Zrínyi, a költő (Juhász Gyula)
szerző: Juhász Gyula
Remegő kézzel, kései utód, hadd tárom széjjel három századnak bíbor kárpitját. Mert bíbor e kárpit, vészes csaták és vesztőhelyek mártír magyarjainak hulló vérétől bíborpiros. Mögötte él a múlt, magyar századok pompája és zengése alszik, álmodik, mint Csipkerózsa várában, csak varázsvesszőre vár, ihletett lélek illetésére, amely saruját oldva, szárnyait bontva jő, hogy szunnyadó szépek és nagyok bűvöletét megtörve, hangot adjon álmaiknak.
Íme, tárul a kárpit és ódon vára könyves házában látom a költőt, amint lúdtollával írja pergamenre távoli üke életét, amelyet Istennek testált romlott nemzete vakságáért, ausztriai ház megmaradásáért. A muraközi tél csöndjében és alkonyában ül a költő a kandalló lángjánál, kondor üstöke vállát verdesi, bogyószemében lelkesedés tüze, körülötte az antik és az új kor remekművei, a falon régi magyar királyok és hadvezetők mellett Luther Márton képe, az ónos ablakokon át idecsillan a Dráva zöldje és iderémlik a kursaneci erdők smaragdja, holott ordas kanok törik az irtást. Adriai tengernek szirénája, ma új harcok magyarja köszönt, a képzelet vándorútján hozzád betérve, mint egykoron Jacobus Tollius, aki egy messzi szabad respublika üdvözletét és tiszteletét hozta, és a csalafinta diák Evlia Cselebi, ellenséges rokon nép fia, ki az ottomán hold hódolatát jelentette néked és emberséges voltodon álmélkodott.
Három századok kárpitja mögül úgy bukkansz ma elénk, legnagyobb magyarja korodnak, mint égi hősöd Gábriel, aki a magyar mennyország angyali üdvözletét küldi erre a mai pokolra, amelyre népedet kárhoztatta a sors. Ó sors bona, nihil aliud, holott éppen csak ezt nem adta néked, fátumod és irigyeli tőlünk végzetünk. Szomorújátékod minden nagy magyarokkal közös, de a tied volt mégis a leginkább reménytelen. Hármas ellenség dúlta reményeid smaragd vetését és tépte álmaid amarant koszorúját. Nyílt ellenséged a török, vitéz és becsületes ellen, méltó damaszk pengédre és hattyúfehér tolladra, a messzi Ázsia méhéből a magyarral egy vihartól idevert rokon. A fogyó ottomán hold szarvát dicsőséggel törted, ahogy bírtad, de ott volt hüvelyében rozsdaálló egyenes kardjával és görbe nyelvével ádáz irigyed, idegen zsoldosok vezére habzó stratégiájával, aki országodat ostáblának nézte, városait és falvak kvártélynak, népeit gyülevésznek és merész, vitéz álmaidat hagymáznak vélte. Koronánk boglárát, Erdélyt veszni hagyta, váradat juhakolnak, diadalmadat renitenciának, magad személyét ingrata personának tekintette.
És ott vala legfájóbb ellened, melytől önnön nemes szíved vérzett, magas lelked borult, ott volt a magyar áfium, a visszavonás, az irigység és tunyaság, amely kiütött a nádori nyeregből, bevádolt a császári trónusnál, és ama viharzó és lángoló estén, Zerinvár elestén, Hohenlohéval együtt vétót kiáltott várad védelme ellen és utolsó resolutiodat, gyémántos kardodat is kiverte kezedből, amellyel győzni vagy halni volt végső elszánásod. A kuraneci erdő őszi avarában úgy buktál a földre, mint aki nemzetével együtt temetkezik. Soha nagyobb és szomorúbb ősz nem bíborlott Mura közében, mint akkor, soha mélyebb magány nem vett körül reménytelen magyart, mint akkor téged, akit nem csupán az erdő vadjának agyara tépett, de tulajdon vérének gyalázata is. Az olajfák hegyén volt ilyen halálos magány és szomorúság, magyar Mons Oliveti ez a messze erdő, talán Rodostó volt ilyen szörnyű solitudo a Fejedelemnek, talán Döbling a legnagyobbnak, talán Fehéregyháza félistenünknek, talán Turin apánknak.
Három század bíbor kárpitja, tárulj és jöjjetek ti mind, barát és ellen, kezdődjék a tragédia, a magyar és emberi, az örök, amelytől századok ekhói zengenek, mint szüreti sírvavígadástól a dunántúli dombok. Jöjjetek ti is szépek, ti Violák és Borbálák, kiknek kegyetlenségével küszködött az ember és kiknek szépségétől ittasult a költő. Jöjjetek, akik múló boldogságot adtatok neki, puha fészket a kemény szikla ormán és jöjjetek, akik múló boldogság helyett az örök sóvárgás nyilait lőttétek szívébe, Mars barátnői, Vénusz hölgyei. És jövel te is, igaz barát és örök, bús magyar, jó Vitnyédi István, derék bornemissza, ki mámorosra itattad lelkedet a szabadság reménységének tüzes italával. És jöjjetek ti mind, asszonyok és veszélyek kedvelője, Péter, szőke és fiatal Frangepánnal és konok Nádasdyval, kiknek dacos magyar feje idegen föld kövére koppan, jövel harcok Fabius Cunctatora, Montecuccoli, Hohenlohe, és te, világszép Széchy Mária és Zrínyi Ilona, fehér hattyúi fekete vizeknek, és ti francia gavallérok, akik egyazon virtussal bántok a szablyátok és nyelvetek élével, és te névtelen és jeltelen nép, jobbágyok és hősi halálok népe, hulló levelei a múlt rengeteg avarának, még egyszer cikázzatok át a história aranyos ködében, és te Prológus kezdd el:
Hölgyek és urak, ma nem lebben a kárpit,
Láttam szerelmek csali ezrei praktikáit,
Mutatni cseleknek száz tarka fogásit
És balga sziveknek könnyű dobogásit,
Ma e bíbor kárpit földi hadak sorsát,
Mögötte dobog már magyar, osztrák, horvát,
Fölötte vigyázva, áldva behajol ránk
Hulló csillagával a magyar menyország!