Írtam, mindig írtam...

Írtam, mindig írtam… szerző: Tisza Domokos

Írtam, mindig írtam, s most nem tudok írni,
Kiejté tollát reszkető kezem!
Háborgó keblemmel alig tudok birni...
Mit eddig csak írtam, azt már érezem.

És eddig mit írtam?.. Félig hitt sejtelmét
Az ifjú szívnek, mely, mint ifjú lány,
Szégyenlé magát is. Most forró érzelmét
Nem szégyenli már, sőt büszke rá talán.

Mi volt a mit írtam?.. napnak előképe
Halványul rezge, köd és fellegen;
Most a láthatárra a nap maga lépe,
Ragyogó nap a forró szerelem!

Mi volt a mit írtam?.. tébolygó lidérczem,
Mely lelkem csalta kétes útakon;
Most e lélekben, mint a szent hindubérczen,
Örök tűz ég, és el nem olthatom!

Mint a sötét Géber, buzgón hajtok térdet,
E tűzt imádom, mely szemed tüze.
És mint Géber honját, ugy szeretlek téged,
Bár mint őt, a sors engem száműze.