Zilahy Lajos: Valamit visz a víz
| Zilahy Lajos: Valamit visz a víz szerző: Halász Gábor |
Zilahy három regényében egy nagy alapélmény tér vissza a zenei motívumok bujkáló szépségével: alakjai áldozatul esnek a szerelemnek, a lelküket elborító vágy megnyomorítja életüket. A szenvedély aljasságokat, vétkeket, bűnre való készséget sodor elő a legtisztább lélekből is; a beteljesülés egyúttal kifosztottság, értékes erények elhullása, nyugtalan és szomorú boldogság. A szenvedélynek ellenszegülnek, de csakhamar fáradtan megadják magukat Zilahy hősei; a gyönyör úrrá lesz felettük, de elveszti ízét számukra. Az erkölcsi parancsok lélekvédő páncélja szétesik, az akarat elgyöngülve és kábultan követi az ösztönök kényét. Nincs megállás és csak lefelé visz az út. A «Halálos tavasz» fiatalemberét a vágy és a hálás testi emlékezés örökre egy nőhöz kötötték. Amidőn az elhagyja őt, roncsként, iránytalanul, tanácstalanul marad vissza. Egy új szerelem nyugodtabb boldogság ígéretét hozza feléje, egy résztvevő szív felemeli esettségéből; látszólag begyógyult a lelke. De a régi kedves egyetlen hívó szavára elfelejt mindent, amivel az újabbnak tartozik. Nincs ereje becstelenné nem válni. Esküvője küszöbén lesz hűtlenné; ha nem tér is vissza az elsőhöz, nem tud megmaradni a másodiknál. Gyáván és bűnösen a halálba menekül. – A «Két fogoly» fiatal házaspárját szétszakította a háború; a férj orosz fogságba került és évekre távol van. A feleség kielégítetlen asszonyiságát hasztalan tartják féken illendőség és becsület, visszavárás és szerelmi emlék. A hűség burka mögött meggyűlnek a vágyak és prédául ejtik őt az első erősnek. A fogolynak egyszer vissza kell majd jönnie, így kívánja az örök törvény és a rend, de a szeretők kétségbeesett egymásbaomlása öntudatlan tiltakozás, lázadás e visszatérés ellen. A férj csakugyan meghal, teljesítve a néma kívánságokat, amelyek már régen halálra ítélték. Kezdődhet a boldogság, ha van még rá erejük és kedvük a boldogoknak.
Utolsó regényében szimbolikus formába öltözött az alapélmény. A halászpár kunyhójához, ahol csendesen, nyugodtan éldegéltek, ismeretlen asszonytestet sodor a víz. Megmentik az életnek és házukba fogadják. A halász csak későn veszi észre, milyen veszedelmet idézett házukra, magára; – a felesége végig mit sem sejt. A megmentett nő ura szeretőjévé lesz. Viszonyukból elkerülhetetlenül, döbbentő természetességgel hajt ki a szándék : szabadulni az asszonytól. A halász kész a gyilkosságra, de a méregpoharat kiüti kezéből a ráismerés, hogy szeretője őt is megcsalta. A titokzatos nő újból a folyóba ugrik, elviszi a víz. Minden a régiben van és mégis minden megváltozott. A gyilkos gondolat , amely egyszer megszületett, jól el van temetve, mégis él. Senki sem tud arról, ami történt, a halász is úgy érzi, hogy elcsitult a lelke. «János maga is úgy vette a dolgot, hogy mindaz, ami történt, nem igaz. Amiről nem tud senki és soha nem is tudhat meg senki semmit, az nincs, az nem igaz. Van valahol, valahol a lélek legmélyén, mint a folyó zúgó medre alatt az iszap mélyébe temetett kő, vagy kagyló, vagy valami sötét tárgy, de mert emberi tekintet, emberi gondolat, napfény vagy levegő soha nem érheti, a valóságban nincs! Van valahol, de még sincs.» Ő újra a régi boldog ember. De a lappangó fájdalom észrevétlen őrli a lelket. Telnek az évek és «János mintha szomorú lett volna. Olyan volt, mint az alkonyat, amelyből kialudt a fény». Több szó nem esik válságáról, felesleges is lenne. A történetzáró jelenet már új drámát indít el szimbolikus játékával. A halász felesége érett szépségében egyszerre nyugtalanná válik; szereti az urát, de unatkozik mellette. És a folyó jó cinkos. Egy tavaszi napon – János épen távol van – új testet emelnek ki vizéből. «Zsuzsánna gyöngéden és megrendülten tartotta ölében a fuldokló víztől lucskos, nehéz fejét. Egy férfi volt.»
Három regény, háromféle forma. A «Halálos tavasz» énregény, az Adolphe és Dominique típusából való, lelki eseményekbe sűrített történéssel, kevés személlyel. Tökéletes drámai feszültség áramlik szét az elbeszéléstestben (ami a műfaj egyik legfőbb követelménye) az első mohó szerelmi összecsapástól a végső katasztrófáig. A «Két fogoly» szélesebb keretű, sok embert felölelő, társadalmi háttérrel, háborús és szibériai környezetrajzzal. Gyengébb, mint az első munka; Zilahy igazán hálás témája az egyéni lélek, csak szubjektív problémákat tud művészivé tenni. Itt a nő alakja a legsikerültebb, a férj már színtelenebb. Az ábrázolás nem nehezül és nem durvul el és nem siklik ki olcsó hatások felé. A «Valamit visz a víz »-ben Zilahy újra visszanyúlt a kis regényhez, de most meseszerűvé enyhítette a bűnbeeső lélek tragikumát. Maguk az események valószínűtlenek, szimbolikusan stilizáltak, ismétlődő motívumokkal kikerekítettek, de lelki visszfényük leírása a lehető legpontosabb és legvalóságosabb. A realitásnak és játéknak egybefonódása adja meg épen a könyv varázsát.
A szerelem az igazi hős mind a három regényben. Zilahy szerelemélményében a testi vágy csak alaphang, amibe megmagyarázhatatlan jóérzések, titkos megfelelések, különös hangulatok is belecsengenek. Míg régebbi alakjaiban váratlanul és előzmények nélkül lobbantotta ki a vágyat, most elmélyülve keresi meg távoli kezdeteit, a közömbös érzéseket, amelyeken keresztül észrevétlen lopódzik be a lélekbe. A halászt kezdetben alig érdekli a házukba került nő, szépségét észre sem veszi. De csakhamar megzavarja őt különössége, kíváncsiságát izgatja a multja és kelletlenül nézi titkolózását. Ellenszenvesnek találja, legszívesebben eltávolítaná. Tudatalatti védekező ösztön szólal meg ebben az ellenszenvben, védekezés az ellen, akinek már végzetesen hatása alá került. Majd igazságtalanul lopással gyanusítja meg a nőt és a szégyenkezés és szánalom újabb szálláscsinálók az eljövendő szerelem számára. Önkéntelenül összehasonlítgatja egyszerűbb feleségével; így lesz titokzatos szépségének rabja. Végül meglesi fürdőzés közben, az érzéki vágy szikrája kipattan és a lassankint felhalmozott érzelmi gyujtóanyag felloboghat a szenvedély lángjában.
Zilahy egyike kevés íróinknak, akik ismerik az emberi lélek bonyolult rétegeződését, követni tudják az érzések és gondolatok bujkáló útját és akikben megvan a művészi ábrázolás egyik legfőbb kelléke: a biztos izlés. Irói szándékait fegyelmezetten szolgálja stílusa is. Hangjában diszkrét és nobilis, kerüli a rikitó színeket; előadása nem válik agyonhangsúlyozottá. Érti az utalások és a kellő időben elhallgatás nehéz mesterségét, érti mondanivalóinak könnyed és elegáns sűrítését: sohasem terjengős. Egymást csöndesen váltó mondatai, finom hasonlatai egyszerűen és mégis tökéletes árnyalással fejezik ki témáinak szomorú szépségét.