Zsibvásáron
szerző: Madách Imre
Megfáradt kedéllyel életúntan
A nyomor fog megbékítni engem,
Gondolom, ha látom, mint törekszik,
Fárad és küzd még az is, hogy éljen.
Zsibvásárra értem; szerte-széjjel
Korhadt házi bútorok hevertek.
Válogattak köztük, felrugák ezt,
Ócsárolták azt, avagy nevettek.
Ottan mérnek egy vas sírkeresztet,
Fontra adják, míg hajdan ki tudja
Hogy nehezkedett egy árva szívre
A kicsiny kereszt világnyi súlya.
Itt imádságos könyv vár sorára,
A sajtárus nézi fütyörészve;
Hajdan egy megtört szív jó barátja,
Aki vigasztalta, vele érze.
Sárga lombot lök belőle sárba
Szebb napokból megszentelt ereklyét,
S hogy súlyával meg ne rövidítse,
Gondtalan lábbal tapodja azt szét.
Nyoszolyát vesz ottan a kerítő,
Szent tanyáját szerelemnek egykor,
Üreset most, mint a téli fészek;
Dalja tudja Isten hol barangol.
Trágár élccel hordja el magával
Egy korcsmáros bájos hölgynek arcát;
Majd ivószobára fog lenézni,
Melyet hódolat melengetett át.
A lámpát meg egy tolvaj vevé meg,
Melynél a bölcs éjeket virasztott,
S míg az éjnek titkait kutatta,
Élvezetlen hagyta a világot.
Óh szentségtörő, gyalázatos faj
Sírokon vásárt nem félsz ütni?
Nem lép-é elődbe a kisértet
Melynek csendjét vad zajod elűzi?
Minden vágyad pár fillért keresni,
S egy világnak romját árúsítod.
Mért nincs megváltónk korbácsa nálam,
Hogy szétverném ronda társaságod.
Vagy nem néz-e már e dőre földre,
Aki nyúgodott a vas keresztnél?
S a könyv asszonyának szent imája
Nyom nélkül veszett-e el, mint a szél?
Tán az ágyat, e tündérvilágot,
Eladák mivel megéhezének;
Vagy megráncosodtak s arcaiknak
Rózsájával elhervadt szerelmek?
Hát a bölcsnek észlámpája is csak
Úgy aludt ki, mint kicsinyke mécse?
A száraz lomb bájos nőnek arcán
Önmagát már régesrég túlélte? - -
Más világ lép fel, ha mi leléptünk,
Ami nekünk szent volt, gúny tárgya
Veszne bár emlékünk is magunkkal
S mit szerettünk, szűnk egész világa!