Viszek egy könyvet
szerző: Karinthy Frigyes
Megígértem Mariska kisasszonynak, hogy elviszem neki azt a könyvet, már múlt héten megígértem. Reggel tehát szépen csomagolom végre be fehér papírba a könyvet, még be is spárgázom, cukorspárgával.
Kicsit álmosan érek az utcára. Megint későn feküdtem le.
- Á, alásszolgája, ebbe a szép reggelbe!
- Alá... eee... pardon...
- Na, fogadjunk, hogy nem ismer!
Diadalmasan néz rám. Némely embernek örömet okoz, hogy olyan ostoba képe van, hogy senki se emlékszik rá.
- Kevésbe fogadjunk, mert ön megnyerte.
- Hát Postás... Nem emlékszik?
- De igen, már emlékszem. Nem egy magas, barna ember ön?
- Nem. Alacsony vagyok, és inkább szőke. Hehehe! Mit visz, mit visz?
- Egy könyvet viszek csak biz én.
- Egy könyvet? Hehehe! Nagyon jó.
És úgy hunyorgat felém, mintha valami pikáns adomát mondtam volna el.
- Igen. Hát... merre megy?
- Haha. Hehehe! Na, milyen könyv? Mutassa csak. Kiveszi a kezemből, leveszi róla a papírt, és kinyitja.
- Ja, ez...
Belenéz egyik lapba, könnyedén elolvas egy kikezdést. Harsogva felnevet.
- Höhö! Nagyon jó dolog ez! Ja, ezek még tudtak írni.
Türelmesen állok.
- Igen, ezek még tudtak.
Átlapoz egy másik oldalra. Ez is nagyon jó lehet, tetszik neki. Egy kicsit belemerül.
Néhány perc múlva szerényen megszólalok.
- Tudniillik - mondom - nekem dolgom van - mondom - a szerkesztőségbe - mondom.
- Várjon, most ne zavarjon.
Végigolvassa a fejezetet. Egyik lapnál fület tesz rá. Előveszi ceruzáját, és széljegyzeteket csinál. Érdekes ember.
- Na, pá - mondja aztán könnyedén.
- Pardon... a könyvemet...
- Ja!... A könyvét... Hehe! De milyen szórakozott vagyok, mit szól!
Harsogva belenevet a képembe. Nem szólok semmit, mert nem tanácsos kinyitni a szájamat.
Szépen visszacsomagolom a könyvemet. Most ebédelni megyek, mondok. Ebéd után bemegyek a kávéházamba. Végigmegyek a karzaton.
- Á, szervusz.
- Szervusz.
- Hová szaladsz?
- Dolgom van, fiacskám.
- Na, mit viszel, mit viszel?
- Semmi, egy izé...
- Mutasd.
Kiveszi a kezemből. Kicsomagolja.
- Na hallod, te ilyeneket olvassz?
- Dehogy. Viszem.
- Hová?
- Mariska kisasszonynak.
- Ki az?
- Az unokafivérem... Szervusz, sietek.
- Várj egy percre.
Elkezdi olvasni könyvemet. Ez már alaposabb ember. Az előszót is elolvassa.
- Örülök, hogy végre alkalmam volt végigolvasni ezt a könyvet - mondja este hat órakor -, már régen ajánlották nekem. Na, nem tartóztatlak tovább. Látom, már arcokat csinálsz.
Levánszorgok a parkettre.
- Hogy vagy errefelé?
- Szervusz, sietek.
- Mit cipelsz ebben a papírban?
- Semmi. Egy kályhaellenző.
- Ugyan! Ilyen kicsi?
- Hát csak olyan kicsi kályhához való. Különben nem is kályhaellenző, hanem tintatartó.
- Mutasd csak.
- Nem lehet, robban. Törékeny.
- Na hallod... Nagyon furcsa vagy. Különben edd meg.
Ezzel az emberrel nem veszhetek össze, ettől függ az a dolog.
- Kérlek, parancsolj.
Tizenegykor este félig holtan esem a pamlagra. Magam mellé teszem a könyvet.
Két kéz lefogja a szemem.
- Kukucs! Ki vagyok?
- Nem tudom. Honnan tudnám, hogy ki az illető, mikor éppen annak az érzékszervemnek használatában akadályoz meg, mellyel kilétét megállapíthatnám?
- Kukucs! Hopp! Mi ez ebben a csomagban?
Felhördülök, mint a sebzett oroszlán. Vakon megragadom a könyvet, kettészakajtom, és a fejemen keresztül fejéhez vágom a kérdezőnek.
- Tessék! Ez az!
A szememet eleresztik. Megfordulok. Mariska kisasszony.