Wekerle Sándor
szerző: Gárdonyi Géza
(1894.)
Magas, testes ember.
A súlya 156 kiló. Járása nehézkes és a lábahegyét befelé fordítva jár, ami akkor is rosszul állana neki, ha nem volna magyar miniszterelnök.
Az arcát beretválja és az első pillanatra a lakáj hatását teszi az emberre, később azonban csak előnyére válik finom szögelletű fehér nagy arcának, amelyen a vidámság és ravaszság derűje játszik folyton, míg apró fekete szemeiből az elmésség kiragyog.
A haja szürke, rövid és tüskés; gondos oldalválasztékkal hordja. A fülei mellett egy kis szakállfélét hord, ami jól áll neki.
Rendesen fekete kabátban jár és fehér nyakkendőt visel.
Kedves étele a sonkacsánk.
Kedves olvasmánya Sekszpir.
Kedves nótája "Nagypénteken mossa holló a fiát."
Az illatszerek közül a heliotropot használja.
Szereti Szilágyi Dezsőt, Csáky Albint, József főherceget és tiszteli a szőke asszonyokat.
Mindig dolgozik és mindig siet.
Gyakran látom őt végigrohanni a folyosón, be egyenesen buffetbe és ahol egy portói pörköltet bűvészi gyorsasággal kap be; utána elszí egy fél szivart (Uppmant) s azzal tíz-tizenöt embert kihallgat a kis miniszteri szobában.
Innen mindenki boldog arccal távozik.
Ömaga még boldogabb arccal siet végig a folyosón, de mielőtt az ülés-terembe lépne, a fél-szivarját beledugja a gázlámpa csavarójába.
Jó lesz az öt percnyi szünet alatt.
A teremben nem üdvözöl senkit. Már a belépésekor a szónokra függeszti a tekintetét. Leül. Hallgat egy percig. Akkor már tudja, miről van szó.
Ha felelni akar, följegyez egy két pontot, de sohase láttam, hogy azokra a beszéde közben szüksége volt volna.
A memóriája jó. Az áttekintése tiszta. De ritkán hatol a mélyre; szívesebben csapong a felszínen és átengedi magát az elméje játékának.
Innen van az, hogy hallgatva őt, azt mondjuk:
- Ez nagy és zseniális államférfi.
Énekelve beszél. Beszédében tűz van, az elmének az a tüze, amely csak a nagy poéták, művészek és nagy rögtönzők tulajdona.
Wekerle poéta, előadóművész, és kitűnő rögtönző.
Mint poéta sajátos megvilágítást tud adni a tárgynak és megkapó formákat talál. Áz embert beleragadja abba a nézetbe, amibe ő is ringatódzik, hogy ez a világosság napfény, pedig csak villamvilágítás.
Mint előadóművész az arcának pikáns, gúnyos és derült színjátékával, kíséri minden mondatát. Néha el is komolyodik és önérzetes fellobogással csapkod jobbra-balra, nem ritkán olyan hévvel, hogy magát is megsebzi, vagy pedig fedetlenül hagyja a vékonyabbik oldalát, ahova egy Appónyi vagy Horváth Gyula nem is késik a riposzttal.
De főképpen azzal ragadja a beszéde sodrába a hallgatók lelkét, hogy mindig rögtönözve beszél és míg ötletei kápráztatóan cikáznak, egy másodpercnyi időt nem enged arra, hogy a szavait beszéd közben mérlegelhesse a hallgatóság. Az új meg új képek és fordulatok forgatóba ragadja magával a hallgatóság figyelmét. Megrohan, elkábít és kikacag. Olykor a legérdekesebb pontoknál a lélekzetek is elállnak.
Érdekes ilyenkor nézni az öreg Tisza Kálmánt.
Rendesen ott ül mögötte a harmadik padban: A karját keresztbe fonja. A lábát keresztberakja és a följáró szabadjára kilógatva himbálja.
Mosolyog az öreg és nagyokat bólint, mikor Wekerlének egy-egy mondása elcsáttan; de a mosolyában mindig benne van:
- Fiatal vagy öcsém, fiatal.
Persze Wekerle egy csöppet sem tartja magát fiatalnak. Lám, az egyházpolitikai reformok fölszínre hozása micsoda zseniális dolog! Mikor már a vörösbársony széknek el van törve az egyik lába és a nemzet zavarosnak látja azt a bizonyos bort, amelyet oly gyakran öntögetnek a parlamentben a pohárba, akkor ő föláll, és mint egy svarckünsztler belenyúl a motyóba és előemel egy csillogó tetszetős szép arany serleget.
Állok! És íme kezembe veszem a Deák Ferenc hagyatékát! Drága és szent nekünk! Kinek mi tetszik: tokaji? Kávé? Likőr? Melegen vagy hidegen?
És valósággal az: Deák Ferenc pohara. Telve a liberalizmus tiszta borával.
Csakhogy ki játszotta az ő kezére?
Wekerle vakon kapott utána. Tetszett is neki. Az ő lelkét a liberalizmus napfénye melegíti, hát hogyisne fogadna el olyan eszközt a fennmaradásra, amely a saját elveinek is megfelel.
Ő maga is abban a gondolatban ringótódzott, hogy ezek a reformok természetes következményei az elkeresztelési rendeletnek.
Csak akkor, mikor megpillantotta a Bécs felől tornyosuló sötét felleget, akkor vette észre, hogy az eszköz mellett maga is eszközül van felhasználva.
Ez akkor rendkívül boszussá tette.
Az ingerültsége olyan nagy volt, hogy napokig nem lehetett vele beszélni.
De a reformokat már akkor visszavonni sem lehetett.
Hát lássuk, hogyan készülnek a korszakalkotó kérdések? hogyan főznek a boszorkánykonyhán?
A magyar arisztokrácia egy része - az utóbbi évtizedben - koldussá lett és kisöprődött úgy a főrendiházból, mint a közélet színpadáról, a más része azonban felgazdagodott.
Ez a felgazdagodott rész úgy van most, mint a pálmák az üvegházban. A pálmák az üvegházban nőnek és egyszercsak megakadnak a tetőnél. Át akarják nyomni az üvegtetőt. Levegőre kívánkoznak.
A magyar arisztokrácia levegője az udvar.
Csakhogy az meg nincs.
Az udvar Rudolf halála óta kripta.
A király elaggott. A királyné az utazási vágy által űzetve, évek óta bolyong a külföldön, ma egyik országban, holnap a másik országban.
A mágnásnőknek, a főúri leányoknak új generációja nőtt azóta és az a generáció szomorúnak, elviselhetetlennek érzi a sorsát. Nincs udvar. Nincs tér, ahol ragyoghasson, szerepelhessen, virágozhassék a maga levegőjében.
Hol csillogtassa a gyémántjait? Hol ragyogtassa a nevét? Hol keveredjék név a névvel, család a családdal, érdek az érdekkel, ha az udvar levegőjében nem.
Ez az oka, hogy a magyar arisztokrácia évek óta sóvárogva várja és kívánja a trónváltozást.
Ez az oka, hogy a főúri szalonokban, úgy Bécsben, mint Budapesten már éveli óta szövik-fonják a kérdést, hogyan lehetne ezt siettetni.
Ezért játszódott elő végre a polgári házasság kérdése, hogy a király egy országos bonyodalomnak elviselhetetlen unalmaiba keveredjék és hogy alkotmányos érzületét összeütközésbe hozzák katholikus buzgóságával, és így miután a liberalizmusnak ellene szegülni ereje nincsen, de viszont klerikalizmus érdekeinek sem engedheti át a kezeit a sok innen-onnan való zaklatást megúnja és tért ad a változásnak.
Hát bizony Wekerle maga is alig vette észre, hogyan kerül a kezeibe a liberalizmus zászlója. De ha már megfogta, úgy fordította azt, hogy a nemesebbik oldalát vetette fölül és most már az arisztokrácia új módok fölött gondolkozhatik.