Így megy el a költő
| Így megy el a költő szerző: Somlyó Zoltán |
Így megy el a költő: őszi délelőttön,
tizenegy órakor, épp ebéd előtt...
Itthagyja kenyerét, itthagyja borát is,
itthagyja családját, itthagyja korát is,
itthagyja a padmalyt és itt a tetőt...
Tizenegy órakor, mikor a november
mégegyszer szétszórja fáradt fényeit;
láthatatlan bottal megbékélt kezében,
a sugaras lelkek csöndes jelmezében
kilép az életből s a halálba nyit...
S itthagyja kabátját, mely szegre akasztva,
gazdátlan, üres lett, mint ez a világ.
És színes tintákba megfürdött tollát is,
s itthagyja a munkát, e szent motollát is -
s árván maradtok ti: Üllői úti fák.
S a szegény kisgyermek, ő is ittmaradt most,
szomorú panasszal hiába remeg.
Elhagyott ágyában elárvulva, fázva,
hiába ugrik fel negyvenre a láza -
az örök nagy Gyermek már nem érti meg...
A barna polcokon ott állnak a könyvek:
nagy-gyűrüs kezével többé nem lapoz...
Ittmaradt zenéje, ez a drága manna,
és az ágrólszakadt cseléd: Édes Anna -
ittmaradt a könny, mely szemet fátyoloz.
Így megy el a nagyok legislegnagyobbja,
így megy el a költő egy bús délelőtt...
Igékkel átkozott és sebekkel áldott
sírjára simítsunk sok fehér virágot,
örökfénybe vívő nagy útja előtt...
Ő volt Kosztolányi! Ezt ne feledjétek!
Ő a magyar költő! Ő volt Desiré!...
Menj, szegény kisgyermek, utadra bocsátunk!
Menj, szegény kisgyermek, költőnk és barátunk!
Menj, szegény kisgyermek, csillagod felé!...