Viszek egy könyvet

A Wikiforrásból
Viszek egy könyvet
szerző: Karinthy Frigyes

       Megígértem Mariska kisasszonynak, hogy elviszem neki azt a könyvet, már múlt héten megígértem. Reggel tehát szépen csomagolom végre be fehér papírba a könyvet, még be is spárgázom, cukorspárgával.

Kicsit álmosan érek az utcára. Megint későn feküdtem le.

- Á, alásszolgája, ebbe a szép reggelbe!

- Alá... eee... pardon...

- Na, fogadjunk, hogy nem ismer!

Diadalmasan néz rám. Némely embernek örömet okoz, hogy olyan ostoba képe van, hogy senki se emlékszik rá.

- Kevésbe fogadjunk, mert ön megnyerte.

- Hát Postás... Nem emlékszik?

- De igen, már emlékszem. Nem egy magas, barna ember ön?

- Nem. Alacsony vagyok, és inkább szőke. Hehehe! Mit visz, mit visz?

- Egy könyvet viszek csak biz én.

- Egy könyvet? Hehehe! Nagyon jó.

És úgy hunyorgat felém, mintha valami pikáns adomát mondtam volna el.

- Igen. Hát... merre megy?

- Haha. Hehehe! Na, milyen könyv? Mutassa csak. Kiveszi a kezemből, leveszi róla a papírt, és kinyitja.

- Ja, ez...

Belenéz egyik lapba, könnyedén elolvas egy kikezdést. Harsogva felnevet.

- Höhö! Nagyon jó dolog ez! Ja, ezek még tudtak írni.

Türelmesen állok.

- Igen, ezek még tudtak.

Átlapoz egy másik oldalra. Ez is nagyon jó lehet, tetszik neki. Egy kicsit belemerül.

Néhány perc múlva szerényen megszólalok.

- Tudniillik - mondom - nekem dolgom van - mondom - a szerkesztőségbe - mondom.

- Várjon, most ne zavarjon.

Végigolvassa a fejezetet. Egyik lapnál fület tesz rá. Előveszi ceruzáját, és széljegyzeteket csinál. Érdekes ember.

- Na, pá - mondja aztán könnyedén.

- Pardon... a könyvemet...

- Ja!... A könyvét... Hehe! De milyen szórakozott vagyok, mit szól!

Harsogva belenevet a képembe. Nem szólok semmit, mert nem tanácsos kinyitni a szájamat.

Szépen visszacsomagolom a könyvemet. Most ebédelni megyek, mondok. Ebéd után bemegyek a kávéházamba. Végigmegyek a karzaton.

- Á, szervusz.

- Szervusz.

- Hová szaladsz?

- Dolgom van, fiacskám.

- Na, mit viszel, mit viszel?

- Semmi, egy izé...

- Mutasd.

Kiveszi a kezemből. Kicsomagolja.

- Na hallod, te ilyeneket olvassz?

- Dehogy. Viszem.

- Hová?

- Mariska kisasszonynak.

- Ki az?

- Az unokafivérem... Szervusz, sietek.

- Várj egy percre.

Elkezdi olvasni könyvemet. Ez már alaposabb ember. Az előszót is elolvassa.

- Örülök, hogy végre alkalmam volt végigolvasni ezt a könyvet - mondja este hat órakor -, már régen ajánlották nekem. Na, nem tartóztatlak tovább. Látom, már arcokat csinálsz.

Levánszorgok a parkettre.

- Hogy vagy errefelé?

- Szervusz, sietek.

- Mit cipelsz ebben a papírban?

- Semmi. Egy kályhaellenző.

- Ugyan! Ilyen kicsi?

- Hát csak olyan kicsi kályhához való. Különben nem is kályhaellenző, hanem tintatartó.

- Mutasd csak.

- Nem lehet, robban. Törékeny.

- Na hallod... Nagyon furcsa vagy. Különben edd meg.

Ezzel az emberrel nem veszhetek össze, ettől függ az a dolog.

- Kérlek, parancsolj.

Tizenegykor este félig holtan esem a pamlagra. Magam mellé teszem a könyvet.

Két kéz lefogja a szemem.

- Kukucs! Ki vagyok?

- Nem tudom. Honnan tudnám, hogy ki az illető, mikor éppen annak az érzékszervemnek használatában akadályoz meg, mellyel kilétét megállapíthatnám?

- Kukucs! Hopp! Mi ez ebben a csomagban?

Felhördülök, mint a sebzett oroszlán. Vakon megragadom a könyvet, kettészakajtom, és a fejemen keresztül fejéhez vágom a kérdezőnek.

- Tessék! Ez az!

A szememet eleresztik. Megfordulok. Mariska kisasszony.