Zörgőci és Nyújtózi
szerző: Krúdy Gyula
Zörgőci és Nyújtózi szomszédok voltak, mint akár csak a kalendáriumban a nyár meg az ősz. Abból a régi világból maradtak itt, amely világból mutatóban mindenütt maradt valami, ha más nem, mint egy kampósszeg, amelyre valaha a lószerszámot volt szokás akasztani, amerre volt ló a háznál. Zörgőci és Nyújtózi lenézték a világot, amely elfutamodott mellettük, és a világ azzal válaszolt, hogy elfelejtette a két úriembernek a valódi nevét, csupán gúnynevén emlegette őket. X-ben, egy túl a dunai kisközségben, ahol egy darabig felütöttem a sátorfámat, így szóltak egymáshoz az emberek, amikor a nyári hó ellankasztotta a kedveket és ágaskodásukat:
- Nyújtózik már Nyújtózi!
Majd később, ősz felé, amikor a fáknak panaszos hangjuk lett, így beszéltek:
- Következik a Zörgőci ideje!
A régi világból maradt úriemberek ezalatt a község végén éltek két, egymáshoz hasonló, nádfedeles házban.
A Balaton vagy Sió, ahonnan a nádat kellett hozni, sokkal messzibbre volt ide, mint például a Bakony, ahol a zsindelynek való jóféle fa terem. Ők mégis náddal fedték, mert a nádtető tulajdonságait már ismerték gyerekkoruk óta. Télen meleg, nyáron hűvös, szereti a veréb, szereti a moh, az őszi eső, amely kifényesíti.
Nyújtózi valamikor ügyvéd volt a községben, de ki tudná már, miért, egyszer szilenciumot kapott, és Nyújtózi nem vette vissza a diplomáját.
- Azt lesse valaki, hogy én még egyszer segítsek valami ügyes-bajos emberen! - gőgösködött Nyújtózi, de a kerítés mellett, amikor senki sem látta: vérmes tanácsokat adott a parasztoknak, hogy azok leginkább vasvillát akartak ragadni az urak ellen.
A kerítés csak úgy sárból, gizgazból, árokparti fűzfából és szapora bodzafából volt, könnyen átjöhetett rajta kutya vagy ember, de Nyújtózi nem ment át Zörgőcihez, csak átkiabált, hogy az egész falu hallhatta:
- Hogy szolgált az éjszakai nyugodalma, vén bankócsináló? - kérdezte Nyújtózi. - Én azt álmodtam kendről, hogy hamispénzverés miatt megint csak a veszprémi börtönbe kísérték.
A másik házban az ingerkedő szavakra úgy futamodott elő Zörgőci, mint a borz, amelyet barlangjában háborgatnak.
- Hát kendet, vén kegyvesztő fiskálist, nem hívták magukkal a lovas csendőrök, amikor éjszaka átlovagoltak a falun? Szentül hittem, hogy kendért jöttek.
- Majd jön még a kutyára dér - dörmögött Nyújtózi.
- De nem vásik benne kendnek a foga, mert akkorára már azt az egy fogát is kiverik - nyájaskodott vissza Zörgőci.
A falubeliek oda sem hallgattak már a két vénemberre, legfeljebb olyankor, ha valamelyik valamely különösebb, még nem hallott káromkodással állott elő, amikor például Nyújtózi templomrablónak nevezte Zörgőcit. A szomszédság kissé meghökkent, mert való igaz, hogy búcsújárás után egyszer kifosztották a helybeli templomot. Ejnye, hát ezt is Zörgőci csinálta volna, nemcsak a hamis ötforintosokat?
Úgy esett a dolog, hogy a Nyújtózi házát előbb árverezték el.
Megütötték a dobot.
Sokszor előfordul az ilyesmi az életben. Nyújtózi kénytelen-kelletlen elfogadta Zörgőci fedelét, hacsak nem akarta az árokparton lehajtani a fejét.
Egy darabig most már csak a Nyújtózi szakadatlan pörlekedését lehetett hallani, mert Zörgőci tiszteletben tartotta a vendégjogot.
Nyújtózi már korán reggel, az ágyból kezdte, az ágyból kirúgván annak a kis kamrának az ajtaját, amelyben meghúzódott. Zörgőci már javában foglalatoskodott az udvaron, mert éppen az ő ideje, az őszi időjárás volt soron. Megnézegette a háztetőre rakott tökök pirulását, össze¬szedegette az egyetlen diófájáról lehullott diókat, amelyek éjszaka olyan hangot hallattak, mintha zsiványok járnának az udvaron, megforgatta a tornácon száradó paprikafüzért, és gyönyörködött a káposztáshordójában, amelyre mindig nagyon büszke volt.
- Úgysem éri meg kend a telet, amire a káposztának az ideje elkövetkeznék. Csináljon kend testamentumot, testálja rám a hordót. Hálni jár már kendbe a lélek.
Zörgőci olyan magas ember volt, mint egy pózna, amellyel mérnök korában a földeket fölmérte. De hegyes volt a tekintete, mint a piszkafáé, és hosszú a karja, mint a dióverő; könnyen elbánt volna dulakodás esetén az aszott, fonnyadt emberkével, aki végképpen összeszáradt a szájhősségtől, amely testét, lelkét emésztette. Zörgőci csak tovább eszegette a tökmagot, harapdálta a napraforgómagot, szemügyre vette a tengeriket, amelyekből kerítést akart csinálni, egyszóval foglalkozott, mert ilyen volt a természete: fütyürészett is volna, mint akár az őszi szél, amely mindig nyugtalankodik.
Nyújtózi ellenben nyújtózkodott, mert ő meg így született. A végrehajtónak kellett kihúzni a párnát a feje alól, hogy pakoljon.
A kamrából megint csak hallatszott Nyújtózi hangja:
- Nem ér az semmit, amit kend itt művel a káposztáshordó körül, ha húst nem tud a káposztába tenni. Tudja, amolyan jófajta dagadót, amilyent becsületes ember korában evett kend.
Zörgőci szelíden felelt:
- Az úr tudja legjobban, hogy ártatlanul keveredtem ama ötforintos ügybe. Az ellenségeim, akiknek nem mértem ki elég földet a szomszédok földjéből, feljelentettek, hogy bankót csinálok, pedig világéletemben szegény ember voltam. Becsuktak, de kieresztettek.
Nyújtózi a másik oldalára fordult:
- Megint csak feljelenti kendet valaki, ha hivalkodik a nagy gazdagságával. Káposztás¬hordójával, sárga tökjeivel.
Zörgőci úgy szorgalmaskodott az udvarán, mint egér, amely falat ás. Zörgőci seprőt font nyírfavesszőből, amelyet a hátán hozott haza.
- Hol akar kend sepergetni? - mordult ki Nyújtózi a kamarából. - Ide bizony be nem eresztem kendet a seprőjével, elég tágas az udvar. Még megérem, hogy megházasodik kend, vén pénzhamisító fejével.
Zörgőci nem felelt, csak nagyon elgondolkozott, hogy talán nem is volt olyan nagy bolondság, amit Nyújtózi mondott. Legalábbis Nyújtózinak ki lehetne adni az útját...
De Zörgőci lassú elhatározású ember volt, akárcsak a magyar őszidő, amely hosszan szokott gondolkozni azon, hogy mikor kövessen el valamely változást, ő maga csodálkozik legjobban a dereken, amelyek éjszaka szakállát belepték, ő maga sírdogál, amikor megindulnak azok a hosszadalmas, őszi esőzések, amelyeknek nincs is végük... Zörgőci bámult a legnagyobbat a saját maga bátorsága felett, amikor körülbelül kétesztendei együttélés után egy napon meg merte mondani Nyújtózinak, hogy asszonyt vesz a házhoz, mert már nehezére esik a munka.
Nyújtózi a falnak fordult, és napokig nem szólt. Mire megint csak elkövetkezett az az idő, amikor a meleg nádfedél alatt az egerek gurigázni kezdtek a száradó diókkal, amikor éjszaka csak felsírt a kis doktor, mintha lelket látott volna.
Amikor a kukoricából való garádon beugrott minden kóbor kutya, hogy felmelegedjen a Zörgőci portáján, egy ködös éjszaka lónyerítés hallatszott az udvaron. A lószerszám csörgött, és a patkó kopogott. Zörgőci örömmel sietett ki a házból, mert azt hitte, hogy menyasszonya látogatta meg. Pedig lovas csendőrök kötöttek ki az udvaron, akik Zörgőcit bankóhamisítás miatt a veszprémi börtönbe szállították.
- Valami ellensége feljelentette! - mondá jóakarattal a nádereszbajszú zsandár.
Zörgőci csak csendesen sóhajtott, mint a kukoricásban futamodó szél.
- Tudom én, hogy ki az én ellenségem.
Mint többszörösen gyanúsított ember, Zörgőci hónapokat töltött a börtönben. Mire hazakerült, már vége felé járt a tél, a káposztáshordó, a kerítés, amelyet Nyújtózi felfűtött.
- Csakhogy itthon vagyok - pityergett Zörgőci, mint valami dézsa vagy vödör, amelyet rossz időben a szabadban felejtettek, és csak akkor vesznek észre, amikor kilyukadt.
Nyújtózi rákiáltott, hogy az ajtót csukja be, mert a hólé befolyik a kamrába.
- Aztán nekem ne keseregjen kend a börtönben töltött napokról, mert én fiskális voltam, tudom, hogy milyen élet van a börtönben. Jobb dolga van ott némely embernek, mint a szabadságban.
Zörgőci nem is panaszkodott, hanem megint nekilátott, hogy a háza táját rendbe hozza, mert most már úgy megerősödött benne a házasság gondolata, mint amilyen erősen a nádkévéket kötik meg. Javítgatott, sepergetett, fogókat állított fel az elszaporodott egerek ellen, és a diófát, amely úgysem hozott gyümölcsöt, kivágta, mert véleménye szerint a rendes embernek, amikor megházasodik, a koporsójáról is kell gondoskodni, nem hagyhatja itt a jövendőbeli asszonyt a temetés gondjaival. Készült a koporsó, készült a házasság, mind virágosabb lett a kedve Zörgőcinek, fütyürészett, mint a cinke, mikor a drágalátos őszidőt érzi közeledni. A megfeketedett napraforgószárakat, amelyek úgysem tartottak valami sokat a kerítésből, kihúzgálta Zörgőci, és így szólt hozzájuk:
- Kendtek eleget szenvedtek itt a rossz időben, menjenek már pihenni.
A kéményre valami ócska fazékfedelet drótozott, hogy az eső ne hulljon be a tűzhelyre. Megelégedetten nézegette tisztára sepert udvarát - talán már építkezésen is törte a fejét. Nyújtózi mind szótlanabb lett, olyan elmerülten gondolkozott, mintha lutriszámokon törné a fejét.
Mikor megint csak elkövetkezett Zörgőci ideje, dúdolgatni kezdett az őszidő, az éjszakákon már az udvaron hangzottak fel azok a titokzatos hangok, amelyeket nyaranta csak a mezőkön hallhatni, a verebek sohasem kezdhettek rá reggelenként a megbeszélésekre, mert mindig esett az eső - az öreg zsandár megint csak eljött Zörgőciért.
- Az úr javíthatatlan. Megint feljelentették bankóhamisítás miatt... - Azt hinnék, hogy Zörgőci kétségbeesett? Dehogyis. Éppen olyan jókedve maradt, mint a madárnak, amely a magasból hiába keresi a nyári reményekkel teli mezőket, de azért füttyentve száll tova a tájon.
Zörgőcit megint csak bevitték Veszprémbe.