Visszatekintés (tanulmány)/IV
Ezer éves ittléte alatt Árpád nemzete sokat veszített eredeti sajátságaiból, a nélkűl, hogy jelleme alapvonásait levetkezte volna. Bizonynyal a puszták barangoló fia s a mai angol-magyar sportsman közt nagy a különbség. A mai országgyűlés szónoka talán ép oly heves védelmezője a szabadságnak, mint hajdan a rákosi kardvillogtató; de megváltozott nemcsak a hatás eszköze, hanem maga a szabadság fogalma is. Az a nemzeti köntös, mely pár év óta törekszik visszaállítani az ősidőket, maga e köntös sem teljesen a régi már; nem feledheti a nyugati kéjelmet s épen nincs hajlama farkas- vagy párduc-kacagánynyá alakulni vissza. Tempora mutantur et nos mutamur... igaz, mint egyénekre, úgy nemzetekre is. A nyugati polgárosodás, cserébe jóléteért, akármit beszéljünk, sokat letörölt már, vagy módosított őseredeti sajátságainkból s ezen, míg jellemünk erkölcsi magva ép marad, nincs mit oly igen sopánkodnunk — legfölebb versben. Semmi baj, míg az átalakulás természetes úton, idő és körülmény lassan fejlesztő, módosító befolyása alatt történik; az volna baj, ha a nemzet tompa ájulásban hagyná el magát vagy őrült, erőszakos kézzel szaggatná ki jelleméből multja hagyományait.
Nyelvünk, irodalmunk is századok óta ki van téve a nyugati keresztyénség s művelődés hódító befolyásának. Ki tudná megmondani, mennyi akadályra találtak az első térítők, az első három század hitszónokai, magában a nyelvben s mennyi idegen elemet valának kénytelen terjeszteni, nemcsak irodalmilag, hanem azon nép között is, mely hallgatta őket. Tudjuk, a biblia némely szólamai, közmondásai, csak az utóbbi három száz év alatt is, annyira meghonosultak a népi ajkon, hogy eredeti zamatra egyenlőnek vehetjük a többi legmagyarabb kifejezéssel. A művelődés szomja pedig, föld és népirati helyzetünknél fogva, szintén ama forrásokhoz kelle, hogy vezessen, melyekből a nyugati összes civilisatió merített, a hajdankor classicai irodalmához; vagy pedig, hogy a korábban érkezettektől kérjen egy-egy italt enyhűletűl. Mily hatással volt e helyzetünk a gondolatnak nem csupán nyelvbeli kifejezésére, hanem irányára, sőt szülemlésére is, nem szükség mutogatnom.
De megint vezérczikk tónusába estem, holott csak azt akarom világosítni, hogy Brassai úrnak a szóösszetételről, vagy mint ő mondja szerkesztésről adott szabályai nagyon is megszorítók. Elismertem, hogy ha csupán a nyelvtani szempontot veszszük, noha így is fér szó a mondott szabályokhoz, körülbelül igaza van; hanem érintek egy más szempontot is, melynek tekintetbevétele nyelvtani kérdések körül sem mellőzhető: az aesthetikait. Már ama fönebb jelöltem helyet, hogy irodalmunk leginkább oly irodalmak tején nőtt ennyire, melyek a szóösszetételt nálunk sokkal szabadabban gyakorolják, kényszerit mintegy, ebbeli kevés szabadságunkat nem megszorítanunk, hanem a józan lehetőség határáig terjesztenünk. És itt, jegyezzük meg, különbség van a nyelvtani alakok, például az idők használata, meg a szókötési idomok közt egy részről és a szavak összetétele között más részről. Az igeidők bármily tarka vegyülete árthat ugyan a nyelvnek, de nem gátolja az írót a gondolatnak épp oly tömör kifejezésében, minőt amaz idegen klasszikusoknál tapasztal, kiknek munkáját fordítni vagy követni akarja. Syntacticai veleje pedig a magyar nyelvnek van annyi, hogy e részben megközelíti az ó-, s meghaladja az új kor irányadó literatúráit, s ha szigoruan sajátjára szorítkozik is, azáltal mégsem lesz petyhüdtebb, lazább, dísztelenebb, sőt ellenben erélyesebb, kapcsoltabb, ékesebb. De a szóösszetétel, melyben magára hagyva oly szegény, épen a gondolat és kifejezés tömörségét adja meg s ha nyelvünk nagyon lelkiösmeretes purismusból lemondana e részben már is szerzett előnyeiről: valóban sokról mondana le. Isten látja lelkemet (és munkáimat), nem vagyok barátja a compositiobeli túlzásnak. Eredetiben (vers) ritkán használok összetételt, ha elvétve tollam alá kerül, kirívó foltnak tetszik és méltán róják meg, mint például Erdélyi János a létreményt. De meg vagyok győződve, hogy a magyar összetétel határának kiebb terjesztése oly térfoglalás, melyet aesthetikai szempontból már fel nem adhatunk. Tisztelt munkatársunk a fordításról czikkez, ennek számára követeli az ép magyar nyelv visszaállítását, de gondolt-e vajjon a költői nyelvű, kötött alakú fordításokra? Prózában csak megyén az; ha egy összetett szó nem fejezheti ki az eredeti gondolatját, kifejezi kettő, három, egész mondat; az igaz, hogy a nyelv kissé magyarázatosabb, fenékkerítőbb, laposabb lesz, no de jó magyar. Hanem ott a költői irodalom: Homér vagy a tragicusok összetett jelzői, Shakespeare praegnans compositiói, a keleti és nyugoti árják tömött egyberakása: mit tegyen velők a fordító? Minden szót egész mondattá oldjon fel? Hova lesz aztán az erély, a rövidség, a metrum stb.?!... Vagy az utóbbira nézve azt kívánja tisztelt munkatársunk, hogy fordítsunk prózában, ha máskép nem bírjuk, mint a francziák? A próza csak próza s a franczia nyelvnek sohasem előnye az, hogy nem bírja meg az alak- és tartalomhű fordítást.
A képzelem és felindulás nyelvének megvan azon szabadalma, hogy oly viszonyba helyezi a szavakat egymással, mely a nyelvtan szoros és száraz logicája szerint talán gáncsolandónak tetszik. Hisz maga a logica, a gondolat kapcsolatos, értelmes kifejezésének törvénye, még erősebb mint a nyelvtan: mindazáltal nem zavarja-e meg (legalább látszólag) a gondolatok rendes, észszerű, következetes folyamát a képzelem s felindulás, például a magas pathoszban, vagy abban, amit lírai confusiónak neveznek? Így van ez a nyelv alaki használatában is. A hevűlt képzelem villámsebességgel keresi föl a tárgyat, melyhez valamit például hasonlónak talál, egymás mellé helyezi a két nevet, a nélkül, hogy ráérne a köztök lévő viszonyt egész pontossággal kijelölni. Így származik a képes kifejezés, több fajta tropus, mi, ha rövidebb, össze is írható s mindjárt compositum számba megy. „Ejnye, beh nagy Mahomet ember!” kiált a magyar nép is akárhányszor, azt akarván kifejezni, hogy az az ember nagyságra hasonlít Mahomethez, kit nem tudom, miért, valami óriásnak képzel. De épen úgy nem bajlódik vele, hogy a Mahomet és ember közti viszonyt, kapcsoló szavak által kifejezze, mint nem a hattyúnyak költője annak kijelentésével, hogy ő a hattyútóll fehér színét, vagy a hattyúi nyak büszke magasságát vagy mindkettőt egyesűlve képzeli imádottja nyakán. „Jaj beh tenger gyümölcs!...” itt is egyszerűen odatétetik a hasonlat, a hallgatóra bízván, hogy találja ki a tenger és gyümölcs viszonyát egymással. No, de ezek különálló szók, össze nem írt tropus, mondhatja értekezőnk, a hattyúnyak pedig compositum. Igaz. De én meg azt mondom, hogy a magyar nép összetettekben is hasonlóan jár el. Avagy nincs akárhány magyar leány vagy menyecske, kinek kökényszeme, bogárszeme, darázsdereka van? És itt vajjon azt teszi-e a kökényszem stb., hogy kökénynek szeme, darázsnak dereka, nem pedig azt, hogy kökényhez hasonló fekete fényű szem, darázséhoz hasonló karcsúságú derék? Hogy mi különbség e tisztán népies szólamok s a hattyúnyak, hollóhaj stb.-féle összetételek közt. én nem bírom belátni. Hattyúéhoz hasonló fehérségű nyak; hollóéhoz hasonló feketeségű haj: ez volna a teljes magyarázat, de azt a sebes képzelem épen úgy átszöki, mint a kökényszem, darázsderék-féle igazi népies összetételben.
Még egy árnyalatban világosítom, hogy a képzelet sebes hasonlítás közben, nem bajlódik a viszony pontos meghatározásával, hanem csupán összeteszi a szót, mégis egészen mást jelöl vele, mint a szók külön s eredetileg tennének. Hisz a magyar nép bogárhátú viskóban lakik, kecskecsecsü szőlőt eszik, a juhfarkat sem veti meg, aztán mesél borsszem vagy borsszemű Jankórul stb. Vajjon szükséges-e magyarázni, hogy a kunyhó nem valóságos bogár hátával van fedve, hogy nem a szőlőnek van kecskecsöcse, hanem a szőlőszemek alakja hasonlít a kecskecsecshez, a szőlőfürt alakja hasonlít a juh farkához, és hogy a mese picziny hősének nem a szeme bors, hanem ő maga oly apró, mint egy borsszem? Mit mondana tisztelt munkatársunk, ha egyszer csak rózsaszirmú arczot, tejhabú keblet, pávatollú köntöst stb. írna költői nyelvünk? Pedig, lám, a föntebbi példákból ily analógia következnék.
A franczia nyelvre hivatkozást sem tartom egészen eldöntőnek a compositio kérdésében. Igaz, hogy e nyelv nem alkalmas az összetételre, de az is igaz, hogy képes kifejezéseiben lehető szorosan köti egymáshoz a hasonlító s hasonlított szavakat s mellőzi viszony bővebb megjelölését. Hogy a hattyúnyaknál maradjunk, én bizony hamarjában nem tudom, él-e a franczia költői nyelv a col vagy cou de cygne kifejezéssel, de tudom, hogy van elég ilyforma kitétele: pl. épis d'or, yeux d'azur stb. Föltéve, hogy a col de cygne is megjárja, az első szoros értelemben ép úgy a „hattyú nyakát” fogja tenni, mint a mi összetételünk, a de birtokviszonyt jelölvén; csak átvitel (tropus) útján teszi ezt: semblable à la couleur de cygne, hattyúhoz hasonló nyak. Hogy a nyelv összeírni nem engedi s kénytelen egyszerű birtokviszonynál állapodni meg, az a dolgon mit sem változtat. Mi is írhatnók külön „hattyú nyak”. „holló haj”, csak a metaphora megmaradjon, hanem ez aztán mindegy.
De midőn így, azt hiszem, sikerült gyaníttatnom az olvasóval, hogy a magyar compositio kérdése még nincs eldöntve Brassai szabályai által: nem lehet czélja töredékes észrevételimnek, hogy kijelöljék a szószerkesztés határait, módját, lehetségét nyelvünkben; hogy pedig kidolgozott munkával álljak elé, abban egy másfajta szerkesztés gátol. Azért jerünk tovább a böngészetben.
Következik a magyar stílnak egy nem annyira vitás, mert bizony, keveset vitáztunk rajta — mint inkább tisztázatlan kérdése: az ő és az mikénti használata. Mielőtt azonban erre nézve elmondanám észrevételeimet, Brassai úr czikkének kezdő soraira esik pillanatom, hol ezt olvasni (32. sz.): „Nemcsak hosszan, de az egész tűkrön végig nyúlik az a csúf ráncz” stb. Tisztelt értekezőnk feljebb (28. sz.) a rossz-magyar Ő-vel folytatott párbeszédében ennek szájába adja e hibás szófűzést: „nemcsak őt fosztja meg egyénisége egyik érdekes vonásától, de nemzete olvasóját is attól a jogától…” stb. Azután a de szócskához csillag alatt megjegyzi: „Azaz: hanem. Ez a szó a mai irodalmi stílusból, úgy látszik, ki van küszöbölve. Természetesen és nemzetiesen beszélő magyar a de és hanem használatában soha sem vét”. No már én azt hiszem, hogy a „nemcsak hosszan, de az egész tükrön” szakasztott mása az itt megrovottnak. Mindazáltal nem a „turpe est doctori”-féle rajtakapás örömét akarom élvezni. Kétségtelen, hogy a magyar szókötés az e nemű ellentétekben a hanem felé hajlik erősen; úgy hogy az ép szerkezet legtöbb esetben így áll: nem — hanem; nemcsak — hanem (is). „Nem Péter halt meg, hanem Pál”, — sohasem halljuk a néptől: „de Pál”. Nemcsak Péter halt meg, hanem Pál is”. — Azonban úgy tetszik nekem, van eset, midőn a nemcsak után a nép szintén de-is köteléket használ. Ez eset akkor áll be, midőn a de után következő mondatot nagyobb nyomatékkal ejti, mint a minőt hanem után szokott tenni. „Láttál-e már dinnyét? Nemcsak láttam, de ettem is”. Azt hiszem, ez nincs rosszul mondva népileg. Amott a Péter és Pál halála közt nincs azon erős ellentét, mint itten a láttam és ettem között; amaz csak azt fejezi ki, hogy mindkettő meghalt; de itt már éreztetni akarja a mondat, hogy a dinnyeevés sokkal több a látásnál. Az utóbbi eset is megtűri ugyan a hanem-et, de erősebb a de-vel kötve. Úgy hogy talán szabályúl lehetne megállítni, hogy míg a hanem egyszerű nyugodtsággal választja külön a mondat részeit: a de már inkább fölemeli az utórészt, s az ellentétet élesben jelöli meg. A hanem gyöngébb, nyugalmasb fokozat, ezért alig tudnék esetet, hol a de kötszót ne helyettesíthetné, mert a szólótól függ, kiemelje-e a mondatot, vagy se; innen van, hogy a hanem pótolhatja a de-t, a nélkül, hogy sértene, valamint a folytonos halk beszéd nem sértő, az ellenben a helyenkívüli kiáltás; melyhez hasonló eset fordul elő akkor, midőn a nyugodt hanem helyébe az erősebben jelző de kötszót teszszük ott is, hol csendes hangra volna szükség. — Azonban az irodalmi nyelv túltette magát ily distinctiókon: kerüli a hanem-et s helyébe csaknem mindenütt az erősebb színezetű de-t teszi s ezáltal kétségtelen, a magyar nyelvérzékre oly kellemetlen hatást tesz, mint idegen hanghordozás a magyar fülre. A cél, mi végett a de így bekapott, aesthetikai. Egy az, hogy rövidebb a de szócska, mint ellenese, más pedig az, hogy a nemcsakban előjövő nem a rákövetkező hanem-ben ismétlődvén, rossz hangzást szűl. Például majd szenvedhetlenné válik az ily tagadó kitételekben: „nemcsak hogy nem hallottam, hanem még nem is láttam”. Versben pedig sokszor laposnak tetszik. Érdemli-e e nyeremény amaz árnyalat feláldozását? Nem hiszem, bár magam sem vagyok talán tiszta e bűntől. De mindig érzettem, hol nincs helye a de kötszónak, s pár esetben inkább a hanem rövidített, népies alakját {ha’) írtam helyette, például: „Lelsz te rózsát nem egyet, ha' százat” — noha úgy sejtem, hogy itt a de is megjárná, mert nagy nyomaték áll az utóbbi tagon. Nyílt kérdés marad.
A mi már az ő és az névmások használatát illeti: erre nézve az akadémiai „Nyelvrendszer” alig nyújt valami tájékozást. Csupán a „szóegyeztetésben” (synt. conv.) említi őket s a fenforgó kérdés tárgyára tartozólag nem ad egyéb világosítást, csak azt, „hogy ha nagyobb érthetőség vagy nyomatosság nem kívánja: az alanynévmás (és így az ő is) rendesen kihagyatik... p. o. (ő) azt izeni, hogy (én) látogassam meg”. Czélunkra ez annyit lendít, hogy a német örökös er, sie, es szolgai utánzásából felkapott: „ő egy öregasszonynál él” — „ő benmarad” —” stb. ferde szólásokat megbélyegzi; midőn t. i. az ő ott is ki van téve, hol azt „nagyobb érthetőség és nyomatosság nem kívánja”. De ez még, úgy szólva, elemi szabály s a vétség ellene szarvas hiba, azon finom különböztetéshez mérve, melyet a nyelv szelleme először magának az ő-nek ki- vagy nemtételében, másodszor az ő és az distinctiojában követ s ama bizonytalansághoz, melyben e részt jobb slilistáink is élnek. Átalában szabályul vehetni, hogy míg ugyanazon személyről vagy dologról szakadatlan sorban beszélünk, minden oly nyomatékos fordulat nélkűl, mely a személy vagy dolog újabb kiemelését kívánja, addig nincs helye az ő vagy az kitevésének, terjedjen bár több körmondatra beszédünk. „Cyrus csecsemő korában kitétetvén, egy pásztor gondviselése alatt nevekedett, majd véletlen eset által nagyatyja Astyages udvarához kerűlt s miután a perzsákat maga részére hódítá, Harpagus segélyével megbuktatta nagyapját, elfoglalta a trónt és a méd uralom helyett a perzsát tevé hatalmassá. (Ő nem kell.) Meghódította majdnem egész Ázsiát. Megöletett (ő nem kell) a massageták elleni háború alkalmával”) stb. Ha pedig több mondat során a beszéd tárgyára (alanynak nem nevezem, mert nem mindig áll alanyesetben) oly fordulat áll be, mely a személy vagy tárgy ismétlését teszi szükségessé, akkor inkább maga a személy vagy dolog neve tétetik újra mint az ő vagy az. „Cyrus kitétetvén, egy pásztor nevelte föl (őt még nem kell), majd nagyapja udvarához került, ki megismervén (őt fölösleges), elfogadta unokájának s visszaküldé szüleihez, a perzsák közé. (Ő? — nem, mert ez itt inkább Astyagesre vonatkoznék) Cyrus felhasználván ez alkalmat, a perzsák szívét magához hodítá” stb. — Ellenben kiteszszük az ő-t. nemcsak, mikor a hangsúly ráesik, hanem súly nélkül is, ha oly fordulat történik a mondaton, mely szerint a mondomány különösebben rámutat az alanyra, mint a megelőző mondatban. Ime egy példa. „Péter hegedülne, de nem tud hozzá”. Ebben a második tétel csak oly mértékben mutat az alanyra, mint az első. Ellenben: „P. hegedülne, de nem tud ő ahhoz”: itt az ő erősebben színezi az alanyt (Péter), mint az első példában. A kicsinylés sokkal szembetűnőbb P. zenészi képessége iránt. Amott elég volt egyszer kitenni az alanyt, az utóbbi árnyalatban újabb rámutatás lőn szükséges. Nem mondhatnám pedig, hogy a hangsúly az ő-re esett, mert itt is, mint az első példában, a nem szót ejtjük legnagyobb hangemeléssel. Hasonló erélyt mutat az ő némelykor az az felett is. „Ne beszélj vele, bolond az, látom én”. E mindennap hallható kifejezés sokkal élesebb, a személyre közelebbről mutató, árnyalatot nyer, ha így mondom: „Ne beszélj vele, bolond ő, látom én. Hanem ez már az ő és az egymáshoz való viszonyának fejtegetésébe csap, mely ezúttal nem fér ide”[1]
- Megjegyzés
- ↑ A fokozatot e három példa világosítsa. „P. tette volna ezt? Nem bolond, hogy ilyet tegyen”. — „P. tette volna ezt? Nem bolond az, hogy ilyet tegyen”. — „P. tette volna ezt? Nem bolond ő, hogy ilyet tegyen.” Mind a három jól van mondva magyarul. Az első csak általános emberi észt tesz fel P.-ről, anélkül hogy egyéni okosságát kiemelné. A másik kettő már különösen P. személye körül lorog, de az ő közelebb érinti, mint az az, és a szóló viszonyai is közelebb vonja P.-hez. Mutatja mintegy az „ő” személynévmás eredetét: én, te, e. (ez, közelmutató); míg a, az távolabbi viszonyt fejez ki a szóló irányában.