Zene mellé
Nyír s hárs remeg, ezüst berek,
A vízre hold szirma pereg...
S mint sűrü haj, amelyben alkonyszellők a fésűk,
Párfőmözi a nyár-éj, mely most a tó fölé csügg,
A tó nagy tűkörét, az ében tündöklésűt.
S az evező kél és zuhan,
Bárkám az álmokba suhan.
Már távol égbe lengve visz,
Nem földi víz már lent e víz
Két evezőm csapása lágy,
Egyik a Csönd, másik Vágy.
Ütemre, szemlehúnyva, így,
Szivem, a végtelenbe vágj,
Alélón, lomhán, ringva vígy!
Ott túl a hold figyel, - átkönyökölt a tájon, -
A csendre, mit a csónak szelid zaja puhán von,
S három friss liliom haldoklik a ruhámon...
Most, ajkadhoz remegni, halvány Éj, kéjre ágyas
E szirmok lelke szédül? vagy szédült lelkem vágyas?
Oh ezüst Éj! hajadban fésű a sűrű nádas...
S mint hulló holdsugár-sereg,
S mint víz, mit gyöngyözni verek,
A lelkem is zokog s pereg...