Virágfakadás
szerző: Thury Zoltán
A völgyecske, ahova Dobiék elmenekültek a forróság elől, egy kis falucskához tartozott a lomniczi csucs alatt. Nem lakott benne senki s a Dobiék kis paraszt házikóján kivül csak egy magányosan álló nagy szürke épület volt benne. Átjárt rajta a szél, kis rácsos ablakairól lepattogzott az üveg s ha kiömlött falai közül a levegő, penészt hozott magával és pinczeszagot. Ugy látszik, hogy sohse korrigálta meg rajta senki a hibákat. Egyszerre csak elkezdett vedleni s azóta folyton pusztul vén, összerepedezett falán és mohás tetején minden. Nem is volt benne egyéb, mint néhány kapa és ásó, meg czövekek, a melyeknek már majdnem lerohadt az alja; egy pár másfélöles vászon, a mire kék és sárga katonákat pingált a regiment valamelyik müvészi hajlamokkal felruházott káplárja s a melyeket ugy összelődöztek már a bakák, hogy több volt rajtuk a csirizes papir mint a festék s a fal mellett egymás folytában deszkapalánkok, a melyekből várat lehet összeszegezni háborus időkre. A völgy felett van pedig az a mező, a hova kijártak a katonák lőni. Az övék volt a ház is s hogy nem szándékoznak lemondani a jussukról, azt bizonyítgatták mindennap. Reggel nyolczkor végig marsirozott e völgyön három baka. A ház előtt megállottak glédába, a káplár kommandirozott és sok hókusz-pókusz után kivált az egyik baka s odaplántálta magát az ajtó elé, a mi felett sárga táblán a kétfejü sas volt lefestve, este nyolczkor megint eljöttek s uj katonát hoztak a régi helyett, a kit elvittek magukkal.
Ez volt a nap egyetlen eseménye a völgyben, azután aztán csend és csend mindig, nyugalom, a mi nem végződik be az éjszakával, hanem örökös. A család aludt itt a völgyben. Még a kis házi veszekedéseiket is otthon hagyták. Az öreg Dobi mindig elégedett volt, az asszony kevesebbet jajgatott, semmi se volt drága meg rossz s legboldogabb volt a gyermek, a ki még sohase látott nyarat ilyen közelről, s most belevetette magát a meleg szeretetbe, a mivel körülvette az egész szépséges szerelmes természet és uszott benne gyönyörüséggel, csapongó, naiv jókedvvel, énekelve, kaczagva, néha elsírta magát a nélkül, hogy tudta volna: miért. Most kezdett nőni a szive itt a harmatos világban.
Ha rászóltam néha, az se történt komolyan.
- Te kis bagoly, tizenhét éves vagy már, jöjjön meg az eszed.
- Olyan szép itt...
- Ugyan Julis ne légy olyan bolond, most már megint hova szaladsz?
Mindenfelé... A nyakára esett a széles szalmakalap s csak arra riadt meg, a mikor a szomszéd ház előtt olyan hangosan, mintha csak egy századot vezényelne, kiabálni kezdett a káplár.
- Hapták! Prezentir! Anc, cvájj, anc, cvájj...
Kiállították a silbakot, egy szép nagy szál legényt, a kinek keskeny sárga zsinór volt a zubbonya ujjára varrva s elmentek tovább. A kis leány csak éppen, hogy tudomásul vette, hogy önkénytes sétál a másik ház előtt s egy kicsit megsajnálta, hogy mennyire unhatja majd magát. Arra is gondolt, hogy hoz neki egy regényt s ezen jól mulatott. Elképzelte a katonát egyik karján a puskával, a másikban pedig könyvvel s önkénytelenül is hátrafordult meg egy pillantásra. A katona is rámosolygott s ezzel aztán egyelőre vége is szakadt az ismeretségnek. A leány beszaladt a házba s csak délután került elő. Akkor már óvatosabb volt. A bokrok közt leskelődött a katonára. Látta, hogy a küszöbön ül és czigarettázik.
- Ej haj, kényelmesen fogja fel az állapotot a vitéz ur.
Mikor a katona elmosolyodott, kiváncsi volt, hogy mi juthatott olyan hirtelen az eszébe.
- Valami hunczutság, az, az... csinos fiu, szép a szeme, meg barna, az benne a szép...
Visszament s ki akarta hivni az anyját, hogy megmutassa neki a katonáját. A két öreg azonban okosabban használta föl a napot. Az egyik a diványon, a másik pedig egy nagy székben aludt. Erősen dobogott a szive a futástól s mig megállott a küszöbön, majd elsírta magát. Nem tudta, hogy mi baja van, de nagyon szerette volna valakinek megmutatni a katonát. Mig lassan visszament, most már valami különös félelmet érzett. Mintha átszaladt volna a testén valami hideg, a mi megborzongatta, aztán meg egyszerre forróság tolult a fejébe, érezte, hogy mindjárt kicsattan az arcza. Támolyogva esett le egy vén fa alá s folyni kezdett a szeméből a könny. A szivére tapasztotta mind a két kezét és sírt, egészen odaengedve magát a boldogságnak, a mi eltöltötte. Végig feküdt a gyepen, a fejét rátámasztotta egy vastag gyökérre s érezte, hogy lassan-lassan elzsibbad benne minden, előbb a lábai, aztán a szive s a feje, a hangtalan világba. Reszketni kezd, jó szagu párák ölelgetik, simogatják s már lehunyta a szemét is. Egyszerre azonban talpra ugrott s szabadon ment ahhoz a bokorhoz, a honnan előbb a katonára leskelődött. Látni akarta ujra s az estére gondolt, a mikor majd másikat hoznak helyébe s ez meg elmegy és soha többet vissza nem jön. Ezt meg se akarta érteni. - Zavaros bolondság volt rá is gondolni. Visszajön, bizonyosan vissza.
A katona pedig a küszöb mellett végig esve aludt. A forróság elaltatta. Az egyik arcza bele volt temetve a porba, a másikkal mosolygott. A leány egy darabig nézte s csak azután ijedt meg, most már miatta. Arra gondolt, hogy most mindjárt este van s ha ugy találják, megbüntetik. Most már rémülten kiabálni kezdett.
- Katona ur, kérem, önkénytes ur! Ébredjen föl! Mit csinál? Hogy alhatott el?
A katona pedig csak aludt. Nem hallott semmit. Megmozdult, legyintett a kezével, de nem ébredt föl. A gyermek erre már nagyon mérges lett, idegesen topogott a bokor mögött s szidni kezdte.
- Nem szégyenli magát? Ilyen katona? Ébredjen!
Hiába volt minden. A leány gondolkodva megállott, kétségbeesve töprengett, hogy mit tegyen, mohó pillantással méregette a kerítést, hogy át tudna-e ugrani rajta. A tehetetlensége keserüséggel töltötte el, reszketett a nagy izgalomban, s a mellett folyton kiabált el-el csukló, mindég gyöngébb hangon.
Katona, hallja, mi lesz magával, ébredjen, ébr...
Egyszerre elrohant a ház felé, át a veteményágyakon, hogy rövidebb legyen az ut. Benn még aludtak az öregek. A vén Dobi feje felett függött a falon egy pisztoly. Azt hamar leakasztotta s szaladt vissza a kerítéshez. Azt már nem tudta bevárni, hogy egészen odaérjen, hanem magasra tartva a fegyvert, elsütötte már az uton. Mire kiesett a kezéből a pisztoly, már talpon volt a katona is és bámulva nézett arra, a hol a lövés nyomán még mindég egy tömegben gomolygott a füst. A leány pedig majdnem összerogyott a nagy ijedségben s a bokor mögül veszekedett vele.
- Elaludt, felköltöttem. Hiába kiabáltam nem ébredt...
- Hallottam valamit, kedves volt.
- Az, az... Ilyen katona, nem szégyenli magát - s leesett a bokor mellé, mert már nem tudott állani a lábán. A többit már sírva mondta, a jobb karját tapogatva, mert nagyon megrántotta a pisztoly a kezét.
- Bezárták volna, biztosra veheti. Álmos...
A fiu akkor már mellette térdelt és a kezét fogta.