XII. zsoltár (Szenczi Molnár Albert)
| XII. zsoltár szerző: Szenczi Molnár Albert |
C. M.[1]
Salvum me fac Domine.
Dávidnak Saul ellen való panaszolkodása.
Szabadícs meg és tarcs meg Uram Isten,
Mert szentid elfogytak, nincs jótevő,
És ez földön már sok az tökélletlen,
Nincs emberek közt igaz beszédő.
Ezek egymásnak szólnak csak hívságot,
Dolgokat festik szép beszédekkel.
Hízelkedvén mutatnak nyájasságot,
De nyelvek nem eggyez ő szívekkel.
Csalárd ajkokat[2] elveszti az Isten,
Eltörli hízelkedő nyelveket,
Kik kevélységekben szólnak nagy fönnyen,
És csak csúfollyák az együgyöket.[3]
És azt mondják: Jer tegyük azt nyelvünkkel,
Hogy minket minden nagyra böcsüllyön,
Miénk szájunk, ajkunk, bírunk ezekkel,
Kit urallunk? velünk ki pöröllyön?
Azért mond Isten: Imé az szegények
Elhagyatnak, öletnek, pusztulnak,
Azért őket megszánom, és fölkelek,
És kimentem kezekből azoknak.
Az Istennek mondási oly igazak,
Mint az drága ezüst, kit az tűzben
Az ötvösök kohókban tisztítottak,
És hétszer megeresztettek szépen.
Tarcs meg azért népedet, kegyelmessen
Kérünk jóvoltodból reánk tekéncs,
Őrizz meg örökké ez nemzet ellen,
Hozzánk mindenkor jókedvet jelencs.
Mert az gonoszok nagy fönnyen forgódnak,
Udvaroltatnak nagy kevélségben,
Midőn az rosszak fölmagaztaltatnak,
És az jó ember nincs böcsületben.