Zoltán fiamnak
szerző: Szendrey Júlia
Először a Napkelet 1858. január 17-i, 3. számában jelent meg.
Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.
A világba! csak a szomszéd házra,
Honnan vissza már félve tekint,
És honnan az elhagyott fészekbe
Ujra-ujra visszatér megint.
Ámde amint felnől a madárka,
És anyjától lassan elszokik,
Mindig messzebb terjed röpülése,
Mig örökre végre távozik.
Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled,
Lassankint igy hagysz el engemet,
És ki tudja, milyen messze tőlem
Rakod egykor saját fészkedet!
Most még fájó sebkint sajog lelked
Valahányszor tőlem elszakadsz,
És könnyforrás buzzog szemeidből
Mit szivedből válásunk fakaszt.
Mert még eddig egész kis világod
Keblemen és ölemben leléd,
Melynek szük, de napfényes határát
Ölelő karjaim képezék.
Oh, de majd ha kitárul előtted
Csábjaival a zajos világ,
És az élet habzó serlegéből
Téged is majd részesülni hágy;
S mint virágból a reggeli harmat
A hő naptól, ugy enyészik el
Az ártatlan gyermekkor emléke,
A férfi kor ugy emészti fel:
Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni
Hü anyádra, ki úgy szeretett?
Várhatja-e, hogy majd a távolból
Legalább sirját fölkeresed?