Zöld barackok

Zöld barackok szerző: Karinthy Frigyes

Egy nagy barackfán tavasszal, mikor melegen és barátságosan kezdett sütni a nap, kinyitották szemüket a picike, zöld barackok és kíváncsian körülnéztek.

– De jó meleg van – mondta az egyik barack, akit Gábornak hívtak. – Mitől van olyan jó meleg?

– Attól a nagy sárgától – mondta Pista barack, aki barackmag korában esztétikai tanulmányokkal is foglalkozott. – Attól a nagy sárgától ottan, szembe velünk, a kék égen.

– És mi az a nagy sárga? – kérdezte naívan Gábor barack.

– Mi lenne? – mondta fölényesen Pista barack. – Az is egy barack, olyan, mint mi, csakhogy valamivel nagyobb és egyedül van, egyedül lóg valami nagy fáról, amit innen nem látni.

– És mi is leszünk ilyen szép sárgák? – kérdezte kíváncsian Gábor barack.

– Hogyne! – mondta fölénnyel Pista barack. – Ha sokáig tart ez a jó meleg, akkor mi is ilyen szép sárgák leszünk.

A jó meleg csakugyan tartós volt és a zöld barackok kezdtek szépen sárgulni. Különösen az egyik, akit Sándornak hívtak és aki a legszélén ült a fának és a legtöbb napfény érte.

– Ez a Sándor gyönyörűen fejlődik – mondta egy napon Pista barack, aki szerette figyelni a baracktestvérek gyarapodását.

Azóta nagy tekintélye volt Sándornak a barackok között.

– Meglátjátok, – mondta Pista – ebből lesz a mi Lajosunk.

(Tudniillik a nagy sárga barackot, ami az égen lógott és ami olyan jó meleg volt, Lajosnak nevezték el.)

– Már most van olyan sárga – mondta később. – Hová fog fejlődni ez a fiú, szinte beláthatatlan.

Sándor valóban egyre sárgább lett.

– Valamivel kisebb, mint Lajos, – mondta Pista – de ez csak optikai csalódás. Tudniillik Lajos messzebb van és minél messzebb van valami, annál nagyobbnak látjuk mi.

Ez ugyan nem egészen így van, de hát egy baracktól az is szép, ha egyáltalában tud ilyen nehéz latin szavakat, mint: optikai csalódás.

– És miért ne? – fűzte tovább gondolatait Pista barack. – Tegyük fel, hogy Lajos valami egészen rendkívüli lény a barackok között, mivel úgy látszik, hogy mindannyian tőle tanulunk sárgulni, még ez a Sándor is, aki pedig kivételes tehetség. Wilde Oszkár egy helyen nagyon szellemesen megjegyzi, hogy nem a művész tanul a természettől, hanem a természet tanul a művésztől.

Ezt ugyan nem egészen így mondta Wilde Oszkár, de hát nem elég-e egy fiatal, zöld baracktól, hogy egyáltalában olvassa a nagyobb külföldi írók műveit?

– Azt lehet mondani, – fejtegette néhány hét mulva Pista barack – hogy a mi Sándorunk nemcsak hogy van olyan sárga, mint az az agyoncsodált, agyonistenített Lajos, hanem talán még sárgább.

A barackok helyeslően zúgtak, Sándor, az ünnepelt sárga, szenvelgően legyintett és keserűen megjegyezte, hogy ehhez két hónap kellett a többieknek. Ő ezt már zöld korában tudta saját magáról. De hát nálunk nem értik meg a barackot, mert nincsen igazi kultúra.

– Úgy van, sárgább – kiabáltak most már mindannyian. – És tulajdonképpen kicsoda az a Lajos? Valamikor, igaz, elég sárga volt és zöld korában, amikor még nem volt ítélőképessége, a mi Sándorunk is tőle tanult – állítólag – sárgulni. De most kiderült, hogy Lajos fejlődésképtelen, már nem tud újat nyujtani. Ő mindig ilyen sárga volt, nem fejlődött, nem változott semmit, míg íme a mi Sándorunk egyre színesebb lesz, egyre duzzadóbb, piros és barna színekben pompázik.

– Kétségtelen, – mondta ki végre a szentenciát Pista barack – kétségtelen, hogy a mi Sándorunk az igazi, az új, a tökéletesebb barack, az ultrabarack; mondhatnám a barackabb barack. Lajos kora és a fejlődésképtelen romantikáé lejárt, le kell lökni Lajost onnan és Sándort kell a helyébe ültetni. Látjátok, – ujjongott fel hirtelen – Lajos maga is megérezte, hogy igazunk van, – odanézzetek! Magától lehullott a fájáról!

Mindnyájan odanéztek. Esteledett, és a Nap, mely melegíti és érleli a barackokat, e percben csakugyan fáradtan bukott a láthatár mögé.