A lap feldolgozottságának foka

Vologya

A Wikiforrásból
Vologya
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító

       Egy nyári napon, délután öt óra felé, Vologya, egy nem szép, félénk és beteges arcú ifjú, Sumihinék lugasában ült és unatkozott. Komor gondolatai három irányban foglalkoztatták. Először hétfőn reggel lesz a matematikai vizsgája. Tudta, hogy arra az esetre, ha nem tudja az írásbeli feladatot megoldani, kizárják az intézetből, minthogy már a hatodik osztályban is megbukott és algebrából 2 és 3/4 összosztályzata volt. Másodszor, úgy érezte, hogy mióta Sumihinéknél van, akik gazdag emberek voltak és adták az arisztokratákat, állandóan bántják az önérzetét. Úgy tetszett neki, mintha Sumihina őnagysága és unokahúgai, vele és édesanyjával szegény rokonokként bánnának, akik kegyelemkenyéren élnek; az volt a benyomása, hogy anyját nem becsülik és csúfot űznek belőle. Egyszer egészen véletlenül hallotta, amint Sumihinné unokahúgának, Anna Fjodorovnának azt mondotta a teraszon, hogy „maman” fiatalítja és festi magát, hogy kártyaveszteségeit nem fizeti és mások cipői és dohánya iránt nagy előszeretettel viseltetik.
       Vologya naponként rimánkodott anyjának, hogy ne menjenek ki Sumihinékhoz falura, magyarázta neki, hogy milyen bántó szerepet játszik ezeknek az embereknek házában, meg igyekezett őt győzni, sőt goromba is volt, de a könnyelmű és elkényeztetett asszony, ki életében már két vagyonnak hágott a nyakára, a magáénak és férjéének, és aki nagy előszeretettel viseltetett a legmagasabb körök iránt, nem értette őt meg, és Vologya kénytelen volt őt hetenként kétszer a gyűlölt falusi házba elkísérni.
       Harmadszor, az ifjú egy pillanatra sem tudott szabadulni egy különös, számára egészen új, kényelmetlen érzéstől. Úgy tetszett neki, hogy szerelmes Sumihina asszony unokahúgába, Anna Fjodorovnába, ki látogatóban volt nála. Ez egy mozgékony, csengő hangon beszélő, nevetős, egészséget lehelő, erőteljes, rózsásarcú, kerek vállú é gömbölyded, kövér állú, mintegy harmincéves asszony volt, kinek vékony ajkán állandó mosoly lebegett. Nem volt szép és nem volt többé fiatal – Vologya ezt jól látta, de anélkül, hogy tudta volna miért, mindig rá kellett gondolnia, rá kellett néznie; ha a krokett-játéknál gömbölyű válla megrándult és sima hátát mozgatta, vagy ha, miután hosszasan nevetett és a lépcsőn fel s alá futkosott,
a székbe vetette magát és szemét félig lehunyva, nehéz lélegzettel, úgy tett, mintha melle összeszorulna és mintha nem jutna levegőhöz. Férjes asszony volt. Férje, egy szolid építőmester, hetenként egyszer kijött a faluba, jól kialudta magát és azután újra visszautazott a városba. A különös érzés, mely benne gerjedt, azzal kezdődött, hogy az építőmester iránt indokolatlan gyűlöletet érzett és örült, ha visszatért a városba.
       Míg ott ült a lugasban és holnapi vizsgájára gondolt, meg anyjára, akiből gúnyt űztek: erős vágy szállotta meg, hogy lássa Nyutát (így nevezték Sumihinék Anna Fjodorovnát) és hogy hallgassa ruhájának suhogását...
       Ez a vágy egyáltalában nem volt azonos azzal a mély, költői szerelemmel, melyet a regényekből ismert és melyről esténként a lefekvésnél ábrándozott; valami különös, előtte érthetetlen epekedés volt, szégyellte magát miatta és félt tőle, mint valami rossztól és tisztátlantól, melyet az ember csak nehéz szívvel vall be önmagának is…
       – Ez nem szerelem, – mondotta magának. – Az ember nem szeret bele harmincéves és férjezett asszonyokba. Ez csak olyan kis szerelmi kalandféle… Úgy van! Nem egyéb, mint egy kis kaland…
       Miközben erre a szerelmi kalandra gondolt, eszébe jutott legyőzhetetlen félénksége is. Bajusztalan szájára gondolt, szeplővel borított arcára és keskenyvágású szemére; elképzelte, hogy hogyan festene Nyuta mellett – és ilyen pár egészen lehetetlennek tűnt fel előtte; azután azon volt, hogy képzeletében szépnek, bátornak, szellemesnek és legújabb divatú ruhába öltözöttnek lássa magát.
       A legédesebb ábrándozás közepette, amint meggörbült testtartással, földre szegzett tekintettel ült a lugasnak egyik sötét zugában, hirtelen könnyű lépések hallatszottak fel. A fasoron jött valaki végig; nemsokára elhallgattak a lépések és a bejárónál valami fehér tűnt fel.
       – Van itt valaki? – kérdezte egy asszonyi hang.
       Vologya felismerte a hangot és ijedten emelte fel fejét.
       – Ki van itt? – kérdezte Nyuta, miközben a lugasba lépett. – Oh, maga az, Vologya? Mit csinál itt? Valamin gondolkozik? Hogy lehet egyre csak gondolkozni és gondolkozni… Hisz így elvesztheti az ember az eszét!
       Vologya felállott és zavart tekintettel meredt Nyutára, aki éppen a fürdőből jött. Vállán egy lepedő és nyers törülköző lógott; a fehér selyem kendő alól, mely fejét borította, nedvesen bujt elő nedves, homlokára tapadó haja. A fürdőszobának és mandulaszappannak nedves, hűvös illata áradt ki belőle. A gyors járástól elfogyott a lélegzete. Blúzának legfelsőbb gombja nyitva volt, úgy hogy a fiatal ember látta a nyakát és keblét.
       – Hát mért hallgat? – kérdezte Nyuta, miközben Vologyán tetőtől talpig végig nézett. – Udvariatlan, ha hallgat, mikor egy hölgy megszólítja. Micsoda medve maga, Vologya! Egyre ül és hallgat és töpreng, mint valami filozófus. Nincs magában sem élet, sem tűz! Egyszerűen utálatos... A maga korában pezsegnie kell az embernek az élettől, az ilyen ifjúhoz az illik, hogy ugráljon, fecsegjen, udvaroljon a hölgyeknek és hogy beleszeressen valakibe.
       Vologya a lepedőre nézett, melyet az asszony, fehér, gömbölyű kezével fogott és töprengett…
       – Hallgat!– gondolta Njuta csodálkozva. – Ez igazán különös… Hallja csak, ugyan legyen férfi! Nevessen legalább! Pfuj, maga utálatos filozófus – mondotta nevetve. – Tudja-e különben, Vologya, hogy mért ilyen medve? Csak azért, mert nem udvarol az asszonyoknak. Mért nem udvarol nekik? Igaz ugyan, hogy itt nincsenek fiatal leányok, de hiszen semmi sem akadályozza önt abban, hogy férjes asszonyoknak udvaroljon! Mért nem udvarol például nekem?
       Vologya hallgatta Nyuta szavait és mély, megerőltető gondolatokba merülve, halántékát dörzsölte.
       – Csak nagyon büszke emberek burkolóznak hallgatásba és csak azok szeretik a magánosságot, – folytatta Nyyuta, miközben Vologya kezét elhúzta homlokáról. – Maga büszke, Vologya. Miért néz olyan lopva szemöldökei alól rám? Azonnal nézzen egyenesen a szemembe! Na… maga medve!
       Vologya rászánta magát végül, hogy megszólaljon. Mosolyogni akart, de alsó ajka körül remegés vonaglott végig. Hunyorgatott a szemével és kezét újra homlokához emelte.
       – Én… én… szeretem önt – nyögte ki végre nehezen. Nyuta csodálkozva húzta föl szemöldökeit és nevetett.
       – Mit hallok? – szólalt meg olyan hanghordozással, mint az operaénekesek, ha valami borzasztót hallanak. – Mi? Mit mondott? Ismételje el, amit mondott…
       – Én – én szeretem önt!– mondotta Vologya még egyszer.
       És saját akaratától függetlenül, anélkül, hogy tudta volna mit csinál, anélkül, hogy valamire gondolt volna és minden megfontolás nélkül, egy fél lépéssel közeledett Nyutához és valamivel kézcsuklója felett, megragadta a karját. Tekintete elborult és szeme könnyekkel telt meg; az egész világ egyetlen nagy, nyers törülközővé változott számára, amelyből fürdőszag áradt ki.
       – Bravó, bravó!– hangzott vidám nevetéssel fülébe. – Hát mért hallgat? Azt akarom, hogy beszéljen! Na?
       Mikor Vologya látta, hogy nem igyekszik kezét kiszabadítani, az asszony nevető arcába nézett és esetlen, rá nézve kényelmetlen módon két kézzel fogta át derekát, úgy hogy csuklói érintkeztek Nyuta hátán. Két kézzel szorította a derekát, de Nyuta karjait nyakához hajlította vissza és míg könyökein láttatta a kis gödröcskéket és a kendő alatt elrendezte a haját, nyugodt hangon mondotta:
       – Vologya, az embernek ügyesnek, szeretetreméltónak és kedvesnek kell lennie és ez csak asszonyi befolyás alatt érhető el. De milyen rossz… gonosz arca van magának. Ilyenkor beszélni, nevetni kell... Vologya ne legyen medve, maga még fiatal és elég ideje lesz, hogy tücsköt-bogarat összefilozofáljon. De most engedjen el, menni akarok. Ugyan engedjen!
       Derekát minden megerőltetés nélkül kiszabadította és valami dalt dudorászva, eltávozott a lugasból. Vologya egyedül maradt. Lesimította haját, mosolygott és mintegy háromszor a lugas egyik szegletéből a másikba ment; azután a padra ült és újra mosolygott. Valami elviselhetetlen szégyenérzés olyan erővel szállotta meg, hogy csodálkozott, mint tud a szégyen az emberben ilyen élessé és intenzívvé fokozódni. Mosolygott a szégyentől, összefüggetlen szavakat suttogott és kezével a levegőben hadonászott.
       Szégyellte, hogy az imént úgy bántak vele, mint iskolásfiúval, szégyellte félénkségét, de főképen azt szégyellte, hogy egy tisztességes, férjezett asszonyt mert derékon ölelni, noha – amint hitte – sem kora, sem külső tulajdonságai, sem társadalmi állása nem jogosította fel erre a legkisebb mértékben sem.
       Felugrott helyéről, elhagyta a lugast és anélkül, hogy körülnézett volna, a kertnek – a háztól messzibb eső – távolabbi részébe sietett.
       – Oh, csak gyorsan el innen!– gondolta, miközben fejéhez kapott, – csak gyorsan el innen!
       A vonat, mellyel Vologya és édesanyja utazni akartak, nyolc óra negyven perckor indult. Az indulásig még három órája volt, de ő szívesen ment volna azonnal az állomásra, anélkül, hogy anyját megvárta volna.
       Nyolc óra felé közeledett a házhoz. Egész magatartása határozottságot mutatott, mintha azt akarta volna mondani: jöjjön, aminek jönni kell!.
       Elhatározta, hogy merészen lép be, az embereknek egyenesen a szemébe néz, hangosan beszél és hogy semmitől sem engedi magát megfélemlíteni.
       Végigmegy a teraszon, a nagy termen és fogadószobán, ahol megállott, hogy lélegzetet vegyen. Innen meghallotta, hogy a szomszédos étkezőben, teáznak. Sumihina asszony, anyja és Nyuta beszélgettek valamiről és nevettek.
       Vologya odafigyelt.
       – Biztosítom, – mondotta Nyuta, – hogy úgy volt. Nem akartam hinni szememnek, amikor szerelmet vallott és – képzelje el – még derekamat is átölelte, azt hittem, hogy nem ugyanaz az ember áll előttem. És tudja volt valami… valami, nem tudom mi, egész magatartásában. Mikor azt mondta, hogy szeret, arcában volt valami olyan állatias, amilyent a cserkeszeknél figyelhetünk meg.
       – Lehetetlen!– mondta anyja csodálkozva, miközben hosszantartó nevetésbe tört ki. – Mennyire emlékeztet az apjára!
       Vologya megfordult és megint kifutott a friss levegőre.
       – Hogy veszik a szívükre, hogy erről beszéljenek!– gondolta gyötrődve, miközben kétségbeesetten tördelte kezét és iszonyattal nézett az ég felé. – Hangosan és egészen közönyösen beszélgetnek róla… És mama nevetett… Mama! Istenem, miért adtál nekem ilyen anyát? Miért?
       De nem kerülhette el, hogy visszatérjen a házba. Még kétszer-háromszor fel s alá ment a fasorban, azután, miután megnyugodott kissé, belépett.
       – Mért nem jött idejében a teához? – kérdezte a háziasszony szigorúan.
       – Bocsánatot kérek… itt az ideje, hogy utazzam… – dadogta, anélkül, hogy feltekintett volna. – Mama, már nyolc óra!
       – Egyedül utazhatsz, kedvesem, – mondotta anyja fájdalmas arckifejezéssel. – Lilinél maradok ma éjjel. Isten veled, édesem… Jöjj ide, hadd vessek rád keresztet…
       Keresztet vetett fiára, azután Nyutához fordulva, franciául így szólt:
       – Hasonlít kissé Lermontovhoz, ugye?
       Miután úgy ahogy, anélkül hogy valakinek arcába nézett volna, elbúcsúzott, kiment az ebédlőből. Tíz perccel későbben már az állomás felé haladt és ennek örült. Most már nem érezte azt a nagy szégyent és félelmet, könnyen és szabadon lélegzett.
       Mikor mintegy fél versztnyire volt az állomástól, az úton leült egy kőre és a napot nézte, melynek nagyobb fele már eltűnt a lejtő mögött. Az állomás már itt-ott ki volt világítva; valami homályos, zöld színt is látott csillogni, de a vonat még nem mutatkozott. Vologyának élvezete telt benne, hogy mozdulatlanul üljön és figyelje, hogy mint száll le lassanként az este. A lugas félhomálya, a közeledő léptek, a fürdőszoba illata, Nyuta nevetése és dereka – mindez meglepő világossággal lépett lelke elé és most már nem tűnt fel előtte olyan borzasztónak és jelentősnek, mint előbb.
       – Oktalanság… Nem húzta el a kezét és nevetett, mikor átfogtam derekát, – gondolta, – így tehát öröme telt benne. Ha ellenére lett volna, bizonyára megharagszik…
       És Vologya most azon bosszankodott, hogy ott, a lugasban nem volt elég merész. Sajnálta, hogy mint valami ostoba fickó, elmenekült, és meg volt győződve, hogy más alkalommal több merészséget mutatna és a dolgokat józanul fogná fel.
       És ilyen alkalom könnyen kínálkozhatik újra. Estebéd után sokáig a szabadban szoktak Sumihinéknál csatangolni. A sötét kertben csak Nyutához kell szegődnie – és ekkor a legjobb alkalma volna!
       – Újra visszatérek – gondolta – és a reggeli vonattal utazom… Hiszen azt mondhatom, hogy lekéstem a vonatról.
       És visszafordult… Sumihina asszony, anyja, Nyuta és az unokahúgok egyike a teraszon ült és kártyázott.
       Mikor Vologya elhitette velük, hogy lekésett a vonatról, annak az aggodalomnak adtak kifejezést, hogy másnap elkéshetik a vizsgáról és a lelkére kötötték, hogy korán keljen fel. Az egész idő alatt, míg kártyáztak, félreült, epedő tekintettel nézett Nyutára és várt… Fejében már bizonyos tervet készített magának: a sötétben Nyuta mellé lép, megfogja a kezét és azután megöleli; szólni nem szól majd hozzá, mert hiszen szavak nélkül is megértenek majd mindent.
       De vacsora után a hölgyek nem mentek a kertbe, hanem tovább kártyáztak. Éjjel két óráig játszottak, azután lefeküdtek.
       – Milyen ostoba mindez!– gondolta Vologya bosszúsan, míg lefeküdt. – Különben nem baj… holnapig várok… Holnap megint a lugasban. Nem baj...
       Nem igyekezett elaludni, hanem felült az ágyban, kezeivel átfogta térdeit és gondolataiba merült el.
       A vizsgájára egyáltalában nem tudott gondolni. Utálta… Már magában elhatározta, hogy kizárják és hogy ez nem is olyan borzasztó valami. Ellenkezőleg. Kétségtelenül így lesz jó. Holnaptól kezdve szabad lesz, mint a madár, civilruhába öltözik, nyilvánosan szivarozhat, eljöhet ide, hogy Nyutának udvaroljon, ahányszor kedve tartja; nem lesz többé gimnazista, hanem „fiatal ember”. És mindaz, amit pályafutásnak és jövőnek neveznek, tiszta volt most előtte: egyéves önkéntes lesz, azután vagy a távirószolgálatnak szenteli magát, vagy valami gyógyszertárba lép talán be, ahol a provizorságig is felviheti… Különben is mennyi hivatal van a világon! Egyik negyedóra a másik után múlt és még mindig ült és töprengett…
       Három óra felé, midőn már szürkült, az ajtót óvatosan kinyitották, és anyja lépett a szobába.
       – Nem alszol? – kérdezte ásítva. – Aludj, aludj csak; csak egy pillanatra jöttem, csöppekért…
       – Minek kellenek a cseppek?
       – A szegény Lilinek megint görcse van. Aludj, gyermekem! Hiszen holnap vizsgád van…
       Egy gyógyszerszekrényből üvegecskét vett ki, melyben valami folyadék volt, az ablakhoz lépett, elolvasta a felírást és újra kiment.
       – Marja Leontyjevna, ezek nem a szükséges cseppek, – mondotta rögtön utána egy női hang. – Hiszen ezek gyöngyvirágcseppek, Lili pedig morfiumot akart. Alszik a fia? Kérje meg, hogy keresse meg…
       Nyuta hangja volt. Vologyán hideg borzongás futott végig. Gyorsan felvette nadrágját, magára vette köpenyét és az ajtóhoz lépett.
       – Értette? Morfium!– magyarázta Nyuta suttogva. – Latin felírásnak kell rajta lennie. Költse fel Vologyát, ő majd megtalálja…
       Vologya anyja kinyitotta az ajtót és a fiatal ember meglátta Nyutát. Ugyanaz a blúz volt rajta, melyben fürödni szokott menni. Haja fésületlen volt és kuszán omlott vállára, arcának álmos kifejezése volt és a szürkületben barnának látszott.
       – Hiszen Vologya nem alszik… Vologya, keresse meg kérem a szekrényben a morfiumot! Oh, ez a Lili… valóságos gyötrelem… Mindig baj van vele.
       Vologya anyja mormogott valamit, ásított és kiment.
       – Ugyan keresse, – mondotta Nyuta. – Mért áll itt így?…
       Vologya odament a szekrénykéhez, térdre ereszkedett és az orvosságos üvegek és dobozok között keresgélt. Keze reszketett és mellében, gyomrában olyas érzése volt, mintha hideg hullámok ömlenének végig belsejében. Az éter- és karbolszag, valamint különböző füveknek szaga, melyeket szükségtelenül vett kezébe és hullatott szét, elszédítették és émelygést okoztak neki.
       – Azt hiszem, mama elment, – gondolta. – Ez jó... ez jó...
       – Sokáig tart még? – kérdezte Nyuta, megnyújtva a szavakat.
       – Azonnal… Azt hiszem ez itt morfium… – mondotta Vologya, miután az egyik üvegen kibetűzte a morph. felírást. – Kérem, itt van...
       Nyuta az ajtóban állott. Egyik lába kinn volt a folyosón, a másik a szobában. Haját rendezte, mellyel nehezen lehetett bánni, minthogy hosszú és sűrű volt – és szórakozottan nézett Vologyára. Amint ott állott bő blúzában, álmos arccal és kibontott hajjal, Vologya a szűkös világosságban, mely a fehér, a naptól még be nem ragyogott égről hullott a szobába, elbűvölően és buján szépnek látta.
       Egészen elragadtatva, egész testében remegve, gyönyörrel gondolt arra, hogy a lugasban mint ölelte át ezt a felséges testet és míg a cseppeket odanyújtotta, így szólt:
       – Milyen…
       – Mi?
       Egészen belépett a szobába.
       – Mi? – ismételte nevetve.
       Vologya hallgatott, azután megragadta a kezét, mint ott a lugasban… Az asszony is ránézett, mosolygott és várni látszott, hogy mi lesz.
       – Szeretem… – suttogta Vologya.
       Nyuta nem mosolygott többé és úgy látszott, mintha megfontolná a dolgot, azután így szólt:
       – Várjon, azt hiszem, jön valaki. Oh, ezek a gimnazisták!– mondotta félig halkan, miközben az ajtóhoz lépett és kinézett a folyosóra.
       Azután visszajött…
       Vologyának pedig úgy rémlett, hogy minden – a szoba, Nyuta, a szürkület és ő maga is – édes, rendkívüli, eddig sohasem volt boldogsággá olvad össze, amelyért odaadná az ember egész életét és örök gyötrelmeket szenvedne el – de ez csak egy rövid pillanatig tartott és azután minden hirtelen eltűnt. Vologya csak egy teli, nagyon csúnya, mintegy az utálattól eltorzult arcot látott maga előtt és hirtelen ő is utálatot érzett az iránt, ami történt.
       – Mennem kell!– mondotta Nyuta, miközben az undor kifejezésével nézett Vologyára.
       – Milyen csúnya és nyomorúságos – pfuj, maga undorító, kis szörnyeteg.
       Milyen csúnyának találta most Vologya Nyutának hosszú haját, bő blúzát, lépéseit, hangját!…
       – Undorító kis szörnyeteg… – gondolta miután Nyuta eltávozott. – Valóban undorító vagyok… Minden undorító…
       Kinn már felkelt a nap, felhangzott a madarak éneke; hallani lehetett a kertész lépéseit a kertben és targoncája nyikorgását… Majd fel-felbőgtek a tehenek és megszólalt a pásztor furulyája. Mintha ezek a hangok és a napfény azt akarták volna mondani, hogy van valahol ezen a világon élet, mely csupa tisztaság, szépség és költészet. De hol? Vologyának sohasem beszéltek ilyen életről, nem beszélt sem anyja, sem más a környezetéből.
       Mikor a szolga felköltötte, hogy jöjjön a reggelihez, úgy tett, mintha aludnék.
       – Ej mit! Vigye el az ördög az egész világot!– gondolta.
       Tizenegy óra felé felkelt. Míg a tükör előtt haját fésülte és csúnya, a virrasztástól sápadt arcát nézte, ezt gondolta:
       – Teljesen igaza van… Undorító, kis szörnyeteg vagyok.
       Midőn anyja meglátta és megrémült, hogy nincs a vizsgán, így szólt:
       – Nagyon sokáig aludtam, mama… De nyugodjék meg, orvosi bizonyítványt viszek majd.
       Sumihina asszony és Nyuta egy óra felé ébredt fel. Vologya hallotta, hogy a háziasszony, miután felkelt, mint nyitotta ki nagy zajjal az ablakot; hallotta goromba hangját és hogy mint felel rá Nyuta csengő nevetéssel. Látta, hogy az unokahúgok és a házhoz tartozók, kik itt kegyelemkenyéren élnek (köztük volt anyja is), mint vonulnak hosszú sorban a reggelihez. Látta Nyuta frissre mosott, nevető arcát és mellette az éppen most érkezett építőmesternek fekete szemöldökét és szakállát.
       Nyuta kis-orosz kosztümöt viselt, mely egyáltalában nem illett arcához és esetlenné tette. Az építőmester ízetlen és unalmas adomákat mondott el. A kotlettekben, melyeket a reggelihez tálaltak fel, sok volt a hagyma – legalább Vologyának úgy tetszett. Úgy rémlett neki továbbá, mintha Nyuta szándékosan nevetne hangosan, mintegy, hogy megértesse vele, hogy az elmúlt éjszaka emléke a legkisebb mértékben sem nyugtalanítja és hogy az „undorító kis szörnyeteg” jelenlétéről egyáltalában nem óhajt tudomást venni.
       Négy óra felé a vonathoz kocsizott Vologya anyjával. Az undorító emlékek, az átvirrasztott éjszaka, a gimnáziumból való közeli kizárása, lelkiismeret furdalása – mindez most valami tompa, sötét harag érzését keltette fel benne. Elnézte anyja sovány profilját, kis orrát, az esőköpönyeget, melyet Nyutától kapott, és mormogva mondotta:
       – Miért púderezi magát? Ez nem illik az ön korához! Pirosítja magát. Nem fizeti meg kártyaadósságait. Más dohányát szívja – milyen undorító ez! Nem szeretem… nem szeretem!
       Elhalmozta gyalázó kifejezésekkel, miközben anyja ijedten forgatta kis szemét, sovány kezét összecsapta és megrémülve suttogta:
       – Mi bajod, édesem? Istenem, a kocsis meghallhatja! Hallgass, meghallja a kocsis! Mindent hall!
       – Nem szeretem… nem… nem szeretem – folytatta Vologya akadozó lélegzettel. – Maga egy erkölcstelen, szívtelen asszony… Ne merje ezt az esőköpenyeget viselni… Hallotta? Különben darabokra tépem…
       – Uralkodj magadon, gyermekem!– mondotta anyja sírva. – A kocsis meghallja!
       – És hová lett atyám vagyona? És hová lett a maga pénze? Mindent elpazarolt! Nem szégyellem szegénységemet, de szégyellem, hogy ilyen anyám van… Mindig elpirulok, ha barátaim kérdezősködnek magáról.
       Mielőtt a városba értek, két állomás előtt kellett a vonatnak elhaladnia. Vologya az egész idő alatt a folyosón állott és egész teste reszketett. Nem akart bemenni a kocsiba, minthogy benn ült az anyja, akit gyűlölt. A gyűlölet érzése támadt fel benne önmaga ellen, a kalauz, a lokomotív füstje és a hideg ellen, minthogy ennek tulajdonította, hogy egész testében remegett… És minél nehezebb lett a szíve, annál erősebben ébredt fel benne annak a tudata, hogy valahol a világon, más embereknél egy tiszta, nemes, meghitt, megfinomodott életnek kell lennie, mely tele van szeretettel, gyöngédséggel, örömmel és fesztelenséggel… Ezt érezte és vonásaiban olyan fájdalom tükröződött, hogy egy utas, miután kutatva nézett arcába, ezzel a kérdéssel fordult hozzá:
       – A foga fáj?
       A városban Vologya és anyja Marja Petrovnánál, egy nemes hölgynél lakott, kinek nagy lakása volt és egy részét bérbe adta. Anyja két szobát vett bérbe. Az egyikben, a többablakosban, melyben az ágya állott és melynek falán két aranykeretes kép függött, ő maga lakott, míg a mellette lévő kicsiny és sötét szoba a Vologyáé volt. Ebben volt egy pamlag, amelyen aludt. Ezen a pamlagon kívül nem volt a szobában más bútor. Az egész szoba tele volt fonott ruhakosarakkal, kalapdobozokkal és más egyéb ócska vacakkal, melyet anyja valamely okból őrzött. Feladatait anyjánál vagy az úgynevezett „közös szalon”-ban végezte Vologya. „Közös szalon”-nak neveztek egy nagy szobát, melyben ebédhez vagy este szoktak a házbeliek összegyűlni.
       Megérkezése után, hogy megszabaduljon a borzongástól, lefeküdt a pamlagra és betakarózott. A kalapdobozok, a kosarak és a körülötte szétszórt sok minden vacak arra emlékeztették, hogy nincs külön szobája, nincs menedéke, ahol elrejtőzhetnék anyja elől, ennek vendégei és ama hangok elől, melyek a „közös szalon”-ból hatoltak hozzá; könyvtartója és könyvei pedig a vizsgára emlékeztették, amelyen nem jelent meg… Egyszerre minden átmenet nélkül Menton jutott eszébe, ahol mint hétéves fiú, atyjával volt együtt; eszébe jutott Biarritz is és két kis angol leány, akikkel együtt ugrándozott a homokban… Azon erőlködött, hogy felidézze emlékezetében az égnek és az óceánnak színét, a hullámoknak nagyságát és akkori hangulatát, de ez sehogy sem akart neki sikerülni; a két kis angol leány élő alakokként suhant tova képzelete előtt, de minden más egybefolyt és kusza összevisszaságban mosódott egymásba.
       – Milyen hideg van itt, – gondolta Vologya. Felkelt, magára vette köpenyegét és a „közös szalon”-ba lépett. Itt teáztak. A szamovár körül hárman ültek: anyja, az öreg zongoratanárnő, aki békateknőbe foglalt orrcsiptetőt viselt és Avgusztyin Mihajlics, egy idős, kövér francia, aki valami illatszergyárban volt alkalmazva.
       – Még nem ebédeltem ma, – mondotta „maman”. Hozatok a szobalánnyal kenyeret.
       – Dunjás! – kiáltotta a francia.
       A háziasszony, amint kitűnt, éppen az imént küldötte el a szobalányt valami megbízással.
       – Nem baj, – mondotta a francia, miközben a száját széles mosolyra húzta szét. – Majd én hozok kenyeret. Kérem, ez szóra sem érdemes.
       Erős, rossz szagú szivarját olyan helyre tette le, ahol könnyen megtalálhatja újra, feltette kalapját és kiment a szobából. Mikor eltávozott, „maman” a Sumihinéknál tett látogatásáról beszélt és elmondotta, hogy ott milyen szívesen fogadják mindig.
       – Hiszen Lili Sumihina rokonom… – mondotta. – Megboldogult férje, Sumihin generális, férjemnek nagybátyja volt. Ő maga egy született Kolb baronesz…
       – Mama, ez nem igaz, – mondotta Vologya ingerülten. – Miért hazudik?
       Tudta nagyon jól, hogy anyja az igazat mondotta; amit Sumihin generálisról és született Kolb baronesz-ről mondott, szóról-szóra igaz volt és mégis az az érzése volt, hogy anyja hazudik. Hazug volt a beszédmódja, hazudott arcának egész kifejezése, tekintete… egész lénye csupa hazugság volt.
       – Hazudik!– ismételte Vologya és olyan erővel vágott öklével az asztalra, hogy az edény minden darabja csörömpölt és anyja teája kiömlött. – Minek mesél generálisokról és baroneszekről? Mindez csupa hazugság!
       A zenetanárnő zavarba jött és zsebkendőjébe köhécselt, miközben úgy tett, mintha rosszul nyelt volna. Vologya anyja zokogásba tört ki.
       – Hová, hová menjek? – gondolta Vologya.
       Az utcán már volt és barátaihoz szégyellt elmenni. Hirtelen megint a két kis angol leány merült fel emlékezetében. Végigmérte a „közös szalont”, egyik végétől a másikig, azután Avgusztyin Mihajlics szobájába ment. Itt mindenféle erős éter-, olaj- és glicerinszag áradt szét. Az asztalon, az ablakpárkányokon, sőt a székeken is töméntelen üvegecske, pohárka és borospohár állott, melyek különféle színű folyadékokkal voltak megtöltve. Vologya egy újságot vett fel az asztalról, szétterítette és elolvasta a címét: „Figaro”…
       Az újságból erős és kellemes illat áradt ki. Azután egy revolvert vett fel az asztalról.
       – Hagyja csak, ne törődjék vele, mondotta a szomszéd szobában a zenetanárnő, ki meg akarta anyját nyugtatni. – Hiszen még olyan fiatal! Az ő korában mindig a kelleténél többet engednek meg maguknak a fiatal emberek. Ebbe bele kell törődni.
       – Nem, Jevgenyija Andrejevna, Vologya nagyon romlott, – mondotta „maman” éneklő hangsúllyal. – Baj, hogy nincsen idősebb ember, aki vezesse; én gyönge vagyok hozzá, nem bírok vele. Boldogtalan vagyok.
       Vologya a revolver csövét szájába dugta, megtapogatott valamit, aminek a kakasnak vagy a ravasznak kellett lennie és megnyomta az ujjával… Azután valami más kiszögelő részt tapogatott meg és ezt is megnyomta. A csövet kivette szájából, köpenyének szélével letörülte és figyelmesen vizsgálta a revolver závárját. Idáig még soha nem volt fegyver a kezében…
       – Azt hiszem, hogy ezt itt fel kell emelni… – gondolta. – Valóban, azt hiszem…
       Avgusztyin Mihajlics a „közös szalon”-ba lépett és nevetve kezdett valamit elbeszélni. Vologya a fegyver csövét újra szájába dugta, fogai közé szorította és ujjaival megnyomott valamit. Lövés dördült el... Valami rettenetes erővel ütődött Vologya fejének hátsó részébe; az asztalra esett, arccal a borospoharak és üvegecskék közé. Azután látta, hogy megboldogult atyja, ki akkor, ott Mentonban, gyászt viselt valami hölgy után, széles fekete szalagú cilinderben felmerült előtte, hirtelen mind a két karjával átfogta – és mindketten valami hollófekete, feneketlen mélységbe röpültek.
       Azután minden egybefolyt és eltűnt…