mult el, csendesen.