William Shakespeare
szerző: Kosztolányi Dezső
I
Keressük Shakespeare arcát. Eddig rejtély volt. Ismeretlenül imbolygott előttünk, határozatlan kontúrokba mosva, melyeket a fantázia színezett és a sejtés bélelt ki hússal és tartalommal, de az igazi arc, amelyhez kétség nem fér, az egyedüli arc éppoly mély ködbe burkolódott, akár Homérosz vagy Krisztus arca. Százféle változatot ismertünk, s mind a száz valószínű volt, az övé volt. Ezek a ködös-népszerű arcok külön életet élnek. Nem tartjuk arcképtartókban. A levegőben rémlenek, az életük és a könyveik felett, az alkotásuk párafényében, szabadon és anyagtalanul. Beszélhetnek és vitázhatnak az orvosok és a frenológusok, mi nélkülük is megalkottuk a magunk képét. De ezen a héten az angol szigetről különös híradás érkezett hozzánk. Egy halotti maszk vékonyka repedésében egy vörös hajtincset leltek, s az a hajtincs minden valószínűség szerint Shakespeare-é, az egyetlen maradék Shakespeare porhüvelyéből. Gondolják el, hogy nincs feltámadás, de háromszáz év múltán meglelnek néhány száraz, törékeny hajszálat, pár érdes tapintatú, hirtelenszőke pálcikát, amely valaha az ő drága véréből szívta a táplálékot, s a tulajdonosa többé nem idegen. Eddigelé isteni távolságban állt tőlünk. Mától kezdve nemcsak a drámái kötnek vele össze, de egy vörös hajtincs is.
Ne vessék meg ezt a hajtincset. Cribb, a hajszakértő gondosan lepecsételte egy üveg kémcsőbe, s elraktározta a múzeumba. Mennyire shakespeare-i ez. Az ötödik felvonásbeli dán királyfi minő tirádákat vágna ki erről a hajról, amelyet a költő lázasan gyúrt és tépett az eksztázis pillanataiban, hogy szónokolna a lángész meggyérült sörényéről, amely túléli az ajkát és a csókját, s együtt él a könyveivel. Csak küzdjenek a papiroson, ki volt Shakespeare. Ez volt, akinek a haját megtalálták. Mert a vörös ereklye a tudósokat is inspirálta, és G. P. Korody kimutatta, hogy a terrakotta maszk és a haj az övé. A tudományos nyomozás egy detektívregény izgalmával hat reánk. Egy régiségkereskedő találta a maszkot Midlandben, közel a költő szülőhelyéhez egy ház udvarán, holmi tölgyfaládában dirib-darab fák és egyéb vacakok között. Csekély három shillingért vesztegette el. A tudós később lekaparta róla a mázat, és lemosta a festéket. Akkor derült ki, hogy a maszk a fül tájékán meg van repedve, mert a készítő, nem ismerve az égetett anyag lyukacsos voltát, forró vízbe mártotta, s a leemelésnél belekeverődött a terrakottába néhány hajszál is. Így történhetett, hogy maga a maszk tépte ki a fül mellett viruló dús hajcsimbókokból az áruló fürtöt.
A maszk tehát az igazi Shakespeare vonásait őrzi. Feltűnően hasonlít a Stratford upon Avonban álló szoborhoz is, amelyet a költő halála után két évvel emeltek, hiteles adatok, a kortársak emlékezete nyomán. Szobrászok is a maszk valódisága mellett döntenek. Azt mondhatnám, hogy az intuíció is mellette dönthet. A szemek óriásiak. Ez a legfeltűnőbb, s ez az, amit eddig nem tudtunk. Mindent tudó és mindent látó szemek ezek, egy egész világot magukba ölelő szemek, amelyek erőszakosan, elevenen düllednek ki az üregükből, és csak nézni vágynak. A homlok boltozatos, emeletes, panteonszerű. Csodákat láthat benne a romantikus képzelet, hegyfokokat és sziklabordákat, mögöttük arany- és ezüstbányákat, idegutakat és alagutakat az ismeretlen mélységekbe. De az arcon semmi patetikus. Sima és engedelmes, mint egy tükör. Itt-ott még sejtjük a bujkáló életörömet, az egészség kevély gömbölyűségét is. Nem volt ez az ember hipochonder. Ha nézem az arcát, elhiszem a kortársainak, hogy szerette a pástétomot és a sört, s halála előtt istenesen berúgott az öregedő lánya lakodalmán. Az az adoma is igaz lehet, hogy fiatal korában egyszer dísztelenül és részegen aludt huszonnégy óráig mintegy kloroformálomban a vadalmafa (crabtree) alatt. Széles járomcsontjai energiát hangsúlyoznak. Bölcs, vidám, szenzuális arc. Egy zseni arca, aki egyáltalán nem ideges, s feketekávé nélkül ír.
Pedig éppen a halál pillanatában tekint reánk. Az öntet a halál attitűdjét örökíti meg, orvosok véleménye szerint is okvetlenül post mortem. Shakespeare négy hétig küszködött a halállal. Tífuszban halt meg, amit az ő nedves és szemetes szülővárosában szerzett, ahol az árkok partján szabadon feküdtek a döglött ürgék és egerek. A hosszú tusa nyoma látható az arcon. Mindenütt a halál katonás szigora. Jobboldalt a száj széle lebiggyed az agónia fájdalmában. Az orr kissé töppedt, a fagyott vonalak megroggyantak, az egész arc meglehetősen le van soványodva. Most már miénk az utolsó gesztus, az utolsó arckifejezés, az idegek és izmok utolsó játéka. Közelebb van hozzánk. Emberebbnek érezzük őt. A fantázia, amely három évszázadig hazátlanul kerengett körülte, leszáll erre a fix pontra. Megáll ezen az arcon, mint egy kialudt kráteren.
A Hét, 1911. július 2.
II
Shakespeare évfordulóján ösztönösen valami emberi jel után kapunk. És - különös szeánsz - a testét idézzük. A szelleme, melyet betűkben őrzünk, csordultig töltötte koponyánkat és szívünket. Elepedünk egy kis közelség után. Vajon milyen volt az edény, melyben ez a szellem volt elzárva? Azt, aki beszédet mond, szeretnénk leráncigálni a dobogóról. Kérem, inkább az orráról beszéljen, az öreg feleségéről, a fiáról és a leányáról, a barátairól, az olvasmányairól, a szerződéséről, a végrendeletéről, az étlapjáról, a számláiról, a haláláról. Ne adjunk neki - frázisokból - papirosszárnyat. Inkább nehezéket kössünk rá, kölöncöt, hogy itt maradjon, a földön. Mondjuk el, hogy még megvan - egyetlen biztos ereklyéje - az aranyból való pecsétgyűrűje, melyet mindig a mutatóujján viselt, és a neve kezdőbetűi voltak rávésve. Meg hogy a keze mását is bírjuk, nem verseken vagy drámákon, csak a végrendeletén és két szerződésen. W. S.-et, a testet hívjuk, és nem William Shakespeare-t, kit a szellemének szoktak nevezni.
Mert tíz előadás után, hogy patakzó szavainak áradata végighömpölygött rajtunk, lehetetlen vágyat nem érezni az ismerkedés után, és lehetetlen elfojtani a csodálkozást, hogy ezeket a drámákat mégis egy ember írta, egy emberkéz, melynek öt ujja volt, egyik ujján pedig a birtokunkban levő pecsétgyűrű aranylott. Ki volt ez az ember? Ó, mi már sokat olvastunk és tanultunk. Kissé el vagyunk tompulva. Hozzászoktunk, mint a naphoz és a holdhoz. Ha lenne valaki, aki sohase hallott róla, semmit, egy tanulatlan, de értelmes ember, szűz érzékekkel, azt szeretném elvinni az összes darabjaihoz, és véle mondatnám el az emlékét tisztelő beszédet. Ezt az embert mindenekelőtt elfogná a rettegés ennyi váratlan fény láttára. Heliofóbiát kapna. Első pillanatra arra a kísérteties valóságra gondolna, hogy az is halandó volt, aki mindezeket írta, úgy érezné egy másik lény rokoni és mégis idegen voltát, kigyulladva és elhidegülve, mint az ő írta drámában a dán királyfi, aki az anyjával való jelenet csodálkozó ijedelmében az ütőereit tapogatja. "Erem, mint a tiéd, ütenyre ver, s éppoly zenét mond, mint az." Mégis, milyen test lehetett az övé, milyen remekbe készült példánya az emberi szervezetnek, milyen tökéletes minden érzéke, a látása, hallása, szaglása, ízlése és tapintása. Beléje esett a világ, és öntudatra ébredt benne. Minden, ami arány és szépség, s minden, ami fájdalom és zavar, a lélek összes betegségei, kezdve az idegességtől az üldöztetési mániáig és a paranoia csírájáig, meglelhető itten, mint egy tökéletes szellem sebforradásai, gyógyultan, elintézett formában. Alatta pedig csöndes mélységek hullámzanak.
Érdekes, hogy az a század, mely a felvilágosultságot és a természettudományokat hozta az emberiségnek, "vad részeges"-nek nevezte. Ez a század pedig, mely tépett és zilált, az analízis helyett a szintézist keresi, éppen a pontos előrelátását, a boncoló finomságát, a szellemes és kézzelfoghatóan következetes okfejtését bámulja. Észrevesszük, hogy három jambusi sorában leírta úgy a vérkeringést, hogy egy mai élettantudós se lelhet benne gáncsolnivalót, akkor, mikor Harvey még fel sem fedezte a vérkeringést, és a nehézkedés törvényét is tudta, akkor, mikor Newton még nem is jelentkezett. Megtaláljuk a kísérleti lélektan összes tapasztalatait is, a pszichofizikai párhuzamot. Az ő kísérletei az idegklinikák próbáját állják, hús és vér valóságok, akik kellő lelki és testi előkészítés után jönnek. Valamennyi rémlátó bort kér a jelenése előtt. Schopenhauer és Weininger hatalmas bejelentésének tekintem III. Richárd király ama jelenetét, melyben a többszörös gyilkos a férje koporsójánál nyeri meg az özvegy kezét, annak az özvegynek a kezét, ki egy perccel azelőtt szembeköpte őt. De teljesen és szeplőtlenül érezte Freud sugallatos lélektanát is.
Minden drámája - még a történelmiek is - családi dráma. Ő már tudta, hogy életünket örökké a gyermekkori benyomásaink, az apánkkal, anyánkkal, testvéreinkkel való viszony határozza meg. Hamlet és - mint egy régebbi cikkemben igyekeztem kimutatni - IV. Henrik is az apakomplexum öntudatos feldolgozása. Ez az a "titok", az a "megfejthetetlen rejtély", mely előtt valaha tehetetlenül álltak a magyarázók. Macbeth elhatározza a gyilkosságot. Nyomban utána jelenti egy szolga, hogy a király, akit halálra szánt, a leendő áldozat, már meg is érkezett hozzá, vendégül. Ekkor a thane "elszólja magát", ahogy régebben mondták, "véletlenül". Rákiált a szolgára: "megbolondultál!" De mi tudjuk, hogy az elszólás nem "véletlen". A lélek törvényei működnek itt, melyeket az író éppúgy ismert, mint a vérkeringés és a nehézkedés törvényét. Mert a szolga arcán a vért látta, a tettét, a vágya beteljesülését, és tulajdonképpen azt akarta mondani, hogy ő maga "bolondult meg", a gyilkos, aki ebben a pillanatban lépett rá - határozottan - a véres útra. Ezer ily apróságot tudnánk még sorra venni. Aztán sok más ezer apróságot, melyet még ma csak érzünk, és az eljövendő századok haladó tudománya érteti meg velünk.
Shakespeare-ben ezt a szinte tudományos biztosságot bámuljuk. Nincsen "titokzatos" író, és ő sem volt az. Világosabb mindegyiknél. A sugallat csak tökéletesebb gondolattársítás. Agyveleje mindig egytized másodperccel előzi meg az olvasóét. Innen van, hogy oly buja, hasonlatokkal zsúfolt a nyelve. Mi a földi dolgokat összehasonlítás által értjük meg. Hatott reá a kora divatja, de túl ezen is féktelenül cikázott egyik tárgyról a másikra, egyiket a másik által mérte, bírálta, értette meg, mert mindent meg akart érteni. A könny olyan, mint az esővíz, az esővíz, mint a könny, a részeg agyvelő koponyája egy gőzüst födele, a hold, a sárga, egy szenvedő arc, a hold, a piros, egy iszákos arc, a hold, a narancsszínű, egy söröshordó dugója, mely a fellegek habjában hányódik, a kard, mely megöl valakit, vérkönnyet sír, s a hajós, aki fújja forró ételét, az "ételhűsítő lehelet" nyomán az óceán orkánjára gondol, mely bárkáit tépázza. Micsoda összhang és arány, minden dolgok összhangja és aránya. E villámló gondolattársítás folytán szellemes is, a szó legmaibb értelmében. Aki csak fordításban olvassa, fogalmat alkothat a nyelve erejéről, de sohase tudja meg, milyen kedélyes és talpraesett akkor, mikor a nép durva nyelvén beszél és játszik a szavakkal. Nincs az a modern szatíraíró, aki így tudja vesézni a butaságot, a nyegleséget, a smokkságot. Az udvaronc oly szörnyen finom és művelt, hogy bizonyára az édes mamájától is bocsánatot kért, mikor az emlőjéhez nyúlt. Ennyi gazdagság és sokszólamúság láttára el kell némulnunk. Hiába lenne megannyi adatunk, sohase ismerhetnők meg őt. Bizonyára mindig idegenül állott az emberek között. Mindent megértett. "Túl volt a jón és a rosszon." Megbüntette a gonoszokat önmaguk által, de megbüntette a jókat is, a saját kiválóságuk által. Nagyon tisztában volt az erkölcs viszonylagos, emberi voltával, semhogy föltétlen - korlátolt - bíró legyen. Nihilista volt, mint az alkotó természet. Írt a hűtlenségről egy szomorú-játékot, de végül - egy mellékalakja által - kimondja kétkedő véleményét. Ha a hűtlenségünk díjába az egész világot kapnánk ajándékba, akkor talán meg is lehetne csalni azt, akit szeretünk. Hiszen akkor nem is lenne sem hűség, sem hűtlenség, sem szomorújáték a hűtlenségről. Jágót éppúgy átélte, mint Desdemonát. Nem is hiszem, hogy közösséget vállalt volna alakjaival. Lear, Macbeth, Othello, Romeo, III. Richárd, IV. Henrik és a többi jó és rossz királyok, a többi jó és rossz nők, alig lehettek többek a szemében, mint vérző tárgyak, melyek megszülettek, küszködtek és elpusztultak. Igazán csak egyetlen alakot szerethetett. A dán királyfit, aki tépelődve ment az útján, közben ámult és csodálkozott, s a sorsa fordulópontján színészekkel beszélgetett a művészetről, Hamletet, aki testvéri kétségeivel emelkedett fel hozzá, a költőhöz.
A Hét, 1916. május 14.
III
Akinek nincs képzelete, az rendszerint úgy látja őt, mint félistent. Én már ifjúkoromtól fogva igyekeztem megrögzíteni testi mivoltában. Számomra megnyugtató tudni, hogy ennek a végtelenségnek határai voltak: boltozatos, kopasz koponya, amint az első fóliókiadás arcképe mutatja, vörnyeges haj a halánték körül, ritkás bajusz, kis légyszakáll, keményített körgallér, a kor divatja szerint.
Utálom a regényes beállítást, az eszményítést, a szólamokat, melyek csak műkedvelőket lelkesíthetnek. Képzeletemnek, minekelőtte munkába jönne, mindig arra van szüksége, hogy kissé csillapítsák, lehűtsék. Útközben megvettem Elmer Edgar Stoll most megjelent tanulmányait: Shakespeare Studies. Szeretem ezt a könyvet. Nem az "apostol"-t, a "vátesz"-t hozza elém, hanem az írómesterembert, kinek olcsón darabokat kellett talpalnia, idegen tárgyakat átalakítani, harminchatot, hogy egy kis pénzt szerezzen, s később, mint kurtanemes visszavonulhasson birtokára, az eperfái közé, férjhez adhassa két leányát, Zsuzsannát és Juditot, egyiket egy kalapkészítőhöz, másikat egy jobb orvoshoz. Az, hogy közben remekműveket alkotott, magánügy. Halhatatlanságáról, dicsőségéről valószínűleg semmit sem tudott sem ő, sem kortársai. Ilyesmiről csak mai firkászok álmodoznak, mihelyt megírnak egy-két könyvet. Ő még végrendeletében is pusztán ágyairól, ezüstserlegeiről intézkedett, aztán a második lánya lakodalma után meghalt forrólázban - hagymázban -, ötvenkét esztendős korában.
Amint járok-kelek ezeken az utcákon, mindenütt őt keresem. Miért is bolyonganék egyébként ebben az idegen országban. Politikája, intézményei, szervezetei mérsékelten érdekelnek. Itt sem tudom pontosan, hogy kik a miniszterek, akár otthon. Mindent, amit látok vagy hallok, rá vonatkoztatok. Ezen a nyelven gondolkozott és írt. Erre volt a Globe színház, mely leégett. Akkor is ez a nyirkos égalj borult rá, ennek a kenyérnek, ennek a gyümölcsnek ízét érezte, ezek az ódon kőtemplomok, kilincsek vették körül. Tegnap, hogy hazafelé igyekeztem és áthaladtam a Russel square-en, megpillantottam a ködben, tarjagos fellegek között a holdat, az ő holdját, mely "mint valami söröshordó dugója hánykolódott a tajtékos habokban". A Covent Garden állomáson beszállt a földalattiba egy pohos alak borvirágos orral, sunyi halszemekkel, fülében tengerész-függővel, egészen Falstaff, ki manapság, a változott körülményekre való tekintettel piaci árus lehet a gyümölcscsarnokban. A néger, aki elsétált előttem, eszembe hozta, hogy Júlia arca úgy lengett az éjszakában, mint "ékszer a néger fülében". Szemlélete átalakította a világot, engem is. Minden hasonlata, alakja él még. Abban reménykedtem, hogy majd találkozom vele.
Találkoztam is három ízben, noha nem erőszakoskodtam, hanem megvártam, míg az élet sodra véletlenül és szeszélyesen fölbukkantja emlékét. Először akkor történt, mikor a Selfridge áruházban harisnyákat válogattam. A kereskedősegéd melegen ajánlotta a "Shakespeare-harisnyát", melyhez itteni szokás szerint mellékelik a pamut orsóját, a költő színes arcképével. Megvásároltam, fölhúztam, s ettől kezdve mint szoboralapzaton járkáltam a harisnya gyapjúrétegen. Másodszor a British Museumban jött elém. A Magna Chartá-val szemben, az üveglappal borított állvány előtt nyolc-tízéves kis diákok zajongtak, egyik nagyon pöttöm társukat fölemelték, hogy ő is láthassa, mi van az üveglap alatt. Shakespeare leghitelesebb autogramját őrzik itten, azt az időbarnított aláírását, melyet 1612. május 11-én, négy évvel halála előtt firkantott oda sietősen, mint tanú, egy csip-csup pör jegyzőkönyve alá. Harmadszor olcsó, piszkos szobormezében láttam a Leicester square-en, ezen a fontos átszállóhelyen. A szobor siralmasan jelentéktelen. Alatta csak a neve és ez a fölírás: "There is no darkness but ignorance." Körötte a virágágyak közötti székeken angolok pipáztak, kezükben a Weekly Dispatch-csel meg a Daily Mirror-ral, melyben a rugby újabb eredményeit vagy a tőzsde árfolyamait böngészgették. Én megálltam a téren. A szobor körül egy galamb keringett, rászállt a fejére, kényelmesen letelepedett és elaludt. Sokáig vártam, de a galamb nem rebbent el onnan. A szobor tűrte, azzal a közönnyel, mely nagyobb a halottak közönyénél is. Hangosan elolvastam a fölírást. Ott nincs sötétség, de valami olyasmi, amit mi nem tudunk.
Pesti Hírlap, 1927. szeptember 8.
IV
Bár Hamlet, édes testvérünk, halála
Emléke még új, és úgy illenék,
Hogy gyászba hordjuk szívünket, s egész
Országunk egy bús homlokká boruljon:
De annyiban már a természeten
Győzött az ész, hogy míg bölcs fájdalommal
Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.
Azért ángyunkat egykor, most királynénk,
E harcos állam trónja özvegyét,
Mintegy kopár örömmel - a szemünk
Mosolyogva egyik, a másik könyezve,
Kéjjel koporsók, gyásszal nász között,
Egyensúlyozva bánatot s gyönyört -
Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs'1
Tanácsitokkal, melyeket nekünk'1
Szabadon adátok ez iránt: köszönjük. -
Shakespeare: Hamlet
Megkísérlem elemezni a fenti részletet, mely Hamlet második színét nyitja, s ezzel voltaképp az egész tragédiát. Claudius, Dánia új királya mondja ezt, Hamlet nagybátyja, aki Hamlet anyjával, Gertrúddal együtt orvul megmérgeztette a volt királyt, az öreg Hamletet, s utána gyorsan nőül vette az özvegy királynét.
Ez afféle trónbeszéd. A király a történtek után - nyilván először - maga köré gyűjti országa nagyjait, bejelenti nekik elődje elhunytát s az ő házasságát. Egy gyáva orgyilkos beszél itt, de egy király is, aki nincs minden méltóság nélkül. Férfi ez, kemény, elszánt, öntudatos, ha hitvány is. Ostobának semmi esetre sem ostoba. Amit közöl, az megfontolt, kimért, eszes. Nyomban felötlik, hogy mennyire az értelem vezeti, az okfejtésben is az a számítás, mely annak idején képessé tehette, hogy végrehajtsa tettét. A gonosztevőket nem szabad úgy jellemezni, hogy azok "csak" gonosztevők legyenek. Ilyen gonosztevők nincsenek. Emberek ezek is, valamennyien, jó és rossz tulajdonságokkal. Ha ilyen valószerű háttérbe állítjuk őket, abból annál inkább kitetszik aljasságuk. Nem attól a gazembertől rettenünk meg, aki véres kézzel, kócos hajjal lép elénk, s mindjárt homlokán viseli jelzetét, hanem attól, akin első pillanatban nincs semmi feltűnő. Döbbenetünk teljesebb, ha lassanként ocsúdunk arra, hogy kivel állunk szemközt. Egyszerre ezt gondoljuk magunkban: "Hiszen ez olyan, mint a többi ember, s mégis ő a gyilkos."
Első szava a fájdalomé. Gyászolja elődjét, idézi emlékét, a részvét megindultságával. Nyomban olyan kép harsan ki, mely méltó az alkalomhoz és trónhoz, ahonnan elhangzik. Az egész országnak egy "bús homlokká kellene borulnia". Ezek a szavak Shakespeare-éi. Ő minden alakját az ő nyelvén beszélteti. Nem mesterkedik azon, mit később a naturalizmus eszménnyé emelt, hogy a költő véka alá rejtse egyéniségét, s szereplőinek szájába a maguk szókincsét adja. Nyilván céltalannak tartja ezt. Alkotó lángelméje a közvetlen jellemzéssel többet ér el, mint mások a közvetettel. Vére úgy lüktet, mint azoké, akiket megszólaltat. Egyénisége áthangolódik alakja egyéniségévé, s az, ami túlzásokra hajlamos, regényes véralkatából származik, azonnal jellemzi is Claudiust. A "bús homlok" remek szókép, de Claudius szájában erkölcsi ítélet, hamisságának feltüntetése. Úgy érezzük, hogy rosszban sántikál az, aki ily szenvedelmesen hangsúlyozza gyászát, s már élünk is vele szemben a gyanúpörrel. Claudius a halálesetnél nem sokáig akar időzni. Egyelőre mindössze négy előrevetett sort szentel neki, egy megengedő mellékmondat formájában. Tovább szeretne menni, rátérni a főmondatra. Ki kellene bökkenteni minél előbb a legfontosabbat és legkínosabbat - jobb azon túllenni -, hogy nőül vette az özvegy királynét. Csakhogy ez nem sikerül neki. A fölségesen lejtő versek útvesztőjébe egyre jobban belebonyolódik, s akarva, nem akarva, visszatér a gyász és a nász visszásságára, mely lelki életének ugrópontja, a tragédia tengelye. Előbb oly hidegen igyekszik magát szemlélni, mint egy lélekbúvár. A természet ösztönein győzött az ész, a bölcsesség. Már céloz a királynéra is, aki ángya volt s most "királynéja". A "harcos" állam trónja özvegyének nevezi őt. Ez a jelző is indoklás és mentekezés. Csak nem lehet egy gyönge nőre, egy özvegy királynéra rábízni az államot, mely ellenségekkel van körülvéve? Király kell ide, férfi. De a megváltó szót, hogy "nőül vette", még mindig nem bírja kimondani. Újra szóképeket fon, hogy ezekkel előzőleg indokolja és mentegesse tettét s a vádakat, melyek ellene támadhatnának, csírájában fojtsa el. Ezek a szóképek az Erzsébet-kori szembeállításokban dúskáló költészet kelléktárából valók. "Kopár örömmel" szánta rá magát a házasságra, mintha egyik szeme mosolygott, másik könnyezett volna. Ez a szókép is shakespeare-i ellentét. Mégis micsoda megrázó vallomásává válik magának az alaknak, akit egyszerre bandzsítani látunk - a síró szem, ferdén, a nevetőre sandít -, s a másik szóképben, mely csak fokozása ennek, már a valló önvádját halljuk felharsanni, aki önmagát marcangolva arra céloz, hogy kéjelgett koporsók között, és nászt ült a gyászban. Csak aztán - a tizennegyedik sor végén jelenti ki - és ott ez a két szó szinte sikolt: "Nőül vevők." Utána még egy hátravetett mellékmondatban - mintegy mellékesen - megemlíti azt, ami mentségének döntő érve, hogy ezt tanácsnokai kívánták, bizonyára az államérdek parancsára, s végül egy hanyag királyi kézlegyintéssel köszönetet mond nekik szabad elhatározásukért.
Itt véget ér az a tizenhat sor, melyet elemzésre szemeltem ki. Mit bámulok benne? Mindenekelőtt a drámai megalapozás biztonságát. Drámában a már megtörtént dolgokat elbeszélni legnehezebb. A dráma nem arra való, hogy elbeszéljünk valamit, hanem hogy láthassunk. Az előzmények kénytelen feltárása azonban arra izgatja Shakespeare-t, hogy ezúttal is remekeljen, mert a lángelme mindenből, még az akadályokból is előnyt húz: a tizenhat tömör, ihletett sorból kifaragja a gránitlapot, melyre fölállítja a tragédiát, máris teljesen tájékoztat bennünket, mindent tudunk és értünk, közben pedig bemutatja a királyt a maga élő valóságában, oly szavakkal, melyek a legélesebb értelem kiszámított érvelésének rémlenének, ha nem volna rajtuk a véletlen szeszélye és varázsa, mely szintén szolgálni látszik őt munkájában s ha az egész, úgy amint megszületett, nemes ékesszólásában, hódító ívelésében, folyamatosságában, mely arra csábítja a színészt, hogy egyetlen lehelettel mondja el, nem volna a művészet és dallamosság csodája is.
Ez nem holmi híres, sokat emlegetett részlet. A tragédia akármelyik színéhez nyúlhatnánk, s ott is hasonló meglepetés fogadna. Az ilyen alkotások folyton termékeny benyomásokat zaklatnak föl bennünk, akár a természet. Azért pécéztem ki éppen ezt a részletet, mert még nincs agyonboncolva. Rajta próbáltam beigazolni, hogy micsoda rend, következetesség, törvényszerűség uralkodik egy remekmű minden helyén. Csak egy csöpp ez a tengerből. De ha a tenger egy csöppjét górcső alá tesszük, s figyelmesen vizsgáljuk, abban is felfedezhetjük az egész óceánt.
Pesti Hírlap, 1932. augusztus 28.
V
Hölgyeim és Uraim,
háromhónapi szakadatlan munka után a napokban fejeztem be Shakespeare Téli regé-jének fordítását, melyet a jövő idényben egy színházunk mutat majd be. Kemény munka volt. Most pedig, hogy idejövök az Önök színe elé, az asztalhoz, még mindig az ő szavai zengedeznek bennem. Shakespeare-ről beszélek.
Shakespeare 1611-ben írta a Téli regé-t. (Vitás, hogy ez-e vagy a Vihar-e, legutolsó darabja.) Ekkor már harminchat dráma volt mögötte és hét nagy költemény. Utána visszavonult, fáradtan és elégedetten, mint a Biblia Istene, ki miután megteremtette az embert, a hetedik napon pihent. Negyvenhét éves volt. Ötvenkét éves korában - öt év múlva - pedig meghalt.
Engem ez a darab nagyon vonzott, mint sokakat, kik legköltőibb alkotásának tartják. Petőfi Sándor annak idején szintén foglalkozott a gondolattal, hogy lefordítja, és váltig sajnálhatjuk, hogy tervét nem valósította meg.
Mi érdekelt benne? Az öregedő művész, ki már mint művész érti a mesterségét, s az ember, ki már mindent tudott, ami az életben jó és rossz, nemesség és aljasság s kimondhatatlan fájdalom, aztán még egyszer fölvonultatott maga előtt mindent, mielőtt végképp elnémult.
A Téli regé-t egy gyermek kezdi mesélni, Mamillius, az édesanyjának, tíz-tizenegy éves kis királyfi, ki meséjét nem tudja befejezni, mert édesanyját elhurcoltatja féltékeny édesatyja, a gyermek pedig az egyetlen jelenet után eltűnik szemünk elől, meghal.
Ez a gyermek kedves, koraérett, korát meghaladó értelemmel, és nemes arcán a halál sápadt jegye. Érdekes és megdöbbentő, hogy Shakespeare, ki annyi változatos, ünnepélyes és hétköznapi embert rajzolt, a gyermeket csakis így, tragikusan tudta látni. Még egy gyermeket festett ezenkívül, ki hasonló ehhez, a János király-ban a kis Arthur herceget, kit izzó vassal akarnak megvakítani, aztán leugrik a magas sziklafalról, és szörnyethal.
Ennek a különös jelenségnek magyarázatát két XVI. századbeli angol anyakönyvi adat adja meg. 1585-ben Shakespeare Vilmosnak és feleségének, Hathaway Annának ikrei születtek, egy leány, kit Judithnak neveztek és egy fiúcska, ki a keresztségben a Hamnet nevet kapta. Aztán tizenegy év múlva, 1596-ban a halotti könyvben ezt olvassuk: Hamnet, filius William Shakespeare. Shakespeare Vilmos fia, Hamnet tizenegy éves korában meghalt.
Shakespeare-nek ez maradt egész életében legnagyobb fájdalma. A gyermek, ki ártatlanul és tehetetlenül a kegyetlen világgal, a roppant világgal birkózik, mindig az ő kisfia, ki szemben áll a halállal.
Hamnet, ez a név e rettenetes emlékek gazát bolygatta meg benne. Nem véletlen, hogy azt az alakját, ki szívéhez legközelebb volt, a dán királyfit, Hamletnek hívják. Mamillius alakjában regeszerűen utoljára vonul föl Hamnet.
De a másik gyötrelme is hangot kapott, melyet egy élet tapasztalata után nem tudott végleg elintézni, személyes ügye, talán legegyénibb, legordítóbb szenvedése, a féltékenység - az a gondolat, hogy a nőt, akit szeretünk, a változó, sohasem állandó szenvedélyek torlatában élve is elveszthetjük, mint azt a gyermeket, kit elragad tőlünk a halál. Fiatalabb korában már szembenézett vele, keményen. Othello az első féltékeny hőse. Posztumusz a második, Leontes, Szicília királya, a Téli rege főhőse a harmadik. Ez is meggyilkolja szenvedélyével Hermionét, akár Othello Desdemonát. A törvényszéki tárgyaláson a tisztes és hű királyné, kit házasságtöréssel vádol, elájul, aztán hírül hozzák Leontesnek, hogy Hermione meghalt.
Csakhogy itt a megoldás más. Shakespeare, az öregedő költő, a bölcs művész, ki mindent látott és mindent tudott, élete utolsó éveiben nem akarta - nem akarta -, nem bírta színről színre szemlélni az élet megoldhatatlan borzalmait. Az ifjúság derűs, az öregkor szomorú. Ez igaz. De a költészetben megfordítva van. Ott a tapasztalatlan ifjúság a komor, s a tapasztalt öregkor, mely már magán viseli azt a tragikumot, melyet az ifjúkor elég erős volt elképzelni, a sír előtt ösztönösen védekezik a sötétség ellen, és megegyezésre hajlandó, vidámságra lágyul. Lehet-e, hogy az élet nyom nélkül elmúljék? Nincs mód, hogy összehangoljuk végtelenségre törő vágyunkat és véges sorsunkat, hogy tiltakozzunk a sok igazságtalanság ellen, mely börtönbe veti a jókat, fölmagasztalja a rosszakat, elrabolja tőlünk minden ok nélkül azokat, akiket szerettünk. Valami rendet keres az öregkor, valami igazságszolgáltatást. Az öregkor hinni akar.
Shakespeare is hinni akart, és hitt is. A Téli rege felel arra, miben hitt.
Itt egy csodával oldotta meg a cselekményt. Hermione nem halt meg, később magához tért ájulásából. Paulina, a király udvarhölgye, elbújtatta úrnőjét, aztán tizenhat évig rejtve tartotta ott, és miután Leontes bűnéért eleget vezekelt, eléje tárja, mint szobrot, azt mondja, hogy egy szobrász által elkészíttette a királyné képmását, s a zene hangjainál életre kelti őt. A halottak föltámadnak. Shakespeare föltámasztja a halottakat. Ennek pedig mély értelme van. Lássuk, hogy mi az.
Miben hitt Shakespeare?
Vallására nézve katolikus volt, az maradt akkor is, mikor III. Henrik puritánjai elevenen nyúzták meg, máglyán égették el a pápistákat, s kilenc rokonát kivégezték. Feleségével - mint egy újabban napfényre került adat bizonyítja - egy katolikus püspökségen kelt egybe. Ez a magatartás nemes dac lehetett. Az ellenzékhez tartozott. De a tételes dogmában nem hitt soha. Lépten-nyomon árulja el, drámái különböző helyein, hogy mennyire bizonytalannak tartja földi sorsunkat s mennyire veszélyesnek az azután következőket. Hamlet, ki mindig helyette beszél, nem tudja, hogy "mily álmok jönnek a halálban", s oly arccal nézi a temetőben a koponyákat, mint aki a teljes, föltétlen megsemmisülés bizonyosságát látja maga előtt. De Hamlet is hitt valamiben.
Hitt a művészetben, a zenében, a színészetben, s lelke lelkéből szól, mikor a színésznőt mint királynét köszönti, és mint szakember tanácsot ad a művészeknek. Shakespeare a művészetben hitt, mely túl a földi törvényeken megválthat bennünket, hitt a művészet vallásában. Ez volt az ő igazi vallása.
Soha világosabban nem fejezte ezt ki, mint a Téli rege utolsó jelenetében, mely talán utolsó írása is. Ez az ő búcsúja az élettől és művészettől: hitvallás.
Íme, egy halott megelevenedik. A csalóka Művészet széttöri a sors korlátait, a szobor, a szépség mása élni kezd, mert fölébreszti a zene.
Ezt a jelenetet, mely jelképes minden ízében, bemutatom Önöknek:
PAULINA
Vigyázzatok. Ha szívetek erős,
Megmozdítom, a kép leszáll közétek,
Kezet fog. Ám ne vélje senki sem,
Hogy a gonosszal cimborálok itten
S ő gyámolít.
LEONTES
Amit tetetsz vele,
Azt szívesen nézem s amit beszéltetsz,
Azt szívesen hallom, egyforma könnyű
Mozgásra s szóra bírni őt.
PAULINA
De ehhez
Hit kell, szilárd hit.
Álljatok nyugodtan.
Hát menjen, aki azt hiszi, hogy én csak
Bübájolok.
LEONTES
Kezdd el: maradjatok.
PAULINA
Ébreszd föl őt harsanva, muzsika!
Zene
Itt az idő már: szállj le most: ne légy kő,
Bámítsd el, aki rád tekint. Gyere,
Sírod beföldelem, mozogj, siess le,
A zsibbadást hagyd ottan a halálnak,
Megvált az édes élet. Ime, mozdul.
Hermione leszáll a talapzatról
Ne félj, amit tesz, jámbor, oly szelíd az,
Mint a varázs-igém: ne bujj előle,
Mert újra meghal és szegényt megölnéd
Másodszor is. No nyujtsd neki kezed. -
Hogy ifjú volt a nőd, te udvaroltad,
S most aggon ő kérjen meg?
LEONTES
Ó, meleg hát!
Ha ez bűbáj, legyen olyan szokásos,
Mint az evés.
PAULINA
Ölelkezik urával.
CAMILLO
Most a király nyakán csüng:
Bírd szóra őt, ha már az életé.
POLIXENES
S hirdesse meg, hogy merre bujdosott
S hogy kelt ki sírjából.
PAULINA
Ha hallanátok,
Hogy él, lehurrognátok ezt, akár egy
Aggnő-regét. De látni itt, hogy él,
Bár nem beszél még.
Várjatok kicsit. Jöjj,
Térdelj anyádhoz, kérd, áldjon meg. Úrnőm,
Nézd, megtalálták a mi Perditánkat.
Itt van.
HERMIONE
Tekintsetek le, istenek.
S locsoljatok áldást lányom fejére,
Szent finzsátokból!
Mondssza, édesem: ki
Oltalmazott? hol éltél? hogy találtál
Atyádnak udvarába? Paulina
Közölte vélem a jós-szót, hogy élsz még.
Halld meg tehát: itt bujdokoltam addig,
S vártam, mi lesz.
PAULINA
No, erre van idő még.
Különben itt mindenki csak mesél majd
Zavarva víg napunk.
Eredjetek mind,
Boldog nyerők, s örvendezésteket
Osszátok el-szét. Én - vén gerlice -
Egy száraz ágra röppenek s világgá
Szállt páromért addig sírok, mig én is
Utána nem halok.
LEONTES
Várj, Paulina!
Tőlem te most férjet kapsz, úgy, amint én
Tetőled asszonyt: így fogadta ezt
Eskünk. Te megtaláltad az enyémet.
Hogy, mint, nem értem.
Halva láttam őt.
Azt hittem - és sírján soká hiába
Imádkoztam. Nem messze kell keresnem -
Hiszen tudom, mit érez ő - leendő
Derék urad. Camillo, jöjj ide.
Vedd a kezét te, mert a tisztességed
Ösmerjük, s itt hitet teszünk felőle,
Mi, két királyok. Indulunk. Mi bánt hát?
Nézz a királyra. Megbocsássatok, ti
Ketten, hogy tiszta pillantásotok közt
Járt egykor orv gyanum. Ez itt a vőd, e
Király fia, a lányod elgyűrüzte -
Az ég is úgy akarta. - Paulinám,
Vezess ki egy másik terembe, hol
Majd elbeszélgetünk, mi rész jutott
Nekünk a tág idő teátrumában,
Mióta elváltunk: de most siessünk.
Itt vége a regének. Utoljára megesett tehát a csoda, nem valami hókusz-pókusz, különös szemfényvesztés által, hanem az egyetlen csoda, amely az életben megtörténhetik, a művészet csodája által. A szenvedés megkapta jutalmát. Én pedig búcsúzóul a legnagyobb költő hitét adom át Önöknek, melyet emelt homlokkal vallhatunk mindnyájan: életünk mulandó, megsemmisülünk, elrothadunk, de a szeretet még csodát tehet, a művészet mély erkölcsisége megőrzi, ami elmúlik, s halottainkat föltámasztja a költészet, a nagy, időn és téren kívül való zene.
1933
VI
Számos külföldi egyetem időnként költőket, írókat hív vendégül irodalmi tanszékére, hogy előadást tartsanak erről-arról, hogy beszámoljanak terveikről, gondolataikról, tapasztalataikról, melyekre egy élet munkája által tettek szert.
Úgy hozzátartozik ez munkarendjükhöz, mint az, hogy a növénytan tanára néha egy élő virágot is bemutasson hallgatóinak. Az élet vonul ilyenkor a dobogóra, az a szabad szellem, mely minden alkotóban közös, az a nyugtalanul munkáló teremtőerő, melyet a tanulók addig talán csak könyvekből vagy halott remekírók szobrain tanulmányozhattak.
Ennélfogva nem holmi olcsó divat ez. Úgy okoskodnak ezek az egyetemek, hogy ha az orvosnövendékeknek szükséges hullát látni, különben nem lehetnek jó orvosok, a bölcsészeknek sem árt évente egy-két eleven írót hallani, akik mesterségükről vallanak. A tudomány nem fél attól, hogy ilyesmi esetleg csorbát üthet a "komolyságán". Végre nemcsak az adhat elő az érzésekről, aki még sohase fejezett ki érzést, nemcsak az értekezhet a szavak zenéjéről, aki még sohasem írt költeményt, hanem az is, aki ezzel foglalkozik. Az ismerkedés csak javára válhat az ifjúságnak. Ha érdekes a tudós megállapítása, aki elolvasta a sarkutazó útirajzát, akkor maga a sarkutazó is érdekes, aki ott járt, s a költő is érdekes, aki az ihletnek abból az önkívületes egéből érkezik, melyet a tankönyvek emlegetnek.
Anglia és Amerika az egyetemein már régóta meghonosította, hagyománnyá tette a költők és írók vendégjárását. Most arról értesülök, hogy az Ausztrália szomszédságában levő Hawai-szigetek is csatlakoztak hozzá. Múlt tavasszal a honolului egyetem meghívta Christopher Morley-t, az amerikai próza úttörő mesterét, hogy beszéljen arról, amiről kedve tartja. Ő Shakespeare-ről beszélt, nem ex cathedra, nem peckes szólamokban, csak rögtönözve, a szenvedély lihegésével, nem is egy zárt tanteremben, hivatalos külsőségek között, csak a Waikiki folyó hullámain, egy tutajon, ahol fiatalemberek és fiatal leányok fürdőruhában ülték körül. Előadását legyorsírták, kiadták egy könyvben, melyet megküldött nekem egyik amerikai barátom.
Mi ebben az előadásban a meglepő? Az, hogy él, hogy a szeszély izzó jegyében született, és mindvégig a dolgok velejével, a költői alkotás mivoltával foglalkozik. Morley úgy szól Shakespeare-ről, mint személyes élményéről, mint egy élő ember egy másik élő emberről, áhítattal, de a bálványozás hamis kegyelete nélkül. Mindenekelőtt közelünkbe hozza. Azt, aki nincs hozzánk közel, nem tudjuk se szeretni, se megérteni. William szinte a kortársunkká válik. Halála napjáig bizonyára az volt a becsvágya, hogy csak költő maradjon és csak szonetteket, spenseri stancákat írjon, akár ifjúkorában. Ezt nem tehette. Kenyeret kellett keresnie, hogy eltarthassa családját. A Mermaid-csapszékben, ahol sokat veszekedett mindenféle ripacsokkal egy-egy ócska dráma átalakítása ügyében, gyakran siránkozhatott emiatt a barátainak. Az a papagáj, mely mögötte üldögélt a kalitkájában, hallotta panaszait, talán meg is tanulta kívülről, és ha csodálatosképp még ma is élne, nekünk is elismételhetné szóról szóra: "A pénz, a pénz volt nekem a pokol, kenyér kellett mindig, kenyér, költő akartam lenni, nem üzletember, átkozott, gyatra színdarabokat kellett tákolgatnom, hogy menjen a színház, közben belérepedt a szívem, ügyes vígjátékokat ütöttem össze, véres, mennydörgő tragédiákat és rémdrámákat, csak az a szerencse, hogy hellyel-közzel egy kis költészetet is beléjük csempészhettem, amikor senki se nézett oda..."
Az élet mindenesetre robotba fogta, s feladatok elé állította, melyet ő oly pazarul és fényűzően oldott meg, mint senki a világon. De azért mindenütt érezni a kora, környezete és mestersége parancsát. Ez többet magyaráz meg, mint a szakértők tudálékos hozzávetése. Megrendelésre dolgozott. Sürgősen, határidőre kellett a színháznak egy "bosszúdráma", az a műfaj, amelyben a hős a megtorlást az utolsó pillanatig halogatja. Erre megírta Hamlet'1-et. A Téli regé-ben "Csehország tengerpartján" az egyik szereplőt medve üldözi és falja föl. Miért zúg Csehország mellett a tenger? Azért, hogy regényesebb legyen. Miért tűnik föl a színpadon a medve? Azért, mert London, ez a kisváros, a százharmincezer lakójával, akkoriban a medvetáncoltatókért bomlott, a Globe Theatre közelében is medvéket táncoltattak, s a színdarabírónak mulattatnia kellett a csőcseléket is. Az, hogy az angol színházakban ma is pit-nek nevezik a földszintet, ugyanúgy, ahogy a medve odúját, nyilván ennek az emléke. Egyébként ez a színház kicsiny volt, meghitt és bensőséges, a színészek közvetlenül érintkezhettek a közönséggel, mintegy négyszemközt beszélgethettek, s ez a magyarázata, hogy Hamlet meg a többiek annyi magánbeszédet mondanak. A hangulat fesztelen volt a nézőtéren. Egy okmány tanúskodik arról, hogy 1613-ban, amikor a színház kigyulladt, egyik néző a lángoló nadrágját egy kancsó sörrel oltotta el. Általán sohasem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy e darabok írója elsősorban színházi ember. Szemére lobbantották, hogy a Szeget szeggel egyik jelenetében az utasításban fölemlítette Julietet is, aki a jelenetben egyetlen szót se szól, és ezt a tudósok a szerző szórakozottságának tulajdonították. Nincs igazuk. Julietre itt szükség van, a kedvesét letartóztatják, az egész jelenet során sírnia kell. Amikor a szakértők észreveszik, hogy a tízes jambus itt-ott megcsonkul, a másolókra vetnek, akik kihagytak valamit, pedig minden alkalommal kimutatható, hogy a költő a színésznek hagyott egy lélegzetnyi időt. Szülővárosának folyója, az Avon, ma is tele van "gyomfüzérrel", s Ophelia gyors halálát is ez érteti meg, az Erzsébet-kori divat, azok a széles szoknyák, melyek hamar teleitták magukat vízzel.
Az előadó magáról az emberről is beszél, akiről vajmi keveset tudunk, arról, aki április 23-án született, és jelképesen április 23-án halt meg, arról, aki negyvenhat éves korában végleg letette a tollat, mert közben a puritánok megtiltották a színjátszást, arról, aki házat vásárol, pincéjének alapjáról, mely még ma is látható, és az udvarán levő szederfáról, melynek különösen édes a gyümölcse. Beszél Honoluluról is, mely sziget, mint Anglia, és olyan a XX. században, mint a shakespeare-i kor, olyan lírai, hogy például a borbélynál a várakozó vendégek nem újságot kapnak, hanem egy kis lantot, hogy unalmukat zenével, dalolással űzzék el. Beszél önmagáról, a szemüvegéről, mely leesett egy hegyszakadékba, és nem törött el, mindenről beszél, az életről és irodalomról együtt, az ő életéről is, mert az irodalom élet, s az élet csak egy élettel közelíthető meg.
Egy előadásnak lehet tudományos színezete és mégse tudományos, lehet eleje, közepe és vége és még sincs se füle se farka. Ez az előadás a maga cikázó formátlanságában is kerek és egész. Ottani szereplését azzal fejezte be, hogy tanítványaival együtt egy szederfát ültetett Shakespeare emlékére. Minderről azért emlékezem meg, mert jelezni akarom, hogy a tudományt nem a merevség tartja fönn. Honolulu sziget a Csendes-óceán közepén. Körötte irdatlan messzeségben, háromszáz tengeri mérföldnyire nincs szárazföld. Úgy látszik azonban, hogy sokkal kevésbé van elszigetelve a szellemtől, mint az európai tudományosság sok gőgös fellegvára.
Pesti Hírlap, 1934. február 11.
VII
Amikor kicsavarom töltőtollamat, azon töprengek, milyen újabb élményről számoljak be. Egy hét alatt sok minden megesik velünk. Az ember jár-kel, jeleneteket lát, melyekre eddig nem gondol, leveleket kap messze földön élő barátjától, közben olvas is egyet-mást, ami megrázza, és tovább rezeg benne. Szóval, szokásom szerint selejtezem az anyagot. Egyszerre ráeszmélek, hogy mi volt utóbb az én legdöntőbb, az én legmélyebb élményem.
Két nő volt. Múlt este láttam őket a színházban. Nem a nézőtéren, hanem a színpadon. Költött álomalak mind a kettő. Lehet, hogy sohasem is éltek, csak a mesében és Shakespeare képzeletében. Az egyik Desdemona, Othellónak, a szerecsen tábornoknak a felesége, a másik Emília, a tábornokné komornája.
Ezek a negyedik felvonás harmadik színében egyedül vannak. Nem akarok én itt bölcselkedni a jellemükről, csak azt a helyzetet szeretném kissé felidézni, hogy olvasóim is részesei legyenek, és velem együtt ámulva érezzék, hogy gyakran micsoda apróságokban nyilatkozik meg egy költő ember alkotóereje, micsoda semmisnek tetsző mozzanatokban, melyeken egyébként talán átsiklunk, anélkül hogy észrevennők. Amint tudják, a tragédia ekkor már megérett. A velencei mór szentül hiszi, hogy felesége csalfa, s el is tökélte, hogy megöli. Nemrég zajlott le közöttük egy kínos "családi botrány". Othello a velencei követ, Lodovico előtt feleségére támadt és féltékenységi rohamában meg is ütötte őt. Utána vacsorát adott a velencei követ tiszteletére. A vacsorától Desdemonát azzal a paranccsal küldötte el, hogy azonnal feküdjék le, bocsássa el komornáját is, és egyedül várja.
Most ez a két nő négyszemközt beszélget. Emília vetkőzteti úrnőjét. Desdemona tudja, hogy mi vár rá. Minden neszre megrezzen. A szél zúgásától visszahőköl, azt hiszi, hogy már kopogtattak. Rémeket lát. Rendelkezéseket ad társalkodónőjének: fűzz ki, ezt rakd el stb. Hirtelenül eszébe jut az anyjának egy kis cselédje. Barbara. Az szeretett egy fiút, a fiú is szerette őt, de a fiú "megőrült" - így mondja -, és elhagyta szeretőjét, a kis cseléd pedig egy dalt dalolgatott a fűzről, egy ódon dalt, amely kifejezte siralmas sorsát, és dalolva halt meg. Ezt a dalt nem képes kiverni fejéből. Alig bírja megállni, hogy félre ne hajtsa a fejét, és ne énekeljen éppúgy, mint a "szegény Barbara". Közben a komorna folyton vetkőzteti. Már a hálóköntösét akarja hozni, azt a hosszú fehér inget - ártatlansága jelképét -, melyet majd úgy vesz föl, mint halottasingét, de ő még arra kéri, hogy vegyen ki ruhájából egy-két tűt is.
Itt folyik le az a párbeszéd, melynél remekebbet, emberlátóbbat, drámaibbat sohase hallottam. Mindössze három kurta mondat ez, s arra szolgál, hogy a szereplőnek időt engedjen az átöltözésre. Afféle színpadi "betoldás". De milyen lángeszű betoldás. Desdemona ezt mondja: "Kedves fiú ez a Lodovico." Emília odaveti: "Nagyon csinos fiú." Desdemona pedig: "Kellemesen társalog." Nem több az egész. Erre azonban kicsordul szememből a könny. Miért? Azért, mert csak most értem meg igazán, hogy Desdemona hű. Hiába tudtam eddig, hogy imádja az urát, hogy semmi aljasságot se követett el, hogy becsületes és őszinte, ez a kis részlet győz meg végképp igazsága felől, amikor bizalmasan összebújik egy másik nővel, az ő természetes cinkosával, mint iskolás lányok éjjel a közös hálóteremben, s még akkor is nyílt, egyszerű, kacérság nélkül való. Lodovico előtt az imént pedig porig alázták. Érthető volna, hogy női ösztönével fegyvertársat keressen benne. Mégse teszi. Csak a tisztaság beszélhet így. Emília később megjegyzi: "Ismerek egy asszonyt Velencében, az mezítláb zarándokolt volna Palesztináig az ajka egyetlen érintéséért." Erre ő már nem felel. Abban az érzéki-szerelmes légkörben, melyet ezek a szók varázsoltak köréje, lehajtja halálosan szomorú fejét, és eldúdolja a kis cseléd dalát.
Alig ocsúdom fel az egyik meglepetésből, másik meglepetés fogad. Desdemona bizalomra gerjedve, szinte kíváncsian tudakolja komornájától, hogy csakugyan csalják-e az urukat a nők? Emília az ő egészséges kedélyével és emberismeretével kacagva bólint. Desdemona ezután megkérdezi tőle, hogy megtenné-e az egész világért. Emília azt feleli, hogy az egész világ nagy, roppant díj egy ilyen kis bűnért, de azért semmi esetre se tenné meg egy gyűrűért, egy rőf szalagért vagy egy ruháért. Mi nézők eddig haragudtunk Emíliára. Nem jó szemmel néztük sanda játékát a zsebkendővel. Becsületében is kételkedtünk. Most, hogy bevallja gyarlóságát, rokonszenvünk felébred iránta, és őt is becsületesnek tartjuk. Nem emberfölöttien becsületes, mint úrnője, de - mint később majd ki is derül - derék, jóravaló, hűséges lélek, talpig ember.
Ilyen módon dolgozik a költő, folyton egyensúlyozva a drámát, ezt igazolva és azt vádolva, bűvös életet teremtve maga körött. Ez a varázsló már több mint háromszáz éve halott. Szavai azonban, melyeket hallunk, természetesebbek és közvetlenebbek, mint az újságok, vagy a tarka színpadok mondatfoszlányai, melyeket szóról szóra ollóztak ki az élő beszédből, és iktattak be a szövegbe. Alakjai, akiket már számtalanszor láttunk, minden esetben más oldalukról mutatkoznak be. Úgy adok hírt erről a két nőről, lelkendezve, mint két új ismerősömről.
Pesti Hírlap, 1934. december 19.
VIII
Megint Shakespeare-t olvastam. Ahányszor kinyitom könyveit, elámulok, mert olyasmikre bukkanok, amiket eddig még nem fedeztem föl. Tegnap például egy kevéssé ismert, alig játszott darabjában lapozgattam, a II. Richárd-ban, melyet nem soroztak elsőrangú alkotásai közé. Marlowe utánzatnak tartják, sőt Swinburne - igaztalanul - többre becsülte Marlowe drámáját, mint az övét. Nem vitatkozom. De megállapítom, hogy akárhova tekintek itt, aranyértékeket nyerek, a lángész hanyagul odavetett kincseit. A II. felvonás II. színében a királynét egy udvaronc vigasztalja. Nem fontos ez a szín a dráma szempontjából. Emile Legouïs csak így emlékezik meg róla: "A fiatal királyné, II. Richárd felesége, amikor aggódik férje távolléte miatt, és egy udvaronc el akarja oszlatni szorongását, az érvek valóságos hínárjába bonyolódik, ahogy rossz előérzetéről beszél. A legagyafúrtabb szonettíró is csak üggyel-bajjal tudná követni a fölöttébb finom elemzések vékony fonalait, melyekbe a szóellentétek játéka oly ügyesen van beleszőve, hogy még a lassú olvasás is alig tárja föl bogait. Bármily éles legyen is értelmünk, kevés reményünk van arra, hogy felfejtsük egy ilyen szövedék alig látható szálait, amíg a darabra figyelünk. Shakespeare itt szellemes ember lesz és nem költő, s akár a kötéltáncos, a tulajdon mozgékonysága csábítja erre a kedvtelésre. Minden színházi tapasztalata nem győzhette le benne azt az örömet, hogy túlszárnyaljon efféle nehézségeket." Nem hiszem, hogy igaza volna. Érvül, hogy te is meggyőződj erről, lelkesedésemben azonnal magyarra tettem ezt a színt, mert a régi fordítások nem sokat érzékeltetnek meg belőle, s elküldöm neked, hogy olvasd el. Így hangzik:
BUSHY
Felséges asszonyom, nagyon borús vagy:
De úgy igérted, válva a királytól,
Hogy elveted ezt a nehéz keservet,
Mely életed rongálja, s víg leszel majd.
KIRÁLYNÉ
Úgy, a király kedvéért, ámde nem
A kedvemért. Pedig nem is tudom mért
Fogadjak oly vendéget, mint a bánat,
Ha oly édes vendégtől elszakadtam,
Mint édes, jó Richárdom. Ujra érzem,
Hogy a jövő méhében érik és jön
Egy meg-se-született bánat, s a lelkem
Egy semmitől fél, s jobban fél miatta,
Mint attól, hogy elment uram, királyom.
BUSHY
Húsz árnya is van a bú kútfejének.
Mindegyik búnak látszik s mégsem az,
Mert a vakító könnytől üveges szem
Nagyon sok részre osztja azt, mi egy.
Mint fejtörő-kép, amely szembe nézve
Csak zűrzavar, de oldalról tekintve
Formát mutat: éppúgy Felséged is
Oldalt szemlélve férje távozását,
Több bút lel abban, mint amennyi van,
Ám szemben az egész csak árnya annak,'1
Mi nincs. Tehát, királyném, égi kincs,
Sirasd, hogy nincs itt - és ne azt, mi nincs.
A bánatos szem rosszul lát, csalóka,
Képzelt egekbe néz, nem a valóba.
KIRÁLYNÉ
Lehet, hogy így van. Ámde benn a lelkem,
Az mást tanácsol. Bármiként legyen,
Csak bús tudok én lenni és keserves -
S bár mindhiába hánykodik az ész -
E semmitől vagyok ájult-nehéz.
BUSHY
E semmi, drága hölgy, a képzelődés.
KIRÁLYNÉ
Az, semmi más. Csakhogy az apja ennek
A bánat, és énnálam nincsen így,
Mert semmi szülte a bús valamit,
Vagy valami e semmit, mely gyötör.
Egy váromány van birtokomba máris,
De hogy mi ez, az még rejtély nekem.
Nincs neve: a búm, az névtelen.
Most már azt kérdezem tőled, hogy az, aki értő szemmel és aggyal olvassa ezt, pusztán barokk játékot láthat-e ebben? Nincs-e benne a mai lélektan minden ravasz ismerete és bátor tudása, mely azt hirdeti, hogy lelki fájdalmainkat a köréjük rakódott idegen elemek és kísérő jelenségek teszik tűrhetetlenné és való mivoltukban mindig érthetők, ennélfogva tűrhetők is? Nem érzed-e, hogy a királyné, mint egy idegbeteg a lélekelemző órán, hogyan ragaszkodik "komplexumához", mely eltakarja szeme elől az igazi okot, és szenvedése valódi képét ezáltal rejtvénnyé, fejtörőképpé torzítja? Shakespeare mindent tudott. A gyönyörű pedig, barátom, a leggyönyörűbb az, hogy ezt csak úgy félvállról, mellékesen közölte velünk, drámai pihenő perceiben, egy udvaronc kedveskedő beszédében: az elmésség álarcában a mélységet.
Pesti Hírlap, 1934. december 23.
IX
A Szentivánéji álom alkalmi költemény. Képzeljék el, egy hatalmas főúr esküvőjét készül megülni, s egy költőtől játékot rendel, hogy előkelő vendégeit - többek közt az ott megjelenő udvart, a királynőt és udvarhölgyeit - mulattassa, megkacagtassa. Manapság az ilyesmi már nem szokás. Többnyire zenekarokat, előadóművészeket, tréfás bűvészeket és ezermestereket szerződtetnek erre a célra. A XVI. században azonban még nem hullott ennyire részeire a műveltség. Ősi erejében élt a szó, Shakespeare egymaga pótolt zenekarokat, előadóművészeket, tréfás bűvészeket és ezermestereket is.
William Stanley, Derby grófja, amikor Elisabeth Vere-rel, az oxfordi gróf leányával 1595-ben jegyet váltott, valószínűleg egyenesen Shakespeare-hez fordult, az akkor még nagyon fiatal, alig harmincegy éves, vidám, életkedvtől duzzadó költőhöz, hogy főúri nászát tegye még ünnepélyesebbé. Mit művelt a költő? Szövetkezett a levegő s az alvilág minden tündérével, villijével, manójával, mozgósította az erdőket, a csodatevő növényeket és virágokat, odabűvölte az udvari színpadra az ókori remekírókból Titániát, a tündérkirálynőt és Oberont, a tündérkirályt, de a könnyű és lenge szellemek mellé felidézte a tenyeres-talpas valóságot, az otromba hétköznapot, a kacagtató mesterembereket is, mint nehezéket a mérleg másik serpenyőjébe, a tündérjátékba egy prózai játékot álmodott belé, színházat a színházba, s királyi képzeletével oly pompát fejtett ki, hogy mellette elsápadt az udvari pompa. Ez sorrendben az ő tizedik darabja, de az ő első drámai remeklése.
Csodálatos kor volt ez. A reneszánsz már felásta a meztelen istenszobrokat, kihozta a napfényre az ókori írók eddig eldugott könyveit, de a lelkekben még mindig ott éltek a közeli középkor babonái. Egybeolvadt a reneszánsz ifjú merészsége s a középkor ódon áhítata. Már mindenütt forradalmi szabadszájúság uralkodott, de az öregemberek még félve suttogtak arról, hogy a dombokban kis zöld törpék alusznak, akik éjidőn, holdfénynél fölébrednek, bohókás táncot lejtenek a füvön, az öregasszonyok pedig még szinte személyesen ismerték Puckot, Robin pajtást, ezt a dévaj tündérinast, aki a serény gazdasszonynak segít kisöpörni a szobáját, felforralni a tejét, de a piszkos, lompos és hanyag gazdasszonynak folyton galibát csinál, borsot tör az orra alá. Shakespeare ezeket az ellentétes elemeket - az ókori mondákat s a korabeli népmeséket, a királyok nagyszerűségét s a kézművesek kisszerűségét, a költészetet és prózát, tapasztalatait és emlékeit, az igazi színpad boszorkányos varázsát s a műkedvelő színészet esetlenségét, melyet nyilván Coventryben láthatott, mint gyermek - mind összeolvasztotta a báj és a jókedv remekévé, s befuttatta képzelete aranyfüstjével, mint azokat a tálakat, melyekben a dirib-darab tárgyakat szokás egybefoglalni és bearanyozni. Sehol sem ilyen színes. Az egész természet gazdagságát tárja elénk. Lelkiismeretes búvárjai megolvasták, hogy itt csak a virágok közül is negyvenkétfélét említ.
A szentivánéj június 25-e, a nyári napfordulat még ma is a pogány szabadság és felelőtlenség emlékét idézi. Angliában ekkor a bűbáj és varázslat éje volt. A mulatók annak a páfránynak a magját keresték, mely láthatatlanná teszi őket, hogy a láthatatlanság védelme alatt szabadon kiélhessék vágyaikat. Csak egy ilyen bolond éjen történhetik meg, hogy a tündérkirálynő beleszeret egy szamárba, példázva a szerelem szomorú mindenhatóságát, csak egy ilyen bolond éjen engedheti meg magának a drámaíró, hogy alakjait féktelen vidámságban alig jellemezze s tündéri segédlettel mozgassa, mint bábokat, példázva, hogy mindannyian a szenvedély bábjai vagyunk, amikor szeretünk. A főrangú vendégek kacagva vették tudomásul, hogy bizony a halandók valamennyien bolondok.
A Szentivánéji álom irodalomtörténeti szempontból is nevezetes. Itt bókol Shakespeare nyíltan Erzsébet királynőnek, az estély vendégének, akit "Szép Vesta-szűznek" nevez nyugat trónusán. Ez az egyetlen eset, amikor a nyájas William meghajlik előtte. Egyébként belül a lelkében nem kedvelte ezt a horgas eszű, céltudatos, férfinál is férfibb uralkodónőt, akiben sok erény lakozott, de nem volt meg benne az az erény, melyet ő mindenekfölött becsült, a megbocsátás és belátás emberiessége. Később, Essex gróf kivégzését és Southampton gróf bebörtönzését sohase tudta megbocsátani neki. Amikor Erzsébet királynő meghalt, Chattle felszólította őt, hogy írjon valamit jótevőjéről. Shakespeare azonban néma maradt, egyetlen sort sem írt.
Reinhardt annak idején, hogy színpadra vitte a Szentivánéji álmot, rendezői mesterművét alkotta meg. Most Hollywoodban, a moziban szólaltatja meg Shakespeare-t, pazarul, minden tündéri erejével. Tizennégymillió pengőt költöttek erre a darabra, de mennyi kincset érő munkát, képzeletet és szeretetet fordítottak rá. A rendezők királya találkozik itt a költők királyával. Shakespeare beszél az egész mozielőadáson. Az új magyar szöveg, melyet vetítenek, tőlem való. Arany János, mindnyájunk mestere, 1864-ben fordította le remekbe a Szentivánéji álmot. Azóta hetvenegy év múlt el, majdnem háromnegyed évszázad. Ez az időköz s az ő nyomán fejlődő magyar nyelv növekvő simulékonysága magyarázza az én kísérletemet.
1935