A lap feldolgozottságának foka

Zivatar pékéknél

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Zivatar pékéknél
szerző: Gárdonyi Géza

       A péknek két leánya van. Mind a kettő szőke, és mind a kettőt Sárinak hívják.

Persze csak az egyikök Sári, a másik Olga. De mivelhogy ikrek és reggel felváltva segítenek az anyjuknak a boltban, a vevők csak Sárikának szólítják a másikat is.

- Három szép zsemlyét, Sárika.

Gyakorta megtörténik, mikor együtt van a két leány, megkérdezi egyik-másik vevő az anyjukat:

- Ugyan ténsasszony, hogyan tudja, hogy melyik lánya, melyik?

A kövér nagy pékné ilyenkor mindig mosolyogva pillant a leányaira.

- Magam se tudom, csak tudom.

De néha azt mondja:

- Hiszen meg lehet őket különböztetni: Sári magasabb Olgánál, négy ujjnyival is magasabb, és az arca keskenyebb. Aztán Olga indulatosabb, Sári csendesebb.

Néha azonban megvallja:

- Bizony velem is megtörténik, hogy összetévesztem őket. Borult időben, vagy reggel, mikor még kócosok. Olyankor én is csak azt mondom:

- Sári!

S ha bővebben szól rólok, igy beszél:

- Hát az igazat megvallva, magunk se tudjuk már bizonyosan. Mert mikor születtek, kötöttünk ugyan rájok pántlikát, de mégis összekevertük őket. Mert tetszik tudni, úgy volt az, hogy mingyárt ahogy megszülettek, meg kellett őket keresztelnünk. Mer igen gyengécskék voltak. Hiszen most is olyanok, mint az őzikék. Nem is reméltük, hogy megmaradnak. Az az ostoba bábaasszony zavarodott volt aznap a virrasztástól. No meg hogy azon éjjel hatszor is ivott rumos teát. Hát mikor délután kérdem, hogy Janicsekné melyik is a Sári? - hát csakúgy vélekedésképpen felel a buta: - Ez a kékpántlikás talán. - Másnap már a piros pántlikásat bizonyítgatta Sárinak, harmadnap megint a kék pántlikásra esküdözött. De most már hát ez a Sári, ez meg itt az Olgácska.

A két őzike szemérmesen mosolyog ilyenkor, és melegen pillant egymásra.

Gyönyörű két gyermek. Mind a kettő fitoska és kékszemű és hát rózsaszín bársony-arcú, mint a pékleányok szoktak lenni. Csak éppen hogy vékonykák: kicsi koruk óta mindig fiatalabbaknak látszottak két évvel is, mint amennyik voltak.

De eleven és pajkos mind a kettő.

Mikor már az iskolába jártak, egyszer kieszelték, hogy a tanulást is megoszthatják: Sári megtanulja a bibliát, Olga a történelmet. Ha Olgát szólitják a biblia-órán, Sári kel föl helyette, s ha Sárit szólitják felelésre a történelmi órán, Olga felel.

Ugy is történt.

A bibliaórán a tanitó szólott:

- Csetneki Olga.

S fölkelt a másik.

Pergő nyelvvel kezdte felsorolni Absolon királyfinak a szörnyűségeit.

A tanitó elégedett arccal néz reá. Az iskolások azonban elképedve hallgatják.

Egyszer aztán az egyik megszólal:

- Tanitó úr: Sári felel Olga helyett.

- Egy órai bezárás! - dörgött az itélet, - és ott térdelsz a kályha mellett!

Hallatlan büntetés a jó kis Sárinak.

A tanitó maga is megsajnálta. Már félórával előbb benyitott, hogy kibocsássa. Nagy meglepődésére ott látta térden Olgát is. Ott sirdogáltak mind a ketten a kályha mellett.

- Hát te mért nem mentél haza?

A leány könnyes szemmel pillogott.

Hiszen nem is lehet másképp, csak úgy hogy ő is ott térdeljen, ha Sárit térdeltetik.

Ha együtt voltak és nem dolgoztak, mindig egybeölelkezve lehetett őket látni. Akár az ablakon néztek ki, akár az udvarukon sétáltak, akár a diványon ültek, mindig ölelkezetten éltek egymás mellett.

A kezök szinte rájárt, hogy amint közeledtek egymáshoz, mind a kettő fölemelte a fél karját, s mikorra egymás mellett voltak, a félkar ráfonódott a másikra.

Ruhát is egyformát, azonos szinüt viseltek kicsikorukban. Csak később találták ki, hogyha más-más ruhában járnak, mindennap megcserélhetik. A hajukat azonban mindig egyformán fésülték, fodoritották.

S arcra és termetre is egyformák maradtak. Tizenhét éves korukban is olyan egyformák, mind két zsemlye, vagy két szép őszibarack. Még a hangjok is egyezett. Az igazat megmondva nem volt valami szép hangjok: kissé rezes volt. De az anyjoknak a hangját se metszették tilinkófáról: bizony ha hangosan beszélt az anyjok, olyan volt a hangja, mint a varjúkárogás.

Dehát kisvárosban az ilyesmi nem ötlik fel: minden leány rózsa. Csak az a fő a mai drága világban, hogy jókora levelei legyenek a rózsának, körmöcbányai levelei.

Egy márciusi napon, ahogy Olga ebédhez tér a boltból, gondolkodóbb a szokottnál.

Sári kérdőn néz rá.

Olga azonban kerüli a tekintetét. Evegél, gondolkodik. Mindazonáltal nem feledi el, hogy a csirke májat elfelezi, és a Sári tányérjába teszi.

Minden falatot megfeleznek ők, ami jó.

De csak gondolkodik.

Egyszer aztán megszólal:

- Most már nagyok vagyunk, Sári. Azt gondolnám, hogy ne fésülködjünk egyformán, és ne cserélgessük a ruháinkat. Mégis komikus, hogy olyan egyformák vagyunk.

Sári csak nézett. Sohasem érezték ők komikusnak, hogy ők egyformák, inkább tetszett nekik.

- No úgye, - károgott az anyjok, - most már magatok is látjátok.

- Hányszor mondtam én is, - dörmögött álmos szemmel az apjok.

Mert az apjok mindig délig aludt, s délben mindig dörmögve beszélt. Vagy nem is igen beszélt, csak ott ült álmos bölényfejjel, és szó helyett csak a két lisztes szemöldökét emelgette.

- Jó, - felelte nyugodtan Sári, - hát akkor holnap majd én a nefelejcsszin ruhát veszem fel, te meg a fahéjszinűt.

- Nem, én ebben a babosban maradok holnap is.

Ez a nem, megint furcsa volt Sárinak.

Sohse mondták ők azt egymásnak, hogy nem.

Csak pillogott Olgára.

Mindig tudták egymásnak minden gondolatát. Abban a percben csak annyit tudott, hogy valami történt.

A boltban történt, mert másutt nem történhetett.

És azt ami történt, a szülők előtt nem lehet elmondani.

Alig is várta, hogy magukra maradjanak.

Ebéd után az anyjok le szokott feküdni, az apjok meg pipára gyujtott és kiment a boltba. Vagy elment vadászni. Nem született vadásznak, kutyája se volt rá, de az orvos rendelte, hogy tulságosan el ne hízzék.

Hát Sári nagysebten letakaritotta az asztalt, - azt is felváltva végezték, - s visszatért.

Átölelte Olgát:

- Mi történt?

Olga pillogott, habozott. Aztán elmosolyodott:

- Nagy valami, - mondta halkan, titokzatosan, - nagy valami! (És fontoskodva emelgette az orrocskáját).

- Hát úgy tiz óra tájt képzeld ki lép be? Öveges Gyuri.

Sári csak nézett.

Az üveges legidősebb fiáról volt szó, Antalfi Gyuriról, akit ők soha nem szerettek. Három évvel idősebb volt mint ők: a negyedikbe járt, mikor ők az elsőbe. Cigányosan barna és félelmetesen duhaj kölyök volt. Ha egyebet nem tehetett, az iskolafolyosónak az ajtaja mögé bujt és hátba buffantotta a belépőt.

Egyszer őket is, mind a kettőjüket.

Aztán nagypajkos rikoltozó kamaszszá nőtt. Az apja befogta inasnak az üvegesboltba. Ott érett a palackok, poharak, tükrök, tányérok, és atyai pofonok között. Akkor is találkozott persze olykor a péklányokkal, de rájok se hederitett. Majd bizony ilyen csitrikkel áll szóba.

Mindössze egyszer történt, ősszel, hogy amint a szombat délutáni inasiskolából hazafelé nyargalt, meglátta a két csitrit az ablakban. Nézte a két kislány, hogyan viháncolnak az inasok. Hát akkor ahogy meglátja őket, követ kap fel és nagy mérges mozdulattal, nekilendül mintha rájuk sujtaná az ablaktáblákon át. A két csirke persze rémülten ugrott el onnan. S még évek mulva is tünödtek rajta:

Vajjon csakugyan besujtotta volna-e a követ?

Aztán egyszercsak eltünt a fiu a városból. Pestre küldték, hogy tapasztaljon. Onnan meg elvitték katonának.

- Megjött, - ujságolta örömmel Olga. - De látnád micsoda nyalka fiatalember lett az.

Sári bámult, pillogott.

- Nagy?

- Nem éppen nagy, de igen csinos és udvarias. Teljes úri ember.

- Most is olyan barna?

- Még barnább: mert már bajusza is van. Szép fekete finom bajuszkája. Pödri.

Már akkor tizenhét évesek voltak, érdeklődéssel szemlélték a fiatal embereket. Ahogy ott varrtak az alacsony muskátlis ablaknál, kipillantottak, ha valaki arra ment. Ha asszony, gyerek, házas ember ment arra, egy pillantásnál nem becsülték többre.

De ha legény ment arra, a kipillantó megszólalt:

- A patikus-segéd. Uj nyakkendője van.

Vagy:

- Bandi. Kár hogy csak molnár.

Vagy:

- Bozóki irnok. Szép fiu.

S olyankor a másik is kitekintett. És elmosolyodott, a tükörbe pillantott.

Olga tovább-beszélte az ujságot:

- Mama meg se ismerte, csak mikor megszólalt: - Egy zsemlyéért futottam át, mondta. És rámbámult: - Jaj Olgácska, - mondta, - de megnőtt! De micsoda gyönyörű leány lett magából! - Kezet szoritottunk.

És Olga piros örömmel nézett Sárira.

Sári is megszinesült kissé. Kezdte már őt is érdekelni az üveges ifju.

- De hogyan szólithatott téged a neveden?

- Én is kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy ő mindig meg tudott bennünket különböztetni.

- Hazudott.

- Mért hazudott volna? Hiszen tudod, hogy sokan megkülönböztetnek bennünket.

- Hazudott.

- Nem, nem hazudott. A hazudó ember nem beszél olyan nyilt szemmel.

- Hát ő nyilt szemmel hazudik. No és aztán?

- Sokáig ott csevegett. Mondta, hogy a katonaságnál megszokta a tizórait és hogy most meg rászakad a boltnak a gondja: az apja nekiadja.

- Nekiadja?

- Neki. Maga ura lesz.

- No és?

- Hát... tudod, amig beszélt úgy nézett rám, de úgy nézett... Olyan... selymesen...

Lefeküdtek. Egy ágyban háltak ők kicsikoruk óta. Egy székre is vetkeztek. Amelyikök korábban kelt, fölvette a székről a felső-ruhát: termetre is azonosak voltak.

És még az ágyban is Gyuriról suttogtak.

- Vajjon eljön-e holnap is? - kérdezte Olga. - Holnap tizkor megint én leszek a boltban.

- Jó. De szólj aztán ha jön.

- Szólok.

Az üveges másnap csakugyan megjelent megint. A bajuszkája pomádéval volt hegyesre fenve, valami rózsaillatu pomádéval, ugy hogy háromméternyire meg lehetett érezni.

És még tovább időzött a pékboltban, mint az előbbi napon.

Olga bizony elfelejtette, hogy beszóljon Sárinak.

A mama szemét se kerülte el, hogy a fiatal Antalfi igen tapadozó tekintettel áll Olga előtt. S aznap este már, hogy a leányok lefeküdtek, az öregek hosszan maradtak az asztalnál.

- Az üveges állhat harminc ezerig, - mondta a pékné.

- Hát hatvanezerig!? - csapta feljebb a hangot a pék. - A háza maga megér tizezret. Hát a boltja? És igazgatósági tag a takarékpénztárban.

- De iszik.

- Iszik, iszik. De azért nem részeges. Üveges boltban nem lehet tántorogni. Éshát a fia nem részeges. Igen életrevaló fiu.

- Én nem bánom, - felelte ásitva a pékné. - Ugyan jobban szerettem volna akármi szegény úrnak...

- Ah, ménküt! Azok a téntanyalók!... Az iparos ma különb úr, mint azok a cilinderes koldusok.

A pékné sóhajtott:

- Mégis más. Egyik tekintetes, másik nagyságos. És az úriasszonyok mégiscsak...

A leányok a beszélgetésnek a szokatlan hangjára mingyárt figyelmeztek.

Sári kikelt az ágyból és fülelt a kulcslyukon.

- Rólad van szó, - susogta Olgának.

Erre Olga ugrott ki az ágyból és ő fülelt.

Mikor visszatért, egész testében remegett.

- Jaj, - mondta édes sóhajtással. - Gyuriról beszélgetnek.

Másnap mind a két leány ott volt már tiz órakor a boltban. Olga az előbbi-napi lilaszin babos ruhájában, Sári a fahéjszinüben, mikor Üveges Gyuri csakugyan belépett.

Sárin is csodálkozott, hogy megnőtt, megszépült, de azért tudta, hogy melyikük az Olga.

Mosolyogva pödörgette a bajuszát és nézett Olgára selymesen.

Mama kiment a boltból és Sári is kiillant.

Öveges Gyuri negyedórahosszat ott csevegett.

Persze amint elment, Olga azonnal rohant a szobába és elmondott mindent Sárinak. Minden szót.

- Háromszor is kezet fogott velem. De milyen hosszan, melegen. Mindig nekem kellett kivennem a kezemet a kezéből.

Sári csillogó szemmel hallgatta.

- Te, - mondotta vidáman. - Holnap én öltözök a babosba. Próbáljuk meg...

Olga a fejét rázta.

- Nem, az nem lenne becsületes eljárás, - felelte komolyan.

Maga elé nézett, aztán megint elmosolyodott:

- Hogy tetszik neked? Ugye nagy változás?

Sári a vállát vonogatta, orrát ráncolta mosolyogva:

- Olyan mint valami cigányprimás.

Olga megint elkomolyodott:

- Nem, azt nem lehet mondani. Annyira nem barna. És a szeme se cigányos. Igen illik neki az a barnaság.

És álmodozó szemmel nézett a tükörbe.

Másnap tizkor persze megintcsak ő ment ki a zsemlyés kosarak közé.

Akkor már félóra hosszat ott időzött a fiatal üveges, úgy hogy már érte küldtek.

A következő napon Olga ismét gondolkodva ült az ebédnél. Szórakozottan nézett a tányérjába. A csibegombaleves kedves étele volt, mégsem igen evett. A kérdésekre hibásan felelt.

Sári már akkor megint tudta a gondolatát.

- Nem jött el ma? - kérdezte halkan.

Olga a fejének egy bágyadt mozdulatával felelte:

- Nem.

S másnap délben már szomorú volt. Még a palacsintát is unottan metélte, pedighát azt még a gombalevesnél is jobban szerette.

- Ma se jött el? - kérdezte Sári.

- Nem.

S azon éjjel nyugtalanul aludt. Forgolódott. Sóhajtozott. Reggel gépiesen vette fel a Sári ruháját, a fahéjszinüt.

Sárinak a babos maradt.

A boltban aztán mi történik?

Ahogy ott válogatja a zsemlyét az orvos szakácsasszonya, egyszercsak elbámul:

- Eppen a semlépen cerna fan! Fégete cerna!

- Lehetetlen! - hebben meg a pékné s Olga is.

Már mondani akarják, hogy talán a fényező pamacsból ragadt oda egy serteszál, amikor a szakácsné huzza-huzza a cérnát, s kihuz egy kétaraszos fekete cérnát a zsemlyéből.

- No ez szörnyüség! - képedezik a pékné. - Bizonyosan valamelyik legény...

- Az inas, a Matyi! - szól haragosan Olga. - Az olyan rendetlen!

S kapja a zsemlyét, ellobban vele a hátsó ajtón.

- Mi az? Mi történt mama? - kérdi Sári a szobaajtóból.

- Képzeld, - mondja a pékné, - ezek a legények...

S nagyharagosan ő is elgőzöl ki a hátsóajtón az udvarra, a műhelybe.

Abban a percben csendül a boltajtó s lép be Gyuri.

Beretvától piros az arca, piros selyem a nyakkendője, a bajusza ki van hegyezve pomádéval.

Sári mosolyogva néz rá. Örül, hogy Olga örülni fog. Még kezet is nyujt Gyurinak:

- Zsemlyét? - kérdi kedvesen.

- Egyelőre csak a kezét, a kezét Olga. Oly boldog vagyok, ha a kezemben érzem a kezét.

És nézett selymesen.

Sári habozott, de csak benne hagyta a kezét a legény kezében. Gondolta: nem baj, majd megmondja Olgának, hogy helyettesitette.

- Nem jöhettem el se tegnapelőtt, se tegnap, - mondta forrón a legény. - Tudja hetivásár volt, és délig nyüzsgött a boltunkban a sok vevő. Tegnap meg búcsúsokat hozott ide az ördög, s éppen tiz órakor lepték el a boltot. Olga, kedves Olga...

Fölemelte a leány kezét s megcsókolta.

Sári ijedten rántotta el.

- De Gyuri... Maga téved!

Gyuri zavarodottan pislogott.

- Jaj, - mondotta halkan, - csakugyan... Ne szóljon róla Olgának.

S mikorra Olga belépett, szerencsére két más vásárló is volt már a boltban: a Lukács orvosék cselédje meg a bábosné. Látszott az Olga arcán, hogy patvarkodott. De amint Gyurit megpillantotta, egyszerre kisütött a nap a felhők közül.

- Én válasszak?

Sári visszavonult a szobába. Napestig furta az oldalát, hogy megmondja Olgának a kézcsókot.

Dehát Olga nem örülne neki, s Gyuri is megkérte.

Hallgatott.

Életükben ez volt az első titok, amit egyik a másikkal nem közölt.

- Majd ha asszony lesz, - gondolta, - megmondom neki.

És mosolyogva hallgatta, mikor az ebédnél Olga boldog pirulások közt susogta:

- Képzeld: megcsókolta a kezemet.

Aznap káposzta volt az ebéd, amit Olga csak egy kanálnyira becsült. De aznap kétszer is szedett belőle.

A közlenivalók aztán napról-napra érdekesebbek voltak.

Gyuri már délutánonkint is eljárt hozzájok, félórára, egy órára. Persze Olga akkor már a szobában fogadta, mindig ő lépett eléje és nyujtotta barátságosan a kezét. Sári csakúgy röviden, ujjhegyen fogott vele kezet, s ott-maradt persze ő is. Mosolyogva hallgatta a csevegésüket. Mulatott Gyurinak a selymes pillantásain, Olgának az angyalkodásán. De gyakorta fölkelt: kiment kisidőre, hogy bizalmas szavakra is legyen Gyurinak alkalma.

Gyuri már egy hét mulva vallott.

Megvallotta, hogy lehetetlen elképzelnie az üvegipar felvirágzását Olga nélkül. És hát Olga persze nem akarta gátolni az üvegipart: némi szemérmes habozások után igent lehelt.

Attól kezdve mindennap mohó érdeklődéssel leste Sári a fejleményeket. A leányregényekből is akkor szabadultak rá a kaszinói könyvtár regényeire. Gyuri hordott persze nekik. Még éjjel is olvastak.

Aztán az első csók is megtörtént.

Olga egésznap piros volt tőle. Álmodozó arccal járt-kelt a házban. Matyi inassal se patvarkodott. Nyájas volt és vidám. A koldusnak is friss zsemlyét adott aznap, és minden öt percben a tükörbe nézett.

Az ágyban is sokáig fensusogtak azon az estén.

- Apróra mondd el, apróra.

És Olga elmondta tizedszer is apróra, hogyan történt a vallomás, és hogy ő nem is várta, csak egyszer Gyuri elkezdi... Aztán ahogy ő ott áll meghatottan, pirosan, és lehunyja a szemét, rózsaillatot érez...

- A bajusza.

- Az. És... hát megcsókolt. Jaj, az a csók... Végigbizsergett az édessége a sarkamig.

Sári szinte itta a szavait, s utána az ő arca is kigyulladt. Azon az éjszakán ő aludt nyugtalanul, ő forgolódott, ő sóhajtozott.

- Te, - mondta reggel Olga, - ne szólj még róla senkinek: még az apjával nem beszélt.

Már akkor melegen tavaszodott.

Vasárnap mindig sétálni mentek, hol a vasuti állomásig, hol a Széchenyi-kertbe.

Gyuri előljárt Olgával, Sári mögöttük a mamával.

Más fiatalember nem csatlakozott hozzájok sohse.

Az iparosfélék mind szegények voltak. Gondolták: a pék nem adja a lányait iparosfélének.

Az úrfélék is csak messziről szemlélték a két pékleányt. Gondolták: a pék bolti lányoknak nevelte őket, tehát úrféle nem közeledhetik hozzájok.

A Széchenyi-kertben mindig leültek a vendéglőben. A hölgyek fagylaltot szopogattak, Gyuri sört ivott, és illatos szivart szítt.

Tekéztek is ott holmi úri fiatalok. Gyuri üdvözlést intett az egyiknek, egy teljesen ismeretlen kis cingár fiatal embernek. A fiatal emberen divatos kék zakó volt, és öblös mansetták. A nyakkendője mint egy nagy fehér pillangó. Vigan kurjantott minden dobás után:

- Banzáj!

És a levegőbe lökött az öklével.

Sári rápillantott Olgára, s Olga megértette, hogy a huga mit akar.

- Ki az? - kérdezte Gyuritól - akinek köszönt.

- Karikás Marci, - felelte Gyuri. - Tanitósegéd. Mostanában jött ide. Velem szolgált. De ő csak három hetet töltött a kaszárnyában.

Sári hosszan nézte a fiatalembert.

Az öreg üveges másnap délután bement a pékboltba és barátságos beszélgetésben sorolta el hogy mennyit ád a fiának. Pénzt nem ád neki, de elég a bolt. Ötezer koronát akkor is jövedelmez, ha szünetel a városban az épitkezés.

Erre a pék is elmondta, hogy pénzt ő sem igen ád a leányainak, de azért három szobára való bútort meg nyolcezer koronát ereszt mindenikkel még halála előtt.

Csakhamar egy liter bor is állott előttük, éshát megegyeztek tizezer koronában, meg hogy a pék még életében átiratja a fele ingatlanát Olgára, a haszon fentartásával persze.

Másnap délután a pék látogatta meg az üvegest, és egy zöld pintes-üveg folyadékkal tért haza.

- Patkányméreg, - mondta. - Hozzá ne nyuljon senki!

S nagyobb biztonság okáért cédulát ragasztott reá. Ráirta:

Patkányméreg.

Finom narancspálinka volt az, tiz éves. A pék mikor magára maradt, csöppenkint töltött belőle egy pohárkába, és gyönyörüséggel szopogatta.

- Fene üvegesse! Tudja, hogy mia jó!

Föltette a pintest a boltiállványnak a sarkára.

Gyuri persze másnaptól családtag volt. A helyi ujságba is belekerült az eljegyzés. Éshát esténkint Olga tömérdek csókról számolt be Sárinak.

- Ajjj! Végigbizsergett egész a sarkamig...

S behunyta a szemét, mosolygott, megvonaglott.

Sári is behunyta a szemét, és ő is megvonaglott. Mert hiszen, amit egyikük érzett, érezte a másik is.

Attól fogva egyre-másra vándoroltak át a legszebb poharak, sótartók és kávés-ibrikek az üvegesboltból a pékházba. Gyuri vőlegény a karikagyürükkel egy szép vállkendőcskét is vett, - csak mert a kirakatban látta. Ibolyák fehér selyem kendőn, mintha hóra szórt kék virágocskák volnának, és szegélyül fillérnyi apró rózsák.

Igen tetszett a lányoknak is.

Egy borult délután a két leány az udvari folyosón vasalgat. A finomabb fajta fehérnemüt, csipkét-mit, mindig maguk vasalták. De hat uj ing is volt a fehérnemü között, nyári batiszt-ingek, Három Sárié, három Olgáé.

Délután négy óra lehetett. A pék vadászatra indult, rókára, amint mondta, a benetei dűlőre. De csakhamar visszatért.

- Mégse megyek ki, mingyárt esik az esső. Akaszd be csak ezt a puskát Sári. Vigyázz: a patronok benne-vannak.

Sári fut a puskáért, de egyelőre csak az eperfára akasztja. Majd beviszi, ha a vas kihült.

S vasalgatnak serényen.

Olga vállán az ibolyás kendőcske van, Sári csakugy meztelen nyakkal, ahogy meleg időben szokás.

- Illenék már, hogy valamivel viszonozzuk azt a kendőt, - mondja Olga. - De a szobai himzéseket mind ismeri. Ujat kell valamit.

- Szép papucsot, mint tavaly apának.

- Csakhogy ne őzszin bársonyból, hanem ibolyaszinből.

- Szebb lenne bordó.

- És rá sárga virágok selyem cérnával. De hogyan mérjük meg a lábát?

- A suszternak meg kellett volna hoznia a cipőnket.

Sárga cipőt rendeltek Barát suszternál, nyári félcipőt. És szombatra rendelték, hogy vasárnapra bizonyosan meglegyen.

- Matyi! - kiáltott Olga az udvar hátuljába.

Az ölfák mögül egy álmos borzas fiucska kullogott elő.

- Eredj Baráthoz. Kérdezd meg, hogy miért nem hozta meg a cipőnket? Mondd neki, hogy várjuk.

Sári leteszi a vasat. Fordit az ingen.

- Ő talán tudja a Gyuri mértékét?

- Megkérdezzük.

A padlásról macskasirás hallatszik.

- Jaj, szegény cica, - mondja Olga. - Feljött velem, hogy a ruhát szedtük.

Sári hallgatódzik.

- Ez nem a mi macskánk.

- Csakugyan nem az, valami idegen macska. Nem tud kimenni, mert bezártam a padlásablakot.

És Olga kapja a kulcsot. A vállkendőjét, a havas-ibolyásat leveti a vasaló deszka végére. Siet a padlásra.

Sári éppen végez egy inggel. Ahogy leteszi a vasalót, a pillantása a kendőre esik. Magára teriti. Illegeti magát a sötét kamara-ablaknak a tükörében. Akkor lép a folyosóra Gyuri.

Sári oda se pillant. Fogja a vasalót: vasal tovább. Csak akkor tekint fel, mikor Gyuri már feléje tart. Sári, hogy a jobbjában a vasaló ég, mosolyogva szótlanul nyujtja a balkezét.

Mármost a mosolygás tévesztette-e meg Gyurit vagy a vállkendő, csak átkapta Sárit. Forró csókot nyomott az arcára, s onnan az ajakára.

Sári tolta kissé, s bágyadtan bontakozott ki a karjából.

- Menjen, - rebegte, - a szobába. A szobába.

Gyuri bizonyára azt vélte, hogy valaki látja őket: andalgott engedelmesen a szobába. Még röstelkedett is, hogy olyan vigyázatlan volt.

Olga sokáig időzött a padláson: kereste a macskát. A gonosz pára a gerendák közé bujt. Hivta, siccelte, - hiába: a macska nem jelentkezett.

Végre is kinyitotta a padlásablakot, s visszatért.

A kendő már akkor nem volt a Sári vállán. Csak vasalt, mélyen lehajolt arccal, pirosan.

Végre megszólalt, annélkül, hogy feltekintene.

- Gyuri bent vár a szobában.

Olga besiet. A nyakába omlik a vőlegényének.

- Isten hozott édes!

- Mért mondtad, hogy idejöjjek?

- Hogy idejőjj?

- No igen. Hát nem azt mondtad?

- Azt mondtam?

- Azt mondtad, hogy idejőjjek a szobába.

- Hogy idejőjj a szobába? Nem értelek.

- Nem értesz? Hát az imént, hogy megcsókoltalak, sohse volt édesebb az ajkad! Azt mondtad, hogy jőjjek ide a szobába.

Olga csak nézett. Az arca elfehérült.

- Megcsókoltál? - hebegte. - Megcsókoltál? És én engedtem?

Gyuri már akkor észbe kapott.

Legyintett.

Nevetett.

- A manó vigyen el benneteket, hát annyira eggyek vagytok...

Olga csak meredezett, mit akinek tőr áll a mellében.

- No és te nem ismerted meg azonnal.

- Nem én. Dehát hogy is gondolhattam volna: az ibolyás kendő volt a vállán.

- A vállán volt?

- Hát persze.

Olga leült. Csak kókadozott, mint akinek az egészséges fogát rántották ki a bajos helyett.

Gyuri a vállát vonogatta.

- Hát hiába most már megtörtént... Baj is a.

Már akkor a mama is ott állt. Hüledezve nézett a leányára.

- Mi bajod?

Olga szemében megeredt az esső. A torkán mintha megakadt falatok volnának: nyelt, fuldoklott. A szeme csupa viz.

Gyuri a vállát vonogatta, nevetett:

- A folyosó olyan homályos. És hát oly egyforma ez a kettő...

Olga fellobbant:

- Dehát hogy te nem ismersz meg akkor se!... Sötétben is meg kellene ismerned! A szivednek kellene megkülönböztetni!... ha a szemed vak.

Már állva vágta ki az utolsó szót: vak.

Gyuri vőlegény majd hanyatt-esett.

- Dehát... - mentegetődzött.

Aztán egyszerre ő is a sarkára állt.

- Hát jó, hát haragudj. Akkor elveszem Sárit. Nekem mindegy.

Olga kinos nyak-huzódással hunyta be a szemét. Megtántorult, aztán csak dőlt...

Az anyja kapta el...

- Jézus Mária! Meghal! Vizet!

Gyuri ijedten tekintgetett jobbra-balra: kereste a kancsót.

- Vizet! - károgta ismét a mama. - Odabent a másik szobában!

A kiáltásra Sári is benn-termett. Vörös volt mint a pipacs. Aztán egyszerre olyanná vált, mint a fehér pipacs.

- Olga! Olga! - kiáltotta rémülten. - Mi lelte?

S átvette az anyjától. Az anyja meg locsolta.

Olga megnyitotta a szemét. A semmibe bámult. Aztán hogy Sárit megpillantotta, az arca eltorzult.

- Kigyó! Eredj innen!

- De Olga!...

- Irigyem vagy! Irigyem! De hogy ilyet...

És elfancsalodott. A szeméből könnyek gurultak viaszszin arcán le a blúzára.

Az anya elkerekült szemmel fordult Sárihoz:

- Mit cselekedtél?

Sári valóban olyan arccal állt ott, mint a kártevő gyerek, aki várja a következményeket. Mégis hamarosan összeszedte magát és ijedt csodálkozással nézett:

- Én?

Olga felrobbant:

- Még azt mondja: én? Mért vetted magadra a kendőmet? Mért vetted magadra, ha nem akartad, hogy tévedjen?

Sári sápadtan pilogott.

- Ugye hogy nem birsz kimosakodni belőle?

És Olga megint a szemére tapasztotta a tenyerét.

Gyuri eléje térdelt.

- Olga, angyalom!

- Távozzék! - hördült fel Olga. - Távozzék! Ha magának mindegy, vegye el őt! Nekem ön nem volt mindegy.

S a hangja olyan károgóra vált, mint az anyjáé. A kezét úgy rázta, mint aki megszúrta a tenyerét.

Az anya intett Gyurinak. Gyuri sápadozva állt ott, és sápadtságában a haja, bajusza feketébbnek látszott a szokottnál. Csakugyan olyan volt, mint valami kárvallott cigányprimás, akinek eltörték a hegedüjét. Az anya intésére fogta a kalapját s nekiment az ajtó helyett a sifonérnak. Alig birt kitámolyogni a szobából.

A pék is belépett. Lisztes szemöldökei összevonultak. Képedezett.

Már akkor Sári is könnyezve állt ott. A tenyerét a szemére szoritotta.

- Nem, ezt nem birom ki! - nyögte fájdalmasan. - Meghalok. Inkább haljak meg, mintsemhogy Olga gyűlöljön.

S ki akart menni, de az anya visszatartotta.

- Dehát hogy követhettél el olyat! Mikor tudod, hogy megtévesztheted Gyurit.

- Ártatlan vagyok...

- És a kendő? - rikoltotta Olga.

- Most már megmondom. Előtte nem mondhattam, hogy én is szerettem volna olyan kendőt. És magamra próbáltam...

S megint elvörösödött.

- Már kitalálta, mit hazudjon - kesergett Olga.

- Nem, ezt nem birom ki, - vonaglott ujból Sári. - Haljak meg. A patkányméreg... Hova tette azt a mérget apa?!

Az apja azonban megfogta:

- Dejszen az én patkánymérgemet nem iszod meg! Mi lelt benneteket?

- Hát annyi mindössze, hogy Gyuri megtévedt: ezt csókolta meg Olga helyett.

Az ablakon vakitó fény villant át, s nyomban rá mennydörgés rázta meg a ház falát.

- Szamárság, - mondotta a pék. - Gyere velem a boltba.

S kézen fogta Sárit. A másik szobában megállt vele. A szemébe nézett:

- Bűnös vagy?

- Oh dehogy! Én nem tehetek róla, hogy...

- Mégis hát hogy engedhetted magad?

- Hogy engedtem? Hát tehetek én róla? Én ott vasalok, ráhajlok a vasra. Valaki jön: gondolom a cseléd, vagy Matyi. Egyszercsak átkap, megcsókol.

- Lökted volna el.

- Dehát oly hirtelen történt, és...

- Mért vetted magadra a kendőt?

- Hideg volt. A vasat nem hagyhattam ott. Gondoltam addig is, mig beküldhetek valakit kendőért...

- Ostobaság! Gyere a boltba.

A bolt mindig jó hely, minden gond ellen. Minden percben váltakoznak a vevők. És némelyik ott is időz. Ujságokat mond, ujságokat hallgat.

Az uzsonnakifliket akkor vitték be három nagy kosárban. Még melegek voltak és étvágykeltően illatosak.

Sári sápadtan, szórakozottan adogatta a vevőknek.

Az esső már akkor zuborgott. Csorgó esernyők fordultak már be a boltba, és fejre vont vizes felsőszoknyák. Az ég sűrün villámlott és dörgött.

- Felhőszakadás ez, - mondogatták a vevők.

Egyszercsak megjelent köztük a fiatal uj tanitó is. Az. Valóságosan. A kékzakós, nagy-mansettás, pillangós nyakkendőjü Karikás Marci. A kalapja csupa viz. A kabátja gallérja felgyürve. Rázta a kezéről a vizet.

- Perecet kérek, - mondotta a kalapjáról a vizet lesuhintva.

Egy göngyöleg papiros is volt nála, vagy talán nem is papiros, hanem valami más hosszukás bolti portéka. Letette a pult belső sarkára, és a ruháját törölgette zsebkendővel.

Közben körültekintett.

A szeme Sárin állt meg.

- Perec nincs ilyenkor, - felelte egykedvűen a pék. - Csak télen sütünk. De sóskiflivel szolgálhatok.

- Hát az is jó lesz. Megengedik, hogy itt egyem meg? Az esernyőmet otthonhagytam.

- Tessék, - felelte a pék.

Sári széket hozott a szobából.

- Tessék, - mondotta nyájasan.

S visszatért a szobába.

A tükör elé állt.

A tükör igen sápadt arcot tükrözött, s a két szem alatt vörösséget. De azért az arc csinos volt. Sári legalább meg volt vele elégedve.

Vizet öntött a tenyerébe, és meglocsolgatta a szemét. Az arcát meg úgy megdörzsölte törülközővel, hogy kipirosodott.

Ujra a tükörbe pillantott, s visszatért a boltba.

A tanitó még ott ült. Nézte az ablakon át az időt. Csak akkor, hogy Sári visszatért, akkor változtatta meg a néznivalóját.

Sári nyugodtan és szomorun adogatta a kifliket a vevőknek.

S nem is beszéltek többet.

Az esső elszünt.

Karikás köszönt, elment. Mikor az üvegtáblás ajtót bevonta maga után, mégegyszer Sárira pillantott.

Ha nem történt volna az a kis háboruság, Sári bizonyára örömmel ujságolta volna meg a hugának, hogy megismerkedett a kis tanitóval, Karikással, s nagy tünődések következtek volna. Igy azonban bágyadt volt és csupa aggodalom nehezitette. Olga igen haragszik.

Megbékül-e?

Talán soha.

Benézett a belső szobába.

Olga a diványon feküdt. Az arca zsebkendőbe volt temetve.

Az anyjok ott ült az ablaknál és szomoru arccal varrt. Az urának a nadrágjára varrt gombot, a tavaly nyári muszkavászon nadrágjára.

Intett Sárinak, hogy ne zavarja Olgát.

Sári könnyes szemmel fordult vissza. Megállt az ebédlőben, mert nagyot villámlott, s olyan dördülés következett utána, hogy az ablakok is rezegtek. Sári halk Jézust mondott a villámláskor és keresztet vetett magára.

A cselédleány benyitotta az ajtót.

- A suszter van itt: meghozta a cipőket.

Ahogy ujra villámlott, az is Jézust mondott s keresztet vetett.

- Ide vezesd be, - mondta Sári.

Egy szennyes emberke lépett be. Zöld kötény volt előtte. A kötényből két pár sárga cipőt vett elő.

Sári búsan pillantott a cipőkre. A kezébe vette az egyiket és megnézte.

- Micsoda vastag talp...

- Hát nem papiros.

- Mégis: vastag. Harminchetes?

Leoldotta a cipőjét és felhúzta az ujjat. Nézegette, mozgatta benne a lábát.

- Jó, - mondta szomorún, - csak nehéz.

Máskor visszaadta volna a cipőt, merthiszen valóban keményes talpat szabott rá a suszter. De fásult volt, nem akarta hogy a suszter feleseljen vele.

- A számlát majd reggel, - mondta bágyadtan.

A másik párt nem volt szükséges felpróbálnia. Olgának éppen akkora a lába.

S rajta hagyta a lábán az uj cipőt. Visszatért a boltba.

Nem csekély meglepődésére a kis tanitót megint ott-látta. Csakhogy már a pult mellett ült és barátságosan beszélgetett a pékkel.

De méginkább meglepődött, hogy a patkánymérget is ott látta a pulton, mellette két üvegkupicát. Az apja nagy vigyázattal csöpögtetett a sárgaszinü méregből a pohárkába.

A tanitó fölkelt Sári láttára és mosolygott.

- Itt feledtem a kottapapirosomat a pulton, - mondotta olyan hangon, mintha már régen ismernék egymást:

A pék bemutatta:

- Kerekes vagy Karikás, mi is?...

- Karikás Márton, - javitotta az ifju.

Sári szótlanul nyujtott kezet, s a pult mögé állt az apja mellé.

- Mostanában kerültem ide, - csevegett az ifju. - Szép ez a városka: csupa élet. És épp az imént mondtam a kedves atyjának, hogy én is beálltam a benetei vadásztársaságba.

- Vizslája van a tanitó úrnak, - mondta a pék, - és együtt járunk majd...

- És mikor nem érek rá, szivesen átengedem. A kutyának is jó.

Pogácsa-alakú bádogszelencét vont elő a zsebéből és cigarettát sodort.

Sári csak nézett rá.

Nem is hallotta jóformán miket mondott a fiatalember. Csak a vadásztársaság szóra pillantott egyet. Eszébe jutott, hogy az apja rábizta a puskáját, és ő a fára akasztotta. No azt ellepi a rozsda, ha meg nem törüli. Már mozdult is volna, hogy érte menjen, de arra gondolt, hogy még egy szót se szólt. Pedig a tanitó olyan melegen várakozón nézegetett reá. Hiába: mintha be volna dugulva a torka, mintha a feje olyan volna, mint a butorozatlan szoba: mit mondhatna?

És csak nézte a fiatalember mozgékony sovány kezét, amint a cigarettát sodorja, nyalintja, ajka közé igazitja és rágyujt.

S a kis tanitó is csak nézte-nézte őt félszemmel, mint a lúd az eget, s végre is illőnek érezte, hogy szóljon, miért nézi annyira.

- Láttam már magát, - mondta lepöccintve a cigarettája hamuját. - A Széchenyi-kertben, a kedves testvérével. És csodáltam, hogy annyira hasonlitanak egymásra.

Sári ezerszer hallotta ezt a mondást, de sohse volt olyan kellemes neki, mint most.

- Persze, hogy hasonlitanak, - dörmögte elfelhősödött homlokkal a pék.

És kedvetlenül mozgatta lisztes szemöldökét.

Az ifju tovább csevegett:

- Az igen kellemes lehet. Mondják, hogy az ikrek két testben egylélek. Maguk is annyira szeretik egymást?

- Mink is, - rebegte Sári.

És az ajkába harapott, hogy visszatartsa a szemébe törő könnycseppet.

- Boldog élet, - sóhajtott a kis tanitó. - A leányok élete egyáltalán boldog. Az életnek a kellemesebb része az övék. Mi kell a lánynak az életből? Regény és tejeskávé.

Sári szomorú szemmel mosolygott.

- Más semmi?

- Hát micsoda? Az a másmicsoda benne van a regényekben. Nekem is vannak leánytestvéreim. Azoknak nem kell egyéb, csak regény. De csak olyan regény, amelyikben legalább is egy grófkisasszony szenved és végül férjhez megy. De két grófkisasszony jobb.

A hangja gúnyos volt, de tetszett Sárinak. Micsoda eszes ember! - gondolta. S alig mert szólani.

- Hány huga van? - kérdezte tartózkodón.

- Kettő, meg egy néném. De az már férjnél van. Látná a két hugomat milyen csinos lányok.

- Szeretik egymást? - kérdezte Sári szomorún.

A tanitó vállat vont.

- Szeretik. De azért mindig veszekednek.

És nevetett.

- A lányok olyanok, - mondta a pék. - Összevesznek s megint megbékülnek. Tessék ebből a patkányméregből.

Sári búsan nézett maga elé. Azután megint a fiatalemberre fordult a tekintete.

Karikás úr úgy itta a patkánymérget, mint a Szahara.

- Én ritkán olvasok regényt, - mondta Sári. - Csak néha délelőtt. Mert tizenegy tájban nem nagy a forgalom, s akkor magamban üldögélek itt: olvashatok.

Elhalkultan mondta, és szinlelt egykedvüséggel: magamban üldögélek itt, de mégis ez a három szó mintha meleg lehelettel lebbent volna el az ajakáról.

A tanitó szeme megcsillant.

- Nohát én meg hozok, - mondta hévvel. - Van egy kitünő regényem. Abban is talál grófnét. Mi is a cime? Megálljunk... A manó tudja. De Düma írta. Szereti Dümát?

- Nekem mindegy, - felelte elmosolyodva Sári. - A nevet én nem nézem, - csak az a fő, hogy...

- Szerelem legyen benne!

És ismét nevetett.

Sári mellén valami boldog áramlat ömlött végig, valami olyan édes, mint meleg tavaszi napon a virágon lengedező szellő.

A pék is elmosolyodott. Azonban lisztes két szemöldöke gondolkodva emelkedett feljebb. Mi fizetése lehet az ilyen tanitófélének? Nem lehet bőséges, de mindig biztos. Éshát ha Sári tanitóné lesz, legalább teljesedik az asszonynak is a kedve.

- Tessék ebből a patkányméregből.

- Nem, köszönöm elég volt, - felelte a tanitó.

És az órájára nézett.

Már homályosodott a bolt.

Sári is gondolt arra, hogy meggyujtja a lámpást. De attól tartott, hogy a tanitó csak ott-feledkezett. S elmegy, ha lámpagyujtást lát.

A tanitó azonban hogy az óráját megnézte, lámpagyujtás nélkül is fölkelt.

- Most már mennem kell, - mondta. Sok még a dolgom.

S meleg kézszoritással vált el Sáritól is.

- Derék kis legény, - szólalt meg aztán a pék. - Józan és szorgalmas. Tedd azt a pálinkát fel oda az állvány sarkára.

Sári nem felelt. Már Olgára gondolt és mély szomoruság lankasztotta el minden tagját.

Hogy sietett volna be Olgához, ha nem történik az a kellemetlenség!

Mégis bement. Talán már elsirta a mérgét: a nyakába borul és megkérleli.

Lábujjhegyen osont át az ebédlőn, s megállt a hálószobájuk ajtajánál.

Fülelt.

Semmi hang.

Benyitott.

Olga még mindig ott feküdt a diványon, arccal a zsebkendőjében.

Az anyja akkor gyujtotta meg a lámpást.

Sári állt és nézett.

Az anyja fogta a lámpást és elment vele Sári mellett. Rá se pillantott.

Vajjon ő is haragszik-e már? Talán Olga elmagyarázta neki, hogy a megtévesztés nem lehetett másképpen, csak szándékosan.

S elvörösödött.

Mély bűntudat nehezitette el. Letérdelt a divány mellé és ráölelkezett Olgára.

- Olgám...

Csupa bűnbánat és bocsánatkérés volt a hangja. Gondolta: Olga nem fog felelni, de végre is meglágyul.

Soha nem történt, hogy haragudtak volna egymásra. Soha.

Olga megmozdult. Olyan vadul lökte le magáról a Sári karjait, mintha kigyó ölelte volna át.

- Eredj innen!

És ujra nagy sirást kezdett.

- Nem ismerlek, nem. Soha többé!

Az anya benyitott. Hivón intett Sárinak. Kivonta a szobából.

- Hagyjad, - mondta halkan. - Igen megbántottad. Várd meg mig ő szól.

Sári könnyezve nézett maga elé.

- Dehát mivel bántottam meg?

- Ő tudja. Ha nem volnál bűnös, nem érezne bűnösnek. Gonoszság volt amit cselekedtél.

És az ő szemében is könnyek jelentek meg.

- Közéjök furakodtál. Elrontottad a szerencséjét! Mármost vége. Olyan férjet nem talál többé.

- Gyuri meg fog békülni, - nyögte Sári.

- Lehet. De Olga nem békül meg véle. Ő nem hiszi, hogy Gyuri teljesen ártatlan. Csapodárnak gondolja. Hiszen Gyuri maga is mondta, hogy neki mindegy, csak azt ne mondta volna.

A pék bedörgött az ajtón:

- Lámpást! A teremtésit, hát mikor hoztok már ide is.

Szomoru est volt az. Olga nem ült az asztalhoz. Csak hárman beszélgettek. A szülők korholták Sárit. Sári sehogy nem vállalta a vétket.

Végre is a pék megbőszült:

- Eredj: kérleld meg!

Belépett maga is Olgához.

Olga még mindig ott-feküdt. Bizonyára hallotta a beszélgetést. De csak viz volt az a keserve malmára. Sirt gyötrelmesen.

Sári ismét letérdelt, átölelte:

- Olgám, egyetlen Olgám!

Olga eltaszitotta magától, hogy csaknem hanyattesett.

- Gyűlöllek!

- Olga! - károgott rosszalón az anya.

Az apa felfortyant:

- Micsoda beszéd ez! Azonnal megöleled Sárit, és megcsókolod. A teremtésit! Akarom! Parancsolom!

Olyat toppantott, mint az elefánt.

- Nem birom! - nyögte Olga, olyan hangon, mintha gyökerestől szakitották volna ki a szivét. - Soha! Soha többé!

- De én parancsolom!

- Öljenek meg, öljenek meg inkább! Mindig engedelmes voltam, de inkább haljak meg, mintsemhogy ezt a gonoszt... Nem testvérem ez, nem testvérem!...

A pék szinte megtántorult, elzöldült:

- Nohát akkor ki a házamból! Takarodj ki!

A felesége átfogta.

- Hagyjad. Nincs ez most eszénél. Legalább te légy okos. Hiszen megüt a guta, ha igy mérgelődöl.

A pék valóban úgy zihált, mint a hóban rekedt lokomotiv. A felesége átvonszolta nagynehezen az ebédlőbe.

Sári is eltámolygott. Beült a sötét boltba, és ott sirdogált. Csak órák mulva tért vissza, mikor már az anyja szólt neki, hogy lefekszenek.

Betért a szobácskájokba. Nem is lepődött meg, hogy Olga a diványra ágyalt magának.

Ő tehát maga fog hálni az ágyban.

Olga még mindig züpögött.

Sári sápadtan, fásultan vetkőzött le. Gépi mozdulattal oldotta meg a haját, s rázta szét a vállán, s mély sóhajtással fordult az ágyába.

De nem tudott aludni.

Olgának minden szippanása a szivébe nyilalt. Még a tanitót is elfeledte.

Tizenegy tájban Olga elcsendesült.

Sári felkönyökölt az ágyában.

A ház már csendes volt, csak a hálószoba órája petyegett halkan. A hold besütött az ablakon át. Sári csak akkor látta, hogy nem bocsátotta le a kárpitokat.

De mégse mozdult. Az elméje sokkal inkább meg volt terhelve az átélt keservekkel, hogysem a kárpitokkal is törődött volna.

Olga még apai parancsra se bocsátotta meg neki. Micsoda szörnyü jelenet volt! De ha csakugyan kiűzte volna az apja Olgát, vele ment volna. Mögötte járt volna, könyörgött volna:

- Engedd, hogy kutyád legyek.

A gondolatai gyötrelmesekre változtak.

Olga nem fog megbocsátani többé! Nem, soha!

S a maga mellében érezte az Olga mellében égő méregnyilat, az olthatatlan gyülöletet. Mert mindenkinek hazudhatott: igy történt, úgy történt, csak Olgának nem hazudhatott. Olga átlát ő rajta. Sötétben is tudná a hangja rezgéséről, hogy igazat mond-e vagy nem. Olga tudja, hogy szándékosan tévesztette meg Gyurit. Gyalázatosság volt!

S az arcát a tenyerébe temette. Szinte marta a szégyen.

Mit gondol Gyuri?

Ó förtelem!

És most már mindennek vége! Olga nem fog férjhez menni. Leányfővel hervad el. És élnek majd egy födél alatt szótlanul, mint Vértesi ügyvéd a feleségével immár tizenöt esztendeje.

A májusi hold széles fehér világossága elterült a szobában az asztalkán át a diványra, és a diványon Olgának az arcára is.

Olyan volt Olga, mint halott. Szép szőke halott, akinek a haját még nem igazgatták rendbe.

Bár én is igy feküdnék, - gondolta Sári. De én igazán holtan. Mert mi jó várhat ránk az életben? Holnap ha fel is kelünk, Olga nem néz rám, és nem szól. És ez így lesz holnapután is, azután is, mind élethosszat. És élünk egy födél alatt, Olga mindig néma vádló szemmel lelketörten, én meg örökkön a gyalázat bélyegét viselem az arcomon.

A gyászos csendben egy szú kezdett percegni. S az a percegés is olyan szomorú volt.

Sári könnyezett.

Jobb a halál az életnél! Ha már egyszer a lelkén olyan seb esett, amelynek nincsen gyógyulása, jobb a halál!

A méreg ötlött az eszébe.

Milyen jó, hogy előtte ittak belőle. Nem, méreg nincs a háznál.

A kut se mély.

Ha beleugrana, talán nyakáig érne a viz: kihúznák és nevetnék. Egy rút nátha lenne mindössze a következménye, és Olga méginkább gyűlölné.

- Komédiás, - gondolná, - hiszen nemrég tisztitották a kutat, tudta, hogy nem mély.

A puska!...

Künn van még most is az eperfán...

Azt be lehet hozni, el lehet sütni...

Csak egy durranás...

Circumdederunt me...

A szú halkan percegett. A hold elvonult már az Olga arcáról, de még mindig világoskodott a szobában.

Sári csak könyökölt.

Igy megválni az élettől, ilyen fiatalon! Meghalni, mint a virágában elfagyott rózsabokor... Nem viselni többé szép uj ruhákat... Nem fésülködni többé gyönyörködő arccal a nagytükörben... Nem szagolni többi ibolyát és nárciszt és édeskés gyöngyvirágot... Ily fiatalon! Hiszen nem is izleltem meg az élet mézét, csak egy eltévedt csókban. Mégis kell, kell!... Az ő élete most már csak egy fakereszt lesz. Egy fakereszt, amelyen pókhálót lenget a szellő.

De hátha Olga mégiscsak megbékül? Nem: Olga minden mást megbocsátana, csak azt nem birja el, hogy az ikertestvére a vele egylélek-testvér álnok volt iránta.

Nehéz kábulat ereszkedett reá. A szeme elnehezült és behúnyódott. S mégis olyan volt, mintha látna. Látná az eget sötétkék bársonynak: s rajta a Napot és Holdat egyszerre. S mintha hang hallatszanék a magasból.

- A Nap én vagyok.

És ő nehéz mellel felelné halkan:

- A Hold én vagyok.

S ime nagy fekete olló jelenik meg az égen, nem is olló, hanem koppantó. Eloltja a holdat.

Tudja, hogy álmodik, s mégis ébren van.

S lát egy nagy folyót, fekete nyárfák és fekete fűzbokrok között. A viz tompán fénylik, mint az olvasztott ólom.

Tutaj jelenik meg rajta, s a tutajon egy köpönyeges vagy szűrös tót. Nagykalapú. A tót áll és kormányozza a tutajt. S mintha az ő ágya vizparton volna a füzesben, s a tutaj feléje közeledne.

A tót arca hozzá fordul és ő megismeri a Halált.

És a Halál szól:

- Érted jöttem.

És ő nem bir felelni, csak néz dermedten.

A Halál pedig ujra szól:

- Miért késel? Neked nincs helyed többé a világban.

Megrázkódott.

Álom volt, - rebegte, - álom. De a hivó szó igaz. Nincs helyem többé az élők világában. Olga gyűlöl.

A szemepillája megint leereszkedett, de küzdött az álom ellen:

- Nem, nem alszom el: nekem az éjjel meg kell halnom.

S látta már magát, amint fekszik szép ezüst koporsóban, koszorúsan, sok, sok virág között. Mindenki megnézi majd és sajnálgatják.

Milyen szép leány volt, és milyen fiatal!

Kár érte!

És a kis tanitó is eljön és szomoruan néz majd reá. Talán egy könnycsepp is lesz a szemében. És mikor temetik majd, - szép bús muzsikás temetés! - Mindenki megsiratja.

Fölkel.

Csak állt a szoba közepén, mint egy rámából kilépett szőke angyal, aki elvesztette valahol a szárnyát.

Az óra halk zengéssel vert kettőt a szomszéd szobában.

Már két óra?

Tehát már az apja a műhelyben dolgozik.

Papucsot öltött, magára teritette a paplant.

Az anyja szobáján kellett átmennie. Tudta, hogy ott nyitva van az ajtó, a konyhaajtó is. De a cseléd mindig mélyen alszik.

Ismét levetette a papucsot. Az ajtót lassu nyomással nyitotta meg, mezitláb lopódzott át a szobán és a konyha hideg tégláin.

Az anyja nem ébredt fel.

A cseléd horkolt.

Az udvaron hüvösség borzongott át a tagjain. A levegőben friss tésztaszag terjengett. A műhelyajtóból vörös fény sugárzott a külső sötétségbe. Rekedtes férfihangnak a dalolása hallatszott a műhely mélyéből:

Kósza felhő, bárány-felhő:
ami elmult, vissza nem jő...

Sári melle elnehezült.

Ujra felvonta a papucsot és halk csoszogással lopódzott az eperfához.

A műhelybeli hang ujra nótába fogott: a Lili-keringőbe.

Ó mily bohó valék!...

Sári megrezdült.

Tudná az a legény? Gúnyolódik? Tehát már mindenki tudja?

És talán már az este pletykáztak is itt-ott a városban:

- Sári megcsókoltatta magát. Óh a szemtelen!

És holnap megint pletykáznak. Micsoda gyalázat!

Megrázkódott.

Leakasztotta a puskát. A puska vasának a hidegsége végigborzongatta. És mintha a súlya a puskának tizszer akkora volna, mint szokott lenni.

A műhelyből az apja dörmögése hallatszott. Odatekintett, a fához húzódott.

A műhely vörös párás világosságában félmeztelen férfiárnyékok sürgölődtek. És egy kis árnyék is, a kis inas. Az is meg fogja őt siratni. Mert ha megszidogatta is olykor, gyakorta dugott neki datolyát, almát, pogácsát.

Amint ott állt, a puska lebillent a kezében.

Valami toccsant előtte. A sötétben nem látta, hogy a puskacsőből loccsant ki valamelyes viz. Azt gondolta, béka, ijedten hágott félre. A paplant feljebb vonta a lábán, nehogy besározódjék. A papucsot a konyhába hagyta, s halk lábon tért vissza a szobába.

Odabent letámasztotta a puskát az ágyhoz. Állt mellette, bámult maga elé.

Azután a fehérnemüs szekrényhez lépett. Ott feküdtek már rendben a délután vasalt szép uj csipkés batiszt-ingek. Elvette a legfelsőt. A rajtalévőt felgombolta a vállán, s lebocsátotta. Az ujat vette magára.

Azután meggyujtotta a gyertyát. A másik tartóba is tett gyertyát. Azt is meggyujtotta. A két gyertyát odatette az éjjeli asztalra.

Olgára nézett hosszan, búsan.

Olga csakúgy feküdt, mint előbb, csakolyan fehéren és szenvedőn, s mintha rajta volna az arcán még altában is az a jeges gyülölet, amelylyel kétszer ellökte.

Leült a tiszta ingben az ágy szélére és felhúzta a puskát.

A kakas hidegen halkan kattant.

Kétszer kattant.

Kinyujtotta a kezét, hogy eléri-e a ravaszt?

A csövet a bal mellére illesztette.

Ujra nyujtotta a kezét a ravaszért.

Nem érte el.

Fölvette az egyik cipőjét, az ujat: próbálta, hogy eléri-e? A cső vége a bal cicije alatt, s jobbjával nyúlt, nyúlt a cipővel be a puska ravaszához.

A puska nagy dördüléssel elsült.

Csak egy nagy ütést érzett a mellén, s többet aztán nem tudott magáról.

Pedighát nagy sikoltozások következtek.

Olga mintha rugók dobták volna fel a diványról, úgy felszökkent a dörrenésre.

A következő percben már sikoltott, és Sárihoz ugrott. Az ing eleje lángolt a Sári mellén. A szobában füst és puskaporbűz. Olga rákapdosott az ing tüzére, elverte, elnyomta, és megint sikoltott.

- Sári!... Meghalt!... Segitség!

Nohát hogy ott micsoda zavarodás következett, micsoda szaladgálások, ájuldozások, arról jobb nem beszélni.

Csak a pékben maradt annyi lélekjelenlét, hogy az egyik gyertyát fölvette és megnézte közelebbről a Sári sebesülését.

Tenyérnyi feketés mocsok az ingmellen, de csak kevés vér. Inkább csak pirosság, ahol az ing égése megpörkölte a testet.

- Vizet! - kurjantott a cselédre. - És orvost!

Hát szerencsére a puskában a patron átázott volt, és csak kevés puskapor lobbant fel benne. De persze az is nagyot durrant. S talán lökött is. Lehet, hogy annak az ereje lökte mellbe szegény Sárit. Néhány szem sörét is benyomult a bőr alá, de azt az orvos mingyárt kipiszkálta, kimosta.

A vőlegény már korán reggel berontott a boltba. Sápadt volt, és rémült szemü. Kalap se volt a fején, se nyakkendő a nyakán, a markában azonban egy csomó gittet szorongatott. Nem is köszönt, csak mingyárt kiáltott, ahogy berohant.

- Olga? Ugye Olga!?

S remegett, mint a nyárfalevél.

A pékné maga állt a pult mellett. De a szobából kilépett Olga is. Csak a nyakába borult a vőlegényének.

- Nem én. Szegény Sárink, - sirta, - szegény Sárink. Én vagyok az oka. Az én ostoba féltékenységem... Győjjön, nézze meg szegényt.

Bementek a beteghez.

A pék ott ült mellette sápadtan, és aggodalmas szemmel, az ágy szélén. Őmaga fehéren, mint egy beteg galamb, feküdt hanyatt az ágyban.

De ahogy Gyurit meglátta, behunyta a szemét s elpirult. A tenyerét a szemére szoritotta.

- No hogy van? - lehelte pislogva Gyuri.

- Már aludt is keveset, - felelte a pék, - de az égés...

Gyuri közelebb lépett:

- Bocsásson meg Sárika, - esdekelt remegő hangon, - bocsásson meg. Tévedtem, hát tévedtem... Az idő borult volt, és az a fene kendő...

Idegesen nyomkodta a baltenyerében a gittet a hüvelykujjával. Aztán egyszerre mintha megharagudott volna, a pékhez fordult:

- Egy héten belől meg kell lennie az esküvőnek! Azt hiszem maguknak is ez a véleményük. Megleszünk addig az én kis legénylakásomban.

És a nyitott ablakhoz lépett: kidobta a gittet.

A pék a fejét rázta:

- Mig Sári meg nem gyógyul, addig nincs vigalom. Az orvos azt mondta, hogy legalább is két hét kell.

- Hát jó: mondjuk, két hét, de tovább nem halasztjuk. Én bizony nem válogatom mindig a maga leányait!

Sári bágyadtan mosolygott. A kezét nyujtotta Gyurinak:

- Hivja meg a lakodalomra, - rebegte, - azt a barátját is: azt a kis tanitót...