Önérzet

Önérzet szerző: Tisza Domokos

Ottan! legtetején a szent Heliconnak,
Szeretnék, dalkirály, arany trónon ülni,
S míg szolgáló múzsák vad borostyánt fonnak
Homlokomra, — bűvös énekre hevülni.

Szép volna e dal! Ha ujjam végigfutna
Rezgő húraimon, fülelne a szélvész,
A legegyűgyűbb szív lángérzetre gyúlna,
S megalázná magát az eget verő ész.

Ha meg bősz haraggal, düh rángó ajakkal
Honom multjáért a sorstól kérnék számot:
A megrettent Clio futna dúlt hajakkal,
Futtában kiáltván: „bocsánat, bocsánat!"

És ha rád gondolva, én földi Édenem!
Testednek, lelkednek festeném bűbáját,
A dicsőséget is feledő énekem
Lábadnál láttatná hírem koronáját.

Harsány dalt zengenék, a mely úgy ékítse,
Úgy felkoszorúzza fönség-űlt homlokod,
Hogy szolgálni jőjön eléd Beatrice,
S minden kép, mit költő asszonyról álmodott.

Fel a Heliconra! – enyim ott az a trón,
Minden énekek közt lehet-e szebb ének:
Mint az, mely végig zeng reszkető lantomon,
Dalolván világot — fájó multat — téged?!