A lap feldolgozottságának foka

Zalán futása/Nyolcadik ének

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Hetedik énekZalán futása
szerző: Vörösmarty Mihály
Nyolcadik ének
Kilencedik ének →

     Ekkoron a szigetek lakozói csapatba verődvén
A szaladó sorokat biztatva előbbre nyomultak,
S állt a harc heven, és harsány zengéssel egyenlőn.
Kallimachos, s bátor hadi sorsosa Krántor, az álló
Szittya vezért látván gyalog Alkes fegyveri mellett,
Összebeszélve reá készűltek menni halálos
Alkuval, és így szólt legelőbb a krétai bajnok:
"Most ugyan a legerősb daliát mi veszélybe kerítjük,
Csak te vitéz bajtárs, velem ellene menni ne késsél.
Én legelől rohanok, te azonban félrevonulván,
Vess kopját, s ha talán sebet ejtesz rajta, merészen
Rátörök én karddal. Te is akkor utánam eredvén
Támadd meg hevesen; s ha vitézűl ketten elejtjük,
Így leszen ifju nevünk sok hősnek előtte dicsővé,
S ketten fegyvereit tartós örömünkre megosztjuk.
Ha pedig engemet ő leterítve megölne, ne csüggedj,
Jőj inkább, s nemesebb lélekkel rajta boszúlj meg.
Én szintúgy, ha talán te ledőlnél holtan előttem,
Rajta boszút állok, vagy utánad az életi fényből
Gyászba megyek, s melléd lerakom rövid éltem alakját."
Így szólott, s amaz elfogadá a vészes ajánlást.
Bátran elindultak, jó harcot víni remélvén.
Balgatagok! ki erőt adhat gyengéknek is, és a
Sokkal erősebbet ronthatja le általok, a nagy
Mennynek, földnek urát védűl elhíni felejték;
Őket azért fogadásoknak bal része lenyomta,
S elhervadt fiatalságok; de dicső vala mégis
Tettök, az ily romlott nemzetben ritka, s örökké
Méltó szép hírrel tündökleni a maradéknál.
Mentek. Elől Krántor, félrébb bajtársa, s hajítá
Dárdáját; el sem vété, hanem a paizs alját
Érintvén, Árpádnak övét megütötte hegyével;
Krántor azonban már közel ért, és Kallimachos sem
Késve rohant bajtársának pártjára, de tüstént
Észrevevék. Lehel ott termett, s Krántorra rohanván
Állban üté buzogányával: megkoccana szörnyen
Véres szájában minden foga, s halva lefordúlt
A rohanó ifjú. Árpád pedig a hadi kopját
Megragadá, és visszaveté gyors Kallimachosra.
Ment a rettenetes nagy kopja halálos erővel,
De kikerülte urát, s Perionnak bal szeme fényét
Érte, s velőig szúrta; legott a bajnok elájúlt,
S nyögve halódólag lebukott szép szürke lováról.
Ezt látván gyors Kallimachos megrettene, s máris
Fordította lovát; de setétes gyászos alakban
Szörnyen elejbe borúlt Krántornak vérjeles árnya:
"Vissza! nyögé, haj! Kallimachos, menj vissza boszúlni."
S az mene halni; de nem társáért állni boszúját.
Árpád megsujtá őt a nagy szikladarabbal,
Mely sisakát betöré, és izzadt homloka csontját.
Kallimachos leborúlt, kelevéze kihulla kezéből,
S lelke, kidőlt velején, lassú lebegéssel enyészett.
Így az erős ifjúk egymásnak utána kivesztek,
S melyet együtt fogadának, együtt is elére halálok.
Árpád lóra kapott, s rettentőn villoga kardja,
És leveré Peliast; koponyáját bőrsisakostúl
Elmetszé, hogy azonnal alélt, s csörrenve lefordúlt,
A Peneos melléki Leót is elölte, ki hozzá
Karddal csapdosa; ő fölemelt karjára lecsapván
Elvágá, s lelöké oldalt rendítve lováról:
Népe körűl, mint a nagy tenger, zúgva csatázott.
Most Árpád mellett leverék a gyenge Alexist,
Aki, midőn feje puszta maradt, s nyaka, melle födetlen,
Fegyverit elvetvén Árpádnak elébe letérdelt,
És siralom mosván ajakát, ily szózatot ejte:
"Nagy lelkű, te, ki mindennél százszorta nagyobb vagy
És hatalommal erősb, hozzád folyamodni merészlek.
Nem harcolni jövék, és ártani nem tudok én még;
Mert gyengék kezeim, s nincsen hadi lángja szivemnek.
Tempe kies völgyén szült engem az árva Melitta,
Ott még szinte gyerek társimmal játszva találván,
Harcba, hogy elvesszek, hurcoltak irígyi szülőmnek;
De te kegyesb légy, és könyörülj ifjúi napomnak.
Majd ha időm eljő, hű kísérője vitézid
Harcainak, fegyvert viselek szakadatlan utánad,
S megfizetek rövid életemért hűséges eszemmel.
Így szólott a gyenge fiú, siralommal elöntvén
A véres földet; de felelt a párducos Árpád:
"Haj nyomorúlt! Inkább ne születtél volna, vagy első
Lépted után a sír mélyébe letéve nyugonnál.
Itt hol szörnyü halál villong a fegyverek élén,
Hol nincsen kegyelem, nyomorúlt itt kérsz-e kegyelmet?
Mégis hasztalanúl ne remélj Árpádnak előtte,
Menj be, ha élni akarsz, seregem már bántani nem fog."
Erre felállt a bús gyermek, s jól hátravonódván,
A rohanó hadak érc sora közt rettegve megállott.
Úti Lehel pedig, eltelvén hadi lelke haraggal,
A sziget ifjait, és kiket ellentállva talála,
Mint lecsapott mennykő, buzogánnyal sujtva fogyasztá.
Általa nagy Médon, s a spártai Dáres elesnek.
Elvész gazdag Araxesnak magzatja Leo is,
S a beszakadt mellből vérét feketedve okádja.
A nagy erő téged, Klonios, nem mente haláltól,
Téged sem gyönyörü külsőd, fénylepte Nikátor,
Mind leütött titeket hadrontó karja Lehelnek.
Ő most a sebesen szaladó Lükaonra rohanván,
Vállban üté, kinek is leszakadt nagy válla vasastúl,
És maga hirtelenűl jajgatva, zörögve lefordúlt.
Ennek alatta serény pejkanca szökik vala, szügyben
Csillagos, és bíbor takaróval büszke, holottan
Hímes aranyszálak széltében tűzve valának,
A szép ifju tavaszt képezvén tarka mezőben.
Ezt mikoron elfogta Lehel, meglátta Lebőt a
Súlyos fegyver alatt bajosan gyalogolni, feléje
Vágtata, s általadá, hogy rajta csatázzon. Az a szép
Lóra legott föl is ült, s a fegyvert, s gyenge Alexist
A seregek sora közt besietvén, bátyja kezénél
Hagyta, dicső agg Kárelnél, ki nyugodtan az első
Harci szekéren volt, istenhez az égbe sohajtván.
Ehhez járult most, s így szólt ifjabbik Izárfi:
"Bátya, te jól teszed azt, hogy kérleled a magas istent,
Áld az tégedet, és a nemzetet áldja meg érted.
Mégis nézz ide most, siető szavaimra figyelmezz.
Itt e gyenge fiút, s e fegyvert küldi, hogy őrözd,
A rohanó seregek fejedelme, dicséretes Árpád.
De mostan ne kivánd, hogy többet mondjak, erősen
Ver szivem a had után, veszedelmek szelleme huzza."
     Ezt mondván, a vasfegyvert otthagyta, s Alexist.
Kárel örömkönnyel nézett öccsének utána.
Szólna, de szélvésznél gyorsabban visszafutott az,
S a harcok közepébe merűlt. Ott messze világló
Fegyverrel sok időig ütött, elhagyva vezérét,
Megsebzette Biast, nyakszirten vágta Philémont,
És agyas Áressel egyszerre leverte: halálos
Lévén minden ütés, melyet keze szóra; de végre
Őtet is a hadi sor díszetlen porba temette.
Ossa vidéki Timon jött, és megszúrta derékon
Nagy kelevézével, mely béleit összeszakasztá.
Erre ledőlt, s vele szinte rogyott a díszes ajándék,
Jó lova; mert bal combja fölött nyíl érte keményen.
Igy ezek itt egyszerre megütve a földre zuhantak.
Zajt üte rajta Timon, s biztatta barátit is egyben:
"Társaim, ezt látván ne remegjünk harcba rohanni,
Gyenge halandók ők, mint mink, kik szinte, ha éles
Fegyvereink nyomják, a földet rágni lehullnak."
Így szólott, s dicsekedve leszállt, hogy szedje vitézi
Fegyvereit, s a lótakarót megtartsa haszonra.
     Ekkoron Árpád a seregeknek előtte ragyogván,
Nem sejté, mi esett, s a rémült népeket űzte.
Nagy Bulcsú mellette nyomúlt, s a nemzeti zászlót
Vitte magas karral. Lehel is bal részen erősen
Harcolván a még későket nyomta vasával,
S mint a mennykövező isten, ment közben, erősebb
Földi halandóknál, a győző párducos Árpád.
De mikoron szemlélte Lebőt, hogy büszke örömmel
Fosztják a görögök, s bátrabban is állanak ellent,
Fájdalom érte szivét, s iszonyú harag űle szemébe,
És odavillámlott, odacsattant kardja legottan.
Megfélemle Timon, sietett paripára szökelni;
De mikor immár kelt, combját elvágta, s lováról
Visszalöké Árpád s elhúnyt fegyverneke mellé
Még sokat eltemetett, s még nem szünt búja, haragja.
A görögök pedig elvesztek nyomorultan az ádáz
Szittya vezérnek kardja miatt; de Philo is azonnal
Ellene jött számos népnek közepette ragyogván,
S a szaladók seregét fölfogta hatalmas erővel.
     Más részről ezalatt Viddin szörnyű hada rontott.
Ő maga rettenetes karral nyita szerte nagy ösvényt,
S a csengő sorokat kiveré öldösve helyökből,
És legelőbb Und népe javát rontotta; hatalmas
Dombait, aki nyilat, s hadi kopját vetni legelső
Volt ezen osztályban. Most ő egyebekre csatázván
Nyillal ölé Ricseket, s rohanó magas Illit elejté,
Somnyelü kopjával leszegezvén karja hatalmát.
Őtet azonban erős Viddin dárdája leverte,
Szinte mikor gerelyét izmos markába szorítá:
Ágyékát, annak dárdája, veszélyesen érte,
Melyre aláfordúlt, fájdalmas végre sietvén,
S döngött a bús föld zuhanó testének alatta.
Viddin kegytelenül tovament, s mentében elejté
A bárdos Csíszárt, s oldalt megszúrta vitézlő
Vámost, s Zongornak koponyáját földig alázta,
Kik hamar a vad enyészetnek karjába borulván
Szintelenűl, csörgő fegyverben elestek. Üvöltő
Népe hasonlókép rontott vala, s durva morajjal,
Mint az ölő szélvész, küzdött heven a magyar ellen.
Ő még Halmilakót kergette halálra fiastúl,
Aki midőn atyját látá lankadni sebében,
Rettenetes Viddint kelevézzel szurta derékon;
De vasövét annak meg nem rontotta, s lecsúszván
Csak csipejét sérté. Súlyos dárdával elérvén
Őt is agyonsujtá Viddin, s levetette lováról.
Ott a hű gyermek nyugodott bús apja fejénél,
S lelkével lelkét az üres levegőbe bocsátá.
Látta az ősz bajnok dúlt rendeit esni halomba,
S nem réműlt veszedelmének közepébe rohanni:
Arra csavarta lovát, nagy fegyvere arra világolt,
S mentében kéré istent, az egekbe tekintvén:
"Isten! erősebb a villámnál, aki alatt ég
S föld megrendűlnek, kegyes istene ütközetinknek,
Vidd az öreg karját, mint hajdan vitted az ifjú
Karjait, a diadal kétes mezejére vitézűl.
És ha ma végső lesz lelkének ez óra, te ójad
Honnosait, s nekik adj diadalt vérülte fejénél."
Így szólott, s első kéréseit isten elérté,
S ráintett ragyogó kardjával, melyre hatalmasb
Lett az öreg, s mene gyorsan elő, keze, szíve buzogván.
Kit hogy rettenetes Viddin megláta fehérlő
Jó paripán tisztes komoly arccal jőni, csatáit
Szüntetvén, elejébe került, s ily szózatot ejte:
"Bajnok öreg, téged mi veszély hoz előmbe halandót?
Véled-e, hogy, mig erős bárdod közelíthet, ölő nagy
Dárdám vége henyél, s fejedet nem dönti homályba?
Sőt mondom, ha talán háromszoros életet élnél,
S élted mindenikén két ember szelleme volna,
Mégis elűzném azt az üres levegőbe, s előbb, mint
Hozzám érne vasad, porrá töredezve hevernél."
Így szólott; de amaz hallgatva közelgete búsan,
És nekivitte szekercéjét, mely mint az egekben
Megcsattant villám, fénylett rontásra emelten.
Hátrább állt Viddin, s kétszer rásujta halálos
Dárdával, kétszer leveré azt isten; azonban
Ősz Und a bolgár sisakát megvágta legottan,
És külső lapját lehasítá. Melyre boszúsan
Hátrált a bolgár, s iszonyúbban emelte az élet
Vesztegető dárdát. Az, mint magas éktelen árboc,
Zúgva leszállt Undnak süvegére; de onnan is a nagy
Isten erős keze visszaveté, s a földbe szegezte.
Und, mikor a nagy ütést hallá lesuhanni, szivében
Megrettent: Viddin hogy látta erőtlen ütését,
Mérgében megrázkódott, s nem merte bevárni,
Hogy (kit előbb gúnyolt) másodszor vágja sisakját.
Káromkodva vevé dárdáját, és tovazúgott;
Bámúló katonái nyomát zavarodva követték;
Und pedig elpusztúlt sorait meg' helyre javítá,
S a bolgár népnek bátrabban türte csapásit.
De Viddin Kadosának erős népére csapott most,
S ott hamar Omba fejét megtörte halálos ütéssel.
Mellben üté Villánt, hogy azonnal földre hanyatlott.
Rajta nagyot zörrent megütődött pajzsa vasával;
Ifjú Csombornak sem szánta meg élte virágát:
Ez legelőször most kezdett harcolni, s miként a
Reggeli tiszta sugár, tündöklött gyenge korában.
De hamar ölni tanúlt kezein vér kezde lefolyni,
S őt a rettenetes bolgárhoz vitte halála.
Szinte midőn leütötte Hibót harmadszori súllyal,
Rájöve nagy Viddin, s megsujtá vakszeme táján:
Akkor aláhajlott feje, s megszűnt harca kezének.
Mégis erőt nyert, és másodszor elébe vetődött
A nagy Viddinnek, megvágta, de nem sebesíté,
A vas pancélon tompulván éle vasának.
Őt pedig észrevevé, s a súlyos dárda hegyével
Viddin megszúrá gyengén lelt tompora táján,
S monda, kevély szűből ily gyászos szókra fakadván:
"Féreg, hát téged kétszer kellett-e megölnöm?
Ám jőj bár tízszer, tízszer megrontom erődet.
De tudom, a te szemed nem fog már látni világot,
S tévelygő keselyű temet el gyomrába, ha rád jő."
Szörnyen imigy szól ő: de nemes tűz gyujtja vitézlő
Dalma szivét, keserű szavait nem hallja nyugodtan.
Mint lobogó mennykő, vagy mint dühös étlen oroszlán,
Rázúg, s villámló karddal megvágja sisakját.
Porba megy az; de utána lecseng Dalmának acéla.
S most látszott Viddin rettentő képe, miként az
Égre borúlt rémé, mely villám, fergeteg ülvén
Mérges alakja körűl, képét egyszerre kitolja,
És iszonyú szemmel letekint a földi világra;
Így látszott Viddin, de hamar fölkapta sisakját;
Dalma pedig mint a körmetlen, agyatlan oroszlán,
Megfuta kard nélkűl, s hátráló társait inté,
Hogy fegyvert kapjon; nyomban volt Viddin erősen,
S mintha egyébbel már nem volna csatája, csak arra
Zúga, csak azt űzé, szóval, dárdával ijesztvén:
Az pedig a seregek közepett sík puszta mezőben
Jóval előbbre futott, csavarogva kerülte halálát.
     Már ekkor Kadosával elállt az athénei bajnok
Távol egy alsíkon, hol csínos zöld sudarával
Két remegő levelű nyár közt szép szilfa virított,
S változatos fejökön játékosan álla meg a nap.
Mindenikét fegyverneke távolról léptetve követte.
Ott a két nagy erő közel ért egymáshoz azonkép,
Mint az ölő villám, mely messze, borongva ködében
Végre nagyot lobban, s végigmegy az égi határon,
Hol rohanása előtt fut az éj, s felhői setétség,
És mikor ő dörög, a viharok hallgatnak alatta:
Úgy készűltek ezek szörnyű rohanásra, s körűlök
Hallgata, míg víttak, a nagy csata hangja; de elsőbb
Társához rohanó Kadosának im e szava zengett:
"Már ha vitéz elszánással vég bajra kijöttél,
Hadd halljam nevedet, görög, és nemed ágait avval,
Hogy ha levághatlak, tudjam megmondani, mit tett
Fegyverem, és mi jeles lehet énnekem a te halálod.
Vagy ha talán engem kezeiddel alázna meg isten,
Megmondom, ki vagyok, hogy tudd, mi dicső lesz utánam,
Aki megöl. Noha nem hiszem azt, míg porba nem esnek
Karjaim, és szemeim láthatnak tiszta verőfényt."
Ezt mondá: de amaz szomorún így válaszol erre:
"Nem bölcsen teszed azt, hogy míg forr harca hadunknak,
Szóval vesztesz időt. De ha tudni elannyira lángolsz,
Halld nevemet, s röviden nemzetségemnek utóját.
Fő nemből vagyok én, nagyatyámat bíbor ölelte,
Mint mondják; de homály van ezen, s nem is űzöm az elmúlt
Dolgoknak nyomait, sem avúlt hírökre nem aggok.
Engem Athéne nevelt, ott láttam az ősi dicsőség
Romjait, és Marathon mezején hadi szikra fogott el.
Ottan atyám, mikor izmosodám, mind sorra mutatta
A dőlt sírköveket, s hadi lángot gyújta szivemben.
Ott ada kopját, és kardot, hogy víni tanuljak.
És maga fárasztott, s ha henyén mozdúla kezemben
A fegyver, nyomban mutatá emlékeit elhúnyt
Ősinknek, kiket a diadal nagy hírre vezérlett...
Hej! magyar, aki előbb büszkén Marathonra lenézett,
A nagy athénei nép, nem volt szívére hasonló
Ehhez, mely ma vitéz hadatoknak előtte veszendő.
Tíz ezer ott száz ezredeket meghajta vasával,
S szárazon, és vizen űzte dicsőn a persa hatalmat.
Most Marathon mezején a gyávák nemzete tévelyg,
S régi dicsőségét nem bírja Athéne, ledőlvén
A falak, és a benne lakók erkölcse bomolván.
De te ne hidd, hogy azért engem rémítve megűzhetsz,
Vagy hogy visszaragad valamely kéj, s honni szerencse.
Nincs rokonom, s egyedűl végső nyavalyában atyám él.
Azt is azóta, tudom, letevék sírjába nyugonni.
Lánya Lisandernek, kit hölgyűl gyenge korában
Vettem, az ártatlan Theodósia meghala első
Szültével, s örömét elzárta szivemnek örökre.
Most ki sirathasson, nincs többé senki, se tőled
Nem retteg Schedios, ha ezer villámmal omolsz is."
Dárdával rohanó nagy Kadosa erre imígy szólt:
"Óh bajnok, boldogtalanúl maradál te az élet
Napjaiban, s gonoszúl pusztán hagya csalfa szerencséd,
Hogy ne legyen, ki örülhessen, ha hazádba jutandasz,
Vagy ki halálod után teremidben sirva fakadjon.
Engem erős isten kegyesen letekintve megáldott.
De halld meg nemem ágazatit, s ismerj meg egészen.
Hajdan Etel mellett könnyű elméje tanácsán
Széplakon élt egyedűl gyönyörű Nemibonta sokáig.
Ott közel a zúgó liget alján férfi-ruhában
Gyakran egész napokon vadat űze, gyakorta csatába
Ment ragyogó szép fegyverben, s fenncsilloga kardja,
Mint lobogó vad láng, s bús harca veszélyeit űzte.
A viadalmas Erő, szép termetes égbeli tündér,
Őt minden nyomain követé látatlan alakban,
S titkon emelt sóhajtással sugdosta szerelmét.
Nem hajlott a szűz, de szivét elfogta tünődés,
S látni kivánta hivét. Az előjött díszes alakban,
S csábító képpel mosolyogva közelgete hozzá:
De Nemibonta futott, a férfias arcot utálván;
Vette nyilát, s az ijedt vadakat kergette napestig.
Már magasan feltűnt a hűs esthajnali csillag;
De hamar a tündér ráhozta az éjnek alakját,
És beborúlt a táj, s a szűz megtévede rajta.
Így mikoron tova bujdosnék, megláta ragyogni
Egy siető lánykát, ki fejével gyenge sugárú
Csillagot ingatván szabadon mene a bajos úton.
Ehhez az elfáradt gyönyörü Nemibonta imígy szólt:
»Ég szüze, aki dicső fejeden szép csillagot ingatsz,
Vígy haza, s amit kérsz, szándékom tartja megadni.«
Ekkor Erő, mint gyenge leány, mosolyogva imígy szólt:
»A hold lánya vagyok, s Mahamisnak mondanak engem.
Most ide szállottam jegyesemnek szedni virágot.
Megtérek tüstént föltenni az éj koszorúját.
De, ha mit én kérek, szándékod tartja megadni,
Jer, haza viszlek, s megkoszorúzlak az éji virággal.«
Igy szólott, s csalfán rátette az éj koszorúját.
Széplakon a szűznek már égett keble, s szerelmet
Sajdító szívvel leborúlt, és monda rebegve:
»Ég szüze, oh könyörűlj; vedd, vedd el az éj koszorúját!«
De amaz ellenzé, s most visszacserélve alakját,
Mint tündér ifjú, szerelemmel hajla ölébe.
Ettől szülte szelíd Elmét, piros ajku leánykát,
S szép arcú Hüleket, s meghalt heves ifju korában.
Elme szülé Álmost, hadat űző bátor Ügeknek,
Álmostól eredett a győző párducos Árpád,
Aki elől csattog, s Alpárt rettenti hadával.
Más részről engem nemzett Hülek Esztora nőtől,
Engem, kit hínak Kadosának, s nyalka Zoárdot.
S mink, mint fergetegek, járunk a puszta mezőben,
S messze seregbontó kezeinkben villog ölő vas.
Van pedig egy hölgyem, deli tiszta tekintetü Jóla,
S anyja körűl játszó kis gyermekem, ékes Alember,
Kik Csepel árnyai közt a zúgó nagy Duna partján
Várnak emelt karral, s szomorú dalt zengnek utánam.
De fut időnk, szóval többé nem tartalak: ott fenn
Lát, s igazán vet sort a nagy hadak istene; víjunk!"
Így szólván nekivitte vasát. Mint tengeri szélvész,
Jött hatalommal az is, s fenn villoga, csattoga kardja,
Mégis alig győzé Kadosának elütni csapásit.
Kadosa öldöklő kezeit most összecsatolván
Rettentőn lecsap arca felé; nagy gyorsan elugrik
Hős Schedios, s ellentartván kikerűli halálát.
Amint félre szökik, megakad bal lába, s lebotlik.
Ottan hirtelenűl dőlt testét talpra segíti,
S bántott erdeiként iszonyítóbb arccal előáll,
Kettőztetve hevét, és kettőztetve csapásit.
De az erős ifjú iszonyúbban nyomja, szünetlen
Képe előtt villog gonosz élű kardja: megindul
A sisak is, zörög a páncél, s vasrongyai hullnak.
Nem türhette tovább e harcot nézni lovásza,
A nyilazó Phaëton, s a szívós hangos idegről
Gyors nyilat indított, Kadosát leterítni remélvén,
És rövidíteni ütközetét viadalmas urának.
Elröppent a nyíl; de hibásan vette irányát.
Épen emelte kezét Schedios, hogy hóna kinyílván
A vessző berohant, s szívét megjárta hegyével.
Ott tüstént lehajolt hős karja, homályba borultak
Arcai, s melle szorúlt; a vér pedig omla sebéből,
S bőven aláfolya nagy testén, s szép fegyvere színén.
A boldogtalanúl nyilazó maga gyilkos acéllal
Dúla saját kebelén, s leborúla urának előtte.
Már ekkor Schediost az erő elhagyta, leroggyant
Lábáról, s nagyokat csörrent vas fegyvere testén,
Kadosa visszariadt, s mint bálvány, álla helyében,
Látván a görögöt méltatlan harccal elesni,
És fájdalmai közt fetrengeni vére tavában,
Könnyre fakadt, s hidegűlt jobbját megfogva imígy szólt:
"Így kellett neked, oh méltó jobb harcra, kiveszned?
A reszketve jövő nyilnak gonosz éle ledöntött..."
Ám ha reád ily vég vala rendeltetve, borúlj le,
S istenedet vérző szívvel szólítva köszöntsed.
Mink ugyan a dalban híredre dicséretet osztunk;
Mert bátor szüvedet tisztelnünk illik; azonban
Elmondjuk, kezed is mint birta halálos acélát,
Mint ragyogál az erős napként csatatéri mezőkön,
Most pedig a hitlen katonának vesszeje ölt meg,
S bajviselő fejedet gonoszúl a földig alázta."
Így szólott; de amaz meg nem hallhatta utósó
Szép szavait, s szomorú lelkét az egekbe bocsátá.
Kadosa lóra szökik, dárdát markolva kezébe,
S amint rettenetes képpel megy vissza serényen,
Látja zavart seregét gyengébb csapatokra bomolni,
Látja futó Dalmát dühödött Viddinnek előtte.
Ekkoron a kinyugodt paripát meghajtja vasával,
S megy mint fergetegek szárnyán a gyilkos erőszak,
Mely tör, emel, vagy aláz, s mindent fölforgat utában:
Úgy megyen ez, s az ölő seregek közepébe csapódik.
Ott az erős Lirmek csikorogva visz ellene dárdát,
De rohanó Kadosát ki nem állja; lehajlik előtte,
S homloka megtörvén, velejét vérével elönti.
Kermeli, és Radován, s Radovánnak vad fia Rollán,
S akik elébe rohannak, az útat elállni akarván,
Mind leborúl, s keserűn a földet rágva halódik.
Viddin is a szörnyű romlást közeledni gyanítván,
Dalmát hagyja, kinyúlt dárdával elébe vetődik.
Most valamint forró Lybiának puszta határin
Összemegy életölő agyarakkal két fene állat,
Úgy rohan a két hős egymást pusztítani. Elsőbb
Kadosa messze vetett karral mellére irányoz,
El sem véti, födött mellén megzörren az éles
Dárda, paizst tör, s nagy páncélát bontja hegyével:
Ellensége pedig szintekkor eléri hatalmas
Dárdájával emezt. Bemegy a vas Kadosa jobbján,
Megszegi köntöseit, s megtördeli oldala csontját.
De Viddin, mikor a nagy ütés mellére leszállott,
Nem tarthatta magát, leesett csörrenve lováról.
Kadosa űlt; de sebét szörnyen fájlalta, s lelankadt
Karjával dárdája legott a földre lehajlott.
Viddin megdöbbent, nagy pajzsa kihulla kezéből,
S a vas megromlott mellén, de nem érte seb. Így ő
Földre borúlta után erejét nem vesztve megállott,
Melle szorúlását hamar ébredt lelke felejté,
S visszarohant vérző Kadosát megvíni halálra.
Ekkoron ott termett Ámos, buzogányos Iparral,
És új fegyverben rettenő Dalma, kik őtet
Hármas erőszakkal leverék viadalmas urokról.
Ott ismét véres harc támada köztök, az álló
Bolgárok, s rohanó magyarok vetekedve csatázván;
Dalma pedig nagy bőrpajzsát mellére borítván,
A seregek közt vítt, s öldöklő kardja vasával
Visszacsapott gyakran, s mint könnyű sólyom azonnal
Elvesze Viddin elől fiatalkoru jó lova hátán.
Óva csatázott már a nagy bolgár is, erősen
Meg lévén szaggatva, s födő nagy pajzsa hibázván.
     Ekközben fejedelmi Zalánt lángfürtü Preheszka
Ily keserű szókkal feddőleg harcra tüzelte:
"Fejedelem! minket te talán csak nézni hozál ki,
S fegyvereink fényét mutogatni, holottan az ádáz
Harc már rég kevereg, s ezereknek hozza halálát,
Jer, vagy ugyan többé nem várok semmi vezérre,
S elrohanok, valamerre szivem, valamerre szemem visz.
Szükségem sincsen népedre; van, aki kövessen."
Így szólott, s vele, mint medvék barlangja, morogtak
Gyermeki, s apró lángszemök a harcokra sugárzott.
Erre pedig fejedelmi Zalán ily szózatot ejte:
"Ily keserű szókkal kívánsz-e csatázni Preheszka,
S hogy fejedelmed alább szállott, nem tiszteled őt már?
Ám legyen; inségem poharát kiürítem egészen.
Én ugyan a hadakat nem akartam nyugva követni,
De Viddin tiltott, s mondotta vitézi szavával,
Hogy mig fenn rezegő dárdáját, s népe nyomultát
Láthatom, a csatatért távolról nézve kerüljem.
Most rohanó népét látom keveredni, s hanyatló
Dárdáját lassúdni; ...megyek, kell mennem utána.
Jer te is, és villámkardoddal nyisd meg az útat."
Igy szólott, s keseredve legott a zajba merűle,
S most az egész síkon szörnyű rohanással az egymást
Öldöklő népek szemközt rivadozva rohantak.
Ment fejedelmi Zalán, s ellenben népe Zoárdnak;
Ossa vidéki Philó szemközt vala istenes Unddal.
Két részről pedig a bolgárok csillaga, Viddin,
S a széllel rohanó Hermes veszedelmes erővel
Keltek elő, s egyszerre, miként a felleg esése,
Rengő dárdákkal harcos magyarokra rohantak.
Hangzott ég, és föld, és messze morogtak az öblök.
S most iszonyú képpel Ármány is előkele újra,
S amint hozta setét népét, s sikra leszállván,
S ellene szikrázó kardját nyujtotta Hadisten,
Megmozdúlt a föld, sziklái remegtek alatta,
S a daliák képén iszonyító sárga halál ült.
     Oh most villanj meg rejtett hadi szikra szememnek,
Mely nagy századokon mélyen sűlyedve borongasz,
Villanj meg, s láttasd harcát két isteni karnak! -
Hogy kacagányos Etét megtartá kardja Hadúrnak,
Ármány megdühödött, s titkon forralta boszúját,
Most hallván a bús diadalt, fölkapta halálos
Dárdáját, s barlangjából dörmölve megindúlt.
Nem vala még soha rettentőbb, nem kárhozatosb még.
Mátra nehéz ormát fölütötte ropogva fejével.
Fergetegek voltak zúgó nagy szárnyai; képe
Emberevő sárkány. Így jött, vagy mászva, holottan
A föld megsűlyedt nyomain, vagy szárnya suhogván
Fölkele, s vérlángú taraját magas égig emelte.
Benn pedig égő gyomrában nagy sziklahasábok
Hánykódván, mereven vas tagjai összecsörögtek;
Jobbik körmében felleg dárdája világolt.
Igy fölemelkedvén, már szinte Hadurhoz elére,
De mikor az villámkardját csattogva lenyujtá,
Visszaesett, és mászva futott a földön előbbre,
Mint valamely nagy bérc, mely a sík földre leomlik.
Órjás képében vele volt a Félelem, és a
Megnehezűlt Átok, mely hogy mene, messze kiszáradt
A növevényes föld, s fa, virág meghervada utján.
Nagy vala mindkettő, de nagyobb a Félelem. Ennek
Árnyékként egekig nyúlt vékony termete. Sápadt,
És beesett arcán borzasztó álmok ülének;
Mert látszatján kül nem volt rajt' semmi valóság.
Lábai ingadozók, s magasabbak az ormi fenyűknél.
Így volt a síkon sokszor bujdosni szokása,
Hol hamar Alpárnak megjárván néma határit,
Pórokat, és fiatal baromőröket éjjel ijesztett.
Most a hadba vegyűlt e nagy kísértetes árnyék,
S ellenségei Alpárnak rettegve kerülték.
Életölő szemmel ment lassan utána az Átok.
A vezetők bátor szavait megnyomta szavával,
Mely fene torkából mélyen hangzik vala, s tompán.
Hasztalanúl riadoz kürtöd, Lehel, a hadak immár
Nem hallják hangját, és nem buzdúlnak utána.
Mindent eltemet, és leszorít a szörnyeteg Átok.
Jő a Zűrzavar is. Fél ló, fél ember, erőtlen
Árnyékkép; de vezérképen futos a magyarok közt.
Ölnyi vasas buzogányt forgat zuhogatva kezében,
Durva fején borzas süveget visel, és daru-tollat,
Benne hazugsággal folyvást küzd, s veszt az igazság.
Nyelve csalást árúl. Így jár a szittya seregben
Tétova, űz, s biztat, rémít, és ösztönöz; erre
A sereg oszlani kezd, sorai szakadozva bomolnak,
Így a többi gonosz csapat is keveregve kiszállott,
S a rohanó hősnek remegett markában acéla.
De közelíte Hadúr, s megvágta hatalmasan Ármányt.
Szikrázott a kard, amint lemerűle nyakába,
És rengett az egész környék. Amaz ördög erővel
Tagjait összeszedé ismét, s még álla erősen.
S mintha heves déltől szájt nyitna vad éjszakig a föld,
És azon örvényes torkokkal üvöltene, bőgne,
Úgy bőgött, s az egész levegőt bőgése betölté.
Másodszor köddárdáját szétverte Hadisten,
S hasztalanúl ismét vagdosta, hogy összebomoljon
Termete. Összeomolt, és újra felálla keményen.
Rettenetes csörgést tettek vas tagjai, szája
Folyvást zúga, s magyar hadakat rémítve szavával.
Ekkoron isten erős kardját hüvelyébe taszítá,
S messze kinyúlt, s markát viharos Tátrára vetette.
Ott a nagy sziklát csikorogva kitörte tövéből,
És emelé magasan, mint szinte az égi kaszások
Fénylenek éjenként, onnan pedig egyben ereszté
Rettenetes karját, s Ármányt megütötte kövével.
Röpdöse már a Rém, s körmét istenre mereszté,
De mikor a nagy szirt roppanva leszálla fejére,
Földbe lapult, s iszonyú torkán morgása megállott.
A hadak istene most ráhága, s tiporta boszúsan.
Lába alatt Ármány vas tagjai összeszakadtak,
Széllel gördűltek töredéki; de nyögve, remegve
Ingott a föld is, s két sarkai összeropogtak.
A Rémet pedig elhagyták gyors szárnyai. Eldőlt
Isten alatt bérces nagy termete. Félelem, Átok,
S társaik isten előtt mindnyájan omolva futottak.
Ő legutól iszonyú kínnal terhelve megindúlt,
S visszaröpült egyedűl nyomorult rosz lelke pokolra.
Isten is a harcok mezejét elhagyta serényen,
S ment ragyogó diadalmával hév déli napon túl.
Ott fényes kapuját kinyiták magas égi leányok,
Megtörlék kezeit, s izzadt szép homloka térét,
Ő pedig a nagy fegyvereket villogni hagyá még,
De nem csattogatá, kékes fellegre bocsátván.
Víg lett mostan az ég, boltját nem vonta be felhő,
S lassan zenge körűl a forgó többi világok
Ezrede, s hűs szellő játszott a nap sugarával.
Csak maga küzdött a nyomorú föld, rajta halandó
Emberek egymáshoz gyilkos viadallal omolván.
Csak maga nem nyugodott, s fiait keseredve viselte,
Akiket ő szült, és kebeléből fényre bocsátván,
Nem táplált egyiránt. Gőzölgő véröket itta
Most, s fölszáguldott pora lett temetője sokaknak.

Hetedik ének Zalán futása Nyolcadik ének Kilencedik ének