Visszaemlékezés (Dukai Takách Judit)
szerző: Dukai Takách Judit
Oh mért nem hagysz el engemet
Búsító emlékezet!
Te dúlod fel életemet –
Morc képed sírba vezet.
Te zúzod össze szívemet,
Te tiprod el víg kedvemet,
Te munkád, hogy életem
Zokogva szemlélgetem.
Ha mint hajdan víg napjaim
Most is kéjjel folynának,
Vagy emlékező gondjaim
Megpihenni hagynának:
Dicsérnélek, áldanálak.
De hajh! szívem bánatjának
Csak a csendes boldog sír
A várt engesztelő ír.
Elhúnyt, boldog, víg esztendők,
Melyekben gyermek voltam:
Akkor, hogy ily komor idők
Legyenek, nem gondoltam.
Nem kerültem a rossz nyelvet,
Nem álmodtam veszedelmet;
Szívem nem ismert határt –
Mindenhol új öröm várt.
Majd ismét, hogy felserdültem,
S szívem érezni kezdett,
Jobban-jobban eszesültem
S a barátság élesztett:
Magam boldognak éreztem,
Mindent jónak, szépnek néztem
S azt mondám, hogy e világ
Mennyből hullott gyöngyvirág.
Ami szép, jó, nagy és hasznos,
Arra törve siettem,
Amennyire még hiányos
Elmémmel felérhettem.
Mindezekért csak azt nyertem,
Hogy boldog mégsem lehettem,
Mert hol annak mondatom,
Leginkább nő bánatom.
Mintha egy szikláról nézném
A világ szépségeit,
És soha el nem érhetném
Lelkem reménységeit:
Int a természet szépsége –
Tilt a meredek mélysége;
Ha szívem egyfelé szít,
Sorsom másfelé taszít.
Minden, ami van körülem,
Emlékeztet sorsomra;
Emlékeztet, bár kerüljem,
Volt boldog napjaimra.
A mult időnek fátyolát
Nézvén, éltem boldogságát
A homályban ott látom.
Ah! kedves volt sajátom!
Ha látom a természetet,
Mint a tavasz szárnyán leng,
S hallom ott a szép éneket,
Melyet a szárnyas nép zeng:
Látom régi szép hajnalom –
Nekem is ily víg volt dalom;
Én is úgy örvendettem,
Mint ezek, hogy születtem.
A természet kiessége
Szintén mint más változik,
Csakhogy megújul zöldsége,
Ha a tél eltávozik:
De engem örökre elhágy
Az öröm, – szívem sírba vágy.
Óh, ha minden elhagy is,
Csak te ne, óh poézis!…