Visszapillantás
szerző: Bálint György
– Rugalmas voltam, és sokat dolgoztam – mondta a radír. – Ha visszapillantok életemre, megállapíthatom, hogy termékeny volt. A szellemet szolgáltam, azt hiszem, szép sikerrel. Radírnak lenni nem mindig könnyű. Fáradhatatlan rugalmasság kell hozzá, különösen a mai időkben.
Valamikor egy fában keringtem, egy forró ültetvényen. Messziről kerültem a fába, sok, láthatatlan forrásból. Körülöttem más nedvek keringtek, rokon nedvek, ezernyi növényi és állati testben, ezer alakban. Azt hiszem, valamennyien rokonok voltunk, fák, páfrányok, tigrisek, hangyák, moszatok. Kezdetben mindenki rokon, de ez később keveset jelent. Később mindinkább a különbség válik fontossá. „Különbözöm, tehát vagyok" – mondják az élőlények idővel. Nem tudom, hogy igazuk van-e. Radír vagyok, és nem bölcselő.
Drámai körülmények között hagytam el a fát. Egy kuli kése belehasított a kérgébe. Ugyanakkor egy ültetvényes korbácsa belehasított a kuli hátába. Ugyanakkor a gumitőzsdén villanyszámok gyulladtak ki idegesen. Már akkor láttam, hogy az élet nagyjából ez: kés, korbács és számok. Láttam, hogy aki mást mond, az hazudik. Már akkor elhatároztam, hogy radír leszek, és küzdeni fogok a hazug szövegek ellen.
Már régen radír vagyok. Naponta dolgozom, nem is emlékszem, mióta. Sorok vetődnek papírra, és én eltörlöm őket. Ez a mesterségem. Egyesek szerint több, mint mesterség: hivatás. Én nem szeretem az ilyen nagy szavakat – törlöm őket. Ezért szép a mesterségem.
Szigorú vagyok és rugalmas. Hiába szurkálnak irónnal, szeggel, bicskaheggyel – meg sem érzem. Könnyedén, egyenletesen szántom végig a papirost, és eltüntetem a rossz szövegeket. A kéz megremeg, és rosszat ír: én jóvá teszem. Tudom, hogy a kéz mögött az értelem remegett meg, és segítségére sietek. Világosságra törekszem, szigorúan és rugalmasan, bár tudom, hogy ez majdnem reménytelen. Az értelem gyakran remeg meg, és a rossz szöveg mindig újjászületik.
Sokat töröltem. Ha egyszer kötetekben kiadnák mindazt a szöveget, amit a papírról eltüntettem, hatalmas könyvszekrényeket töltene meg. Büszkén néznék végig rajta, és azt mondanám: „Exegi monumentum." De nem mondhatok semmit, mert művem nem látható. Az a lényege, hogy nincs. Kötetei sorozatosan nem jelennek meg az olvasók gyönyörűségére. Nemrégiben dicsőséges napom volt: akkor nem jelent meg századik kötetem. Bennem is van hiúság, nem tagadom.
Ritkán pihentem. Ha valahol féligkész gondolatokat, tisztázatlan ötleteket vetettek papírra, én ott voltam és közbeléptem. Szemmel tartottam minden gyanús eredetű szöveget. Sokszor bizonytalan, homályos mélységekből jöttek a szavak. Bőven és forrón buggyantak elő, mint a gejzírek. Néha kétségbeesetten tolongtak kifelé, mint menekülő emberek egy beomló bányából. Izzóak voltak, követelők és fegyelmezetlenek. El akarták árasztani a papirost. Nem ismertek akadályt és nem ismertek törvényt. Sikoltoztak és ujjongtak, mint a bacchánsnők, akik széttépték Orfeuszt. A mélyből jöttek, és rendetlenek voltak. Csupa fájdalom voltak és csupa élet. Sajnáltam, szerettem és töröltem őket. „Az élet nem minden; és a fájdalom nem minden – szóltam hozzájuk. – Az őszinteség nem minden. A mélység, ahonnan jöttök, önmagában megbízhatatlan. Fegyelem is kell és forma. Lemértétek már magatokat? Egyszer már széttéptétek Orfeuszt, aki a vadállatokat szelídítette bölcs énekével. Orfeuszt nem támaszthatjuk fel többé – de legalább legyünk szelídült görög vadállatok. Tanuljatok meg görögül!” Így szóltam hozzájuk, és eltüntettem őket.
Néha rövidebben bántam a szavakkal. Nem mind érdemeltek ennyi beszédet. A hazugok például, a tudva ferdítők vagy a zagyván jóhiszemű hamisítók. A ravaszul megfontoltak, akik szándékosan zavart akartak kelteni, és a lagymatagon pongyolák, akik nem tudták pontosan, hogy mit akarnak, és nem is akarták tudni. Ezekkel kurtán végeztem. Eltűntek egy pillanat alatt, és utána fellélegzett a papír.
Feladatom nem volt valami hálás. Illúziókat romboltam, tudatosan és elszántan. Üldöztem a gyengeséget, nem tűrtem a hazug vigasztalódást. Kés, korbács és számok – emlékeztem, hogy ez az élet. Tudtam, hogy eszerint kell élni: nyitott szemmel, keményen és szomorúan. Parancsolni kell a mélyből buggyanó forró szavaknak, hűvös fegyverré kell őket kalapálni. Rendre kell törekedni, és az álmoknak már csak a világos megfejtését szabad leírni. Általában írjunk keveset, hirdettem. A ceruza nem hangszer, és ne is érezze magát hegedűnek vagy fuvolának. Nem szabad mindent leírni, mert a sok szöveg kábít és mérgez. Aki ír, óvakodjék a kábulattól, hirdettem. Talán nem volt egészen igazam.
Személytelenül végeztem munkámat, indulatok és elfogultságok nélkül. Tárgyilagos radír voltam, erre büszke vagyok ma is. De ma már tudom, hogy a radír munkája sem teljesen személytelen. Váratlanul ébredtem rá, egy hosszú és kemény munkanap után. Lehet, hogy túl sok rossz szöveget irtottam aznap, és egy kissé belefáradtam. Ilyenkor nehéz az elalvás, és a gondolatok szinte már gyanúsan élesek. Hirtelen ráeszméltem, hogy terjedelmem már nem a régi. Reggel óta szemmel láthatóan csökkentem, és sarkaim erősen koptak. Váratlanul és indokolatlanul eszembe jutott a trópusi fa, melyben egykor keringtem. Eszembe jutottak a páfrányok és a tigrisek is. Felesleges és laza gondolatok voltak, megszokott, kötelességszerű mozdulattal töröltem őket. De attól kezdve napról napra figyeltem csökkenésemet.
Azóta fokozatosan fogyok, és szögleteim lassanként kerekre kopnak. Ahogy a művem nő, úgy csökkenek. Nemcsak én tüntetem el a rossz szöveget, az is eltüntet engem lassan. Lehet, hogy így állnak bosszút a vad és zavaros szavak. Lehet, hogy így büntet a mélység. Nem baj, kezdettől fogva tudtam, hogy veszedelmes munkára vállalkozom. Ha visszatekintek működésemre, megállapíthatom, hogy szépen és izgalmasan éltem. Védtem valamit, amit ma már egyre kevesebben védenek. Elszánt voltam és következetes, és talán nem volt mindenben igazam. Mindent összevetve: érdemes volt.
Nem tudom, meddig tartok még. Egy bizonyos – különbül végzem majd, mint a legtöbben. Nem kerülök a szemétdombra vagy az ócskaságok boltjába, nem válok hasznavehetetlen csutakká, és nem is alakulok át valami egészen más használati tárggyá. Maradék nélkül fogyok majd el, utolsó porcikám együtt semmisül meg az utolsó hibás szóval, amit kiirtok. Nyom nélkül szűnök meg, elvontan és tökéletesen. Eltüntetett szövegeim sorsára jutok, megszűnésem megkoronázza életművemet. Mulatságos lesz és megnyugtató.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!