Zokogva fütyülni
szerző: Krúdy Gyula
1
- A vándorszínésznőket nem érheti utol a szerelem, ugyanezért maradnak meg fiatalnak és boldognak. Mielőtt komolyan megégetnék magukat a gyertya lángjánál, már előbb más városba, más környezetbe veszik útjukat. Egy vándorszínésznő mindig dalol, mindig vidám, mindig játékot játszik. Akkor voltam a legboldogabb életemben, amikor még nem valék se grófné, se népszínházi primadonna, hanem vándorszínésznő, és Ligeti Jóska, a férjem, Kassán mindennap lécdarabbal vert. Mégpedig olyan lécdarabbal, amellyel a színpadi kulisszákat szokás összeszegezni - mond Zsanét, amikor életre-halálra, régimódiasan fülig szerelmes lett, és magas szárú cipőjében a harisnyát is fordítva húzta fel, abból a szempontból, hogy szerencsés napja legyen, találkozhasson azzal a férfival, akit legjobban szeretett életében.
Zsanét természetesen boldogtalanul volt szerelmes.
Különb nő volt, semhogy boldog szerelmet is élvezhetett volna. Negyvenedik éve felé közeledett, amikor a “vérbeli” nőnek a legszebbnek kell lenni. Szeretni és utána meghalni - gondolta magában Zsanét.
A Stefánia útra járt sétálni, ahová ez idő tájt már csak azok a félbolond asszonyságok mentek, akiknek félre volt csapva a kalapjuk a szerelemtől. A budai villamosról mindig a Császár fürdői állomáson túl szállott le, ahol találkája a Császár fürdőben volt. De kedvelte az óbudai cukrászdákat is, mintha kémek járnának nyomában, akik elől messzire kell rejtőzködni: holott éppen Óbudán a mezítlábas utcagyerekek is utánafutamodtak az “idegen hölgy”-nek, aki itt szívdobogva az utcasarkon várakozgatott, lépést lassított az óbudai rakparton, és a hajógyári állomásnál reménykedve nézte a vicinális utasait.
Az oldalszakállas, pödrött, fodrozott, gyakorta nyiratkozó úriember, akinek nadrágját elkoptatta a vasalás, cipőjét a kefélés, zergebőr kesztyűjét a kesztyűzsebben való hajlítás: rájött, hogy a parfőmmel locsolt zsebkendők, birsalma- és levendulaszagú fehérneműek, az illatos pirulákkal ellátott levéltárcák jó szagai közül: Zsanét a természetes, pomádés borbélyszagot kedveli leginkább, ezért mindaddig időzött bekötött fejjel a Margit-híd mellett, a rác borbély műhelyében, amíg az officína összes újságjait végigolvasta, a segéddel meg¬be¬szélte a lóversenyen várható eseményeket, a gazdával az emelkedő házbéreket, a körömvágó kisasszonnyal a környékbeli házasságokat, kinyomatta nyakán lévő pattanásait, végérvényesen nyakára illesztette keménygallérját, mintha azt örök időre használható állapotba helyezné, amikor a borbélynál található gallérreszelővel körülgyalulta a gallér kicsorbult élét, és kalapját lassan, egyenletesen a frizurájára nyomta. Ruhája ezalatt bőségesen megtelhetett ama természetes borbélyszaggal, amelyet Zsanét minden illatnál férfiasabbnak vélelmezett. - Ezért is késett a megbeszélt találkákról Kiskunyhósi. - De ha orrából és füléből kitépette a hajszá¬lakat: nemegyszer visszatért a műhelybe egy fül mögött felejtett hajszál lenyíratása miatt.
Az Orgona és a Füst utcák sarkán, ahol szélcsendes időben is mindig könnyű légáramlat lengette meg a nyári női ruhákat (talán az utcasarok északnyugati fekvése miatt), Kiskunyhósi könnytől megnedvesedett tekintettel találta Zsanétet, aki kitartóan várakozott a “nyomorult férfi”-ra, amit azelőtt sohase tett életében.
Igaz, hogy a várakozásért már kárpótlást nyert Zsanét a szellő által is, amely tengerzöld, igen könnyű kelméből készült ruháit talán ünnepélyesebben és kívánatosabban lebegtette az Orgona és a Füst utcák sarkán, mint bárkiét, hiszen a pesti szabónők mégis jobban dolgoznak, mint az óbudaiak; kárpótlást nyerhetett Zsanét a fentebb említett férfiú zavarodott, bocsánatot esdeklő szavaiban, amelyek nem mindennapi érzelemmel hagyták el a bajuszt, az oldalszakállt és környékét, hogy szinte leboruljanak a megvárakoztatott hölgy fodrai és cipője előtt, amely cipőknek a sarka a hétköznapi divat ellenére még mindig oly karcsúra, magasra, formásra volt szabva, mint azon szépséges, régi hölgyek cipősarka, akik valóban tapostak a férfiszíveken, és lépteikkel éppen úgy elbájolták a fejedelmeket, mint alattvalóikat. De Zsanét mindaddig nem szorította kebléhez a hóna alá nyúló kezet, amíg el nem érik vala az Üdvözlégy utcát, ahol Angyalosiné kártyavetőnő, gyógyfűvel kereskedő és szerelmi tanácsadónő házikója állott, félig a földbe, hegyoldalba süllyedve, de igazában az itteni ecetfák alól igen sok szerelmet kor¬má¬nyoztak, irányítottak a fővárosban, mióta Pest, Buda és Óbuda egyesültek. Ki¬göm¬bö¬lyödött sarkú kártyái révén Angyalosiné hozta létre az ismeretséget Kiskunyhósi úr és Zsanét között. Angyalosinénak, az ecetfák alatt lakó, kéményhangú, napsugarat, holdfényt, bolhát fogdosó, törpére aszott javasasszonynak köszönhette a pesti pár, hogy a szerelem miatt kiadó¬san szenvedett, közös öngyilkosságot tervezett, mint a boldogtalan szerelmesek általában, de néhanapján csapot-papot felejtve, borult egymás karjaiba, képzeletében tündérlakká varázsolta Angyalosiné düledező házikóját a hegyoldalban, ahol a fáskamrában, kimustrált bútorok között, néha egy ajándékba hozott kakas fel és alá járkálása mellett, kendermagos tyúk kotkodácsolása közben, miközben az északnyugati szél rázogatta az ablakra ragasztott, zsíros papirost: találkoztak, és hosszadalmas, gerjedelmes, nedves, boldog csókot váltottak, hogy bízvást gondolhatták: senki se tud már csókolódzni Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, csak ők ketten. A fáskamra bútorzatának egy részét Zsanét juttatta az Üdvözlégy utcai lakba - egy szerelem miatt meghalt barátnője hagyatékából. Míg a katonazubbonyos pesti hordár, aki Kiskunyhósi úr szolgálatában állott: borostyánvégű, nagy meggyfa pipaszárakat, szarvasbőr erszénybe zárt csibukokat, treffel, körrel, káróval és pikkel díszített porcelán gyufatartót szállított a Kálváriához nem messzire eső utcácskába, Kiskunyhósi úr néha elszívott egy csibukot, miközben Zsanét egy párnácskán előtte térdelt, cukorkát és más nyalánkságot szopogatott, s egyes fejezeteket mondott el élettörténetéből. Igen kellemes, megnyugtató hangú elbeszélő volt, Kiskunyhósi hátradőlt a karosszékben, és török basa módjára hallgatott gyönyörűségében. - Mint egy háziúr!... - mond Angyalosiné, aki a fáskamra hasadékán át néha megleste vendégeit.
2
Egy kora őszi délután, midőn Zsanét sötétkék ruhában, másodszor használt, fehér bőr¬kesztyűben, egy hasonló lábú szobalány által már kényelmesre alakított félcipőben, de vadonatúj bársonykalapjában édesded, fehér fátyollal várakozott az északnyugati szellőben: valamerről, egy sokat tapasztalt vendéglőudvarról, két-három korhelynemzedéknek is asszisztáló, vén fáról sárga levelet sodort a légáramlat a Füst utcába. Szerelmeseknek nem jó jel a sárga falevél, és Zsanét, mialatt a falevelet napernyője hegyére tűzte, csendes borongást érzett szívében. Látott már egyet és mást életében, ugyanezért a legszomorúbb gondolatai támadtak, miközben a hűvös érzés mindinkább megtelepedett abban a fülemilefészekben, amelyet szíve helyén viselt.
Istenem, csak nem teszi meg velem azt a szégyent, hogy a faképnél hagy! - gondolta magában Zsanét, mert jó nő módjára leginkább a szégyentől félt, mint a fájdalomtól, amelyet a boldogság perceinek élvezete után természetszerűleg minden szívbajos nőnek el kell szenvedni. Mindenki, így Zsanét előtt is érthető, hogy a jót csak véletlenül kapja az ember az élettől, s meg kell fizetni minden kiváltságáért, így az önfeledt szerelmi percekért is. De a szégyen, az elviselhetetlen szégyen már nem okvetlenül szükséges a szenvedéshez!
Zsanét tehát egyórai hiábavaló várakozása után egymagában lépett be Angyalosiné házikójába, elővette a fáskamra kulcsát, és minden tagjában remegve, nézegette az öreg kártyavetőnőt, aki tett-vett körülötte, a gazember férfiakat szidta, akik miatt nem szállhat a füst egyenesen a háztető, sőt az ég felé. - Nem gondolok többé rá! - felelt Zsanét, és a bútorait nézegette, amelyekért másnap elküld egy megbízható embert.
- Kár volna még, mert nem kell mindent egy kártyára feltenni! - mond a jósasszony. - Van egy tisztességes, megbízható, szomorú, özvegy úriemberem, aki térden állva imádkozna, ha egy úriasszonynak csak a ruhaszegélyét is megérinthetné, aki ránézne. Már három esztendeje özvegy, és azóta hozzám jár tanácsot, vigasztalást kérni, tehát jól ismerem őt. Most is itt van, és szomorúbb, mint valaha.
Zsanét riadtan nézett Angyalosinéra, de az csak tovább folytatta az özvegyember dicséretét, aki magaviseletével, gyengédségével, tapintatosságával, finom modorával megérdemelné, hogy aranyba foglalják, de a sors kegyetlenségéből egymagában tölti az életét, s gyakran jár sírni szerencsétlenségében a gyógyfüves asszony házához. Vannak még férfiak, akik szívesen meghalnának, ha csak egyetlen jó szót is kaphatnának egy asszonykától.
Angyalosiné szavai nem jöttek rosszkor, Zsanét hajlandóságot érzett magában, hogy a boldogtalannak indult délutánt egy érdemes férfi társaságában töltse, miután annak a bizonyos férfinak úgysincs több igénye, mint egy levélhordónak, aki jön és megy, de néha mégis kellemessé teszi postájával a mindennapi életet.
Szalonkabátos, császárszakállas, fehér mellényes, szabályosan nyírott hajú, rózsaszínűre beretvált állú férfiú lépett be az ajtón, megjelenésében volt valamely megnyugtató, mint egy háziorvoséban vagy bíróéban, aki jóakarattal kezeli az ügyeket. Nyakkendőjében egy álarcos nőt ábrázoló tű volt, amelynek gyémántszemei sárgultak az álarc alól. Tiszteletteljes, trombita alakú mandzsettái voltak, és végtelen természetességgel kezdett beszélni az időjárásról, mintha őelőtte sohase beszélt volna senki erről a témáról.
- Megint megélek egy őszt, amikor a vadgesztenye a fejemen koppan - mondta az özvegyember, és szavaiban annyi természetesség volt, hogy Zsanét szemügyre vette fejét, egyenesen álló frizuráját, mintha a helyet keresné, ahová vadgesztenye hull.
Majd a pipákat vette szemügyre az özvegyember, és kijelentette, hogy a pipák nincsenek kellően rendben tartva, habár minden eszköz kéznél volt a pipák tisztításához.
- A pipázás ugyan igen egyszerű dolog, de mégse érti mindenki a módját, aki azt hiszi magáról, hogy tud pipázni - szól az özvegyember.
Midőn harmadszor fogott volna az egyoldalú beszélgetésbe az özvegyember: mielőtt elindította a malmocskáját ölébe helyezett ujjaival és pedrett bajsza alatt, hosszadalmasan Zsanétra nézett.
- Természetesen úriember vagyok, aki sohase feledkezett meg magáról női társaságban. Erről megnyugtathatom a nagyságos asszonyt. Soha, de soha nem ismertem az udvariatlanságot, a tolakodást, a tapintatlanságot. Soha, de soha - ismételte az özvegyember, és hosszadalmasat hallgatott, mintha meg volna elégedve az eddigiekkel.
...Zsanét bármennyire törte a fejét, nem emlékezett fontosabb kijelentéseire az özvegyembernek, amikor estefelé elhagyta a hegyoldali házikót, és Angyalosinénak néma kérdésére azt válaszolta, hogy még darab ideig itt hagyja a bútorait. Sőt azt vette észre magán, hogy fejét ismét olyan ábrándosan tartja a kanyargós óbudai utcákon, mint olyankor szokta, amidőn hosszú, boldog délutánok emlékével, csókok ízeivel, bomladozó hajfürtökkel és égő ruhában sietett alkonyattal a város felé. A fülébe zenehangok hallatszottak, pedig nem is hallott zenét. Cipője sarka úgy kopogott, mintha megifjodott volna. (A cipősarok tán szerencsés találkozásnak vélte az özvegyemberrel való találkozást.) Szerelem volt ez a találkozás - bármint is forgatnánk a dolgot. Kis szerelem, picinyke, bimbózó, özvegyember-félénkségű, lassan tapogatódzó szerelem, mintha csak egy csiga dugdosná ki a szarvacskáit. - Gyere ki, gyere ki! - nótázott most a próbálkozó csiga felett Zsanét, amikor magányosan mendegélt a város felé. - Gyere ki, gyere ki! - dúdolgatta magában az özvegyember emlékére, akinek majd vadgesztenye koppan a fején. - Vajon rá tudom kapatni a rác borbélyra, akinek illatát már megszoktam? - kérdezte magában Zsanét.
Jó messzire volt már a házikótól Zsanét, amikor megállott menésében, mert nem látott lassan szivárgó könnyeitől. Sírt csendeskén, de ugyanakkor erőt vett magán, és zokogva fütyülni kezdett. Zokogott és fütyült.