Éjjeli menyekző

Éjjeli menyekző szerző: Kisfaludy Károly

"Megállj, fiam, megállj! legyen elég
Mai utunk, ugy is barnúl az ég,
S mindenfelől felhő tornyosodik,
Itt egy hajlék! ide szállhatunk,
S míg a kelő vihar mordonkodik,
Mi addig békében nyughatunk:
Mert a sötétségben,
E nagy sürűségben
Könnyen elbódulhatunk."

"Mit nekem itt? nem mulatok, atyám!
Édes öröm vár az éjjel még rám
Egy kegyes szépnek forró kebelén,
Kinek lángot gyujték szivében:
Hozzá, a kedveshez sietek én,
Vígan kéjelgni bájkörében,
S uj lángra hevűlni.
Váltig elmerűlni
Kényei özönében."

"Hallod, fiam, a szél ordítását,
A tolongó zivatar zúgását?
Mindjárt reánk szakad! még van idő,
Térj vissza! vad bátorságodat
Bú fogja érni: oltsd el emésztő
Zabolátlan indúlatodat!
Végy erőt sziveden,
Buja szerelmeden,
Hadd el bűnös czélodat!"

"Nem atyám! míg bennem a lélek él,
Nem rettent el semmiféle veszély;
Megyek, habár a vihar eltemet,
Habár enmagam károsítom:
Ez éjjel még gyönyörű hívemet
Dagadó szivemhez szorítom.
Zúgjanak a szelek,
Nem gondolok velek,
Szándékom nem másítom."

"Hallod fiam, a sziklák ropognak,
A zápor hullámi mint locsognak,
Elhúnyt az égi fény, a villám nyújt
Csak világot sárga tüzével,
Csattogva hull, s hegyekbe, fákba sújt,
Földrázó rettentő dölyfével!
Oh mért nem mulattál,
Vesztedbe indúltál:
Higy nekem, ez nem jó jel."

"S habár eged még inkább morogna,
Villámival kürűlem harczolna,
Nem hagynám el édesded czélomat;
Ezen sziv nem ismer félelmet.
Vigan, atyám! fogadd el karomat,
Jer s ne oltsd e tűzszenvedelmet!
Nem messze vagyon már
Azon óhajtott vár,
Hol adnak s vesznek szerelmet."

"Mi az, fiam, mi ott oly magosan
A hegytetőn áll, s oly magányosan
Fenyűk közűl az ég felé mereng?
Mély borzanást tenyészt látása,
Vég enyészetet hirdetve körülzeng
A halálmadár kiáltása!
Fiam, igen félek,
Hogy az nem jó lélek,
Hanem gonosz lakása!"

"Félénk öreg! légy egyszer nyugodtan,
Csak egy puszta kápolna áll ottan,
Hol szép hívem reám várni szokott,
Midőn őt látogatni jöttem.
Nekem drága és jeles hely, mert ott
Sok édes perczeket töltöttem,
Midőn elvonulva
Szív szívhez hajulva
Kedvesem ölelgettem."

"Az óra éjfélt üt! Fiam állj meg:
Nézd csak, minő fejér árnyék lebeg
A bérczeken! szememmel látszik -
El-eltünik s megint közelget;
Hol inteni, hol fenyegetni látszik,
S égő szövétneket emelget.
Az egész kápolna,
Mintha tűzben volna,
Reánk halvány sugárt vet."

"Hah, atyám! ő az, a rég szeretett!
Im mely híven elémbe sietett,
És elhagyá puha nyoszolyáját!
Érettem a szabadban mulat,
Itt virrasztja a lelkek óráját,
Felkölté a belső szorulat.
Atyám! maradj magad,
Engem hozzá ragad
Egy hatalmas indulat!"

"Fiam! ne menj, hallgasd bús atyádat,
Még lesz idő ölelni mátkádat.
Oh ne szaladj bizonyos vesztedbe,
Mert ama csalóka kisértet
Örök kárt tesz ártatlan szivedbe',
S letöri virágzó létedet.
Maradj, fiam, maradj!
Kétségben itt ne hagyj!
Szabadítsd meg lelkedet."

De az ifju tüzes indulatját
Követvén, elhagyja kérő atyját,
Egyedül csak váró mátkájához
Száguldva lépésit sietteti;
És mentől közelebb jön czéljához,
Erejét annál jobban készteti.
Végre vad mozgással
S örömkiáltással
Magát karjába veti.

És háborgó szívének hevében
Bűnös kivánat égvén mellében,
Kénybe elmerülve, tüzesen
Üdvezli s öleli mátkáját,
S tele kivánattal, édesen
Csókokkal födözi arczáját.
A mátka hallgatva
Magát odaadva
Még neveli vad lángját.

És hogy egyszer meghűlt meleg vére,
Minekután kedvesét kényére
Ölelte - kifejtőzik karjából;
S felmegy a puszta kápolnába,
Mely ékesen sok ezer fáklyától
Tündöklik ünnepi pompába';
S énekzaj, dobzódás,
Táncz, lárma s riadás
Hallék romladékába'.

"Szép mátkám, szólj! minő mulatságra
Jövünk oda a magányosságra?"
"Ott vannak a hivatalosok
Egy holt s élő menyekzőjére:
Ott vigadnak a lakodalmasok
E ritka párnak örömére.
Szép ifju! siessünk
Hogy oda érhessünk
A boldogok helyére."

"Rajta, vendégeim! mulassatok,
Jelen nagymesterünk, vigadjatok!
Míg a végzés sírunkat bezárja
S visszahajt a kakas szólása,
Addig kiki holti tánczát járja,
S az égnek rezgő harsogása,
A földet rengesse,
S az eget keresse:
Ugy a lelkek szokása,"