Vita:A holló (Kosztolányi Dezső fordítása)
Új téma nyitásaUser vita:Zlajos Kezdem feladni!
Forrás: Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám Allan Edgar Poe: A holló (Kosztolányi Dezső)
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00136/04414.htm
és most az alábbi másolatnak csak kezdőbetűit duplázom (eléírom a könyvem szerinti megoldást), ahol a
Kosztolányi Dezső:
IDEGEN KÖLTŐK
I. kötet 12-16 oldalával nem egyezik!
A holló 2.
[szerkesztés]I M E :
Egyszer elmult régen éjfél, ültem álmos lámpafénynél
rRégi, bűvös foliánson tétovázott a kezem,
sS hogy nehéz fejem lehajtom, észrevétlen koppan ajtóm,
rRoppan félve és sóhajtón, zaj motoz a reteszen,
"Éji vándor - így susogtam - az babrál a reteszen,
Az lehet, más senkisem."
Télidő volt, bús december, aminőt nem ért meg ember,
nNőtt az árnyék, lomha tenger, a parázstól veresen.
lLelkem a bánattól óván olvastam az éji órán,
hHogy feledjem holt Lenorám fényes-régi kedvesem,
mMár az angyalok között van fényes-égi kedvesem,
Itt lenn nincsen neve sem.
Most a függöny bibor öble megborzad, zizeg zörögve,
Félelemnek tőre szúrja - fúrja által a szivem.
Nyugtatom és egyre dobban, várok és ver egyre jobban:
"Éji vándor áll ajtómban, az motoz a reteszen,
Éji vendég vár ajtómon, az babrál a reteszen:
aAz lehet, más semmisem."
Hirtelen felbátorultam és hadartam elborultan:
"Megbocsásson jó uram, vagy asszonyom, de azt hiszem
áÁlmos, fáradt voltam roppant és az ajtóm csöndbe roppant,
aA babráló, halk, lopott hang nem hallatszott sebtiben."
Erre felnyitom az ajtót - szétvigyázva sebtiben: -
kKünn az éj, más semmisem.
A sürű sötétbe nézek, álmodok vadat, merészet,
mMint az őrült, mint a részeg, bódorogva kétesen.
Csöndes az éjféli óra, szám susogja csak: "Lenóra"
sS a visszhang a drága szóra halkan hívja kedvesem,
Hívja-hívja, hívogatja, szólogatja kedvesem
aA visszhang, más semmisem.
A szobámba már fehéren mentem vissza, forrt a vérem,
mMert az ablak zára koppant, roppant újra érdesen.
"Meg kell tudnom minden áron, hogy mi zörren ott a záron,
mMost az ablakot kitárom, az okát megkeresem,
cCsöndesülj szív, tébolyult szív, az okát megkeresem:
zZúg a szél, más semmisem".
Nyílik az ablak s az árnnyal méltóságosan beszárnyal
óÓriási lomha szárnnyal egy vén holló peckesen.
sS mintha mi se volna ebben a viharnál sebesebben
aA szobám szobrára lebben s úgy ül ott, mint a lesen,
Pallas szobrán mozdulatlan ül, csak ül, mint a lesen:
nNem történik semmisem.
Én nevettem őt, hogy éber tollal talpig feketében
gGőgösen guggolt a szobron és szóltam fölényesen:
"Bár alig van rajtad toll, ó fergetegvert csúnya holló,
bBús heroldhoz vagy hasonló, mondd, mért jöttél édesem?
Mondd meg nékem, a pokolban, hogy neveztek, édesem:?"
Szólt a Holló: "Sohasem".
Itt a könyvben van még egy egész szakasz!!!!!
Bámultam, hogy jár a nyelve és folyékonyan, perelve,
annyi szent, hogy locskaszájú- nem beszél értelmesen;
mégis furcsa,hogy e bátor csúnyatorkú prédikátor
beröpül az éjszakából, bár nincs semmi oka sem,
a szobám szobrára ül, bár nincs oka sem,
és úgy hívják: "Sohasem"
Itt a szakasz vége!
És a Holló vár komorlón a fehér és néma szobron
sS ez egy szóba lelke rezgett, reszketett rejtelmesen
mMást se mond, csak ül meredten, meg se rezzen, meg se retten,
vVégre halkan ezt rebegtem: "Nem örök a csoda sem,
mMinden elszállt, ez is elszáll - nem örök a csoda sem -"
A madár szólt: "Sohasem".
Felriadtam, mert oly száraz, kurta-furcsa volt e válasz
"Bamba szajkó", így beszéltem, "nincsen egy ép sora sem.
Bús különc volt a gazdája, bizton az kapatta rája,
fFolyton erre járt a szája és hörgött keservesen.
Benne lelke átka zörgött s hörgött keservesen,
hHogy már többé "Sohasem".
Még nevettem, hogy az ében Holló ott ül feketében
sS párnás, mély zsöllém elébe gördítettem sebesen,
bBojttal-rojttal elmotoztam és a zsibbadt csöndbe hosszan
tTépelődtem, álmodoztam, mért néz e két csodaszem,
mMért mered rám e két sanda, kúsza, kósza csodaszem,
mMért károgja: "Sohasem".
Lestem a sötét madárra, szótlanul vigyázva-várva,
sS a szemével a szivembe szúrt le - fúrt le tüzesen,
sSüppedő bársonyra dültem s a violafény köd-ülten
lLengedezve szállt körültem, himbálgatta mécsesem,
iItten ült ő, itt e párnán, pislogott a mécsesem
sS ah, nem ül le, Sohasem!
Most egyszerre száz ezüstből angyalok csapatja füstöl,
sSzáll a tömjén, cseng a léptük, trilláz a nesz édesen,
"Angyalok, hát végre Isten elküldött, hogy megsegítsen,
eElfeledni régi kincsem, eltemetni kedvesem
eElfeledni, eltemetni régi-égi kedvesem!"
Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
kKit szobámba vert az orkán és kisértesz rémesen,
mMondd meg itt e szörnyű házban - hol a Rémekkel csatáztam -
hHol a Borzalom s a Láz van - nincs sebemre moha sem?
Nincs-e - nincs-e - ír szivemre? nincs gyógyító moha sem?"
Szólt a Holló: "Sohasem."
"Jós! felelj nekem", könyörgök, "bármi légy, angyal vagy ördög,
kKérlek a Mindenhatóra, mondd meg végre kegyesen,
lLát-e engem még a Kedves, aki most a mennybe repdes,
hHajlik-e még e szerelmes szívre régi kedvesem,
hHajlik-e még e szerelmes szívre égi kedvesem?"
Szólt a Holló: "Sohasem".
"Pusztulj innen a pokolba" ordítottam fuldokolva,
"sSzállj a károgó viharba, vár a bús Éj Partja lenn!
Egy tollad se hagyd itt, vidd el, és ne ölj kétségeiddel!
Károgásodat te hidd el! Ne maradjon nyoma sem!
Tépd ki csőröd a szivemből, ne maradjon nyoma sem!
Szólt a Holló: "Sohasem."
És a Holló meg se moccan, néz reám meredve hosszan,
aA szoborról, a komorról tűz reám két tompa szem.
Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó éji démon,
aA padlón a lámpa vékony sávja himbál csöndesen:
nNő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen
S nem virrad meg - sohasem!
Tehát Réz Pál szerkesztésében, rengeteg sor a Nyugat (MEK- változat)nagybetűi helyett kisbetűk!!!!
BOTRÁNYOS!!!!!!
Én műszaki tanár voltam,(35 évig) azért rágódom a pontosságon, és sajnálom, hogy diákjaimmal szigorúbb lehettem, mint forrásaink szerkesztőihez lennék!!!!!!
Mert szabad hibázni, de egy érettségi magyar dolgozat úgy emlékszem ennyi nyelvtani eltéréstől már elégtelen volt.
Amennyi itt a szerkesztő(k) szándékos belenyúlása!
Itt az angol változat
[szerkesztés]http://en.wikipedia.org/wiki/The_Raven
szerző: Edgar Allan Poe
Once upon a midnight dreary, while I pondered, weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
"'Tis some visitor," I muttered, "tapping at my chamber door —
Only this, and nothing more."
Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; — vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow — sorrow for the lost Lenore —
For the rare and radiant maiden whom the angels name Lenore —
Nameless here for evermore.
And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me — filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating,
"'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door —
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; —
This it is, and nothing more."
Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
"Sir," said I, "or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you"— here I opened wide the door; —
Darkness there, and nothing more.
Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortals ever dared to dream before;
But the silence was unbroken, and the stillness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, "Lenore?"
This I whispered, and an echo murmured back the word, "Lenore!" —
Merely this, and nothing more.
Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
"Surely," said I, "surely that is something at my window lattice:
Let me see, then, what thereat is, and this mystery explore —
Let my heart be still a moment and this mystery explore; —
'Tis the wind and nothing more."
Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore;
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door —
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door —
Perched, and sat, and nothing more.
Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore.
"Though thy crest be shorn and shaven, thou," I said, "art sure no craven,
Ghastly grim and ancient raven wandering from the Nightly shore —
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
Much I marveled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning— little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blest with seeing bird above his chamber door —
Bird or beast upon the sculptured bust above his chamber door,
With such name as "Nevermore."
But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered— not a feather then he fluttered —
Till I scarcely more than muttered, "other friends have flown before —
On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before."
Then the bird said, "Nevermore."
Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
"Doubtless," said I, "what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful Disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore —
Till the dirges of his Hope that melancholy burden bore
Of 'Never — nevermore'."
But the Raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird, and bust and door;
Then upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore —
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt and ominous bird of yore
Meant in croaking "Nevermore."
This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamplight gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamplight gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!
Then methought the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose footfalls tinkled on the tufted floor.
"Wretch," I cried, "thy God hath lent thee - by these angels he hath sent thee
Respite — respite and nepenthe, from thy memories of Lenore
Quaff, oh quaff this kind nepenthe and forget this lost Lenore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil! — prophet still, if bird or devil! —
Whether Tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted —
On this home by horror haunted— tell me truly, I implore —
Is there - is there balm in Gilead? — tell me — tell me, I implore!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Prophet!" said I, "thing of evil - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels name Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden whom the angels name Lenore."
Quoth the Raven, "Nevermore."
"Be that word our sign in parting, bird or fiend," I shrieked, upstarting —
"Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken!— quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!"
Quoth the Raven, "Nevermore."
And the Raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamplight o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted — nevermore!
A "Nyugat" nagybetűinek van igaza!!! Hány versszak??? Nyugat : 17 az angol és Réz Pál 18!!! User vita:Zlajos 2007. nov. 24. 20.44.
Ha tippelni kéne, akkor 18, sokkal valószínűbb, hogy valaki gépeléskor kifelejt egy verszakot, mint hogy kreálna egyet. Legjobb lenne persze szövegkritikai kiadással összevetni. Másrészt szerintem csináljuk egy listát az ilyen bizonytalanságokról. El is kezdtem: User:FBöbe/bizonytalan. FBöbe☃ 2007. november 28., 21:10 (CET)