Visszatekintés (tanulmány)/II
| ← I. | Visszatekintés (tanulmány) szerző: Arany János II. | III. → |
Egy ember-életkor folyhatott le, amúgy Dávid értelmében, mióta a magyar nyelvészkedés tüzetesebben és nagyobb szenvedélylyel lát dolgához; mióta nem csupán nyelvtanokat, leginkább iskolai használatra, termel; hanem mélyebben igyekszik behatni a nyelv természetébe, fürkészi sajátságait, bonczol és hasonlít, rendszerez, osztályoz; egy szóval többé-kevésbbé tudományos álláspontra törekszik. De ha végig tekintünk e 70–80 évi működésen, s Révay magyarságától le egészen az „Ugornya = ugordj na!” vagy „Máramaros = már ama rossz”-féle nyelvészkedőkig: sajnálattal veszszük észre, hogy csaknem minden figyelem, érdek, szenvedély, törekvés, kutatási szomj a szavak teste körül forog; a mi azoknak, s így a nyelvnek is, szelleme volna, a szavakkal élés, igaz magyarosság a kifejezésekben, a helyes, az ékes syntaxis, aránylag mellőzöttnek, művelés nélkül hagyottnak mondható. Az etymologia, szokott nyelvtani értelmében: „szófejtés, szónyomozás” többnél-több vizsgálót s amúgy vaktában találgatót vonza körébe; de amaz eredeti értelem, hogy kelljen magyarul igazán (ὲτΰμως) beszélni, vagy írni, aránylag kevés méltatásban részesült. Azon egy-két pályamunka, mely a magyar szókötést tárgyalja, sőt maga az Akadémia által kibocsátott „Magyar nyelv rendszere” is, vajmi sovány aratás e gazdag mezőn! Nem kisebbítem a szónyomozók érdemeit, de fájdalom, hogy míg a „szavak egérfarkába” oly makacsul kapaszkodunk, elhanyagoljuk a mondatot; míg egyes halvány gyökök elhangzott értelmének földerítésén izzadunk, nem szentelünk hasonló buzgalmat mindazon árnyalatok összegyűjtésére, melyeket az élőnyelv a szavakhoz kapcsol; míg elmések, legtöbbször túlelmések vagyunk a rideg betű jelentéséből mindent kiokoskodni, a szókötésben, stílban mintegy a véletlenre, ösztönre, kisebb-nagyobb mértékben megromlott nyelvérzékünkre hagyatunk; röviden: csinálunk, építünk nyelvészeti rendszereket, s írunk minden egyebet is, rossz magyarsággal. Gyűjtjük a tájszavakat; de az első esetben, ha valamely kitételt nemzetiesség szempontjából az élő nyelv fóruma elé akarunk vinni, felakadunk, mert nincs gyűjtemény a tájszólásokra, értem a nyelv syntacticai használatára egyes vidékeken, mely pedig, mint előbbi czikkemben is érintém, különböző lehet. Tompa egy versében olvasám: „Csak egy torony a számára”; ez vidékemen annyira ismeretlen szólam, hogy fejet csóválnék magyarságára, ha nem tudnám azóta, hogy egész nagy környék népe ajkán használatos. A gondolkozó stilista fennakad minden lépten, egy egyszerű ő vagy az bökkenőt gördít eléje, mely és mi elállja útját; nem is említve elhagyottságát az igeidők használatában, a szenvedő forma körül; s mellőzve az idegen ajak és toll gyötrelmeit, ha nyelvünk szókötési csínját-bínját el akarván sajátítni, szabályt keres, de nem talál. Bizony háladatosabb munka lenne kiaknázni az ép élő nyelv szólásbeli kincsét, addig, míg az irodalom lávája azt is el nem borítja, mint a betű-changeirozás bűvészete által homlokegyenest ellenkező rendszerek kártyavárát építgetni (tisztelet a kivételeknek!) a szavak és hangok eredeti jelentéséről, származásáról, s úgy tenni, mint az, ki nemzetünk ázsiai történetét nyomozván, a mai-ról semmit sem tudna. Ezért helyezünk mi nagy fontosságot t. munkatársunk Brassai felszólalására; ezért kísérjük „'azt?) saját, már olyan amilyen, észrevételeinkkel; noha lapunk köre és programmja korántsem elég tágas e rengeteg tárgy megvitatására, s valamint a Brassai czikkét, úgy a mi variatiónkat alig lehet figyelemgerjesztésnél egyébnek tekinteni.
A mit értekező a nominativus alany, s hozzácsatolt szenvedő formáról mond, abban egyet ért vele minden ép nyelvérzékű magyar ember. „Ö haragudt volna, ha Elemér meglepi” ezerszer magyarabb, mint: „ha Elemér által meglepetik”; valamint ez: „a felkelők megverettek a törökök által” — nyelvünk szellemében így van jól: „a felkelőket megverték a törökök”. Tisztelt munkatársunk, midőn a szenvedő formának ily módon használását megrójja, s méltán, — nem bocsátkozik ama vitás kérdésbe, ha általában létezik-e, jogos-e nyelvünkön a passiva. Ő csak azon merev szófűzés, mondatalkotás ellen tiltakozik, mely a nyugati nyelvekből árasztotta el stilunkat: hogy t. i. elül álljon az alany, nevező esetben, s vonja, mint gőzös az utána ragasztott lusta hajókat, a szenvedő vagy vegyes constructio lomha terhét. De függőben hagyja, vajon nincsenek-e esetek, s melyek azok, hol nyelvünk szelleme megtűri a passiv kifejezést. Hihetően szűkebbnek látta terét, hogysem itt belevágjon ama fontos kérdésbe, melyet stilunk érdekében valahára tisztába hozni anynyira szükséges volna. Legtöbb író annyira fordítja saját gondolatait is, hogy jól sem esik neki, ha örökös tatom, tetem éktelen czondrájába nem öltözteti. A költői nyelv, élénkebb, hatályosb, emphaticusabb természeténél fogva, még eddig mintegy ösztönszerűleg visszaborzadt a szenvedő constructiók keletlen tésztájától: de már oda is kezd beharapózni, s nagyban elő fogja segítní ama „lágymosói” ruganyosságot, melyről egy más alkalommal emlékeztem. Némely író ellenben tartózkodva él a szenvedővel, de nem lévén zsinórmértéke, inkább a véletlenre, s pillanatnyi szorultságra bízza, hol kerülje a passivát, hol ne. Mind-ennek a magyar syntaxis, a magyar stilistica művelése, még pedig főleg az élő, romlatlan nyelvérzékre alapított művelése vetne véget. Hogy ily kérdés ezen mi töredékes jegyzeteinkben meg nem oldható, mindenki belátja; azonban felhasználom ez alkalmat, hogy a szenvedő formáknak nyelvünkben létezéséről, melyet némely purista kereken tagad, holmi észrevételt elmondjak.
Köztudomás szerint, a népnyelv kerüli az at-et, tat-tet, annál inkább a szörnyeteg tattat-tettet idomokat, mint szenvedőket. Ha egyiket vagy másikat elvétve hallanók is, inkább az irodalomból odaszivárgott, de soha vérré nem vált idegenszerű (heterogen) elemnek kellene tartanunk. Azt jelenti-e ez, hogy a magyarnak nincs, eredetileg sem volt szenvedője? — A régi Halottibeszédben van egy hely, melynek elfogadott szószerinti olvasása ez: „kinek adott hatalm oldania és kötnie”, jelenlétése pedig az: „kinek adatott hatalm oldania és kötnie”. E szerint már e legrégibb emlékben megvolna a passiv idom, at-et, mely csupán a leíró tollvétsége által maradt volna ki, mint Toldy habozás nélkül állítja. De az a körülmény, hogy e szenvedő idom csupán ez egyszer fordúl elő az egész beszédben, óvatossá tesz, tollhiba bélyegét ütni rá, mert nincs honnan igazítni meg. Ha több at-et szenvedő is fordulna elő benne, habozás nélkül mondhatnók lapsus calami-nak; de így, kivált midőn az élő nyelv ma is tiltakozik a passivának ezen formája ellen: jó lesz meggondolnunk, vajjon a romlatlan ép nyelvhasználat nem adna-e kulcsot a szó megfejtésére.
Kétségtelen, hogy, habár az at-et, tat-tet forma nemlétezőnek mondható is a magyar népnél: a passiv kifejezés lényege nem hiányzik teljesen nála. Ez leginkább részesülő alakban tartotta fenn magát. Hiszen van „fogadott fiú” mi épen annyi, mint „fogadtatott fiú”; van „ölő csirke” a. m. „ölendő” vagy „ölni való csirke”; van „lakó ház” a. m. „lak-at-dó” ház; már nem is „lakandó”, mert ez jövőt fejezne ki, nem is „lakni való”, mert az csak annyit mondana, hogy „lakásra alkalmas”: míg a „lakó ház” épen olyat fejez ki, mely valósággal „lakatik”. E szerint a nép ily esetekben a szenvedő lényegét fejezi ki, de a szenvedő formája nélkül. Minden esetre annyit mutat ez, hogy a szenvedő lényege nem idegen a nyelvtől, legalább a szókötés némely formáiban; de az activától külön forma hiányzik rá; mert ha a tat-tet egyidejű alak volna a nyelv teremtődzésével, a nép használná azt, midőn a passiva kitételre szorúl. Menjünk tovább. — Van még ma is néhány igénk, mely a puszta ik hozzátoldása által közép vagy szenvedő érmet nyert. Tudnivaló, hogy az ik-es végzet csupán némely idők némely személyeihez járul: a többi minden idő és személy az activa idomot használja közép (vagy talán szenvedő) értelemben. „A cseléd eltört egy poharat; eltört a pohár”, amaz cselekvő, ez közép, semmi különbség a formában. „Az ember nem hallott semmit; mert a zaj miatt nem hallott (hallszott, hallatszott is) a szó”. Első esetben az igető: hall-tör; másodikban hallik-törik; de az iktelen végzetek merőben a cselekvő idomot tartják, oly középidői értelemmel, melyet keskeny árnyalat választ el a szenvedőtől. Ilyen még az old-oldik, szeg-szegik (szárnya szegik) s egy pár ezenkívül. Ilyen forma a bír is, melynek ikes alakját ugyan nem ösmeri a népnyelv; de igen középjelentését cselekvő formában. „Rossz kézre bírt ez a jószág” majdnem annyi, mint: „jutott”. De ikes alakját is fölleljük a régibb nyelvhasználatban, például Kádár István históriájában, melynek népies eredete (katona írhatta) megerősíti bizalmunkat, hogy itt az élő népnyelvvel van dolgunk, nem irodalmi erőszakkal. Azt mondja t. i.: „Mindjárt a város is pogány kézre bírék”; mi tisztán mutatja, hogy bír és bírik épen úgy áll egymáshoz, mint tör-törik, hall-hallik, old-oldik.
Ha e néhány példa, ha a részesülőnek úgy cselekvő, mint szenvedő értelemben használása, ha az at-et formának e mai napig idegenszerűsége a népnyelvben s mindamellett a passiva lényegének némely szólásokban ma is fönléte feljogosítna bennünket ily hipothesisre; tekintetbe vévén azt is. hogy minél feljebb megyünk a nyelvtörténetben, annál egyszerűbb eszközökhöz látjuk a nyelv alkotó szellemét folyamodni: azt kellene állítanunk, hogy a magyar nyelv, arra nézve, hogy a cselekvő igétől középpé, vagy szenvedővé változtassa, elégnek tartotta csupán -ik végzetet toldani hozzá. E szerint, a mely idők ik nélkül formálják személyeiket: ott a cselekvő és szenvedő vagy közép szóidom közt semmi különbség nem volt. Így már nem volna szükség a halotti beszédbeli adott-ra. nézve a tollhiba nagyon ruganyos mentségéhez folyamodni; hanem egyszerűen azt mondhatnók, hogy valamint (részesülőben) „adott szó” ma is annyi, mint adatott szó”: úgy régen a: „kinek adott hatalm” (a jelentő múltban is) annyi volt, mint ma: „kinek adatott hatalom”; a mint hogy „nem hallott a szó” ma is közel ezt teszi: „nem hallatott”. — Mind ebből nem azt akarom kihozni, hogy állítsák vissza a szenvedőnek ily egyszerű módon képzését; mert ez, a felhozott példákon kivűl, most már még idegenebb volna a nyelvérzéktől, mint az at-et forma; hanem azt akarám világosítni, hogy a passiva lényege at-et nélkül is megvan s megvolt a nyelvben, s hogy az utóbbi formát, legalább a részesülőkben, ma is bízvást elkerülhetjük: az „adott szó szentsége” helyett nem szükség „adatott szó szentségét” mondanunk; sem az „írandó könyvet” túlságos szenvedtetni akarással, „íratandóvá” csavarnunk. Használjuk-e, s hol és mennyi részben. az irodalmilag nagyon meghonosúlt at-et passivát: azt ezen futó jegyzések el nem dönthetik: csupán figyelmet akarék gerjeszteni, hogy az állítás, mely szerint a magyarban teljességgel nincs szenvedő, nem látszik előttem alaposnak.
Tisztelt munkatársunk méltán kell ki néhány oldalvágásban a stilisticai felkapások ellen. Mellőzve a cz és c meddő vitáját, teljes igazat adunk neki a hogy kerülgetése dolgában. Mirevaló ez? Hát baj az, ha a hogy kétszer is jő egymás után? Vagy szebb a mikép, mikint, miszerint, mely soha sem adja vissza a hogy értelmét? Van a hogy elhagyásának magyarban igazi népies módja, melylyel az irodalomban mai nap ritkán találkozunk. „Mondtam anyám, házasíts meg” — íróink a világért sem eléglenék így, hanem szép laposra puhítanák: „mondtam anyám, hogy házasíts meg”, vagy talán ettől sem borzadnának vissza: „mondtam anyám, miszerint házasíts meg!” — Szintily laposság az ige után: „hogy mily” — „hogy mennyi” — „hogy mikor” — „hogy meddig” — „hogy ki” — „hogy mi” — „hogy merre” s számtalan hasonló kifejezés, mely széltire pongyoláskodik, még kötött beszédben is. „Látom, hogy mily boldog vagy” mivel több vagy szebb ennél: „Látom mily boldog vagy?” — „Nem tudom, hogy mennyiért adják”. — „Nem tudom, mennyiért adják”. — Hallottad, hogy ki holt meg? hogy mi újság?” épen oly érthető, de sokkal elevenebb így: „hallottad, ki holt meg? mi újság?” — Ezenkívül is van több módja kerülni a hogy-ok összetorlását: de ha a szerkezet épen úgy kívánja, hogy e kötszó kétszer jöjjön egymás után, az bizony sohasem oly nagy stilisticai szerencsétlenség.[1]
A meg, el, le, fel stb. előragok el nem választása, midőn el kellene őket választani, annyira komoly veszélylyel fenyegeti szókötésünket, hogy keveslem a tréfás: „piha ördög!”-öt, melylyel Brassai e tárgy felett elsuhan. Nem kevesebbről van szó, uraim, mint egy syntacticai formának teljes kiküszöböléséről az önök divatos: „eldönteni fogjuk, megvizsgálni lehet” stb. szófűzése által. Hisz nem én figyelmeztetem először, hogy „elmondani fogjuk” és „el fogjuk mondani” határozottan különböző két szólam. Az első a mond-ra, helyzi a súlyt: „elmondani fogjuk” nem például: „elénekelni”. A második minden ilyes nyomaték nélkül fejezi ki a legtermészetesebben, hogy „az elmondás meg fog történni”. — Hasonló rontás az is, midőn közvetlen a határozó (adverb) után, szükségtelenül, s a magyar nyelvérzék ellenére, magát az igét, nem annak előragját teszi valaki. Mondtam, írja le, s szépen leírta”, — ez a természetes szórend. E helyen divatba jött, vagy kell vagy sem, mindig az igére súlyosítni a határozót; tehát a fönebbi példában: „Mondtam, írja le, és szépen irta le”. Pedig ez egészen más árnyalat. De úgy látszik, a szócsíntan már nem elég, rontani a nyelvet, „mond-csín-tan” is kell, hogy syntaxisunk tönkre jusson. Egyes szavak csupán levelei, vékony agai a nyelv törzsökének, azok rombolása könynyebben pótolható: de a szókötési formák azon nemesb ereket, csatornákat képezik, melyeken a fa éltető nedve kereng: dúljuk fel, — és a fa nem lesz többé!
- Megjegyzés
- ↑ Köztudomás szerint íróink, a hogy pocsolyáját kerülendők, egyik mentőeszközűl a latinos participium bocskorát kötötték fel. Jól van, az idegen bocskor elég kényelmesre tágúlt. De újabb időben — szinte átallom kiírni — oly író is akad, ki nem tud élni e részesülővel. Például a fönebbi mondatot így szerkesztené: „íróink, (többes szám), a hogy pocsolyáját kerülendő” (egyesszám). Tehát magyar író nem tudja a magyar „syntaxis convenientiae”-t. Nem sokára oda jutunk, hogy jó lesz magyarul: „ezek a könyvek drága”. Hanem úgy kell nekünk, miért veszünk be oly szólásmódot, melyre nincs született nyelv-érzékünk!