A lap feldolgozottságának foka

Wagner Friderik

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Wagner Friderik
szerző: Kaffka Margit

       Ezt is Grószika mesélte egyszer a szőlős lugasban; harangszós, őszies, szépcsendű délután. A „lecture”-t abbahagyta, s a regény lapjai közé jegyzékül betolta a pápaszemet.

…Úgy gondolom – mondta, és tekintete elringott a tubarózsa-ágyak felett –, mert azután is, egész életemen át úgy gondoltam, hogy Wagner Friderikbe voltam legelébb szerelmes. Ki volt? Nem német katona, sem zongoramester. Miért gondoltad, hogy az? – Egy tizenhét éves gyerekfiú volt, kék szemű, de barna hajú, szép, komoly úrfika. Én még tizenhárom se voltam.

       Wagner Frideriknek az édesanyja Wagner Sophie tante volt, aki a „nevelés”-t tartotta otthon, Szinyéren. Abba a nevelésbe küldtek akkor messze vidékről mindenkit, aki úrikisasszony számba ment; az volt a rendi, hogy ott tanulja meg azt a kis németet, franciát, klavírt, mazurka táncot, pukkerlizést, ami akkoriba’ kellett. Tizenhat éves koráig ott tartották a lyányt; akkor azután – mádi bál, pócsi búcsú, debreceni vásár –, úgy mondták, ennyivel már világlátott, elmehet férjhez. Igen, Sophie tante nagyon jól ellátott minket. Tudta ő, mi kell nekünk. Most is látom, hogy libegett vékony, száraz bokáin a táncóra alatt; – a fekete selyemruha tünikjét felcsippentve két sápadt ujja hegyével, rekedtes, vékony hangja fennyen rikácsolt, krákogott.

– Pas bien, mademoiselle! Nem szabad cicapukli tartani! Fest halten, fest!

       Olyik-másik falusi kisasszonyka a messzi Nyírből, a Szamosszegről csak a libapásztorokkal cimborált odáig, és mezítláb járt nyaranta. „Majd megigazítják Wagnernél!” – Úgy jött be, mint a kisbornyú; három esztendőre kész dámácska lett belőle. Valami jól nem éltünk bizony – ma is csudálom, pedig annyi sok jó himi-humit küldtek be a konyhára az édesanyák –, de Sophie tante szűkösen bánt az étellel. Keverte a franciás konyhát a magyarossal; ahogy tudta, ahogy olcsóbban lehetett: „Une assiette, une jardinette! Éhen kell felállni asztalról! Tűtütt-kápuszta! Turus-galuska! Vastagítja életedet! Sikkes dáma olyan, mint levegő, phi! Elfújni!” – és mutatta a vékony, karcsú ujjai hegyét. A babot, emlékszem, nem rántással csinálták, csak úgy, egy kis vajat mutattak neki. Míg kisebbek voltunk, megszoptuk a babszemeket, megszárítottuk és selyempapírba göngyöltük; szalonbonbont játsztunk vele, úgy eszegettük finnyás delíciával délután. Hanem hát a haloványságnak is divatja volt akkor; úgy volt szép a lány, némelyik borecetet ivott evégre! Na, de hát én Friderikről akartam beszélni!

       Hogy miért nevezték az anyja nevén? Hm, hát hogy mondjam neked! Nem volt bizony özvegy – nem is volt sohasem férjezett, szegény Sophie tante! Bizigen!… És látod, ezt úgy megszokták sok idő múltán Szinyéren. Nem furcsa? Tudtak azért, fiam, hajdanában is emberségesek lenni az emberek – megbocsátani, elnézni, érteni. Csak rá kellett arra szolgálni keservesen!

       Hát úgy esett... igen, szegény anyám beszélt róla későbben; mert ő még emlékezett. Én előttem tizenhét esztendővel ő volt a nevelésben Sophie tante-nál; és minden nagynéném és minden barátnéja, későbbi bálozó társnéja, akiket én matrónás asszonyoknak ösmertem már. Wagner Sophie gouvernante-nak került ide egyenest Elzászból a Palugyai bárókisasszonyok mellé; hogy meg azokat példásan felnevelte, vállalkozásba fogott, privátba ment, ahogy mondják; elkezdte az iskoláját. Pártfogolták, komendálták, dicsérgették egymásnak a nemesi asszonyok meg a gazdag polgárnék; a pávás uradalmi kisasszonyok mellől is el-elengedték a bonne-t; egyszóval akkor jött divatba, hamar felvirult az új oskola. Anyám meg a nénje az első növendékek közt voltak.

       Sophie tante – úgy mesélte anyám – akkor lehetett harminc-egynéhány esztendős. Szép? Az nemigen volt bizony; sovány, halvány, szegletremenő arcú – a hangja már akkor is krákogás. De hát mégis – harminc esztendős volt szegény, és olyan idegen, olyan magányos, mint az ujjam – és olyan példás életű mind idáig! Valami énektanár vagy mi az átok szegődött hozzá akkor – órákat adott a nevelésben; ég tudná, honnét kerül, bujdosó lengyelnek mondták némelyek; mások hajdani, lezüllött bécsi színésznek – nem is volt már fiatal, kopott volt, mint egy vedlett varjú –, volt benne valami gáláns, világi – hegyes kis fekete szakállt viselt, és a szeme szép volt. Aztán… egyszer elment, eltűnt még a környékről is, az országból is tán. Senki sem tudta, hova lett.

       De hogy a nagy vakáció után megint behordták a kisasszonyokat, és elkezdődött az új periódus – sokszor látták betegnek, panaszosnak Wagner tante-ot a növendékei. Nagy hárászkendőben ült a táncórákon is, néha, mindent felejtve, üveges nézéssel bámult maga elé. „Búsul Korisánszky úr után?” – suttogták a nagyobbak. És egyszer – egy szép reggel betegnek jelentette az internátus gazdasszonya – másnapra kelve pedig kocsi jött a Pongrácz kisasszonyokért; hazavitték őket Keszibe karácsony előtt, fő iskolaidőben. Ez volt a jeladás. Másnapra jöttek Tunyogh Malvinért, Kendy Rózsáért, Gönczy Katáért; – azután elvitték Térey Idát meg a többi uradalmi leánykát, és siettek hazavinni a városbeli nagyboltosok, gazdag kékfestők, patikárius, doktor, miegyéb is a maga csemetéjét. Az anyámat legutolsónak. Egy hét alatt kiürült a ház.

       Kerek három hétre rá pedig – így mesélte anyókám, szegény – egyszer csak egy kis svábszekér áll meg nálok, Kehidán a tornác alatt; – halovány, feketegyászos nő száll ki idegenes gráciával – megáll a havas udvaron, és felüzen a kocsistól, elfogadják-e szerény tisztelettevését. Nagyanyám összehúzta a szemöldökét egy percre, azután elparancsolta a leánykáit a hátulsó szobák felé, és elébe ment a vendégnek a tornácra.

       Mit beszélhettek odabenn a vendégszobában? – Anyám bizony az ajtóra lopódzott, és a kulcslyukra hajtotta a fülét. Tört szókat hallott ki, csukló sírást. „Madame a legjobban autorité, oui! Ha megteszi! Eine Schwäche, ein Moment! Én is ember, madame! De fogok százszor szorgalmasabban! Mit tehetném? Meghalni, őt is – das arme Wesen! Éhen haljon, amiért lett?”

       A nagyanyám felelete halkabb volt; komoly, meggondolt, csillapító hang – de a szavakat nem lehetett kihallani. Hanem egy fél óra múlva, mikor megint kiléptek, nagy fennszóval kiáltott át az ebédlőbe:

– Klára, Ilona! Hol vagytok? Köszönjetek madame Sophie-nak. És teríttessetek kávéhoz, fiam! Nem eresztem el anélkül, hadd itasson az a sváb! Bizigen, már jobban van madame Sophie, adja Isten, hogy mielőbb visszamehetnétek tanulni! – Jó, forró kávé, madame – átfázhatott! Rakjatok még a tűzre!

       Másnap pedig és az egész héten át sok vizitet csinált nagyanyám a környéken. Jó szánút lett; elvitte a lánykákat is, mert csupa kisbarátnés házhoz látogattak. Mindenütt úgy lézengtek a kisasszonykák, cselédházban lesték a szót, szedték a begyükbe, ami nem nekik való – mindenütt ez volt a beszédtárgy. Sok szó esett a munkácsi apácazárdáról (de ott semmit se tanítanak, mint olvasó-imádságot), egy ungvári intézetről (de annak valami féleszű kalandorné a tulajdonosa), meg a híres lőcsei Richter-kisasszonyok iskolájáról (az kitűnő, de méregdrága, azt nem lehet győzni). És mindenünnét vidám egyetértésben búcsúztak el, néhol könnyeztek is, jóízűket sírtak. „Ha te veszel a kezedbe valamit, annak meg kell lenni!” – mondták máshol nagyanyámnak, tettető nehezteléssel. De minden úgy lett.

       Úgy lett, hogy a következő héten megint visszarobogtak a családi hintók a süldőlánykákkal. Visszavitték anyámat, a húgát – a Tunyogh leányt, Kende Rózsit –, végre a Pongrácz baronesszeket. A városi családok sem késtek; csak az uradalmiak közül maradt el végleg egy-kettő. Visszamentek, kinevelődtek, kikerültek, férjhez mentek. Utánuk a húgaik jöttek – aztán későbbiek: az évek elmentek sorban, és tizenhárom éves koromban már én szopogattam a babszemeket, tán éppen abban a padban, ahol az anyám ült hajdanta. Régen, fiam, nem változtak olyan sűrűn a dolgok!

       Nem tudni biztosan, melyik esztendőben, mikor került oda a házhoz, loppal, rejtegetve elébb – a fiúgyerek? Eleinte, mondják, unokaöcsnek mutatta be Sophie tante. De az emberek nem csináltak spektákulumot belőle; tudták, elnézték. Régi ügy volt már, azután meg ez a szegény madame mégiscsak egy gouvernante volt, semmi egyéb; az olyannak több szabad, nem tartozik a társasághoz! És a „nevelés” elég olcsó volt, és mindenben kielégítő; – Wagner Sophie pedig még arccal sem fordult többet férfiember felé, az is bizonyos.

       Na! Hisz én erről a Friderikről akartam neked beszélni! Hogy ő volt az én első szerelmem!

       A táncórákon, igen – a Sophie tante pukkedlióráin ő volt az egyetlen fi-nemű, az egyetlen lovag. Az ő dolga volt, hogy megforgasson minden fő-stúdiumbeli növendéket; vagyis olyat, aki az utolsó esztendejében járván, már csak klavírt, táncot, konversationt és spritz-malereit tanult az intézetben. Kurta, feszes nadrágban, meggyszín, magyaros mentében szerepelt ilyenkor; de franciás piruettet csapott, amikor felkérte a hölgyeket. Nagyon komolyan végezte a dolgot; – zavarba sohasem jött, nem látszott, hogy unná vagy kicsinylené – csak csinálta sorjában, egyszerűn, becsülettel. A nagyobb lányok elejénte kötődni próbáltak vele. Gálánsan, de hidegen állta, és legfeljebb azt a sottise-t tette meg, hogy meghajolt egy félfordulat után, és a szomszéd nőt vette sorra. Élcelni nem engedett magával! Akkor egy-kettő nyájaskodni kezdett, jól láttam; ábrándos nézések, engedékeny mosolygások próbálkoztak véle; de úgy látszott nem veszi észre. „Nőgyűlölő!” – mondták róla a hálószobában esténként… ó, ez, ez nagyon divatos volt akkortájban, és sok ifjú ember érdekessé lett tőle. „Vagy talán buta!” – mondta szájbiggyesztve Kendy Melanie, akinek egy Pongrácz baronesz volt az édesanyja. Én hallgattam ilyenkor, mert én nem voltam még fő-stúdiumbeli – rendes oskolát tanuló kisleányka csak.

       Valamelyik táncleckén azután megesett a furcsa dolog, amelyikkel az én románcom kezdődött. Wagner Friderik úrfi elvétette a rendet; tán mert széltül álltam éppen a nagyobbak sora mellett, vagy jobban megnőttem a velem egyidőseknél; ahogy sort vett a táncosnékon, engemet is felkért. Tán észrevette a hibát mindjárt, de nem illett volna elfordulni most már, sem én kosarat nem adhattam. Hát elindultunk, mazurkát lejtve az ócska klavír taktusára, amit Sophie tant sárga ujjai vertek végtelenül.

– Megtévedett, Wagner úr. Én még nem vagyok nagy kisasszony! – súgtam.

– Igen a! Most látom, hogy még ilyen szép fürtökben lebeg a haja, nincs frizurába tűzdelve!

– Lássa, Wagner úr!

– Hát aztán! Nem szabad nekem egyszer magam kedvét is tölteni?

       Ezt felelte – nem tudom, miért felelte ezt hirtelenében. Nagyon elpirosodtam, nem tudtam szólni rá. Mikor a klavír felé forogtunk, egy percig úgy tetszett nekem, hogy a Sophie tante százráncú, sárga képén mosolygás derül felénk. Ő mindig is megkülönböztetett engem, sok csintalanságom elnézte; tán az anyám, tán még a nagyanyám barátságos indulatáért.

       Következő leckén – de akkor már nem tévedésből – bizony megint táncba hívott Friderik.

– No, a kiválasztott! Fő-fő csillag! Pünkösdi királyné! – kezdték a csúfolódást a hálószobában a nagyok. Hanem – valahogy – nékem is megjött a merszem hirtelen.

– Elhallgassatok, annyit mondok! Mi bajotok velem? Irigyelitek?

– Még ugyan az kéne! – pattant vissza a gőgös Kendy leány. – Egy ilyen sehonnait! Szép, nemes neve van a lovagodnak, kicsike; csak meg ne szégyelld pár esztendő múlva!

– Azért… amiről nem tehet! – pattantam vissza nagy bátran. De a szavam sírásba fúlt; a párnába temetkeztem és zokogtam, nem is tudtam, mi okért igazán. Mind félve hallgattak el, nehogy Sophie tant tudtára essék, én meg sírtam – bizony úgy kezdődött, fiam –, hogy egy órán át keservesen zokogtam a párnámba Wagner Friderikért.

H anem másnap… másnap a táncban megmondtam neki. – Magáért sírnom kellett az este!

– Értem? Hogy? Megbántottam?

– Nem! Mások bántottak magáért!…

– Ó!… Igen, már tudom is! Kisebbítettek a szemébe, ugye?

– Nem… de… az úgyis hiába lett volna!

– Köszönöm, hogy ezt mondta, kisasszony! Nem fogom elfelejteni ezt a szavát!

       A fordulónak vége volt, mást vett fel táncra, komolyan, gálánsan, de csak úgy, mint aki dolgát végzi. És hát én, fiam, tizenhárom esztendős fővel olyat álmodtam akkortájt, mint egy igazi nagykisasszony, mint egy felnőtt mátka. És öltözetben, viselkedésben is egyszerre megkomolyodtam. Nem játszottam többet.

       Minden táncórán táncoltunk egy tourt körül, és váltottunk négy-öt szót. Utóbb beleszokott, megnyugodott ebben az egész „nevelés” – úgy bántak velem, mint egy naggyal.

– Nem lesz az mindig úgy, hogy kegyed megszégyellhessen engem! Megmutatom én azt egyszer, leszek én valaki!

       Ez a szava legjobban eszembe maradt, mert erre sokszor gondoltam későbben. És megígértük, hogy a sírig hívek leszünk egymáshoz.

       És akkor tavasszal volt a nagy verbuválás, a zavaros idő. Azt ti már az iskoláskönyvből tanuljátok. Mi rebelliónak mondtuk, ti másképp hívjátok. – De csak utána, évek múlva kereszteltük el így, mikor benne voltunk, részegek voltunk bele mind, és ki hogy tudott, részesedett a nagy hűhóban. Mintha csak országos lakodalom készült volna.

       A nevelésben is egymást vadítottuk. Honleányi kokárdát viseltünk a szívünkön, hazafidalokat énekeltünk, háborúról, szabadságról beszéltünk nagy tűzzel. Szabadság! Most néha elgondolom, életemen át se’ voltam soha szabados semmi dolgomban; szegény jó uram, nagyon megkívánta, hogy szép módjával ráhagyjam: „Úgy, úgy, ahogy te akarod!” – és azért nem éltem rosszul, és mit is csináltam volna én azzal a „szabadság”-gal? Mit értettem én alatta, amikor gyerekésszel szavaltam versben, és a könnyem kiszökött tőle? Nem is értettem, nem gondoltam semmit. Olyan szó volt az; de néha egy-egy szónak boszorkányos ereje támad. Az ember mondja, dalolja, és megy utána.

       Sokan mentek. Az emberek összegyűltek, beszéltek, sírtak, éljeneztek; – ez mind és minden olyan szép, olyan jó volt, olyan nagy ölelésféle, hogy ettől aztán indulni kellett, csinálni valamit. – Nem lehet ingyen szeretni!

       Arra a megyegyűlésre elvitték a nevelőintézet lányait is, ott ültünk a megyeház karzatán Sophie tánttal, és a szónok alispán minket is aposztrofált, odafordulván: „Ifjú magyar hajadonok virága!” szóval. Sophie tánt régi selyemruhája zörgött, mint az őszi falevél, ha sárga, vékony ujjai fel-felemelték vizenyős szeméhez a kis csipkés mouchoirt.

– A paraszt tegye le az ásót, kapát, a mesterember szerszámját, a diák kalamárisát! A hon hív, menni kell!

       Zengett, zajlott és bömbölt az „éljen!” – Fél óra múlva lehetett csak kihirdetni a sorozást.

       És akkor (előre kicsinált dolog volt-e vagy nem) egy fiatal legény lépett a szónoki pódium elé. Gáláns, finom léptei voltak, magyaros, meggyszín mentéje; barna, nyírott üstöke. Ő volt.

– Tekintetes alispán úr! Kérem, fogadjon be engem pattantyúsnak.

       Ércesen, tisztán hangzott, csengve és majdnem kiáltva. A régi falak visszaverték. Egy percig halálos, meglepett csend. Azután újra felharsant az „éljen!” – zengőn, de halkabban, mintha könnytől elszoruló torkokból jönne. Az öreg alispán ránézett a fiúra.

– Mindnyájan ismerünk téged, gyermekem! – mondta azután még szónoki, emelt hangon és választott szókkal beszélve. – Szeretett anyád sok hasznára volt városunknak és hazánknak féltett leánycsemetéink nemes pallérozásában. Te is, tudjuk, eminens vagy a gimnaziális oskolában, nagy reményű ifjú. De kiskorú vagy, majd szinte gyermek, és regula szerint nem számítasz édes hazánk honosai közé. Tudnom kellend tehát: kedvelt édesanyád és gyámolód, kinek egyetlenje vagy, belenyugszik-e nemes határozatodba?

       Nagy csend. Minden szem, minden arc Sophie tante felé fordult. „Most majd elválik!” – ez volt írta a nézésükre, valami ilyen. Nem tudom, mi lett volna, ha megtagadja!… De ő kihajolt a karzat rácsán, avítt kalapján meglengett a strucctoll, ahogy mélyet bólintott és rekedt, sírástól fojtogatott, szegény hangján elnyöszörögte: „Igen, belenyugosz!” – A verbumokat sohase tanulta meg, szegény…

       Fellélegzett mindenki. A másik percben újra kitört az éljen (ó, akkor minduntalan éltették egymást az emberek – a halál esztendejében), és megindult a tolongás üdvözlésre, kézfogásra a szegény asszony helye felé. Jöttek asszonyok, régi tanítványok; – még régibbek, akik „megbocsátottak” neki hajdan, elnézték élete egy botlását sok keserves, dolgos esztendőért, de most – most megkívánták a sarcot érte. Így szép, így a rend! A hazának szenteli. Ez mindörökre lemossa foltját.

       Az alispán felesége odament hozzá, és hangosan, mindenki hallatára „kedves barátném”-nak nevezve, meghívta magához délutáni kávéra. Sophie tánt fonnyadt szája reszketett, a könny egyre hullt a szeméből… nem tudott felelni semmire, senkinek.

       Wagner Friderik csakugyan elment. És odamaradt, bizony odamaradt.

       Később elfelejtettem; de egy darabig regényes csitrifővel abban képzelődtem, hogy özvegy mátka vagyok. Még verset is írtam erről, gondold csak!