Volt tanítványaimhoz
szerző: Vörösmarty Mihály
Tiszta, nemes lelkek, kik gyors munkára hevűlve
A jeles erkölcsnek, s tudománynak kezditek útját,
Innen, hol Kaposunk délről csavarodva nyugatnak
Jég, hóhalmok alatt lassan hömpölygeti habját,
Mit küldjek szaporán a csendes völgybe tinéktek?
Nincs aranyom s bájló pengésű fényes ezüstöm,
Nincs, de nem is méltó hozzátok az ilyen ajándék:
Föld pora ez, s henye birtokosát a földbe csavarja,
Megköti a lelket; pedig ennek fényes egébe,
Honnan alászállott, szabadon kell visszaröpűlni.
Olyat küldök hát, mely tisztán folyva szivemből,
Vajha azonképen szivetekbe is általömöljön,
És jó lelketeket magasan föl az égbe ragadja.
Szűnjetek egy kissé Rómának hajdani nyelvén
Ékesen és bölcsen szóló Ciceróra fülelni,
És olyan hangon, milyen kacagányos apáink,
A döntő magyarok, Árpád és Hunyadi, szóltak,
Halljátok szavamat, melyet javatokra leírok.
A zöldes ligeten suhogó lomboknak alatta
Csörgedező patakok mentében bolyga egy ifju
S szenderedésbe merűlt, s mikoron leterűlve nyugodnék
A szellős halmon, mély álom szálla szemére.
Láta pedig mély álmában sokféle csodákat,
Látta az Erkölcsök fényét, a Bűnök ijesztő
Képeit, és mind a kettőnek látta hatalmát.
Biztos erőben jött legelűl a lelki Derékség
Puszta szabad kézzel s lábbal, feje, melle födetlen,
(Mert fegyver nélkűl is erős a lelki derékség)
Termetes és izmos, bátor s réműletes, úgy mint
Aki eget földet megrendíthetne erővel.
Jött, de eget földet meg nem rendítve, szelíden
Álla meg, és komolyan, míg kísérői nyomában
És mellette fölös számmal közelítve jövének:
Jobbra az Ártatlanság kisded nyájas alakban,
Hószín leplével gyengén takarózva, fehérlő
Arccal, szálla alá, szép mint a hajnali csillag.
Mindjárt nyomdokain lebegének hű követői:
A csendes kis Öröm, s szívtáró égi Vidámság,
Balra lehúnyt szemmel, melltől letakarva bokáig,
Álla szelíd nyugodalmában a tiszta Szemérem.
Álla tovább leeresztve fejét a díszes Alázat,
(Mert van dísztelen is); karját megnyitva szivével
A nemes Adakozás lépett most lassan előre.
Szánakodás látszott terjedni homálytalan arcán,
S tiszteletes fényben csillogtak néha könyűi,
Melyeket a nyomorúltaknak sorsára kiöntött.
Ám de segítségűl készen volt karja szivével
S e készségéért a búzgó hála ölelte
Gyakran jó kezeit, s örömet sírt keblibe titkon.
Tetszetes épségben látszott ballagni közöttök
A szép Mérséklet, s noha minden kényire volna,
Csak keveset vett el rendes szükségre magának.
Jött az Igazság is, megnyílt tündökletes arccal,
Tiszta világánál kiderűltek az éjjeli tájak,
S a szenny-fogta homály, mely hosszas várakozásban
Ült sok századokon, kezdett ritkúlni sugárán.
Fénye vakító a gonoszoknak; kedves azonban
Minden jámbor előtt, kit forró karral ölelget.
A nemes Engedelem, megnyugvó békes Egyesség,
A csínos Takarékosság és harci Vitézség
Álla tovább tüzesűlt szemeit viadalra szegezve.
Így a többi jeles Jóságok, mindenik illő
Képében, seregeltek elő; jött végtire a jó
Foglalatosság is, s ő, mint valamennyinek őre,
Gondos munkával váltig járt tétova köztök.
A csendes kis Öröm pedig, és amaz égi Vidámság
Hű vezetőjökkel lengtek mosolyogva koronként
A jeles Erkölcsök sorain, s velök egybe vegyűlvén
Nyájas enyelgés közt édes játékokat űztek.
Jő vala ellenben a Bűnök serge tömötten
Renyhe setétséget hagyván köd-lepte nyomában,
És ordítva zörögve megállt a puszta vidéken.
Tolja elől iszonyú képét a durva Gonoszság;
Keble setét mint éj, ajakán láng üt ki, szeméből
Szikrát hány poklos lelkének régi haragja,
Nagy mint Tátrának sziklája, erőszakos és vad,
Mely mentében eget földet megrázna; de gyarló
Lábai nem bírják: elcsuklik sokszor inával.
És így földet eget meg nem rázhatva szorongó
Lélegzettel eláll, s dúl fúl mérgében előre.
Fénye veszett szemmel, beesett arcával, ijesztő
Összeaszott váz testével nyög jobbra az undok
Rögzött Korhelység, s alig állván görbe lecsukló
Lábainak szárán, immár haldoklani készűl.
A buta Vesztegetés bujkál kiürűlten előtte
S szűkre szorultában bajait jajdúlva kesergi.
A fene Visszavonás toldult csattogva utánok,
S merre nehéz lábát leereszté, semmibe dőltek
A hegyek és halmok, s a kellemes élet enyészett.
Álmatlan képpel, kenyeret megvonva magától,
És elhúzva egyébtől is, szín-hagyta ruhában
Rongyosan és rusnyán Fösvénység lépe nyomába,
S a lefogott bérért, uzsorákért égbe kiáltó
Átok s kárhozatos szidalom gyűlt ronda fejére.
Balra kaján szemeit mások kincsére meresztve
Nyugtalan elmével jött most a kékes Irígység.
Kába Hazugság is fitogatta csalárd szeme fényét,
S hímes köntöseit megváltoztatva koronként,
Majd így, majd meg amúgy zengett ravasz, éktelen ajka.
A Mértékletlenség jött nyöszörögve továbbá,
És nyavalyás tetemét ájúlva lerakta. Utána
Nagy szeleket hajtván szállott a gyáva Kevélység.
Tűrni való, ha nagy érdemeken épűlne dagálya;
De ki ne gyűlölné, ha üres s csak szél tömi keblét.
A tiltott Gyönyörűség is mosolyogva kacsingat
Társai közt, és csalfa kezét mindennek ajánlván
Tartós kedvet igér, mérget nyújt titkon azonban.
Arca piros, kedves; rózsás öle, termete pompás;
Szép, s ha lehet belső jó nélkűl, angyali szépség.
Hajh de belűl nyavalyák dúlnak, s keseredve fogyasztják
Élete forrását: pokol ég kín-tépte szivében.
Így a vétkeknek minden csordája előjött:
A Zabolátlanság járt kelt ragadozva közöttök,
S összeveszett fene társaiban bút, bánatot, átkot
És kétségbeesést szerzett otromba szavával.
Már mikor állnának mindnyájan közbe, leszállott
Hímes szárnyain a csábító játszi Szerencse,
Melyre kevély fejjel büszkén emelődnek az égnek
S gőgös biztokban csapodáran kezdtek örűlni
A rút bűnképek. Nem hajtva Szerencse szelére
Álltanak ellenben meg nem mozdúlva nyugodtan
A jeles Erkölcsök, és nem változtak ezáltal.
Árnyékként eloszolt ezután a csalfa Szerencse.
És iszonyú ropogás hallott az enyészeti sarkon,
Melyre kelet s éjszak s dél hármasan összeropogtak,
Megrendűlt a föld, és mintha bomolni akarna,
Majd örvénybe lapúlt, majd heggyé nyúla magasra.
A szigorú bércek csikorogva zörögve ledőltek
S gyászos romjaikon szomorú tűz lángja világolt,
Mintha szokott fekvésökből egymásra terűlve
Városok és népes faluk égtek volna rakásra.
Köd gyűlt, és szakadó felhők tolakodtak az égen,
Vad szelek indúltak: zivatar lön, csattoga, zúga
A villám, és földet, eget megrázva lesújtott.
Eközben látszott vázképe az ősi Halálnak,
Mely csont karjában zörgetvén görbe kaszáját,
Szálla setét felhőn, s mindent bús véggel ijesztett.
Ekkoron elnémúlt a bűnsereg, és valamint a
Csalfa Szerencsének megörűlve követte sugárát
És elbízta magát, úgy most elcsüggede, síra,
Fegyvereket nézett; de kezét nem bírta; elájult,
Meg fölkelt, de nagyobb kínnal. Zavarogva betoldúlt
Végre hazája felé, a poklok rémes ölébe.
Vad Kétségbeesés hullott szem nélkül utána.
A jeles Erkölcsök mind e közt csendesen álltak.
Fergeteg és szélvész, földrengés, hegyszakadások
Meg nem ijeszthették őket, s ha ezerszer ijesztőbb
Volna is a villám, nem tudnak félni tüzétől.
Mert belső nyugodalmokkal nem bírhat erőszak,
S külső romlásnak rajtok nincs semmi hatalma.
Így állottak. Ezenközben már csillapodásba
Jött a szél s zivatar. Villám nem csattoga többé,
Szépre vidúlt a táj, a föld nem renge helyében,
Fellegeit vetvén tisztán kiderűle az ég is,
S e díszes sereget, mely nem hajt semmi veszélyre,
Nagy diadalma után fényes kebelébe fogadta.
Míg ezek így lőnek, még alvék mélyen az ifjú,
Látta az Erkölcsök diadalmát, látta s örűlt a
Bűn veszedelmének, s nagy erőt érezve szivében
Elszáná lelkét, s így szólott lángos ajakkal:
Kellemes Erkölcsök, kik rossz és boldog üdőben
Fennmaradó fénnyel meg nem változva ragyogtok,
Ó míg lelkemet testnek kötelékei tartják,
Szálljatok őrangyalképen kebelembe lakóúl.
Úgy ne legyen soha testemnek nyugodalma porában,
Úgy e léleknek soha mennyországa ne nyíljék,
Amint tőletek én valahára elállani kezdek.
Esküszöm... ég és föld hallhatja... az isteni névre
Esküszöm, és átkot mondok valamennyi gonosznak,
Ami muló rövid éltemben kísérhet ezentúl.
Ezt mondá s ropogást hallott a fényes egekben.
Fölnézett s látá szent fölségében az istent,
Látta dicsőségét, s a zengő angyali kart is;
A fénylő cherubok s mély gondolatokba merűlő
Seraphok ezredeit, s mikoron bámúlva csodálná
Eddig nem látott szépségöket: a hüvös estszél
Rája csap, és hangosb zajt indít a liget ormán,
Megszünnek legszebb látásai, megszünik álma.
Amint ébredezett, látá a tiszta verőfényt
Már lemenőfélben, mely visszamosolyga nyugotról,
S a táj kellemeit pompásabb színbe borítá.
Így ment honja felé gondos lélekkel: az úton
Kezde nehéz álmán tanakodni. Eszébe jutának
Eskei és azokat szentűl tartotta halálig.
Úgy élt, mint fogadá, Erkölcsöt véve vezérűl
S ami nagy és jó volt keblében, az édes anyának
Drága hazájának szentelte, s az emberi nemnek.
Ezt akarám Árpád nyelvén elzengeni néktek.
Ó ha kigyúlad az ifjúság tüze kebleitekben,
Fognak títeket is kísérteni s csalni magokhoz
Nagy számú tündér Gonoszok, de kiváncsi szemet ne
Vessetek a nyájas külsőre, ha belseje undok.
Adjatok a jónak tágas helyet ép szivetekben,
Sőt úgy töltsétek meg azont e mennyei kinccsel,
Hogy minden szilaj érzések kiszorúljanak onnan.
Ekkép majdan utóbb, mikor én már nem leszek, és bús
Síromon agg kórót lendít a pusztai szellő,
Meg fogjátok az Erkölcsnek diadalmait élni.
Most mig az ifjúság elején nincs gondotok erre,
Foglalatossággal győzzétek üdőtök unalmát;
(Mert ez sok rosznak nevelő dajkája) s ha néha
Játszotok: a játék nemes ifjúhoz legyen illő.
Majd ha virágaitok kifakadnak az illatos erdőn
S gyenge jacintot, fris violát koszorúba kötöztök,
A zöld gallyak közt, hol előbb mulatozva bolyongtam,
Hagyjatok egy fürtöt számomra is. Ez legyen és a
Mit jó szívetek érz, emlékűl adva nevemnek.