Zene harsog...
szerző: Komjáthy Jenő
Zene harsog a táncteremben,
Röpítve hév, szilaj gyönyört,
S én itt szövöm kicsiny szobámban
Magam köré a csába kört.
A hangzsivajból ide téved
Vérkavaró, vad ária,
S a mély magányban összerezzen
A vágyak bús, beteg fia.
Ah, köreimet megzavarja!
Ah, lázitó, amit a szél
Idáig ver a dáridóból!
Ó, gúny, amit nekem beszél!
Beszéli, hogy megcsalsz te engem,
Hiú, ledér, gonosz leány!
Hazug szivedben nincsen érzés,
Átlátok szíved jégfalán!
Most ott lebegsz a báli nép közt,
(Hiányomat feledtetik!)
Mindenki bájaidra éhes,
Szemét rajtuk legelteti.
Fönnen, negéddel hí a táncra
Sok nyalka ifju dalia,
Nem versenyez sohase vélük
A vágyak bús, beteg fia.
Mélyen kivágott báli mezben
Járod te csalfa, hűtelen,
Szivem vonaglik gyötrelemben
S valami megkap hirtelen.
Ah, sejtem én, míg önfeledten
Tipeged át a csarnokot,
Hogy még te is lakolni fogsz majd,
Miként a büszke angyalok.
Gondolva rád s a tiszta múltra
Ugy elszorít itt valami,
S én nem tudom e szomju szívet
Köznapi dőzsbe fojtani.
Míg fuldokolsz te fényözönben,
Én csüggök egy sötét jelen;
Lemondás búja jobban illik,
Mint a vad élvek, énnekem.
De még nem tompa minden érzék,
Tüdőm izzó vágyat lehel;
Elbukva bár, vagy célhoz érve,
Téged sosem feledlek el!
A régi, a hatalmas ének
Szivembe zeng még szűntelen;
Fel-feltünik még régi arcod,
A tiszta, kedves, bűntelen.
És feltünik a gyermeteg lány,
Hajában rózsakoszorú,
Gyöngéden érint lágy kezével:
"Mért vagy - ó, mondd! - oly szomorú?"
S én hallgatok, hogy lelked álmát
Sötét szavam ne dúlja fel,
Hogy ifju véred meg ne fagyjon,
Ha hideg ajkam rálehel.
Mert hímporod a szélbe szórnám,
És elperzselném szárnyaid,
Szépséged ékeit letörném,
Letarolnám virányait.
Mi ékes, pompás és mosolygó,
Mi bűvös-bájos rajta van,
Szép szobrodat a porba zúzva,
Eltűnne róla nyomtalan.
A test csak váz, a lepke hernyó,
A kép rom lenne hirtelen -
És én ujjonganék kegyetlen,
Sötét, sivár győzelmimen.
Csak lejtsed, édes, lepketáncod,
Kis lábaid rakd szaporán!
Téboly-keringőd ropjad, édes,
Megölt szerelmem hűlt porán!
Téged a tánc, a zene csábít,
Engem az éj, a néma sír;
Téged az élet zűrzaja kábít,
Míg engemet mosolyra bír.
Áthallom gúnyos nevetésed:
A váz nevet s nem is pirul.
Jó éjszakát! Álmodni jobb lesz
A drága kép romjairul!