Zélia Zámorhoz
szerző: Kis János
HEROÍD
Vadon Floridának setét erdejében
Futkosván egy leány atyai földében,
Útjában egy nyiltól sebhetett ifjat lát
Elhagyva, kínok közt várni kimúlását:
Hozzá megy, lágy szívét bal sorsa meghatja,
Mint testvér testvérét akkép ápolgatja,
A szomszéd barlangba béviszi kezével,
S ölébe fektetvén, áztatja könyével.
Éltet s erőt lehell beléje sokára.
Vígyázván mind ketten természet szavára,
Szíveik titkosan együvé forradnak,
S kölcsön szerelemre kénytelen gyuladnak.
Két esztendő telvén öröm özönében, -
Mit nem tesz a leány forró szerelmében? -
Ott hagyja hazáját s bizonytalanságra
Kíséri tengeren társát új világra.
A férj, álnokságot forralván szivében,
Egy vad parton hívét elhagyja vesztében,
Míg az mély álomban nyúgodott kedvére,
S talán még mosolygott gyilkos tigrisére.
Egek! e kegyetlen bálványa szivének,
Hív karjai közzűl megesküdt hivének,
Kiragadja magát, loppal hajóra űl,
S csüggedés árjába dönti hitetlenűl.
Megismérsz, hitetlen! ezek hallására,
Nézz egy pillantatig vissza Floridára,
Oda, hol szívemben legelső tűz égett,
Hol benned, azt véltem, látok istenséget.
Úgy vagyon! én írok, dühösséged célja,
Ki nem régen valék szíved királynéja,
Ki tőled elűzött ezer veszélyeket,
S széppé tette neked a vadon helyeket:
Én, ki, Zámor, érted világ csúfja lettem!
De bár te ne szenvedj bosszúlást érettem!
Most is imádlak még, eszem ellenére
Szívem most is hiszi, hogy te vagy testvére;
Tiéd vagyok, semmi sors tőled el nem vesz,
Nem, sem veszély, sem csúf hitetlenné nem tesz.
Hív marad Zéliád, híven fog meghalni;
Inkább szeret tűrni, mint álnokúl csalni.
Boldog napjaimban ki gondolta volna,
Valaha Zámorral hogy levelem szólna?
Igen is, a mit most olvassz, e rendeket,
Zéliának keze, az írta ezeket.
Miolta mély gyászba nem szántad ejteni,
Megtanúlta, mint kell veled beszéleni.
Értem már, ah! igen csábító nyelvedet,
Mellyen értetlen is olvastam szívedet!
Sőt azzal a tollal tudok már festeni,
Mellyet szerelem lelt kínját enyhíteni,
Mellyel annyi hű szív szerencsés lángjait
Írta; s ah az enyém írja csak kínjait.
Szörnyű kínok, Zámor! idegen országban,
Tőled távol nyögök sanyarú rabságban.
Nincsen, ki megoszsza velem keserveim,
Délceg parancsolót látnak csak szemeim.
Még sírnom sem szabad; a szent természetnek
Minden köz jusai tőlem elvetetnek,
S olly kegyetlenségnek nyom rút vas igája,
A millyet nem ismer őseim hazája.
Fiam, e kisdedem - ha szavam meg nem sért -
Kit a szerelem szűlt a legforróbb lángért,
Kit az égtől kértél, kit zálogúl adtál,
S kit, mikor elmentél, szívem alatt hagytál,
Ez, a ki olly kedves, mert képe atyjának,
Hiába mosolyog anyja fájdalmának,
Hiába ölelget ártatlan karjával,
Csak kínom neveli nyájas játékával.
Könybe borúl szemem, ha nézek sorsára,
Rabságnál egyebet nem hagyok számára,
Nem tanúl mást tőlem kemény inségemben
Csak sírni, s csak atyját jajgatni keblemben.
Atya boldogságát mikor megvetetted,
Az anya örömét tőlem is elvetted.
Zámor, kegyetlen férj! megszegvén hitedet,
Egyszerre megölted fiadat s hívedet!
Tudod pedig, tudod, mint jártam kedvedre,
S szeretvén, melly méltó voltam szerelmedre.
Egek! millyen tűzzel repűltem karjára!
Forró érzésimet mint adtam tudtára!
Néma hallgatásom mély sóhajtásai
Lettek belül égő lángom tolmácsai.
Ah, tüzemből, mellyet kelle szégyenlenem,
Fő boldogságodat hagytad reménylenem!
Egyedűl általad élvén, s csak éretted,
Minden szóddal éltem újra élesztetted,
S valahányszor voltak illy szempillantásim,
Szívedet keresték ezer sóhajtásim. - -
Jussanak eszedbe szeretőd gondjai,
Lobogó szerelme, édes aggságai.
Szép tarka tollakkal cifráztam házadat,
Szebbnél szebb virággal hintettem ágyadat,
Magaménak néztem egész boldogságod,
Csak a gyönyörűség volt mindég aggságod.
Én futottam, vévén legkedvesb íjamat,
Eledelt keresni, nem féltvén magamat.
A legtisztább forrás vizét merítettem,
S szomjad égő tüzét avval enyhítettem.
Most százkép cifráztam falát lakhelyünknek,
Majd kosarat fontam kerti gyümölcsünknek,
Vagy pedig játszottam hajad fürtjeivel,
S megfűztem virágok ezer nemeivel.
Ha viszont Zephyrnek híves lehellete
A hervadt mezőnek leve új élete,
Akkor egymás karján a fák árnyékában
Víg napunkat végzénk még vígabb órában,
S midőn így mosolygott, Zámor, boldogságod,
S engem olly boldoggá tett szép barátságod,
Néhány szót ejtett szád, értettem hangjait,
Ha egy szív értheti testvérje szavait.
Egykor, tudod, mondád: Egyetlen reményem,
Legbecsesebb kincsem, becsesb mint szemfényem,
Zéliám, kedvesem! higyj esküvésemnek,
Te lészsz legszebb tárgya örökké szememnek.
Megelégszem holtig sorsom javaival,
Parancsolj kedvedre éltem napjaival.
Esküszöm, tiéd az, kezed ajándéka!
Bizonyságom légyen e fák hűs árnyéka,
E zengedező kar bájoló hangjával,
E virágos pázsit balzamillatjával,
E kedves völgyünknek kies keritése,
S e tiszta pataknak víg csörgedezése.
Így zengett volt nyelved édes beszédével.
Egek! melly változás! - De szólj, melly elmével
Tudtad irígyleni éltem szép napjait,
S árnyékért elhagyni víg sorsod javait?
Nem kaptál a kincsen szeretőd karjában,
Az arany virágok közt nő Floridában;
Az aranyt ott hagytad, virágokat szedtél,
Mert aranynál becsesb jókkal bővelkedtél.
E csalárd érc fénye hiában igézett;
Ah! szíved engemet mindeniknek nézett.
Úgy elváltozott-e Zámor természete?
Most azt bálványozza mit imént megvete?
Talán új szerencséd édes érzésében
Elfáradott szíved szokatlan hevében;
Talán a dicsőség szép de álnok szavát
Hallgatván, megúntad élted legszebb javát.
De ez az emésztő láng ha szíved hatja,
Lett volna honomban elég áldozatja.
Hányszor láttam erdőnk durva lakosait
Kedvedért elhagyni hegyek havasait!
Ők, kik elébb kemény s vadszívűek voltak,
Szavadra érzékeny szívvel meghódoltak,
S mikoron lantodhoz dalod énekletted,
Mint örűltek, miként tapsoltak melletted!
Táncolván körűlünk eltűnt durvaságok,
Lármás rikoltásra fakadt ki vígságok,
Megszűntek futkosni a vad ligetekben,
Nyúgodtan hevertek nyilaik tegzekben,
Minden nap nevelte rajtok hatalmadat. -
Ah! ha meghódítád, hol hagyod nyájadat!
Mért nem engedsz kérnem koronát számodra?
Hadd nyomná Zéliád keze homlokodra.
S hűséges jobbágyid engem hadd néznének
Zámor mátkájának, királyok hívének.
Álmodok! csalatom! nem, hogy Zámorom nincs
Nem a nagyravágyás okozza, nem a kincs.
Hervad Zéliának egykori szépsége,
S e kútfőből árad sorsa keménysége.
Oh, bizonynyal úgy van! nem, nem te vétettél.
Oda van szépségem, s te nem szerethettél!
Hallom, hogy nálatok a hűségtelenség
Csak játék, s legfeljebb csekély erőtlenség;
Más s más szerelemmel kéjtek szerint égtek,
S merő szemfényvesztés maga is szépségtek,
Hallom, hogy nem egyéb hazug álorcánál,
Kit reggel fel, estve letesztek gyertyánál.
Nékem nem volt semmi csalárd mesterségem,
Csak virág s öröm volt minden ékességem.
Zéliád, jól tudod, a szél tetszésére
Hagyta folyni haját vállára s melyére;
S képmutatás nélkűl tudván csak szeretni,
Szivével akarta szívedet illetni.
Meg kell-e átkoznom illy hív szerelmemet?
Egek! az oltja el tüzedet s éltemet.
De jaj, ha igaz az, hogy nem szerethetsz már.
S kérésemnek szíved minden útat elzár:
A természet szava legalább lelkedet
Illesse, ne gyűlöld imádó hívedet.
Én a te éltedet haláltól mentettem,
Szánj meg, fizesd vissza a mit veled tettem,
S ne késsél tigrisek körméből kivenni.
Elhagytál. Oh Zámor, nagy kín rabnak lenni!
Nagy így gyaláztatni! - Fájdalmim szavára
Ne dugd bé füledet, szánj meg valahára.
Most is a hol hagytál, ott folynak könyeim.
Semmi sincs itt a mi ne sértse szemeim:
Itt az ember nyögve mászkál vas igában,
Nem ismervén virtust kemény rabságában.
Nincs itt emberi jus, s az ész szégyenére,
Egyik rab a másik rabnak hág fejére.
Egy hely is van, mellyet szégyen emliteni[98]
Hol kényszerítve kell a szívnek érzeni.
Hol az ártatlanság mélyén nyög sírjának,
Hol minden áldozik szíve hóhérjának,
Hol mennyei nevét a gyönyörűségnek
Rútúl tékozolják fene dühösségnek.
Zéliádat ide, e rútság helyére
Akarják bezárni egész életére.
Elnézhetnéd-e ezt? kivel? nagy istenek!
Zámor kedvesével így cselekedjenek?
Egy lator szent hite láncát elszakaszsza,
S szépsége virágit prédálva hervaszsza?
Reszketek e képtől. Egek! hová fussak?
Zámor, illy szégyenre hagyod-e hogy jussak?
Ah, bánna csak a sors kegyesebben velem,
Meglátnád, melly csudát tehet a szerelem!
Zélia, ki magát nem tudja sajnálni,
Fel tudná tefeléd az útat találni;
Mennék, futnék hozzád, ne kételkedj benne,
Kísérőm karomon kisded fiad lenne.
Keresztűl repűlnék hegyeken, halmokon,
S minden vad helyeken, minden bús partokon,
Erdők közt, sziklák közt harsogván nevedet,
Sírva kérdném tőlök új lakóhelyedet.
Sok bújdosás után mikor föllelnélek,
Megszegett hitedre kényszerítenélek.
Lábaidhoz esnénk mind fiad, mind anyja,
Ki egykor volt szíved legdrágább vagyonja.
Nézhetnél-e reánk megvető szemekkel,
Mikor ketten kérnénk öszvefolyt könyekkel?
Nem! illy esdeklésünk meghatná szívedet,
Kebledbe szorítnád szerencsétlenedet,
S érzékenyen kérnél attól bocsánatot,
A ki reád soha nem haragudhatott.
De kegyetlen béklyók e parthoz láncolnak,
Hol sűrű könyeim érted titkon folynak.
Ki megszabadíthat, egyedűl csak te vagy;
Kínjaimnak oka, Zámor, tovább ne hagyj!
S örömid eddig is mikép kóstolhattad
A nélkül, ki érted veszett el, s miattad?
Nem zúg-e füledben híved zokogása?
Hagyhat-e békével vétked mardosása?
Soha nem szólsz-e így: Talán ez órában
Sír ő, s az egeket szidja bánatában!
Szerelmem gyümölcsét most karján hordozza,
S kétségbeesés közt Zámort kiáltozza.
Szüntelen újúlnak keserű kínjai,
Nem lesznek őneki soha szép napjai.
Talán épen mostan keservében kimúl,
S haldokló nyelve is rólam szól s úgy némúl. -
Mit vétett hogy hagyod halni szeretődet?
Ne késsél, jőj, siess, mentsd meg jóltévődet!
Jőj! s ha már nem méltó szerelmed tüzére,
Vidd, kérlek, vidd vissza ősei földére,
Amaz erdők, völgyek, mezők tájékára,
Hol karodon gyakran olvadozva jára!
O kellemes helyek s örökre kedvesek,
Hol olly szép napjaim voltak, s olly csendesek!
Szép halom, hol Zámort haláltól mentettem,
S jutalmúl szerelmét s esküvését vettem,
Kies völgy, melly engem gyakorta irígylett,
Hol egy nyomorúltnak Zélia anyja lett,
S te, csendes barlangom hűsítő árnyéka,
Melly valál szerelmem s szeretőm hajléka,
Foglak még titeket, foglak még szemlélni!
Fiam kebletekben szabadon fog élni.
Mihelyt bátorodni látom lépéseit,
Nyilak lövéséhez szoktatom kezeit,
Megerősűlt szíve s keze bal ügyében,
Eléri a madárt sebes repültében,
Nem látja őt senki másokra szorúlni,
S mászkálva kegyelmet s élelmet koldúlni,
S vesz tőlem nem gazdag de szép örökséget,
A vad népek kincsét - virtust s erőséget.
Akkor, kedves Zámor, elrejtnek érdemim,
Szabadon áradnak éretted könyeim,
Vagy vegyűlnek ama szép forrás vizével,
Melly sokszor szebbé lett Zámorom képével.
Akkor szabad leszek, jól kikereshetem
A legszebb fát, mellynél végezzem életem;
S így míg tengereken túl, messze világban
A te életed foly édes boldogságban,
Engem minden öröm, minden nyúgodalom
Elhagyván, megemészt bú, bánat, siralom.
Neved, melly lankadó erőm támogatja,
Neved, lesz lelkemnek utolsó szózatja.
Egyben boldog lészek - hogy az a hely temet,
Melly gerjedni látta forró szerelmemet.