Vita egy szobor körül
szerző: Bródy Sándor
Ebben az esztendőben a közönség mindenfelé sokat foglalkozott a szobrászattal. A legtöbb disputa Klinger és Rodin körül folyt és e két forradalmár művész valóban a legalkalmasabb arra, hogy a nagy közönségből kiváltsa a művészetre vonatkozó kissé maradi, de érdekes gondolatokat. E sorok írója, a ki legelsőbben az emberi jelenségek megfigyelője és csak azután szenteli idejét a képzőművészeti tüneményeknek : a szobrász-viták alatt nagy gyönyörűséggel obszerválta, hogyan nyilatkozik- és mint alakul a művésziélek a nagy, de félig tanult tömegekben. Egy vérbeli képzőművész kell, hogy nyugalmát és türelmét is elveszítse, látván, hogy a többségnek az elkopott kifáradt, ízüket vesztett formák tetszenek és azt, a mi meg nem szokott kiképzés, mereven visszautasítja. Megértem a gyűlölséget, a melylyel egy igazi művész ezt a szót, hogy "laikus" kiejti, mert belátom, hogy keserves lehet egyedül maradni, félreértetni vagy kigúnyoltatni a legerőteljesebb és legtisztább törekvésekben. Érthető érzések és gyötrődések ezek főképen ha meggondoljuk, hogy az illetéktelen bírálat mégis a döntő bírálat.
Sokat töröm a fejemet azon, hogy vajjon megállapíthatók-e a közízlés törvényei és a közönséges művészléleknek melyek a kontúrjai ? E feladat nem könnyű, bárha dogmákban és elvekben az úgynevezett mívelt laikus bővelkedik. És mindeme szentenciák között van egy capo, egy valóságos döntvény, mely eredetre jogi, megokolására nézve ügyvédi és körülbelül így hangzik:
A szobrászatnak - épp úgy, mint minden művészetnek - jelenségeit joga van megbírálni a közönségnek, mert az ő számára, élvezetének vagy szükségének kielégítésére készülnek. Rövidebben : mindenkinek van szeme. Lát és a ki lát, az ítélhet. A szobrászat legfőbb tárgya az ember. Már most, a kinek szeme van, az csak elég embert láthatott és módja van megmondani, hogy a művész hű-e, szép-e, kifejező-e az utána képzésben ?
Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az, a ki önök előtt e tárgyról gondolkozik: nem fog belebocsájtkozni a közművészlélekkel való vitába. Nézzük a jelenségeket bizonyos tárgyiassággal és mondjunk le a könnyű dicsőségről, hogy megcáfoljuk ama áligazságokat, a melyeket mi állítottunk be a más számára és így nem lehetetlen, hogy a feladatot nagyon megkönnyítettük egymásnak. Hagyjuk a maguktól támadó ellenvetéseket, mint példának okáért azt, hogy az életből a művészetbe átvitt formák - - és azoknak a lényege éppen az áttétel momentumaiban váltjak ki a művészetet. És az a ki e pillanatokat nem tudja megfigyelni, megismerni, kiérezni és átlátni: nemcsak jogát de képességét is elvesztette ahhoz, hogv ítéljen a dologban.
A köznapi művészlélek azonban nem e szentenciában találja meg a meghatározását. Sokkal nevezetesebb és jellemzetesebb a megszokott szépről és nagyszerűről táplált fogalma. Szépség-kódexének, ha emberről van szó, első pontja ez: bőséges, puhán és gömbölyűn elhelyezkedett zsírréteg. Mi a biológiája ennek az ízlésnek, hamarjában nem lehet megállapítani. A ki könnyen behódol egy természettudományi bölcseletnek, az hamarosan elkészülhet vele. A sexualis, azaz, a főirányító ösztönnek kedveznek ezek a kerek és teli formák, valamint az egészségre, az emberi faj fenmaradására vonatkoznak, öntudatlanul is. Akár a Herbert Spencer, akár a Schopenhauer rendszerébe beleilleszthető ez a séma. De mi hagyjuk talán és elégedjünk meg azzal, ha közelében más érdekes tünetcsoportokra találunk. Íme, rendkívüli módon tetszik- a nagy közönségnek a szobrász-művészet, a mely reprezentative mutatja be az emberi alakokat. Kicsavart poseok, a melyeket kinevetne, ha az életben látja, imponálnak neki kőben és ércben. A rokokó ruhái, a melyeket folytonos szél lebegtet: gyönyörködtetik, szépérzéket simogatják, a szivét is megremegtetik. És a mikor a hatás minéműségével sincsenek tisztában, már készek annak szakszerű megmagyarázására. A mindenhez értő irodalom különösen jeles ebben. Nem régen is egy előkelő író, a Vörösmarty-szobor terveiről beszélgetvén így szólt: "az máskép nem lehet, csak egykép: Vörösmartynak állnia kell és a szózatot szavalnia!"
II
E tavaszon kiállottam a bécsi szecesszió lépcsőháza elé, hogy meghallgassam a közönség művészlelkének megnyilatkozását. Egy olyan nagy város mint Bécs, nemcsak magát, de a világ minden kultur-fajtáját adja ilyenkor és e sorok írója a szecesszió-palota lépcsőjén álldogálva: úgyszólván a mívelt nemzetek összes ítéletét hallotta a bent kiállított Beethoven-szoborról és annak teremtőjéről Klinger Maxról. Ez ítélet - mondhatom nem volt elnéző: ingerült, rosszkedvű és a fontos dolgokban meglehetősen egyöntetű volt. A nagy közönség nem vette jó néven, hogy a művész nem az ő fantáziájának irányát követte, hanem a saját magáét és eltért az általa megszokott, elfogadott, kényelmes formáktól.
A közönség mint művész: sablont alkot. A meglevő, nagyon is átdolgozott egyszerű logikájú műtárgyat szereti általában. De sporadikusan jelentkezik tehetsége a szobrászatnak irodalmi felfogására is és hallottunk nem egy véleményt mely ilyenformán hangzott:
Ha már - ez a - Klinger nem akart klasszikusan egyszerű lenni, a mi a szobrászatnak egyetlen igaz iránya, akkor Beethoven-jével kifejezésre kellett volna juttatnia annak egyik szimfóniáját is. A míg szobrát nézzük, hallani kellett volna a zenét ...
Hogyan gondolta ezt az illető úr, a ki hölgyeknek adott elő, muzsikáló szobrot képzelt-e ? Talán valami plasztikusan átdolgozott kintornát ? Eszméjét nem fejtette ki és a buzgó szépérzékű nők csudálkozó tiszteletétől környezve elveszett előlünk, eltűnt Bécs sokadalmában.
A nagy tömegnek művész-fantáziája tehát egyrészt sekély, másrészt nem tárgyszerű, fegyelmezetlen és béna. A tavaszi disputák alatt úgyszólván megfoghattuk ezt a megfigyelést. A kiállítási palota lépcsőjén lefelé haladó úri rend - fogatok vártak reájuk megállt és egymás között hévvel magyarázott a távol levő művésznek:
- Elefántcsont angyalok néznek Beethovenre. Mi köze Beethovennek és Bécsnek az elefántcsonthoz? Keleten vagyunk? Mi? A gránát, az bécsi kő, azt inkább használhatta volna!
- A pápa ülhet csak olyan gazdag bronzszéken mint az osztrák zeneköltő. De jó, üljön. De akkor minek a felhő ? Vagy szék vagy felhő! Egyik a kettő közül.
Ezek előkelő urak, ai kik a közönségnek finomabb, minden áron szimbólumot kereső és mindenben összefüggést és külön magyarázatot találó fajtájához tartoztak. Ám erős szállal fűződnek a nagy sokasághoz, a mely egyképen lázadoz az ellen, hogy a művész szuverén legyen. A cselédtartó rend türelmetlen és haragos e miatt és ha rajta múlnék, kényszerítené Klingert, hogy rombolja le szobrát és készítsen újat, a sekély vagy kusza fantázia szerint. A kiállítás helyiségein kívül már elég határozottan is nyilatkoztak e tárgyban, így és ilyenformán:
- Legszebb az egyszínű szobor.
- A színes nem lehető. Legfeljebb a hogy a görögök csinálták.
- Minek ez a cifrálkodás ? Ékkő egy nagy monumentumon. Kilopják idővel.
- Fekete sas az vagy fekete kutya ? Állított volna a zeneköltő lábaihoz egy igazi fekete sast, kitömve. Mi ?
- Mért meztelen? Mért meztelen félig? Beethoven meztelen szokott ülni ? .Sokkal illedelmesebb férfiú volt. Szemérmes és szelíd.
- Ez perverzitás. A halhatatlan géniének olyan mellet csinált, mint a milyen egy heptikus diáknak szokott lenni.
- Nem tud az anyaggal bánni, nincs harmónia az egészben!
És a féltudású úri rendnél - professzorok meg mások, sőt hercegek és írók is voltak közöttük nem volt elnézőbb a szegény nép sem. A Goethe "szegény jó állatja" megcsalatva érezte magát. A belépő díjáért nyilván olyan szenzációt várt, a melyet a szobrászat meg-nem adhat. Például azt, hogy megérti Beethovent, Klingert és az ékkövekből talán haza is vihet egy kis törmeléket.
Keserűség nélkül jegyezzük le a reakcionárius művészléleknek e tarka lázadozásait. Voltaképen gyönyörű az, hogy ennyiféle ember van a világon és rendkívüli bók van ebben és épp a forradalmár művészet javára, íme mindég a nagy tömegek ellenére és azok- nélkül megy előre. Valóban szuverén. A ki nem dühös pártember, azt mulattatja ez a jelenség és egyszersmind vigasztalja egy másik, az, a mely épp most Klinger Max körül támadt : a közönség érdeklődése a szobrászat iránt a végletekig fö l van fokozva. Egy botrányos színdarabhoz nem tolongtak úgy, mint ez égi méltóságú és földi ős erejű szoborhoz.
III
Soha szoborról annyit össze nem írtak mint erről. És nem csupán a hivatásos bírálat, hanem a hivattalan is. Zeneköltők, színműírók, építészek. Beszéltek róla az orgonapont, a végszó és a lakhatóság szempontjából. Egy okos és genialis férfiú, Goldmarck, kijelentette, hogy a szobor rossz, mert Beethoven nagy energiát fejt ki, holott könnyen, úgyszólván mennyeileg kellene teremtenie. Mert a zeneszerzésnek ilyennek kellene lennie. Klingernek azt a gondolatát, hogy Beethovenje úgyszólván az egekből erőszakolja ki a művészetet: nem értette meg Sába királynőjének költője sem. Az új Prome-theusnak erőbeli megnyilatkozása a maga újságában idegen volt neki. De Goldmarck végre is elnéző, aztán hivatalból nem is ért a dologhoz. De mit mondjak azoknak az ítélkezéséhez, a kiknek hivatalból kellene hozzá érteni ? Ezek egy része már előre megcsinálta a maga Beethoven-pályázatát és a képzeletbeli művész ezen át nézi a Klinger kész művét. Nekik nem kellett bibelődniök az anyaggal és neki nem számítják be, hogy már is elbírt a rettenetes materiával, a mely ugyanaz a Prometheus-munka, mint a milyen a zeneköltőé volt.
A legelőkelőbb szellemek is erőszakoskodtak a másik előkelő szellem nagyszerű termékével. Alkalmunk volt hallani Nothnagel professzornak a természettudósnak, bölcsésznek, orvosnak az ítéletét: a meztelenség őt is kihozta sodrából, ez blague - monda. A művészet dolgában úgy látszik nem használ a természettudományi fölfogás sem. És a ki ítéletet akar mondani e tárgyban, annak épp úgy kell értenie a tárgyhoz, mint az anatómiához annak, a ki operál. Tudni kell, mi hol van, még pedig biztosan, mert a finom acélpenge könnyen nemes részekre téved. Mégis a művészetben nem tudós közönség azt vallja, hogy mindenki operálhat, a kinek kés van a kezében. Így rohant neki a mi szobrunknak egy egész városi tanács, szinte késsel. Bécs város hivatalos testületének merénylete a Beethoven-szobor ellen, a milyen utálatos közelről, épp olyan gyönyörű messziről, bizonyos filozófiai magaslatról nézve. Dramatikus és színdús példája a történelmi ténynek, hogy a génié a nyárspolgár ellenzése közben, sőt annak dacára teremt és megy előre.
Még a legtöbb figyelemre érdemes a mesterségbeli férfiaknak, a szobrászművészek ítélkezése. A mérsékelten reakcionáriusokat értem, a kik között valóban nagyszabásúak is vannak. Ezek egyike így összegezte kifogásait: Az istennek tetszett - úgy látszik passziózott vele - hogy Beethovennek tökéletes, mindent kifejező, belső nagyságát teljesen visszatükröző fejet mintázott. Ez a fej plasztika szempontjából isteni. És ehhez Klinger egy rosszul kosztoló utazó kereskedősegéd vagy ülő életmódot folytató szabó testét mintázza! Ha modern emberrel apollóskodni akar, tessék apollóskodni.
Tehát még kartársainak megértésére - - a melyért első sorban szokott dolgozni még erre sem számíthat teljesen a művész. Még ezek egy része is azt akarta, hogy Klinger úgy ábrázolja a zeneköltőt, mint a hogy ők látják és érzik. Pedig a szobrásznak a nagysága és kiválósága épp abban van, hogy másképp lát és érez mint elődjei. És a művész jelentősége csak azon fordul meg, hogy mi újat hoz a napvilágra, mivel és mennyivel tágítja mesterségének határait.
Azt kívánják Klingertől, hogy a munkája más legyen mint a milyen ő. De Beethoven teljesen kifejezi Klingert - ő az. A szobrászat, építészet, muzsika, piktura, metszet és nagyszabású ötvösség egyben. A képzőművészeti termékenyítő bujaság maga. Hogy nem felel meg a monumentális szobrászat létező szabályainak? Természetesen, hogy nem felel meg. A szokottnál színesebb? Klinger így akarta. Ha ez akarat félben maradt volna, ha vergődnék előttünk, ha tehetetlennek mutatkoznék, nem volna érdekes és jelentékeny: akkor lehetne csak elítélni és lenézni. De mivel ellenkező-képen történt: arra kell törekednünk, hogy úgy lássuk és érezzük mint a hogy ő. El kell felednünk elődjeit, bátorrá kell lennünk és engednünk kell, hogy szemünket az ő egyénisége igazítsa be.
Az föl nem tehető, hogy Klinger, a ki a szobor bronz-trónszékének hátára a klasszikus szépségű emberi testek egész tömegét mintázta: egyszerre béna és tudatlan lesz, mikor a Beethoven torzójához ér. Ha akarja, akár oly húsosra és gömbölyűre mintázza mint Canova, olyan izmosra és hullámvonalasra mint Agiszander. De a közönséges felső testtel kétségen kívül azt akarta kifejezni, hogy az a génié mai ember, Bécsben, inkább szobában, fülledt kávéházban és nem Hellasz napsütötte ege alatt szabadban élt. Klingernek ez a szimbolizálás az énje, hogyan követelhetik tőle, hogy akadémikus legyen ? Különben a cinquecento nyárspolgárainak szintén szemet szúrtak a Buonarroti alakjainak hősi izmai, végtelen hosszúságú lábszárai. Gigantikus hölgyei megdöbbenést keltettek, a mikor ujak voltak, épp úgy Klingernek ékszer módjára felfogott, de nagyszabású formában készült szobra. Ám azért nem akarom felállítani a paralellát a Beethoven és - példának okáért - a római Mózses között. Klinger mint szobrász ebben a pillanatban legalább nem tartozik még az örökkévalóság típusai közé. Sokkal komplexebb.
A rendelkezésünkre álló példák szerint az örökkévalóság a művészetben az egyszerűséget, a végkép kitisztult formákat kívánja. És a szobor, melyről beszélünk, még forr. Nem a részletekre gondolok, nem azért, mert a bronz trónszék tónusából kiesik a belehelyezett elefántcsont angyalfej és másképen sem teljes a munkán a színek értéke és harmóniája. Ez a művész rendkívüli szabadságvágyát az ismert színhatások alól való fölszabadulását jelenti. Nekünk ez szokatlan jelenség lehet, a mi szemünk színezése és recipiáló képessége szűk és szegényes lehet hozzá képest. A forrás az egész szoborra vonatkozik és egyszersmind az egész művészre is. Klingerben a képzőművészeti géniének oly hallatlan bősége van meg, hogy akaratának és céljainak főirányai még mindig számosabbak, mint a mennyit egy szobor elbír. Temperamentumának hihetetlen bősége: legfőbb oka műve nyugtalanító hatásának. Ez az ember az egész világot rá akarja mintázni egy karszék hátára. Talán az invenciója is több a kelleténél ? És vajjon találkozik-e valaha a nagy közönség művész-lelke a génié művész-lelkével ?
Rendes körülmények között az előbbi századokkal baktat az utóbbi mögött. Ez így van és sem kétségbeesni, sem haragudni nem kell e miatt. Voltaképen még örvendenünk is kell azon, hogy Klingert - és Rodint is - nem állítja a nagy többség bíróság elé, nem küldi gályára. Nagyságuk talán még teljesebb és gyümölcsözőbb volna, ha martiromságot szenvednének miatta. De nem engedik őket. Ha nem is nagy mérlékben, de láthatóan nől körülöttük a forradalmár művészek, az alkotó -nem utánképző - geniek testőrsége.