Zboró
| Zboró szerző: Mikszáth Kálmán |
Nem messze a galíciai határhoz, a kis Zboró városka déli oldalán emelkedő erdős hegy csúcsán, porladozik Zboró vára.
Nevezik különben »Makovicza várnak« is régi iratok, a hagyomány szerint Makó nevű úr építette IV. Béla királyunk alatt. Hiszen majd minden vár ekkor épült a tatárok ellen. Ha a tatárok nem lettek volna, ma igen kevés várunk lenne Magyarországon.
Később a Zudar nemzetségé lett a Zboró s a hozzá tartozó birtok, melyet mai napig is Makoviczai uradalomnak hívnak. A Zudarok magvaszakadtával a Tárczay-család örökölte, mígnem 1548-ban Tárczay Györgyöt hűtlenné bélyegzé I. Ferdinánd, s odaadta a szép várat uradalmastól az élelmes Serédi Györgynek. Veszedelmes volt akkorában egy-egy vár: könnyen utána gurult az embernek a feje is.
Serédi György sokat költekezett, s nagy fényre emelte Zborót, úgyhogy messze híre volt, mesés dolgokat regéltek a zborói vár pompájáról.
Ebben az időben ment oda látogatóba I. Rákóczi György a nejével, Lorántffy Zsuzsannával, ki vérrokonságot tartott a gyermektelen aggastyán Serédivel.
Rákóczinak felette megtetszett a gyönyörű vár és birtok, úgyhogy erőnek erejével meg akarta szerezni.
- Hogy adod nekem ezt a várat, bátya?
- Nem eladó, nagyságos uramöcsém.
- De ha én kérem. Bírni akarom azt. Mondj akármilyen összeget.
- Hát jól van - mondá Serédi nevetve. - Ha mához egy évig harmincezer aranyat kifizetsz, tied a vár s a birtok.
- Itt a kezem rá - felelte mohón a fejedelem -, eb, aki megbánja.
- Ne siess, nagyságos uram, mert még nem végeztem. A harmincezer darab arany mind erdélyi legyen, mind ebben az évben veressék, s mind a te képedet viselje. Másképp, isten úgy segéljen, nem adom.
Egyszóval lehetetlenséget kívánt Serédi. Harmincezer aranyat akkoriban tíz esztendő alatt sem igen verettek Erdélyben. Minden bőven volt ott, csak pénz nem.
Rákóczi elkedvetlenedve mondá:
- Bolond vagy, bátya, hanem azért mégis enyém lehet Zboró.
Az öreg csak nevetett rajta, s eldicsekedett vele sokáig a vendégeinek, hogy miképp vágta ő ki magát az ő kegyelmes uraöccse előtt, midőn egy napon, még le sem telt egészen egy esztendő, nehéz társzekerek döcögtek be a zborói híres udvarra s Naláczi uram szállt le az egyikről, kit az erdélyi udvarból ösmert Serédi.
- Hol jár itt kegyelmed - üdvözlé Serédi nyájasan -, ahol a madár se jár.
- Pénzt hoztam kegyelmednek.
- Miféle pénzt?
- Hát a vár és uradalom vételárát, harmincezer darab idei aranyat.
- Csak tán nem? - kiáltá ijedten Serédi.
De bizony igaz volt. Egyenkint oldozták ki a zacskókat, az öregúr egyenkint vizsgált meg egyre izgatottabban minden darab aranyat. Mind igazi volt, s nem volt egy híja sem. Az izgatottság annyira erőt vett a különben is beteges emberen, hogy mikor az utolsó darab is teljesen bevált az adott szó szerint, eszméletlenül hanyatlott hátra székén ott a nagy garmada arany előtt, s meghalt szívszélhűdésben, azt rebegve elhaló szavakkal: »Isten veled, kedves váram!«
Rákóczit igen meghatotta a szomorú eset, melyet ő idézett elő, s mintegy kiengesztelésül pompás emlékoszlopot állítatott a vár közelében, mely még mai napig is fennáll.
Zrínyi Ilona özvegysége idejében a várat is elfoglalták a Rákócziaktól a császáriak, s lerombolták, felgyújtották. Azóta aztán az enyészet vájkál benne, lassan, de biztosan őrlő fogaival.
II. Rákóczi Ferenc még bírta a makoviczai uradalmat, s sokat időzött a zborói kastélyban, hol az udvaron a híres száz hársfa állt, melyeket Rákóczi György oly nagyon szeretett, hogy a leveleit is így keltezte: »Datum Zboroviae sub centum tiliis«.
A hársfák még ma is ott állnak, két sorban, hatalmas koronáikkal, s rejtélyesen susognak egymás között. Ha értenők, hogy mit beszélnek.