Vitéz Miklós: Évforduló
| Vitéz Miklós: Évforduló szerző: Várady István |
Színjáték három felvonásban
Úgy van: csak látszat, hogy ami az emberrel éveken vagy egyéb hosszú periódusokon keresztül történik, nyomtalanul múlik el: egy napon érzéssé szabadul, tetté erősödik. Csak látszat, hogy az apró, ha csak félfigyelemmel is végzett megfigyeléseknek, ítéleteknek magvuk szakad: a mag valahol a lélek alján televény földbe hull, egy napon szárba szökken. ─ A sok mondanivaló közül, amit ebből a drámából kiérezünk, ez a legjelentősebb, legigazabb.
Család apa nélkül: épület, amelyet nem tart össze semmi. Széthúzások, meghasonlások, összekülönbözések: mind megannyi belső repedés az épületen. De egy napon ─ évforduló, magyarázza a cím ─ szélvihar támad a temető felől, az egész épület megrecseg, meginog. Az apára, a béke és bizonyosság elföldelt lehetőségére emlékezés mint valami hirtelen villám világít bele a helyzetbe. A repedésekről lehull a vakolat; az épület reggelre összeomolhat.
Vitéz Miklós úgy érezte, nem elég, ha csak ezt demonstrálja. (Pedig, ha élő, igazi emberekre szabja ezt a sorsot: azzal eleget adott volna.) A dráma központjába egy fiatal embert állít. Ez az egyetlen, nyugodt, biztos ember az egész házban. Valami fiatal társadalomtudós. Azt szeretném mondani: ifjú szociológus, amikor a tanultakat gyakorlati úton értékesíti. Homlokegyenest szemben áll vele a család legidősebb fia, aki e komoly tudományokról hallani sem akar. Látnivaló: új sínpár szalad bele a téma fő vonalába. Aztán: a gyereklélek, szexuális jelenségek, nevelésügyi problémák: új és új vonalak.
Itt siklik le a siker útjáról a dráma. Az író nem képes ezt a sok vonalat a téma egyenesébe beleolvasztani. S ezzel veszít egy sikerlehetőséget s nyer egy tapasztalatot, amely tanulságnak is beillik.